Heves Megyei Hírlap, 1991. október (2. évfolyam, 230-255. szám)
1991-10-17 / 244. szám
4. HORIZONT HÍRLAP, 1991. Oktober 17., csütörtök T udjuk, hogy a színészeknek keserves dolguk adódik magával a dráma nyelvezetével? Hogyan viselték el a hallatlanul bonyolult, veretes mondatokat a dráma szereplői? — Valóban, előbb az az érzése a nemes feladatra vállalkozó művésznek, hogy ebbe a nyelvezetbe, ebbe a logikai-pszichikai kapcsolási rendbe bele kell őrülni, mert a mondatok szerteszét indáznak, miközben tíz is nyilvánvaló, hogy semmit nem lehet a szövegen kurtítani, nem szabad változtatni, mert akkor a dráma szellemi épülete összeomlik. Ráadásul Németh László a saját, rendkívüli intellektuális terhekkel megrakott stílusát még hozzá is igazította Széchenyi hanghordozásához. A mondanivalónak így születnek meg a hatásos belső villanásai, villámlásai, meghökkentő ugrásai; a mellékmondatokban többször fontosabb gondolatok fogalmazódnak, érlelődnek, mint a főmondatban, de a „kilométerhosszú” gondolatmenetek logikai szerkezete szilárd. Fordítva: mire a színész a szöveget megtanulja, szinte kész is a szereppel. Ha általában vesz- szük a szakmai szerepalakítási munkát, annak minden részletét, akkor kitetszik, hogy itt a mozgás- és helyzetalakító problémák előtt elsődleges és csaknem kizárólagos a szöveg birtokbavételének a ténye, feladata. Ha általában igaz az, hogy a stílus maga az „Mindent mélyen megfontolva” Széchenyi (11/2.) nagyságról. És mintha ez a mű tizenkét évenként újra és újra feltámadna. 1957-ben már néhány este után le kellett venni a műsorról, mert egy levert forradalom után az új vagy megújuló hatalom nem engedte játszani: „a legnagyobb magyar’’, mint önf yilkos hős, nem sugározhatta a mcstári optimizmust. 1968-ban — nem véletlenül, lásd: Prága — ismét megjelenik, mert az események sodrában útmutatás kell a nemzetnek. 1980-ban műsorra tűzik, és lehetetlen nem észrevenni itthon a lengyel események keltette megrázkódtatást. Most, 1991-ben, ugyancsak pontosan betartva a tizenkét éves ritmust - ialán a jubileum, de inkább az időszerűség okából —, közönség elé vittük, visszük. Ma a nézők világosan értik, hogy nem egy magányos hős magándrámájárol van itt szó, felnagyítva valamiképp egy személy jelentőségét, hanem mindarról, ami velünk, körülöttünk újból és ismét megtörténik, megtörténhetik, akár a klasszikus dramaturgiai szabályok szerint jelentkező hősök, akár a sorstól kijelölt erkölcsi kiválóságok áldozatát követelve. Úgy gondolom, mindenkor előveszik ezt a művet a színházak, amikor a magyar társadalom újrafogalmazza önmagát. A Széchenyi című Németh László-drá- ma a nemzeti önvizsgálat drámája. Játszani kell! Remélem és hiszem, hogy az egri közönség is szívesen fogadja majd a győri művészek vendégjárasát ezzel a darabbal az ősz vége felé: meghívtuk őket. Nyomatékkai ismételnénk a rendező egyik gondolatát: a magyar társadalomnak — főképp történelmi fordulók idején és szorításában — újra kell fogalmaznia önmagát. Ezt a keserves kötelességet senki nem teljesítheti helyettünk. Sem az elkövetkező generáció, sem mások, netán mai határonkívüliek. A kényszer itt szorít, a Nessus-ing a miénk is. Ha erre a tennivalóra és szükség- szerűségre hívta fel a figyelmünket ez a szakmai beszélgetés, akkor nemcsak egy kései gesztus, főhajtás lesz ez a pár gondolat Széchenyi szellemének, születési évfordulóra, hanem tett is a jövőt illetően. (Vége) Farkas András Németh László ember; akkor Széchenyinél — megint csak a naplójára, illetve a Rück-Blickre hivatkozom — százszor inkább igaz: az ő„ csupa füst-szikra modora”, kiszámíthatatlan, közbevetett mondatai, ellentéteket sűrítő vallomásai a szimultán többrétegűségű zseni agyát és jellemét mutatják be, jelenítik meg. — És ha már a sakktábla-hasonlatot használtuk: itt, a darabban minden szereplőnek tudnia kell, és tudja is minden