Heves Megyei Hírlap, 1991. október (2. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-26-27 / 251. szám

8. HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1991. október 26—27., szombat—vasárnap Ezúttal sem utoljára — Kolumbuszról A túzok, hazánk legnagyobb madara Európa túzokainak 70 százaléka nálunk él — Szerelmi táncuk csodálatos Bármilyen különösnek tűnjék is, néhány évvel ezelőtt kis híján az ENSZ napirendjére került a kérdés, hogy ki fedezte fel Ame­rikát? 1982-ben ugyanis a latin­amerikai országok javasolták, hogy az ENSZ 1992-ben, Ame­rika felfedezésének 500. évfor­dulóján emlékezzék meg méltó­képpen Kolumbusz Kristófról. A Közgyűlés általános ügyrendi bizottsága azonban négy éven át halogatta a javaslat napirendre tűzését, mivel a tagállamok kép­viselői nem tudták eldönteni, hogy valójában kit is ünnepelje­nek Amerika felfedezőjeként. Ezért aztán az általános ügyrendi bizottság 1986. szeptember 17-i ülésén Humajan Rasid Csoud- huri, a Közgyűlés 41. ülésszaká­nak elnöke oly módon „vágta el a gordiuszi csomót”, hogy — ért­hető derültség közepette — kije­lentette: „Amerika fel van fedez­ve, ez nem lehet vita tárgya! A kérdést ezennel töröljük a napi­rendi javaslatból...” Azt természetesen senki sem vonja kétségbe, hogy Amerika felfedezése Kolumbusz nevéhez fűződik, az utóbbi évtizedekben azonban megdönthetetlen bizo­nyítékok kerültek napvilágra ar­ra vonatkozóan, hogy előtte már mások is jártak az amerikai föld­részen. New-Foundland északi ré­szén, LAnse aux Meadows-nál régészek 1960 és 1968 között ki­ástak egy nyolc házból álló vi­king települést, amelyről a radio­lógiai vizsgálatok kimutatták, hogy a VIII. és a XII. század kö­zött létesült. A Yale Egyetem könyvtára évekkel ezelőtt közzé­tett egy 1440 körül készült térké­pet, amely az „ismeretlen vilá­got” tünteti fel, és az Atlanti­óceánon szerepel rajta egy „Vin- land” nevű sziget. Az északi né­pek egy ma is élő mondája sze­rint pedig 990 táján a vikingek Leif Eriksson (Szerencsés Leif) vezetésével Labradornál eljutot­tak Amerika partjaira, majd dél felé tovább hajózva, a mai Mas­sachusetts állam területén „tej- jel-mézzel folyó Kánaánra” buk­kantak, s azt „Vinland”-nak (Bor Földjének) nevezték el. 1347-re tehető a vikingek utolsó labradori látogatása, amelyet írásos feljegyzés is említ. A „Navigatio Brendani” ír eposz, amely a X. század elején latin prózában íródott, arról szól, hogy a kolostoralapító ír szerze­tes, akit a VIII. századi művelt Európa „Brendan, az utazó”, vagy „Brendan, a hajós” néven ismert, az Atlanti óceánon meg­tett útjai során eljutott a Hebri- dákra, sőt, egy „szigetre” (Vin- land-ra?) is, amelyet az eposz az „ígéret Földjének” nevez. Az máig sem egyértelműen el­döntött, hogy a valószínűsíthető­A hivatalos ember András elé teszi az okmányt. — írja ide a nevét! András kettőt koppant a falá­bával, aztán kemény, tiltakozó hangon válaszol. — Nem írom! Csend támad az irodában, csupán a két ablak közé szorult darázs döngicsél fáradhatatla­nul. — Hogyhogy nem írja? — Azért, mert én írni nem tu­dok... A hivatalos ember felnéz a pa­pírból, tetőtől talpig végigméri az „ügyfelet”, aztán megadóan ránt egyet a vállán. — Akkor rajzoljon két keresz­tet! így kerül Boza András neve helyére a fehér papír aljára