Heves Megyei Hírlap, 1991. szeptember (2. évfolyam, 205-229. szám)
1991-09-21-22 / 222. szám
8 HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1991. szeptember 21—22., szombat—vasárnap „Éltető eszme99 (a.) Németh László Széchenyi-képéről Az elődök Széchenyi-képeit elemezve, a „legnagyobb magyar” alakjának, szerepének megfej tétlenségét hangsúlyozza. Csak később ismeri fel Széchenyiben Simon Bolivár nemzetteremtő álmának kelet-európai megvalósítóját, az ország „egy névben összegezhető alapítóját.” A Széchenyi-könyv írásának kezdetén munkahipotézisként így fogalmazza meg kiindulópontját: „Széchenyi olyasformán vállalta föl a magyarság megmentését, mint Byron Görögországét. (...)... valódi ügye: nem Magyarország, hanem az üdvösség volt.” A forrástanulmányok során újraértékeli, korrigálja felfogását. Célja: „Széchenyi lelkének egy képbe” forrósítása, ellentmondásos egyéniségének egyetlen összegező portréban „Nagy Nemzeti Példaként” való felmutatása. A múlt század egy „szo- bor-Széchenyit” hagyott ránk örökül: mögötte ércpiramisként állnak művei: a Hitel, az Al-Duna és Tisza-szabályozás, Lánchíd, stb. A fiatal Széchenyi ”külföldi magyar”, ”Byron testvére,” „tűz és víz” lelkűiét. A romantika köti, de a romantikának nemcsak képviselője, hanem előhívója is. Németh Madách Tragédiájának elemeit építi könyve fejezeteibe, alcímeiben: Ádám munkát keres. Életének célt, értelmet akar adni, közben államférfivá érik. A byroni ifjúból a társadalmi megújulás hivatott vezére lesz. Üdvözülni akar. Rájön: csak akkor üdvözülhet, ha másokat üdvözít. A haza, amely az ő számára nemrég még semmit sem jelentett, csupán szégyent az elmaradottsága miatt, most életének fő célja lesz, és megkedi „tájrendezését” a magyar parlagon. A Hitel írója és Széchenyi alkotásai szorosan összefüggő fejezetek. Különösen fontos a Széchenyi Döblingben, amelyben megállapítja: „Széchenyiben nem szakadt meg Döblingben az eszmék drámája, sőt fejlődésük sem.” Széchenyi keresztény módjára haldoklik az életért, abban az értelemben, hogy „a kereszténység egy életen át tartó haláltusa.” A Széchenyi halála című zárórészből érthető meg a későbbi tragédia eszméje: „Öngyilkossága önmagán végrehajtott halálos ítélet volt. Ha úgy tetszik, harakiri, mely az isteneket hívja kiontott vérével fajtája mellé tanulságul. A romantika királya az életből is királyként távozott. A reformer Széchenyi életét és művét elemző tanulmányt követő dráma „Már nem annyira a történelem Széchenyijéről szól — bár az ő sorsa vetette a csapdát, s az ő jelleme szikrázik benne —, hanem az Igazságkereső Emberről, akit emberi gyengesége, bolondházba húzódó félénksége sem tud visszatartani, hogy a szívét vájó igazat valahogy a világba ne vesse, s ezzel a veszélylátó képzeletét halálba zaklató négy felvonást magára ne szabadítsa” — állapítja meg Németh László. Szakít a szószék-dramaturgiával, a régi magyar vitadrámát eleveníti fel a VII. Gergelyben, a Széchenyiben, a Galileiben. A dráma nála a történelmi és társadalmi önismeret fóruma lesz. Német örökségét folytatja Illyés (Ddzsa-drámája, Testvérek) és Sütő András is (Kálvin és Szervét). Émber és hősfogalmát az „üdvösségharchoz” köti: „Az erkölcs célja: életgyőzelem (...) amit vallásos korok üdvösségének neveztek. Az