színész, hogy nemcsak az a bizonyos hatvannégy kocka a kényszerítő keret a játékban, hanem az életben, minden életben, minden hősnél ott áll a korlát, a helyzet, amelyen belül kell élnie, gondolkodnia és cselekednie. A játékmester dolga pedig az, hogy a hiányzó külső esemény, cselekmény sodró hatása helyett a gondolatok, az eszmék vívását tegye izgalmassá és feledhetetlenné. — A közönség hogyan válaszolt a látottakra, hallottakra? Az a hírünk, hogy az első napok után Győrben a premier, az előadás téma. — Németh László 1946-ban írta ezt a darabot. Akkor ő más lelkületű, hangoltságú és felkészültségű közönségre gondolhatott, amikor hősét megformálta. Nem is drámai hősként foglalkozott előbb az író szeretett témájával, hiszen mielőtt színpadra álmodta volna sorsüldözött hősét, elemző tanulmányt fogalmazott erről a nemzeti HANG-KÉP A legnagyobb rang Belépek az ABC-be. Előttem házaspár halad. Az asszony odaszól a férjéhez: — Nézd, ő is... —, s mondja az egyik párt nevét, jelezvén, hogy ismerőse szintén annak a tagja. Ez a rövid diskurzus jutott eszembe, amikor október 7-én, este hallgattam a nem véletlenül népszerű Gong műsorát. A meghívott beszélgetőpartnerek azt elemezték, hogy mostanság miként kötődnek, hogyan verbuválódnak különböző csoportokba honfitársaink. A korábbi programoktól eltérően ezúttal egyáltalán nem dobott fel a téma taglalása. A kérdezettek ugyanis zömében közhelyekkel rukkoltak ki. Ezeket persze — a hatás kedvéért — megfűszerezték tudományoskodó jelzőkkel, okoskodó idegen szavakkal. A kísérlet hiábavaló volt, hiszen rögvest kitetszett, hogy a mondandó meglehetősen seké- lyes. Azt ugyanis mindnyájan tudjuk, saját bőrünkön tapasztaltuk, hogy átmeneti korban élünk, s ilyenkor nemcsak a zabolátlan indulatok csapnak össze, hanem zajlanak a nagy kaméleon-attrakciók, folyik a vörös fehérre hipózása. Az sem újdonság, hogy az ügyeskedők protek- torokat keresnek, s a parancsokhoz szokottak akkor érzik jól magukat, ha fentről közük velük: mit kell csinálniuk. És az se vitatható, hogy ilyen zsebkendő- nyi országban mindörökre dívik a protekció, az elvtelen hajbókolás. A röpke néhány perc mégsem volt fölösleges, mert emlékezetembe ötlött az a boltbeli címkézés. Hát igen. Nem az a baj, hogy ki-ki vérmérséklete, ízlése, neveltetése szerint különböző áramlatokhoz csatlakozik. Tegye, szuverén joga. Az viszont kissé elszomorító, hogy az a nő nem így figyelmeztette párját: — Látod, ő igaz ember. Ez ugyanis a legnagyobb rang, a legfőbb elismerés. Másképpen fogalmazva, az egyedüli értékmérő csak az lehet, hogy menynyire maradunk hamisítatlanul humanisták, megértőek, segítőkészek. Ha e téren nekünk dukál az a csillagos jeles, akkor a többi már nem számít, hiszen semmibe hull a fékezhetetlenül múló időben... ígéretes nyitány Olykor a megérzés is sokat jelent. Áttanulmányoztam a múlt szombati ajánlatlistát, s mindjárt sejtettem, hogy este hét órakor megéri a kettes adóra kapcsolni. Nem is csalódtam, hiszen az ekkor vetített Ha eljő a holnap című amerikai tévéfilmsorozat első része, annak magas színvonala már sugallta, hogy a folytatások során sem bosszankodunk majd. Ritka öröm az, ha 130 perces produkciót nézhetünk. Ilyenkor ugyanis beleélhetjük magunkat a cselekménybe, azonosulhatunk az egyes figurákkal, s velük együtt izgulva, küzdve tisztulhatunk meg. Nem céltalan a siker titkait kutatni. Sidney Sheldon írt egy izgalmas kalandregényt. Lendületes ritmusút, fordulatokban bő- velkedőt. Olyan sztorifüzért, amelyet azért hitelesített a valóság ízeivel. Ebből az anyagból rátermett rendező csak átlagon felülit varázsolhatott. Különösképp olyan tehetséges szereplőket állított porondra, mint Madolyn Smith és Tom Berenger. A művészkedés kétségkívül elmaradt, de hát ezt nem is szabad erőltetni. Napjainkban milliók viszolyognak a fontoskodástól, a bájolgástól, a jellegtelenül cammogó