egy fekete kereszt. András nem járatos az efféle hivatalos dolgokban, most is há­romszor ment érte a hivatalse­géd, így kénytelen-kelletlen visz el az útja a községházára. — Ha nem jön, „ugrik” a szo­ciális segély! Nem szól ő erre sem, mert amióta a háborúban egy akna el­vitte az egyik lábát, a hangja is megfogyatkozott, kerüli az em­bereket, a nadrágos úrfélékről nem is szólva. A Várhegy-oldal­ban, ahol lakik, a barlangházak kéménye éjjel-nappal füstöl, így azt sem lehet tudni, hogy valójá­ban otthon van-e a gazda... Hajnalban a kertünk alatt en 1451-ben született Kolum­busz olasz volt-e vagy spanyol. A legtöbb lexikon szerint Genová­ban született, ott viszont nincs írásos nyoma születésének — igaz, másutt sincs. Az amerikai Stephen Marlowe tavaly megje­lent könyvében azt állítja, hogy Kolumbusz egy fregatt fedélze­tén született, nem messze a ge­novai partoktól. Ezt látszik alá­támasztani, hogy a történészek azóta tudnak teljes bizonyosság­gal létezéséről, amióta „egy bi­zonyos Domenico Colombo ta­kácsmester feleségével és négyé­ves kisfiával 1455-ben beköltö­zött Genova főterének egy ma is álló — és emléktáblával megje­lölt — házába.” Arra sincs írásos bizonyíté­kunk, hogy — a valószínűsíthe­tően — genovai születésű Ko­lumbusz beszélt vagy írt volna olasz nyelven. Azt viszont tud­juk, hogy sűrűn levelezett fiata­labbik öccsével — spanyolul. Va­lószínűleg ezért jutott Salvador de Madariaga, a neves történész­filozófus, arra a következtetésre, hogy Kolumbusz nem genovai, hanem mallorcai vagy katalóniai születésű, családja szefárd ere­detű és a zsidóüldözések elől menekült Genovába. Mallorca szigetének (Baleárok) lakossága mindenesetre ma is meg van győ­ződve róla, hogy Amerika felfe­dezője Felantix mallorcai kisvá­ros szülötte. Döntő fordulatot jelentett Ko­lumbusz életében, amikor a nagy genovai kereskedelmi cég, a Centurione képviselőjeként Por­tugáliában telepedett le. 1479- ben már tekintélyes lisszaboni la­kos, aki a Madeirákhoz tartozó Porto Santo sziget örökös kapi­tányának leányát veszi feleségül. Lisszaboni kapcsolatait felhasz­nálva, Kolumbusz nagy kereske­delmi cégek képviselőjeként be­járta nemcsak az ibériai és az af­rikai partok előtt fekvő szigete­ket, hanem jó néhány angol és francia kikötőben is megfordult. Spanyolországba azután tele­pült át, hogy II. János portugál király nem fogadta el a „nyugati útra” vonatkozó, 1484-ben elő- teijesztett javaslatát. Hosszas fá­radozások után sikerült elnyer­nie a spanyol királyi pár, aragó- niai Ferdinánd és kasztíliai Iza­bella hozzájárulását, és kalandos tengeri út után, 1492. október 12-én három hajójával (Santa Maria, Nina és Pinta) partot ért a Bahama-szigetek egyikén, Sa- mana Cay szigeten. Spanyolországban Kolum­busz gyorsan beilleszkedett az ottani életbe. Elhagyta olasz ne­vét (Colombo) és magát spanyo­losam Cristobal Colón-ként Irta alá. Élettársul cordobai nőt vett maga mellé, akitől 1488-ban második fia született. csörgedező patak medrében ta­lálom, ahol vadkacsákat hajku- rászok, megpillantom, amint a vízre hajladozó fűzfabokrok alatt forgatja fel a köveket. — Mit csinál, András? — Rákászok. Az oldalán fityegő kopott „csendőrtáska” bizonyítja, hogy nem hiába kutatja a vizet már pirkadat óta, rákok ollói kapar­ják a