üdvösségharc folyik ma mindünkben, életünknek ez a központi ügye. (...) Üdvösségügyed van akkor is, ha azt, amit hitnek hívnak, elvesztetted. Az üdvösségharc nem kerülhető meg: egy az életeddel” — fogalmazza meg. A „vallásos” nevelésről című nagy esszéjében. Széchenyinek a nemzet volt az üdvösségügye, számára Döbling már nem sziget, hanem laboratórium, a magyar nemzet jövőjére alapított Delphoi, amelyben „egy új belátás, megértés, gyöngédség” érlelődik, amellyel a főhős „a magyarság politikai természetéről, intézményeiről” beszél. így értelmezi sorsát Gold- marknak: „Engem például, akármit mond Ön, mégiscsak a fölháborodás, a gyengébbek igazsága, szóval a hazafiság ejtett ebbe a csapdába.” Ez az a hazafiság, amelyről Ady írta A legoktalanabb szerelem, abban az értelemben, hogy nincs rációval, érdekkel mérhető oka, ezért ok nélküli, vagyis: oktalan. „Dacos, kicsi, árva és nemzetemről” vallja: „Mit tagadjam? — siratom és szeretem./ Mit tagadjam? — talán ez az igazi/ S ez is oktalan, de legszebb szerelem.” S a Széchenyi-dráma tragikumát nem az alkatban hordott végzet, nem a görög ananké, hanem az egyéni és nemzeti sorsot megszabó történelem hordozza. Széchenyi fenségig emelkedő tragikus hős, aki „ragaszkodik a világnak azokhoz az erőihez, amelyek benne, ügyében összefutottak.” Széchenyi félelme a magyarság sorsa, jövője iránt és Ady víziója A Szétszóródás e/őí/támadt fel Némethben a harmincas és negyvenes évek fordulóján: a „vak dióként dióba zárva” léthelyzet veszélye. Küzdött azzal a gondolattal, hogy az utókor rendre megvalósította Széchenyi terveit, de kiirtotta magából Széchenyi szellemét. Mégis Széchenyi „országalapítása” a magyarság előtt álló, megvalósításra váró lehetőségek és feladatok metaforája az ő számára. Ezt a katartikus erejű hősfelmutatást végezte el Arany János Széchenyi emlékezete című fenséges ódájában, amikor költői formában szinte tanulmányt írt Széchenyi eszméiről, műveiről, hatásáról. Felfogása szerint Széchenyinek a feltámadáskor, húsvét vasárnapján bekövetkezett halála a nemzet feltámadását jelképezi. Németh tanulmányának és drámájának hőse ugyanaz a Széchenyi, akit „az ismert megaján- lási jelenet... egy pillanatra, de mondhatjuk, az egész életre” maga fölé emelt, aki „az igazságot gyújtotta fel, s — bár maga a gyufa elég benne — jelt tud adni egy nép számára, ekkora éjszakában.” Jelentőségét így érzékelteti a drámában Lonovics érsek: „Minden ember feje Isten kápolnája. De a Széchenyié: székes- egyház.” A nemzet lelkiismeretét ébresztő Széchenyi élete végpontján is hű maradt önmagához és a magyarságon át elérhető emberi eszményeihez. Méltán írta róla Arany János élete és műve „éltető eszmévé finomul” és „...nőt- tön nő tiszta fénye,/ Amint időben, térben távozik.” Németh hőse bizonyítja, a magyarságban van életre hit, jog és erő, amint a halál parttalan útján eltűnik, egy nemzet tekint a mindennapjaiból kiszikkadt csoda után.” Cs. Varga István Lőrinczy István: Vasárnap a piacon három láncos szája nevet szilvák néznek kék szemükkel őszi rózsák simogatnak gyermekpuha kezeikkel a sörhabban emlékeim s a te szemed az emlékekben hol kószálhatsz most vasárnap s hol az isten zöld szemedben Szeptember N em kedvelem a sírós őszt, a testet-lelket rongáló bús komorságot, sokkal