celluloidkockáktól. Ezek helyett felüdülésre, szórakozásra, gyönyörteli kikapcsolódásra tartanak igényt. Ez az alkotás épp ezt nyújtotta nekik. Már rajtjával is. Kár, hogy a hazai műhelyekben — és most nem túlzunk — közel két esztendeje egyetlen efféle munka nem született. Bizony vétek ez, méghozzá a javából, ugyanis nemtörődömségre, közömbösségre utal. Vi- szolygunk az álújításoktól, az idegőrlő, bárgyúan naiv vetélke- dőcskéktől, suta csevelygések- től, tudóskodó nyafogásoktól. Illene végre dolgozni. Nem az elefántcsonttoronyba húzódva, nem egymásnak feleselgetve, hanem a készüléktulajdonosokra gondolva. Talán nem késő... Pécsi István Erdélyi levél Átmeneti kormány, állandósuló gondok? A Zsil-völgyi bányászok újabb bukaresti furkósbotos „látogatása” bizony jócskán belekevert az uralmon lévő kormány és maga Iliescu elnök „kártyáiba”. Az ez alkalommal távolról sem kívánatos „vendégek” hazatérése és a helyzet viszonylagos lecsillapodása után kijelöltek az új miniszterelnököt Teodor Stele- jan személyében, aki az alakulóban lévő új korány élén megígérte az 1990-es választások utáni Petre Roman vezette kormány gazdaságpolitikájának folytatását, reméljük, az eddiginél szakszerűbb színvonalon. Az új kormány ugyanakkor elkötelezte magát a további demokratikus fejlődés mellett, hogy Romániát mielőbb kiemelje abból a szakadékból, amelybe zuhant. A helyzetelemzők szóvá teszik azt, hogy az új miniszterelnök személye, valamint jó közgazdasági fel- készültsége, az a tény, hogy korábban pénzügyminiszter is volt, mi több, bíráló szemszögből nézte a Román-kormány inflációt elszabadító politikáját, biztató jel lehet arra, nogy Románia gazdaságát kihúzza a mocsárból, és úgy „injekciózza” majd, hogy lehetőleg elindulhasson a fellendülés útján. Aligha elemezhetjük most azt a tényt, hogy mit jelenthet majd az, miszerint az RMSZ (legalábbis jelenlegi álláspontja szerint) elfogadja az új miniszterelnök személyét, sót együttműködni is hajlandó vele. Nem elemezhetjük, mert e sorok írásakor még nem ismerjükpon- tosan azt, hogy az RMDSZ milyen szerephez is jut majd az új kormányban, amely — ezt már előrevetítették bizonyos tények és nyilatkozaatok — újra Frontos-többségű lesz, és összetételében tükrözni fogja az elmúlt évi májusi választásokon kialakult erőviszonyokat. Hogy mit várhatna a magyar kisebbség az új kormánytól? Jelenlegi meggyőződésünk és véleményünk szerint nem sokat, legfeljebb azt, hogy fokozatosan valóra válik Stolojan úrnak az a kijelentése, amely szerint jelenleg a legfontosabb tennivaló az ország gazdasági helyzetének a megszilárdítása. Erre mindenképpen nagy szükség is van, hiszen az 1989. év decembere óta olyannyira visszaesett a termelés, hogy az ország már-már a teljes gazdasági csőd szélén áll. Ilyen körülmények között nyilvánvaló, hogy a kormánynak azokkal a feladatokkal kell kiemelten foglalkoznia, amelyek nemcsak egy népcsoport, nemzetiség helyzetének, hanem az egész nép életkörülményeinek a javítására irányulnak. Egy átmenetinek tekintett kormány esett leges ígéretei amúgy sem jelenthetnek sokat, így — szerintünk — az új körülmények között nem lehet sok esély arra, hogy sajátos nemzetiségi problémáink megoldását varjuk Stolojan úrtól es „vezérkarától”. Az RMDSZ-nek — anélkül, hogy feladná eredeti elképzelését es célkitűzéseit — most mindenképpen arra kell törekednie, hogy segítse az új kormányzatot a gazdaság fellendítésében, és abban, hogy megállíthassák az életszínvonal további, immár drámai csökkenését, ami egyaránt igen nehéz helyzetbe hozza az ország egész lakosságát: mind a románokat, mind a magyarokat és a többi népcsoportodat is. Ezt nyomatékosan hangsúlyozzuk, niszen egyes felmérések szerint az utóbbi egy év leforgása alatt az árak — átlagban véve — négy, sőt ötszörösere emelkedtek (különösen az élelmiszerek ára szabadult el!), miközben a fizetések — ott, ahol még megvan a munka minden feltétele — legfeljebb megkétszereződtek, legfeljebb a régi háromszorosára emelkedtek, a nyugdijak pedig átlagosan az eredeti összeg kétszeresét sem érik el. Ilyen feszítő társadalmi viszonyok közepette (amely a Zsil-völgyi bányászokat is támadásra lendítette) érthető, hogy az új kormánynak nem lehet nagyobb gondja a gazdasági és társadalmi feszültség enyhítésénél. A romániai és ezen belül az erdélyi magyarság nem is vár látványos lépeseket az új kormánytól a magyar kisebbség sajátos gondjainak megoldása terén. Tétlenségre mégsem kárhoztathatjuk magunkat. Nagy erőfeszítést követel például jelenleg az ország új alkotmányának a kidolgozása, illetve az alkotmány- tervezet véglegesítése. Itt kell parlamenti Képviselőinknek és szenátorainknak minden tőlük telhetőt elkövetniük azért, hogy ne kerüljenek be az ország alapokmányába kisebbségi leiünket veszélyeztető és fenyegető kitételek. Ez távolról sem könnyű feladat, hiszen a többségi párt képviselői (szenátorai) és az ellenzék egyes körei bizony jócskán magyarellenesek, vagy legalábbis sajátos módon értelmezik az emberi jogokat és a demokráciát általában. Figyelmet érdemel az, hogy Iliescu államelnök éppen a napokban jelentette ki, hogy 4-5 hónapon belül sorra kell kerülniük az új választásoknak! Hogy hányadik időzítés ez már? Erről jobb, ha nem beszélünk! Tény viszont, hogy a választások időpontja mindenképpen közeledik. S egy menetben majd alighanem a helyhatósági választásokra is sor kerül, ha nem is 4-5 hónapon, de — mondjuk — egy jó fél éven belül! Azért vagyok e tágabb határidő híve, mert tudom, hogy a választást még sok mindennek meg kell előznie! El kell fogadtatni az alkotmányt. Ezt — úgy tudom — népszavazásra is kell bocsátani, ki kell dolgozni, és meg kell szavazni az új választási törvényt (a helyhatóságit is!), s közben elég szeles tömegek kérésére, sőt követelésére belső területi-adminisztratív átszervezést is végre kellene hajtani, mert sokan az eredeti (s a Ceausescu-korszakban megszüntetett) megyék visszaállítását sürgetik. S ráadásul január első felere népszámlálást is meghirdetett a Román-kormány. Ennyi égető probléma megoldása közben szinte lehetetlen a választásokra is kellőképpen felkészülni. De feltételezhetjük, hogy 1992 márciusa és júniusa között megtartják a választásokat, és ismét az urnák elé járulhatunk. Mindezektől függetlenül a következő időszakban az RMDSZ- nek mindent el kell követnie sorai megerősítésére, a megfelelő szövetségi rendszer és platform kidolgozására. S ez a feladat távolról sem lesz könnyű, hiszen a jelenlegi ellenzék sem teszi egyértelműen magáévá a kisebbségi jogok biztosítását. Újabban meg a nagy reményekkel kecsegtető Polgári Szövetségről is kiderült, hogy a nemzetiségi kérdésben nem képvisel következetes és határozott álláspontot! Általában sajnálattal mondhatjuk el azt, hogy az ország egyetlen pártja sem vállalkozik szívesen a nemzetiségi jogok elismerésére, a jogos magyar követelések alátámasztására, mert mindegyik attól tart, hogy ezzel eltávolítja magától a soviniszta, magyarellenes eszmékkel megfertőzött választópolgárok nagy részét. Ilyen körülmények között pedig nehéz a választási „csatár elír készíteni. Ismét kiderül, hogy az RMDSZ — lényegében — csak saját magára számíthat igazán! Ezért kell erőnket még jobban egyesítve arra törekednünk, hogy saját magunk vívjuk ki jogainkat! Még jobban felsorakozva érdekkepviseleti szervünk mögé! Na de erről egyik közelebbi cikkünkben még majd írunk. Addig is reméljük a lehető legjobbakat, s bízunk abban, hogy a Stolojan úr vezette új kormány legalább gazdaságilag egy kicsit rendbe szedi az országot, és előkészíti a becsületes, tiszta választásokra. Okos György (Kolozsvár) HEVES T HÍRLAP mx CTfrcKn un« mmx itmuan fry rfnniui»>,UnK*BiaBn«M/nm Ez a lap a megye minden olvasójához szól!