bőrt, szabadulást remélve. Őszi, kora reggeli napfényben üldögélünk egymás mellett a malomárok szélén, amikor bizta­tás nélkül meséli el történetét. — Tegnap a falu közepén nagy jajveszékelésre lettem fi­gyelmes. Észrevettem, hogy egy asszony sajnálja is, meg veri is a fiát. — Miért bántja? — Mert mindig ott sündörög, ahol nem kellene, most is a sze­mébe esett egy szilánk, amint az Sokan közülünk egész életük­ben nem, vagy legföljebb állat­kertben láttak túzokot. Ez a kü­lönleges, kipusztulástól veszé­lyeztetett madár a szó szoros ér­telmében szórványokban, dias­pórákban él. Marokkóban, Tu­néziában, Algéria sztyeppéin egyaránt megtalálható, de csak helyenként, néhány száz kilomé­teres körzetben. Spanyolország­ban, Portugália déli harmadában szintén van túzok, majd inneh északra nem honos, de hazánk, Csehszlovákia és Románia terü­letén foltokban megint találkoz­ni lehet velük. Francia- és Né­metországból, Angliából, Hol­landiából az 1500-as évek táján „ tűnt ” el a túzok, ez a vándorló, a helyét oly nehezen találó, félénk és bizalmatlan madár, amely a legtöbb helyen immár a „ védett” jelzőt kapta, és a kipusztulástól megóvandó, rezervátumokban él. Az átlagember a túzokot a végtelen füves puszták madará­nak tekinti, és e puszták megszű­nését okolja egyedül e nemes „nagy” vad pusztulásáért és ván­dorlásáért. Bebizonyosodott, hogy korántsem ez az egyedüli ok, mert mind a kemizálás, mind az állományok rendszeres zava­rása is oka e faj pusztulásának, ritkulásának. Az igaz, hogy ez a rendkívül óvatos, hallatlanul éber madár kedveli a nagy, nyílt síkságokat, bár az eddigi hiedel­mekkel ellentétben teljesen mindegy neki, hogy a vad sztyep­pén, vagy éppen a termesztett fű­ben, takarmányfélében rakja-e le a tojásait. Olyan növényt vá­laszt fészkelőhelyül, ahol a kotló madár a fészkén teljesen takarva van, és elbújhat a világ szeme elől. A legnagyobb magyar pusz­tán, a Hortobágyon például ép­pen az alacsony fű, a takarás hiá­nya miatt sohasem volt számot­tevő mennyiségű fészkelő túzok. A magyar túzokszámlálás több mint fél évszázados múltra tekint vissza. Az 1941-es túzok­számláláskor hazánkban 8857 túzokéit! A legnagyobb populá­ciók Békés, Szolnok, Hajdú és Győr-Sopron megyében élnek, de szórványosan előfordulnak nálunk, Hevesben is, elsősorban Besenyőtelektől délre, a volt he­vesi, füzesabonyi járás területén számoltak meg tíz-húsz darabból álló csapatokat. Az említett fel­mérés után húsz évvel azt tapasz­talták, hogy a túzoknak mintegy 40 százaléka nálunk él. A Körö­sök vidéke az igazi helyük, és úgy apja faragta a fát... A mi falunk­ban nincs orvos, így aztán a kezét tördelve fordult hozzám: segít­sen A ndrás bácsi, az Isten is meg­áldja! Ebben a tarisznyában sok mindent magammal hordok, így ebben a kis üvegben „ráksze­met” is. A rákszem ugyanis a vi­lágon a legjobb szemtisztító! Szi­lánk, porszem, vasreszelék; min­den oda nem valót kihoz a szem­ből, csak ügyesen kell a szemhéj alá helyezni. — Ne bömbölj, nyisd ki a sze­medet! — parancsoltam a gye­reknek, aztán az ölembe ültet­tem, és — mintha altatni akar­nám — magamhoz húztam a fe­jét. A rákszem akkora, mint egy lencse, fehéren kékes színe van, körbejárja a szemet, és elvégzi a munkáját. — Pislogj! Folyt a könny a gyerek szemé­tűnik, hogy Békés megye