inkább a csendes napsütést, amikor szél is alig jár, és a magasan úszó felhők között vadlibák gágogását hallom. Ilyenkor olyan az ég kékje, mint a lányok szeme, ragyog a boldogságtól, és nincs benne szomorúság. A város zaját torkon ragadják a gesztenyefák. A nyár úgy megül még a száraz dombokon, mintha nem is a szeptembert mutatna a naptár, és Mária után nem a Mihály napot várnánk. Forró volt augusztus, a gólyák rendben elbúcsúztak, de a fecskék — hosszú őszt remélve — úgy cikáznak a park fái fölött, mintha télire is ide szegődtek volna. Egyedül üldögélek a festékétől régen megkopott pádon, magamban búcsúztatom a nyarat, amely a természet örök törvénye szerint előbb-utóbb végleg távozik. A gesztenyék — mintha kitalálnák gondolataimat, — rábólintanak, szellők bújkálnak vörös barnás gallyaik között a mesz- szi észak üzenetével. Hányát dőlök a sétány melletti pádon, süttetem az arcomat a nappal, miközben kavicsok csikorgását hallom, léptek zaját sejtem reménykedve, hogy a jövevény nem ismerős, nem zavaija meg a nyugalmamat. Felnyitom a szememet. Egy idős hölgy áll előttem ódivatú kalapban, viselt retiküllel, a szava kellemes. — Megbocsásson, de kérdeznék valamit. Felkapom a fejem, a hölgy ölbe emelhető könnyedséggel fogadja el a mellettem levő helyet. — Ismerős-e a Hadnagy utcában? Egy fáradt méhecske pihen meg a karomon, talán utolsó virágporszállítmányát viszi a kap- tárak felé. A madárcsontú asz- szony minden mozdulatát pontosan kiszámítva helyezkedik el mellettem, ruháját igazítja, nap- raforgónyi kalapját egy picit a szemébe húzza. — Ismerős nem vagyok ott, de tudom, hogy hol van. A hölgy érdeklődéssel figyel, mélyen ülő gesztenyeszínű szeme végigcentizi minden hajam szálát, valaha minden bizonnyal jobb napokat látott, nyugdíjas tanárnőnek vagy effélének sejtem. — Egy nyugdíjas csoporttal érkeztem Budapestről afféle kirándulásra, és eszembe jutott, hogy itt gyerekeskedtem hajdan Egerben, sőt rokonaim is élnek itt ebben az utcában. Valamilyen dallamos szomorúsággal csengenek a szavai, mint őszi eső az ablakon, kicsit zavarba jön, hirtelen menni készül, végül is meggondolja magát. — Ha gondolja, elkísérhetem a Hadnagy utcába... Örömet várok, de a szavaim könnyes szomorúságot okoztak. Alig észrevehetően a fejével int nemet, és zsebkendőjével letörli arcáról az alágördülő könnyet. — A világért sem akartam megbántani, csupán... Az ujjaival int, hogy erről szó sincs, aztán tovább sírdogál. Választ nem várva hagyom tovább küzködni könnyeivel,' és tovább süttetem az arcomat — mintha ő itt sem lenne — a bújócskázó nappal. Úgy teszek, mintha elér- zékenyülését fel sem fognám, és számomra mindegy lenne, hogy sír-e vagy mosolyog, pedig tudom, hogy ha egyetlen szót is szólok, elszakad a pókháló, ami a véletlen találkozás folytán hozzám köti. Hallgatom, hogy a szél hogyan suttog a fák ágai között, miként kapja föl a földről a dohánybarna faleveleket, és sodorja a lócánk alá. — Tulajdonképpen hozzájuk jöttem, de talán legjobb, ha csupán gondolok rájuk... Érveim legmakacsabbikát szedhetném elő, hogy ha már egyszer Budapestről Egerbe utazott és itt van a rokonok közelében, ugyan miért ne nézné meg az övéit? Ebben a korban az életünk már csak olyan, mint a száraz falevél, amelyet kénye kedve