Heves Megyei Hírlap, 1991. szeptember (2. évfolyam, 205-229. szám)
1991-09-14-15 / 216. szám
I <*■ SZEMTŐL SZEMBE HÍRLAP, 1991. szeptember 14—15., szombat—vasárnap Itthon van-e már az üzletember? Portréféle Gredinger Lajosról és környezetéről A sikeres színészek, a befutott tévésztárok s a közélet ünncpeltjei tudják: a könnyedségnek, a magabiztos szereplésnek ára van. Komoly erőfeszítések előzik meg a jó közérzetet. Miért ne lenne így ez az üzleti életben? A nívós környezet általában nem „felesleges ráadás”, hanem sokszor a dolgok lényege. Mi pedig, magyarok, jórészt még ma is görcsösek vagyunk. A túlfeszített, előre át nem gondolt munka, a hűbelebalázs igyekezet nem visz előbbre. De hát ezt láttuk, sokan már (és még) ebben nőttünk fel. A munkaversenyek, a szocialistabrigád-mozgalom voltak ennek lenyomatai. Ideje már stílust váltanunk. Csakhogy ez nem megy egyik napról a másikra! Érdemes megnézni néhány európai példát. Olykor nem árt tanulni azoktól a külföldiektől, akik nemcsak tőkét, pénzt, hanem új szemléletet is igyekeznek meghonosítani nálunk. Gredinger Lajos az Eger- Mecman Ipari Automatizálási Kft. ügyvezetőjeként került Egerbe. Privát, közéleti szereplései révén (egy kiállítási megnyitó kapcsán találkoztunk) úgy véltem, ő ilyen ember. A szabadsága előtti napon kerestem fel. Akkor még nem tudta, hogyan dönt jövőjéről a cégvezetés, azóta már megírtuk, megerősítették pozíciójában. Svéd állampolgár, kisgyermekként került ki Svédországba, de az anyanyelvét még itthon tanulta. Aztán egy, számára nem igazán jó emlékű hatvannyolcas magyarországi látogatás élményével tért vissza szülőhazájába tavaly. A kft. központja az egri Fi- nomszerelvénygyár tőszomszédságában bár egyszerű, de rendezettségében is vonzó épület. A bejárat előtti parkolóban márkás autócsodák. Semmi meglepő sincs ebben, a cég alkalmazottai ezeket lízingben használják. Az iroda előtt gondozott, amolyan lélegző kiskert, néhány virággal, akkurátusán földbe helyezett cölöpök védik. Ezekről jegyezte meg távoztomban az igazgató: nem érti, miért nem impregnálták őket, attól tart, a kerítést „megeszi majd az idő”. Apró ügy, de, mint mondják, az ördög a részletekben van. Időzzünk még el a munkahely kinézetén. Bent az irodákban minden kék, fehér, kiegészítésképpen szürke, mégis barátságos. A hideg színek ellenére a tisztaság, tágasság és a kellemesen szervezett rend vesz körül. A recepcióval szembeni falon három kép (egri művész munkája), még ezek is harmonikusak a környezettel, alaptónusuk a kék. A hosszanti folyosón végigmenve belátni a szobákba. Minden helyiségben számítógépek, faxok és praktikus IKEA- bútorok (elvégre a főnök svéd állampolgár). Gredinger Lajos irodája a többinél valamivel tágasabb, s az ajtó is más (de erre még kitérünk), a falon pedig a svéd királyi párt ábrázoló kép, mellette a magyar címer. Nyilván a kettős kötődés szimbólumai, értelmezem magamban. A vendéglátó szívélyes, de visszafogott kissé, meg is várakoztat pár percnyit, igaza van, elkéstem. Utólag észreveszem, tartja magát a megbeszélt egy órához, de azért türelmes, és pár perc után feloldódik. Mondom, engem ezúttal az üzletember és környezete izgat. Más-e, mint azt itthon megszoktuk? Kényelmesen elhelyezkedünk a napfényes zárt teraszon, kint hőség, bent légkondicionálás. — Mi az eredeti foglalkozása? — Alezredes vagyok. Hivatásos katonatiszt. — Tényleg? — Tényleg... — Azt hiszem, ezt alaposan meg kell világítania. — Egyszerű a magyarázat: hatvanegyben, amikor érettségiztem, bevonultam egy évre, s aztán „ott maradtam.” Hatvannégyben