adott­ságai a legmegfelelőbbek a szá­mukra. Előfordult e tájon, hogy egy-egy csapatban száz körül számoltak túzokot. Ne feledjük, hogy ez a táj az ország legszára­zabb és legmelegebb része, és kedvez a nagy madarak tartózko­dásának. A termesztett növénykultúrák közül kedvelik a repcét, az őket jól takaró növényeket, de azo­kat, amelyekből hosszú nyaku­kat kinyújtva sem „látnak ki”, nem! Csodálatos látvány a túzok- dürgés, vagy túzoktánc! Bizony, szerelmes madarunk a túzok. Azt az udvarlást, amelyet bemu­tatnak a kakasok, csak bámulni és csodálni lehet. A túzoktánc, a kakasok erőfitogtatása lenyűgö­ző látvány, amelyet csak kevesek láthatnak, hiszen — mint már ar­ról említést tettünk — a túzok óvatos, kitűnő érzékszervekkel rendelkező, félénk madár, és ret­teg az embertől. Megközelíteni őket legfeljebb lovas kocsikról, leskunyhókból lehet, így fényké­pezni, filmezni is csak e módsze­rek és segédletek közreműködé­sével. A dürgő kakas színpom­pás tollazatát szinte a felismerhe- tetlenségig felborzolja, tolláit ki­fordítja, csillogtatja, „felszólít­va” a kiválasztott nősténypárt a szerelemre. Torokzacskóját és légcsövét teleszívja levegővel, amitől a nyaka a többszörösére vastagszik, farkát legyezőszerű- en a gerinc vonalára fekteti, a nyakát és a fejét szintén a hátára hajtja. Amikor már egy óriási hófehér tollgombóccá válik, a tyúkok kezdenek közeledni hoz­zá. Fontos a dürgőhely kiválasz­tása, ami rendszerint nagy kiter­jedésű füves puszta, ahol a három évesnél idősebb, ivarérett tyúkok és a négy-öt évesnél korosabb hí­mek „nászhelyükön” találkoz­nak. A túzok párválasztását ko­moly csatározások előzik meg, valóságos harc dúl a párokért. Párzás után a tyúk otthagyja a dürgőhelyet, és a füves tájékon elbújik, fészkel, és egy-két tojást rak. Érdekes, hogy a dürgőhe- lyek nemzedékről nemzedékre öröklődnek... Érdemes említést tenni a Bé­kés megyében lévő dévaványai túzokrezervátumról, amely kizá­rólag a túzokvédelem céljaira lé­tesült. Itt és környékén él az or­szág legjobb és legnagyobb tú­zokpopulációja! Több helyen is bői, de két perc sem telt bele, az orra tövénél, a szeme sarkában már megjelent a rákszemmel együtt a szilánk... Hallgatom a történetet, mi­közben két tőkésréce hangos gá­gogással csap le a vízre fenn a zú- gónál, ahol a legmélyebb a víz. András is észreveszi, de hallgat, gondolja, eleget beszélt, tovább nem illik neki a szó. Egy idő után nem hagyom nyugodni. — Mióta természetgyógyász? Ügy tesz, mintha nem hallaná, vagy kínaiul szólna hozzá valaki. Oldalra dől, megigazítja maga előtt a falábát, majd — mintha érdekelné — a kacsák irányába fordul a tekintete. — Úgy értem, mióta gyógyítja az embereket? Valamitől megriadnak a ka­csák, mert hangos gágogással re­pülnek tovább, köröznek a fe­jünk fölött. — Régi história ez! Én — jó­formán — itt születtem az erdőn, egy favágó ötödik fiaként. Be­szélik, hogy az anyám éppen ebédet vitt, amikor rájött a ter­mészetes testi nyavalya... Megáll a szóban, fél szemmel rám pislant, nem unom-e, vagy nem nevetem-e ki a történetét, aztán, hogy a figyelmes tekinte­temet látja, tovább folytatja. — Hosszú életem során meg­ismertem az erdőt, a patakot, a lápot, valamennyi csúszó-má- szójával, szárnyasával és négylá­bújával együtt. Nekem ők min­vannak