szerint visz, sodor a szél... — Editke tavaly ment férjhez, Csábinak két fia van... Erőink forrása az emlékezés, sokat emlegetett szegény édesanyám mondta többször, hogy éber hit nélkül gyávák az emberek, és hogy össze kell kötözgetni a szakadt szálakat. — Ajándék, virág nélkül hogyan is mehetnék... Látom már a szakadékok között az ösvényt, amely az idős hölgy szomorúságához vezet, hunyott szemmel is belepillantok a kopott kézitáskába, amelyben talán a kevés nyugdíj acská- jából megtakarított néhány forintja van, az is csupán azért, hogy pénz azért legyen az embernél. Átérzem, hogy retteg még a gondolattól is, hogy a szegény pesti rokon betoppanjon anélkül, hogy legalább a gyerekeknek ezt-azt ne hozna.’ Összeszorult szívvel harapdá- lom az ajkam, tudom, hogy a felajánlkozás ezúttal lélekpusztító szégyen lenne egy ilyen finomlelkű ,hajdan boldogabb öregkorban reménykedő hölgy számára. — Talán majd legközelebb! Vasárnap van, talán otthon sem lennének... Lelki mentőövet dobok felé, amit láthatóan szívesen csavar a derekára, és mosolyogva zökken vissza a korábbi nyugodt lelkiállapotába. — Úgy gondolja? — Meg aztán bejelentés nélkül minek is zavarná őket... Feltámad a szél, hűvös fuvallata összegomboltatja velem a kabátot, az idős hölgy is nyaka köré csavarja a sálat, aztán gondolataiban már csupán a hazamenés forgolódik. — Hatkor indulunk a Líceum mellől... Titkon az órámra pillantok majd rá, és örömmel tapasztalom, hogy külsőleg nyoma sincs már az előbbi szomorúságnak, meggyőzték fals érveim, pillanatnyilag túltette magát a nehezén. — Hány óra lehet? — Kettő múlt. Bőven van idő arra, hogy szét tessék nézni a városban es — ki tudja — talán még az utcán össze is találkozhat a rokonokkal. Ismét előbújik a nap a felhő- darab mögül, csukott szemmel napozom. Mire kinyitom a szemem, az idős hölgy már el is tűnt az őszi ragyogásban... Szalay István Kiss Gyula Éjszaka Ó az éjszaka <5 az éjszaka kék szárnyaival visz a kárhozatra Rűt ólombetű rút ólombatű körözve csap le rám falánk keselyű Szívemnek vére, szívemnek vére csörrenve ömlik be éhes csőrébe Álom és való álom és való bódulva leng velem fáradt hintaló Betűk vén foglya betűk vén foglya káprázva forog az ördögmotolla Mi nappal gyötör mi nappal gyötör álmomban szúette darabokra tör Vass Tibor Istentelen Csillaghullásban szemtelen ölelésekben naparcú szüzek első testre ébredésében rejtenek felhőtlen viharok csöndjei. Nézd, így élek, pincebogarak, szurkos, tapintatlan álmok, olcsó hazugságok, kiszáradt borospoharak közt s hallod? hullanak csak egyre a csillagok, szólnék, hogy hagyjatok, hagyjatok, én minden éjjel, minden halottal meghalok. Kondor Jenő Csak a csönd Elfoszlik a rózsa - csillag aszalódik - és csak a hallgatás a csönd koppan a kőre széttépett szirmainkkal zuhanunk a bomló időbe Varga Erzsébet Ébredő igézet Egyszerre ébredtem a fázós reggellel. Bátortalan sanzont dúdolt a teáskanna. Tört tükörből figyelte arcom, hogyan gyújtom meg az első cigarettát. Mert aranyló porszemekkel felidéz a fény, feligéz a „fájsz”. Saáry Éva Lázadás Mindig tekintettel kell lenni valakire pedig meguntam már a kenetes kíméletes beszédet szavaimban az állandó résenlevést + szeretnék mélyet lélegezni sarkamra állni s időnként részegen félrevemi a harangokat