tiszt lettem. — Tehát a svéd királyi hadsereg tisztje? S ahogy szokás, egyre feljebb emelkedett a ranglétrán? S mikor vált meg a hadseregtől? — Nem hagytam ott. Most is háromévente száz napot kell szolgálnom. — S voltaképpen a magyarországi ügyvezetést hobbiból csinálja? — Épp ellenkezőleg. Most a hadvezetés a hobbim. — És mi a feladata egy alezredesnek Svédországban ? — Gondolom, ugyanaz, mint itt. — Ha nem hadititok, mégis árulja el, mi a dolga? Részt vesz a kiképzésben, a gyakorlatokon is? — No, nem, hogyan mondják ezt itt? Angolul stáb, ott dolgozom. — Tehát minden bizonnyal a vezérkarban. Bólintás a válasz, s bár beszélgetőtársam egyáltalán nem ti- tokzatoskodik, jobbnak látom, ha témát váltunk. Annyit mégis elárul, hogy páncélos tiszt, a többit a képzeletemre bízza. — Egy esztendeje, hogy itt Magyarországon meg kellett teremteni a saját környezetét tárgyi és személyi értelemben is. Hogyan fogott hozzá? — Tavaly júliusban ide jöttünk; a cégvezető és én. A szerződés már megvolt a Finomsze- relvénygyár és a Mecman között, s mi megnéztük a helyszínt. Itt tartózkodtunk két napig, majd megkérdezett a szándékomról: igen vagy nem? Hét percet adott, de nekem csak öt kellett. Rábólintottam. Hazamentünk, s majd augusztusban tértem vissza. Időközben Amerikában jártam a fiammal, ott nyaraltunk. Régi tervünk volt meglátogatni az indiánokat, s ez akkor sikerült. Egyszóval, amikor hozzákezdtünk, a nulláról, vagy még inkább a mínuszról kellett indulni. Semmi sem volt itt. A helyettesemre, Mátrai Gézára támaszkodtam, aki jól beszél angolul, és minden tárgyalásra elkísért. Segített a legjobb szakemberek kiválasztásában. S ezzel egy időben hozzáfogtunk az épületek kialakításához. Ez, amiben most vagyunk, munkásszállás volt korábban. Ahol most beszélgetünk, itt volt a bejárat. (A már említett zárt teraszon ülünk, a beáramló fénytől valahogy könnyebb a közérzetünk. Az egész helyiség nincs négy négyzetméter, igaz, háttérben ott a tágas iroda.) — Egyszóval, nem ment köny- nyen itt egy ilyen egyszerű dolog sem. Úgy kezdtük, hogy én azt mondtam az itteni embereknek: ez lesz az én szobám, s azt kérem, hogy fehér legyen az egész épület kívül-belül. Erre azt felelték: nem lehet! Miért nem? Barnát ajánlottak. Erre én: az nem megy, hogy itt minden szürke meg barna legyen, én mondom meg, nem ti. Oké, rendben van. Aztán ezt a teraszt is kértem. Az sem lehet, mondták. Tiltakoztam: miért nem? Mert belátnak, érveltek. Hát, ha nem tudnak benézni az emberek, akkor mit fognak mondani, mi történik itt? Feleletül azt javasolták: ragasz- szunk sötét fóliát az ablakokra. Szó se lehet róla, feleltem. Kértem, hogy minden ajtó üveges legyen, hogy lássák egymást a munkatársak. Erre megint azt mondták, nem lehet. „De én pont ezt akarom!” A gyárban láttam ezeket a „matracos” ajtókat, no, ilyenek itt nem lesznek. S mi következett ezután? Megérkeztek az ajtók barna, vastag üveggel. Megint tiltakoztam: nem megmondtam, hogy átlátszó kell? Ki kellett cserélni őket, az enyém így is üveg nélküli lett. — Szóval ennyire hajthatatlannak mutatkozott? — Ma már azt mondják a munkatársaim, milyen jó, hogy ilyen erőszakos voltam, s nem álltam kötélnek. — Ez a környezet tehát kifejezi a beosztottaival szembeni elvárásait is? — Mit mondjak? Hatvan százalékban igen. Olyan mélyen van ez az utolsó negyvennégy év az (Fotó: Szántó György) emberekben: nem viselkednek úgy, ahogy ígérték. — Mit szeretne, milyenek legyenek? — Őszintén viselkedjenek. Ne érezzék úgy, hogy alakoskodni vagy hazudni érdemes. Nyitottan kell megbeszélni minden problémát. — Tehát mondják meg kerek perec, ha valami baj van? — Hogyne! Különösen a nők félnek, húsz asszony is van ebben az üzemben. (Mellesleg nem értem, miért nem a saját nevüket használják, miért Kovácsnék és hasonlók.) — Azt mondja, személy szerint választotta ki a kollégáit? — Nem én, én csak a főnököket. De aztán mikor ide jöttek, mind a negyvenkét beosztottammal elbeszélgettem, és aláírtak egy papírt. Ez nagyon lényeges, mert benne vannak a „követelmények”. Tessék, itt van! Minden öt pontban megfogalmazva: Bízni egymásban, őszinteség, nyitottság, felelősség, segíteni egymáson. No, ez a legfontosabb, és az önállóság. Nem mernek semmit se csinálni egyedül. — Van kialakított vezetői filozófiája? Mit tart a legfontosabbnak? — Azt, hogy ne féljenek az emberek. Itt mindenkiben rengeteg félelem, szorongás van. Idegesek. Például be kell adni a féléves mérleget az APEH-nek. S bár nálunk a legmodernebb számítógépek vannak, azok még nem tudnak megfelelni a magyar adóhivatal elvárásainak. (Ilyen sehol nincs a világon!) S a munkatársaim félnek, rettegnek a büntetéstől, hogy nem lesz kész időre. Hiába mondom: ez nem tragédia, csak egy költség lesz, semmi más! Nem csaptunk be senkit, nyugodtak lehetünk. Ez számomra érthetetlen! Szokatlan az is, hogy apróságokban megkérdeznek, nem mernek önállóan dönteni. Tartottunk egy „nyitott ház” napot: egyik ügynökünk fölhív a Dunántúlról: jöhet-e segíteni a kiállításon? „Ha van időd, miért nejönnél!” — feleltem. — Ez a szemlélet tehát nagyon mélyen van az emberekben... — Igen, s attól tartok, ha nem vagyok itt, nem mernek dönteni semmiben, s akkor nekem se sikerül. — Kívánom, hogy ne így legyen, s köszönöm a beszélgetést! Jámbor Ildikó ,,Úgyjárok ide, mint egy temetőbe” Oravecz Imre Szajlán Nehezen beszélgetünk a költővel, Oravecz Imrével. Inkább csak ismerkedünk, figyeljük egymást. Neki lenne mondanivalója, mondaná is szívesen, de nekem suták a kérdéseim, akad, hogy csak hallgatunk egy kis ideig, ő érdeklődik, mire vagyok kíváncsi. Igazából nem tudom. Itt van ő, a Szajlán született költő, jó lenne vele többször találkozni, beszélgetni a faluról, róla, csak úgy egy tea mellett, de most egy interjú készül, komolyan kell kérdezni, és ugyanúgy válaszolni — ilyen egy napilap. Megértőnek tűnik, most ő is egy napilapnál dolgozik, az Új Magyarországnál szerkeszt. Nem panaszkodik, de mondja, hogy az sem egy igazi újság, mint ahogy az előző munkahelye, az Élet és Irodalom sem volt az, de neki is élni kell valamiből. Két napilapos beszélget, az egyik költő, a másik egy firkász, az egyik mostanában Szajláról ír verseket, a másik most erről kérdezgeti. „Nem élek itt, Budapesten lakom, csak gyakran járok ide, itt laknak a szüleim is. A hetvenes évek közepén-végén fedeztem fel újra ezt a falut, amikor már a m m ft HOLDING KFT 1 NAGYRÉ DE alig volt. Az, amiért én ide járok, tulajdonképpen már nincsen. Úgy járok ide, mint egy temetőbe, a sírkövek megvannak. Egykét régi osztálytársam él itt, akivel köszönőviszonyban vagyok, de nem járok kocsmába, nem járom a falut. Nem tudom, hogy is- merik-e itt a verseimet, ez nem is érdekelt sohasem. Tavasszal írtam egy nagyon kicsi cikket a Magyar Nemzetben, azt olvasták sokan. Sokféle vers van, az enyém egyféle, az ilyet nem sokan olvassák. Egyszer, a hetvenes évek végén kijött Egerből egy gimnazista, ő mondta, hogy engem keres, ismeri a verseimet. De ez nem jellemző, bár emiatt nem vagyok elkeseredve, nem nagyon érdekeltek az ilyen dolgok soha. Nem várom, hogy üldözzenek az utcán, akár azért, mert tetszik, akár azért, mert nem tetszik.” „Hogy az Új Magyarországhoz kerültem, annak nincs köze Szajlához, így erről nem akarok beszélni. Az Élet és Irodalomhoz pedig nem tartoztam soha, csak azért, mert ott főmunkatárs voltam, kaptam egy bizonyos összeget. Most, hogy a lap bajba került, ez megszűnt. De továbbra is írok nekik. Ezeknek a dolgoknak nincsen ahhoz közük, amit én csinálok.” „Nem vagyok újságíró, és ez elég nehéz, amikor az embert újságírók veszik körül. Rettenetesen féltékeny emberek, és sokan közülük borzasztóan fontosnak érzik magukat. Könyveket írok, most például Szajláról is, ha lesz hozzá kiadó. Szerintem mindenki könyveket ír. A Szajla-verseknek van egy alcímük: Tanulmányok egy regényhez. Én már jóval ezek előtt szerettem volna egy regényt írni a családomról, (Fotó: Perl Márton) bár még hozzá sem fogtam. Ezek valóban tanulmányok a majdan megírandó, vagy a soha meg nem születő regényhez.” „Az Egyesült Államokban, Ohio államban megnéztem azt a házat, ahol nagyapám élt. Ő is, mint sokan Kelet-Európából, kinn élt egy ideig, aztán visszajött. Én is sokat jártam arrafelé, és a pueblo kultúrának az ízlelgetése vezetett engem ide vissza. Ráismertem egy csomó dologra, ami gyerekkoromban körülvett. Nagy kerülőt kellett ahhoz tennem, hogy eljussak az itteni meggyfához. Még most sincs kész a kötetem, nem is szeretném, ha készen lenne. Szeretném még sokáig írni, bár terjedelmében talán már most több, mint az eddig megjelent verseim. Ez talán a legnyitottabb keret azok közül, amelyeket eddig csináltam, nagyon sok minden belefér még.” „Az információk, azok itt vannak. Itt van apám, anyám, itt van a gyerekkorom, az emlékezetem. Előfordult már, hogy megjelent valami, és akkor szóltak, hogy: „ez nem úgy van, ezt az öregasz- szonyt nem úgy hívják”. Ez nagyon fontos, mert már megdöbbentem attól, hogy ha én rosszul emlékszem, rosszul rögzítem a történeteket, akkor nem úgy lesz minden, ahogy az a valóságban történt, hanem úgy, ahogy én megírtam. Az ember emlékezete véges, de én igyekszem pontos lenni, mert azt hiszem, hogy ezeknek a verseknek éppen ez az egyik erősségük. Megbízhatónak kell lenni. Én például soha nem fogtam be lovakat, nem is értek hozzá, de ha ezekkel szembekerülök, akkor nem írhatok marhaságot. Fontos, hogy a zabla a ló szájában legyen, és ne a hasán. Ez ambícióm.” „Ezeknek a verseknek az írása közben jöttem rá, hogy én rengeteget tudok. Egy barátom, aki háromszáz kilométerre innen, az Alföldön él, és ő mindig megdöbben, hogy ő is ugyanilyen dolgokra emlékszik. Én is megdöbbenek. Sajnos, a nagy öregek már meghaltak, a velem egyko- rúak nem tudnak többet, mint én. Az a Szajla, amiről én írok, az nincs. Ez az emlékezetünkben él. Ez egy letűnt világ. A mai magyar falunál nincs szomorúbb látvány. Ez a lepusztultság, ez a szakadtság siralmas. Engem ez már nem érdekel. Egy olyan világot próbálok rögzíteni, ami érték volt, de már elveszett. Külföldön a falvak értékének egy részét azért sikerült átmenteni. A magyar falvaknak nincs jövőjük, ezekből valami még szömyebb képződmények lesznek.” Kikapcsolom a magnót, itt van vége az interjúnak. Beszélgetünk még az egri Gárdonyi-gimnáziumról, hiszen mindketten oda jártunk, évtizednyi eltéréssel, akadnak közös tanárok, ha nem is sokan. — Most már elbocsátom — mondja egy óra múltán, mert magázódunk, láthatóan nem híve az „egy szakma, egy brancs” szemléletnek, amelyben mindenki tegeződik mindenkivel, és jópofán hátba veregeti a másikat. Nem kirúgni akar, csak jön a kőműves, mert betonozni fognak. Kovács Attila