kisebb-nagyobb rezervá­tumok, amelyek — természete­sen — előnyére vannak mind a szaporodásnak, mind az állo­mány minőségi javításának. A legnagyobb gondot az utánpót­lás, a tojásszerzés okozza. Saj­nos, a nagyüzemi gazdálkodás nem kedvez a túzok elszaporo­dásának, és az a néhány száz to­jás, amely kikelésre alkalmas, könnyen veszélybe kerül, de ter­mészetesen a tojással együtt a madár is. Tenyésztése rendkívül nehéz, az apróságok gyakran el­pusztulnak, megfáznak. Kide­rült végül is, hogy „állatkerti” vi­szonyok között is lehet túzokto­jásokat keltetni, kis túzokokat nevelni, bár ezek a madárkák oly szelídekké válnak, hogy gond az „elvadításuk”. Sokáig törték a fejüket a tudományos szaporí­tok, hogy mi az oka kezdeti ku­darcaiknak... Kiderítették, hogy a kis túzokok eleinte képtelenek önmagukról gondoskodni, any­juk csőréből kapják ugyanis a táplálékot. Mesterséges keltetés esetén a „ csipesz ” veszi át az anya szerepét. Rendkívül érdekes megfigyelésre jutottak a lengye­lek: kiderült, hogy a kikelni ké­szülő túzokfióka már a tojásban kapcsolatban áll a külvilággal, és „érti” az anyja, sőt, az ember sza­vát, hangját, és így már ott, a to­jásban eldől, hogy a madár kihez ragaszkodik majd. E jelekre a tú­zokmama válaszol, így „kötve” magát az utódaihoz... A magyar szakemberek óriási munkát végeztek a túzokállo­mány megőrzésében és felszapo­rításában, így elsősorban nekik köszönhető, hogy az országos védelem és vadászati tilalom si­kerrel járt. Akik túzokokat akar­nak látni, keressék fel a hazai vadrezervátumainkat, ahol sok örömben és természeti csodában lesz részük. Megérdemli a védel­met ez a rendkívül érdekes és kü­lönleges madár, amely Észak- Amerikában is lassan kipusztu­lóban van. E félénk madarak leg­főbb igénye a csend és a nyuga­lom, de minden okuk megvan ar­ra, hogy féljenek az emberektől, akik okozói annak, hogy ma már Európában csupán „foltokban” vannak túzokok. Ha a mestersé­ges tenyésztés nem járna ered­ménnyel, néhány esztendő múl­tán bizony hírmondójuk sem maradna... (Sz.) dent elmondanak, és sok min­denre megtanítanak. Tavasszal, amikor hányja a barkáját a kecs­kefűz, én már ott taposok a vér­színű vízben, és szedem a kosár­nak valót. Tudom, hogy a „kí­gyókard” űzi a szúnyogot, a cina- dónia keleszti a pattanást, és hogy a kocsmában verekedő le­gények szúrt sebére hársfakéreg kell, a sömörre kamillavirág, és hogy a legjobb vizelethajtó az Erzsi-bab héjából főzött tea. A berkenye hashajtó, fúvódás ellen borsmenta az orvosság... Közeleg a reggel, kigombo­lom magamon a kabátot, miköz­ben kellemes, békés nyugalom tölt el ennek az embernek a tár­saságában. — Miért nem adja tovább a tu­dományát? Mosolyog, és elmondja, hogy a jómúltkor erre járt egy „kuta­tó” ember, aki mellől ilyen-olyan fényképezőgépekkel, egyéb ma­sinákkal hárman is kiszálltak az autóból. — Filmet csinálunk magáról! — Csak akkor, ha válaszolnak a kérdésemre. Összenéztek, bólintottak, szó­ra bíztattak: hogyan van az, hogy a gyík farka kinő, az én lábam pedig nem? Egymásra néztek, beugráltak az autóba, de meghallottam az utolsó szavukat: — Ez bolond... így aztán megtartottam ma­gamnak a tudományomat... Szalay István A ^Sztctlm temetése” Berlinben Az 58 éves Jevgenij Jevtusen­ko, „Szibéria botrányhős Villon­ja” korunk legismertebb és leg­népszerűbb szovjet költője, akit korábban „a dolgozók országa dühös fiatalemberének”, később pedig olykor „a hatalom udvari bolondjának” is neveztek, most ismét filmmel mutatkozott be a közönségnek (1983-ban készí­tett előző filmje háborús vissza­emlékezéseit tükrözte): a közel­múltban a berlini Művészeti Akadémián (Berliner Akademie der Künste) — Németországban először — bemutatták legújabb filmjét, a „Sztálin temetésé”-t. Nemrégiben Jevtusenko még ott állott Jelcin mellett a moszk­vai barrikádon. „Nem kétséges, hogy féltem” — nyilatkozta Ber­linben. — „Borzalmas kép tárult elém: nagyszerű parlamentün­ket harckocsik vették körül. Hi­hetetlen volt. Felváltva volt tra­gédia és boldogság, miközben el­nökünk szólt a téren összesereg- lett tömeghez. Életem egyik leg­nagyobb pillanata volt. Sohasem fogom elfelejteni.” Nem felejti el a puccsistákat sem, akiknek megbüntetésére szólította fel a Legfelsőbb Taná­csot. De a „történelem legna­gyobb apokaliptikus látványá­ban” — mint elmondotta — for­rófejű, fiatal költőként 1953 márciusában volt része Moszk­vában, Sztálin temetésén. Akkor tízezreknek adatott meg az „egyedülálló lehetőség”, hogy „közelről láthassák a diktátort — a koporsóban.” Jevtusenko visz- szaemlékezései szerint a tömeg ott „egyetlen őrült szörnyeteg­gé” változott. Jevtusenkót gyakran nevezték a múltban „szónok-poétának”, aki lángoló versmondásával ma­gával ragadta híveit tereken, sőt, zsúfolásig telt sportstadionok­ban is. Az 1962-es kubai válság alatt a Pravda tudósítója volt, ugyanakkor tiltakozott Cseh­szlovákia 1968-as megszállása és Szolzsenyicin kiutasítása ellen. John Steinbeck, a világhírű amerikai író már 1962-ben, ami­kor Jevtusenko önéletrajzát ol­vasta, kijelentette, hogy „a Sztá­lin temetéséről szóló fejezetből nagyszerű filmet lehetne készíte­ni.” Akkor azonban szó sem le­hetett róla a szovjet cenzúra mi­att. 1990-ben viszont már nem volt akadálya a film elkészítésé­nek. Jevtusenko maga írta a for­gatókönyvet. Szerepet is vállalt a filmben, akárcsak édesanyja, felesége és gyermekei. Jevtusenko filmje lidércnyo- másos, szürreális képek sora. Nagy keserűséggel ábrázolja a groteszk ellentétet az állami ön­tömjénezés és a szándékosan ho­mályban hagyott néptömeg kö­zött. Az egész valamiféle sajátos danse macabre, amelyet a költő összekapcsol egy fiatal pár ro­mantikus színezetű és önéletrajzi adatokkal is átszőtt szerelmi tör­ténetével. A film végén Jevtu­senko mint mai költő jelenik meg, amint egy tömeggyűlésen a „Sztálin örökösei” című verset szavalja, és amelyben elhangzik a prófétai felhívás: „Kettőzzé­tek, háromszorozzátok meg az őrséget sírjánál! Sztálin még él, ameddig Sztálin örökösei a Föl­dön élnek.” A vers 1962-ben született, a film 1990-ben. Berlini tartózko­dása alatt Jevtusenkót arról érte­sítette az egyik moszkvai kerület elöljárója, hogy a világot meg­változtató napokban „valódi hő­siességről tett tanúbizonyságot.” Gorbacsov pedig posztumusz „A Szovjetunió hősévé” nyilvá­nította a puccskísérlet három ha­lálos áldozatát. Pedig Jevtusen­ko a múltban egy alkalommal emlékeztetett Bertolt Brecht sza­vaira: „Szerencsétlen az az or­szág, amelynek hősökre van szüksége”... Kereszt a papíron

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom