Heves Megyei Hírlap, 1991. szeptember (2. évfolyam, 205-229. szám)

1991-09-21-22 / 222. szám

4. SZEMTŐL SZEMBE HÍRLAP, 1991. szeptember 21-22., szombat-vasárnap Egri színházi beszélgetés — az évad elején 4 látszatdemokráciától eljutottunk az önként vállalt 99 z elmúlt évad végén sok gonddal küszködött az egri Gár­donyi Géza Színház. Nem volt ebben egyedül, az ország szinte valamennyi társulata végigélte ezeket az ellentmondásokat. Míg azelőtt a fenntartásra szánt összeget nagyvonalúan biztosí­totta a központi, illetve a megyei költségvetés, most még az alap­vető működésre is alig telt. Más­részt belső viták, ellentétek tet­ték még feszültebbé a hangula­tot. Az évad befejezésekor azon­ban sok minden tisztázódott. Az igazgató-főrendező Gáli László újabb öt évre szóló szerződést kapott, s a város és a megye egyezkedéséből — ha szűkösen is — megszületett az intézmény költségvetése. De hogyan is kezdte a teátrum az új évadot? Erről beszélgettünk az igazgató­főrendezővel. — Három darabot kezdtünk próbálni — mondja —, úgyszól­ván az egész társulat dolgozik. Ez nagyon jó és nagyon fontos dolog egy évadkezdéskor. Külö­nösen akkor, hogyha a három mű három színházi minőséget, arculatot mutat. Ezekkel a név­jegyünket is letesszük, hogy mi­lyenfajta profilt szeretnénk. Az első magyar dráma, amelynél ta­lán nincs is fontosabb, a legszebb feladat egy új magyar mű ősbe­mutatója. A szülés nemcsak fáj­dalom, hanem boldogság is, kü­lönösen, ha a fiatal magyar író, Sultz Sándor bizonyítottan te­hetséges. A másik mű útkeresés, Az igazgató­főrendező ke­ményen fogal­mazott az évadnyitó tár­sulati ülésen Beckett Godója rétegérdeklő­dést elégíthet ki. A harmadik pedig a jó anyagból készült, kife­jezetten szórakoztató „dzsentri- idill”, a Nem élhetek muzsikaszó nélkül című zenés játék. Ez a há­rom együtt mutatja, hogy körül­belül miben látom a színházunk feladatát. De ezeken kívül szület­nek olyan előadóestek, produk­ciók, amelyeket olyan helyekre tudunk eljuttatni, ahol nagyobb előadásaink nem fémek el. — Az egri színház túljutott egy sokkon. Ennek részben kül­ső, részben belső okai is voltak. Milyen előjelekkel indult a mos­tani szezon? — A színház fölött valóban Damoklész kardja lebegett, de nemcsak költségvetési okok mi­att. Az országban több helyen megfordult az önkormányzatok fejében, hogy kell-e az önálló társulat? Ma is vannak olyan hangok, amelyek mást monda­nak. Alapvető kérdéssé a művé­szeti ág léte vagy megszűnése lett. S nemcsak kulturális, de po­litikai problémává is alakult ez. Mert meg kell tartani a létező ér­tékeket ahhoz, hogy újakat te­remthessünk. Ezt hiszem és tu­dom. Itt az alapkérdés eldőlt: Egernek és Heves megyének sa­ját színházi műhelyre van szük­sége. Ezt akaija a közönség és az önkormányzatok. Nem hárult el azonban a konkrét veszély, hogy végül is mennyi is lesz ez a költ­ségvetés, s miként áll össze. — Azt hiszem, hogy azzal is szembe kellett nézni, hogy itt Egerben a színház megszűnése és újjászületése is — a rendszer lényegéből adódóan — a köz­ponti akarattólfüggött. Most pe­dig végül is mindenki előtt bizo­nyítani kellett, hogy nemcsak a „felsőbbségé” a színház. — A bő hatvanezres lélekszá­mú városban évi 120 ezer nézője van színházunknak. Ez elég nyomós érv amellett, hogy ezt egy közösség akaija. A demok­ráciának ennél erősebb szava nem is lehet. Ezzel szembeszáll­ni értelmetlen, a megszüntetés felelőssége nem egy elhatározás, egy tollvonás kérdése. Elszámo­lási kötelezettsége van annak, aki ma irányítja a közéletet. — Ez így van, de egy aranytal­lérba is beleharap az ember, hogy meggyőződjön arról: való- di-e. A viták során tisztázódott egy sor kérdés, nyilvánvalóvá vált, mit is ér a színház... — De ha a tallérról kiderül, hogy arany, azt senki sem dobja el. De jellemző módon a folya­mat mégsem ért véget, nem mondhatjuk azt, hogy itt van a Kánaán. Tudniillik mind a kor­mány, mind a szorosabban véve felelős minisztériumok újra ki­dolgozzák a pénzügyi konstruk­ciót, az önkormányzatok bevo­násával. A következő év előké­születeihez számunkra ez bizta­tójel. Végre már szeptemberben foglalkoznak azzal, hogy'92-ben milyen költségvetéssel működ­nek a színházak. Ez nagyon fon­tos, mert változtatni szükséges a mostani kereteken, mégpedig sürgősen, különben megint ott tartunk, hogy nem lehet tervezni a következő évet. — Emellett szinte szükségsze­rűen ment végbe az a belső for­rongás, amely szintén az évad vé­gére csúcsosodott ki. Ezhogy zá­rult le? — Én úgy gondolom, hogy a legésszerűbb az lenne, ha e te­kintetben nem néznénk vissza. Megszenvedtük ezt a belső prob­lémánkat, a társulat így akart együtt maradni. Az évadnyitó társulati ülésen megfogalmaz­tam: tiszta lappal induljunk, s erősen nézzük meg, hogy erre nap mint nap mi kerül, mert an­nak ki kell állnia az erkölcsi pró­bát. A színház soha nem volt szelíd intézmény, nagyon impul- zív emberek sokaságából áll, az állandó felspanoltság állapotá­ban működik. Valódi vagy vélt problémákkal, felkorbácsolt in­dulatokkal kell együttélnünk. Viszont nagyon szigorú szabá­lyok szerint kell működnie, óra­műpontossággal, szinte katonás regulák szerint. Én rendező va­gyok, szérintem az előadások rendjének kell megszabnia az egész intézmény légkörét. Eb­ben bizony oda kell kéredzkedni a szekérhez, s húzni kell felfelé a lejtőn. Ez csak a megsokszoro­zott akarattal lehetséges. Nem­csak a maga nemében szólok, de erről utoljára szeretnék beszélni. Elkezdtünk most egy újabb öté­ves periódust, s hiszek abban, hogy a társulat akarata — ame­lyet erőteljesen kinyilvánított — érvényesül, s' a rendre nemcsak az igazgatónak, de az egész csa­patnak vigyázni kell. Olyan szín­házat teremtünk, amelyet meg- érdemlünk. Nem szabad hall­gatni a belső bajainkról, de kö­zös felelősségünk, hogy magunk oldjuk meg azokat. A közönség­nek az előadásokat szánjuk, a vi­tatkozó, egymást ölő társulat hi­teltelennek látszik. — Ezek szerint nemcsak a külső világban történt rendszer- váltás, de belül a színházban is. Ez érzékelhetővé vált számomra a szeptemberi A padlás előadá­sokon is. Nem az úgynevezett „szervezett közönség ” ült a szék­sorokban, a színészek is közvetle­nebb kapcsolatban álltak velünk. — A látszatdemokráciától el­jutottunk az önként vállalt fe­gyelemig. Mindenfajta igazgatói papolásnál és fenyegetőzésnél többet nyom a latba, hogyha a színészek s más munkatársak azt érzik, hogy értelmes fogadtatás­ban részesülnek. Ennél termé­szetesen komolyabb, nehezebb darabok is jönnek majd, s lehet, hogy a közönség fogadtatása nem lesz ilyen egyértelmű. De azt tudnunk kell, hogy a legna­gyobb társulatszervező erő a művészi siker. Ugyanakkor csak akkor születik ilyen eredmény, ha egységes a csapat. Nekünk igen nagy feladatunk, hogy meg­teremtsük ezt a kényes egyen­súlyt a magunk művészi igénye s a legszélesebb közönség várako­zása között. — Most abba a helyzetbe ke­rült az együttes, hogy egy szigorú „gazda” helyett a sokszínű kö­zönségigényhez kell igazodnia? — Mindig is arra vágytam — kezdő színházi emberként is —, hogy mindenki saját maga vegye meg a színházjegyet. Nekem voltak szörnyű élményeim a szakszervezetek által megvásá­rolt jegyekről és bérletekről, amelyek bent maradtak a fiók­ban, a színházba pedig senki sem jött. Hiába volt meg az anyagi tá­mogatás, nem volt közönség. Most olyan ajánlatot kell ten­nünk a nézőknek, hogy valóban eljöjjenek. Lehet, hogy kicsit- csalogatni kell, hogy a nehezeb­ben elérhetőt is megnézze, de az ilyenfajta közönségszervezés ideje lejárt. Hazugság volt az is, hogy egy nagy tömbben lehet a nemzetet „népművelni”. Nem lehet, mert egyénekkel kell fog­lalkozni. Akik megveszik a je­f yet, a bérletet, azoknak tudni ell, hogy ott számítanak rájuk. — A társulati ülésen Petőfi­nek a színészéletről szóló versét idézte, talán — ez alapján — ér­demesebb lett volna a Kutyák és farkasok dalát előcitálni... — Arra gondol, hogy „ré­szünk minden nyomor, de sza­badok vagyunk”? Nagy dolog a szabadság, ha nem párosul a ki­taszítottsággal. E pillanatban sajnos kultúrpolitikai kitaszí­tottságban élünk. De én hiszek abban, hogy el fog jönni az idő, amikor a magyar társadalomnak nem kézi vezér­lésű kultúrpolitikája lesz, de olyan nívós igénye, amely kö­zösségekhez kötődik. Megfogal­mazódik az, hogy a nemzet vagy egy város mit vár a színházától. Nagyon jó lenne minél hama­rabb nemzeti színházakká válni, persze nem a szó nacionalista ér­telmében. Mint az angol teátru­mok, mert a saját hagyománya­ikra építve néznek rá a világra. — Ilyenkor szokták azt mon­dani: sok száz éve nyírják az an­golok a pázsitot, hogy olyan szép... — Igen, ők 450 éve nyitják azt a bizonyos gyepet, de ne­künk is el kell kezdeni valahogy. Nem kell azt hinni, hogy a mi fü­vünk olyan zöld és olyan erősen gyökerezik a földbe, mint az övék. De törekedni kell az ideál­jaink felé, teremteni szükséges olyan színházi értéket, amely úgy néz a világra, hogy mindkét lábával ezen a magyar talajon áll. Ez egyaránt jelenti az irodal­mi és drámai hagyományt és a mai magyar életet. Innen lehet látni, hogy mi van a szomszéd kertjében. Ha ezt a szilárd talajt nem találja meg a művészeti ág, akkor lebeg jobbra-balra, nem tud meggyökerezni. Ezért gon­dolom azt, hogy a színházaknak törekedni kell arra, hogy a ma­gyar drámaíróknak bizonyítási lehetőséget adjanak, biztatni kell őket. Nem fizethetünk any- nyit nekik, hogy abból megélje­nek, de például Sultz Sándort egyvalami megfogja: az, hogy örömmel vettük a darabját, s hívtuk, hogy mutassuk be. Ta­valy Eörsi István huszon-egyné- hány éves darabja is hasonló módon került színpadra. De Ná­das Péter vagy Görgey Gábor művei is így hatottak. Visszaka­nyarodva a hasonlathoz: vetni s locsolni kell azt a füvet. — Köszönjük a beszélgetést, és sok sikert kívánunk az évadhoz! Gábor László Gondgyűjtő négy óra a főkapitányságon Fogadónap — tanulságokkal, hasznos tanácsokkal Nincs annál nyomasztóbb, amikor hivatalos helyet kell felkeresnie az embernek. Különösen erősödik ez az érzés akkor, ha valaki saját bajának, panaszának elintézését reméli, s emiatt kell lényegében véve teljesen idegen személyhez fordulnia. A megyei rendőr-főka­pitányság vezetői rendszeresen tartanak fogadónapokat, épp az ilyen ügyes-bajos dolgok megismerése és lehetőség szerinti rende­zése érdekében. A legutóbbin jelen volt a Hírlap is. (Az odafordu­lok neveit személyiségi okokból nem közöljük.) „Becsületes voltam, de már bánom” — A keserűség hozott ide! — teszi az asztalra vaskos táskáját a középkorú férfi, s akkurátusán szedegeti elő az iratokat. A tör­ténet nehezen bontakozik ki szaggatott előadásából. Végül is biztosra vehető, emberünket ki­használták, alaposan rászedték. Egy szakcsoport kedvéért — nem elhanyagolható ígéretek miatt — kilépett a munkahelyé­ről is. Gépet béreltek, azon dol­gozott látástól vakulásig. A fizet­ség azonban nevetségesen ala­csony volt, még a szokásos költ­ségeket sem térítették meg neki, miközben társa egyre csak gyara­pította vagyonát. Mind gyakrab­ban veszekedtek, majd szakítás­ra vitték a dolgot. Közben kide­rült az is, hogy rengeteg a rende­zetlen, illetve a rokonok számára kiállított hamis számla. Emiatt Budapesten, a Gazdasági Ren­dészeten is kihallgatták a pana­szost, mivel őt „természetesen” feljelentették. Beperelte üzleti partnerét, ám az ügy egyelőre csak húzódik, semmi eredmé­nye. — Becsületes ember voltam, de már megbántam! — jelenti ki ellentmondást nem túróén. — Képzeljék el, a társam nem ho­zottsemmit annak idején a szak­csoportba, most meg Ford Sierrá- val furikázik... Az ezen a fogadónapon a fő­kapitányt helyettesítő dr. Orosz Gyula r. alezredes nem mondhat mást, mint hogy valóban az ügy­fél tudatlanságára építettek. Eb­ben pedig sajnálatosan ő maga is partner volt, hiszen amikor te­hette volna, nem kérte még a re­zsiköltségeket sem. Arra van szükség, hogy mielőbb lezárják a polgári eljárást a bíróságon, s az­után segítséget nyújthat majd például a kisiparosok jogsegély- szolgálata is. A rendőrségnek ebben az ügyben nincs jog- és ha­tásköre. A nyáron megözvegyült tar- naszentmiklósi néni a következő panaszos. Elhunyt félje még ta­valy tavasszal végzett munkát a szomszéd földjén, ám az azóta sem fizetett érte. Épp ezért szinte mindennaposak a veszekedések, különösen azóta, hogy a bíróság fizetési meghagyást küldött ki, s abban kötelezte a hajdani mun­kaadót a munkadíj és kamatai­nak lerovására. Nem nagy ösz- szeg, a kétezer forintot is alig éri el. Mióta az ember eltávozott, a koros asszony — érthetően — fél­elemben él. Járt ő már a földhi­vatalban is, hisz közben birtokvi­ta is támadt közöttük, a hivatal­ból viszont a rendőrségre irányí­tották. A szomszéd becsmérlő ordítozásai, fenyegetései viszont szűnni nem akarnak. Ez az eset sem a rendőrök asz­tala. A bűnügyi helyettes azért tanáccsal szolgál: forduljon be­csületsértés miatt a néni a bíró­sághoz! A telekkel kapcsolatos kérdé­sek pedig igenis a földhivatalban tisztázandók! Ha a lakótárs összeférhetetlen... Nyugtalan tekintetű idős hölgy kopogtat. Gondja bizony sokunké lehet. Nem egy helyen bosszant embereket az összefér­hetetlen lakótárs. Olyan, aki nincs tekintettel másokra, mi több, kirívóan ellenséges maga­tartásával rettegésben igyekszik tartani a környezetében élőket. Sajnos az is tapasztalat, hogy a hatóságok többnyire tehetetle­nek velük szemben. A fogadónap újabb vendége Eger belvárosában lakik. Java­részt öregek vannak ott a lakók között, s már odáig jutottak, hogy nappal sem mernek kijönni a lakásukból egyetlen személy miatt. Ez a felettébb házsártos nő — mint panaszolja a néni — akár az emeletről is képes lelökni a nála gyengébb fizikumúakat. Órát hosszat ordítozik, amikor mások pihenni szeretnének, éjjel veri az ajtókat, a falakat, becs­mérlő kijelentéseket tesz, ledo­bálja mások kiteregetett ruháit, írtak ők már levelet ez ügyben a rádiónak, azután a polgármes­ternek is. Utóbbi tanácsára felje­lentést tettek a szabálysértési ha­tóságnál. Ennek sincs különö­sebb eredménye. — Kénytelen leszek máshová menni lakni — kesereg az asz- szony. — De hát hová? Ki ad ne­künk másutt lakást? Bizonyára az sem megoldás, ha addig nem fizetünk lakbért, amíg ezt az ösz- szeférhetetlent el nem helyezik onnan... — Ez bizony nem megoldás — mondja dr. Orosz Gyula, és meg­ígéri, utánanéznek az egésznek, s figyelmeztetésben részesítik majd az illetőt. A becsületsérté­sek miatt viszont bírósághoz kell fordulni. Kezesnek sem érdemes menni A nagytályai fiatalember, ha nincs is túlzottan kétségbeesve, azért neje ösztökélésére csak el­jött. — Rokonomnak vállaltam kezességet — említi baját —, de február óta nem fizet a pénzügyi intézetnek, és tőlem vonják le az összegeket. Sajnos, sehol nem találom. Tudom, most építkezik Makiáron. Igyekszik mindent el­adni, nehogy ráverjék az adóssá­got. Másoknak is tartozik. Megint csak olyan eset, ami­ben a rendőr-főkapitányság ve­zetőjének helyettese legfeljebb jó ötlettel szolgálhat: azonnal perelni kell a bíróságon! Végre egy ügy, amelyben se­gíthet a rendőrség! Két asszony tizenkét lakó nevében érdeklő­dik. A főkapitányság kezelésé­ben lévő lakásokban laknak va­lamennyien, s most szeretnék megvásárolni. A bürokrácia út­vesztőiben azonban valószínűleg elkallódott a végső döntés. Dr. Orosz Gyula biztosítja mindket­tőjüket, nincs különösebb aka­dálya annak, hogy mielőbb meg­oldódjék a probléma. Másik fel­vetésüknek viszont még alapos vizsgálattal kell utánajárni, hogy a rendőrségen júniusban elkez­dett fogdabővítés a későbbiek­ben milyen hatással lesz az emlí­tett lakótelepen élőkre. Köny- nyen megeshet, hogy az esetle­ges kiabálásos üzenetváltások zavarják majd a nyugalmukat. Természetesen igyekeznek en­nek elejét venni. A nyugdíjkorhatáron túl lévő füzesabonyi férfi panasza is álta­lánosítható sajnos napjainkban. Arról van szó, hogy mindent elő­teremtettek a gyermeküknek, miközben ők maguk, öregek, bi­zony belerokkantak. Most pedig a menyük folytonosan családi veszekedéseket provokál, nincs tekintettel arra, hogy például a panaszos felesége súlyos beteg. Magát a bejelentőt is megfenye­gette életveszélyesen egy alka­lommal, s kiderült, hogy a hely­színre hívott rendőr a fiú felesé­gével rokonszenvezik. — Mit lehet tenni ilyen hely­zetben — kérdi tehetetlenségé­ben az emberünk —, hiszen en­gem támadott meg a menyem, és a kihívott rendőr engem jelentett fel... A bűnügyi helyettes érthetően csak arra tehet ígéretet, hogy ala­posan megvizsgálják az esetet, s a kérelmező írásban kap majd vá­laszt. Miért áll a nyomozás? Érdekes és jellemző az is, ami­vel egy felnémeti férfi keresi fel a főkapitányi fogadónapot. Nem­rég költözött oda, egyedül él. Megismerkedett néhány utcabe­lijével, akik bizonyos alkalmak­kor — például takarításban, fő­zésben, mosásban — segítettek neki. Az önkéntes támogatók ro­konairól azonban eleinte még nem tudhatta, mekkora szélhá­mosok. Kölcsönöket adott ne­kik. Jelenleg viszont hiába kéri vissza az átadott összegeket, egy­szerűen kinevetik. — Hát ez bizony nem csoda — összegzi véleményét Orosz alez­redes —, hiszen előbb meg kellett volna nézni, kinek is ad kölcsönt. Egyértelmű, a visszajáró pénzt bírósági úton kell behajtani. Jól öltözött, csinos egri asz- szonyka következik soron. Lát­hatóan rettentően ideges. Rövi­desen kiderül, még múlt év ő­szén kifosztották idős édesanyja lakását, elhurcolták szinte min­den holmiját. Ő akkor megtette a be­jelentést, ám idén január óta áll a nyomozás. Hiába fordul bárkihez is, sem­milyen biztató választ nem kap. Azt kéri, végre foglalkozzanak az ügyével, hiszen az mégis tart­hatatlan, hogy a lakásfosztoga­tók vígan élnek tovább. A főkapitány helyettese máris telefonon adja ki az utasítást: vizsgálják meg az iratokat, s álla­pítsák meg, hol, kinél történt mu­lasztás! Utoljára egy bodonyi özve­gyasszony ül le a főkapitány he­lyettesével szemben. Nagy a bá­nata. A fia részegessé vált, min­dennap veszekszik vele, azzal fe­nyegeti őt, hogy agyonüti vagy felakasztja. Egy portán, de külön lakásban élnek. Azért zsémbel a fiú, mert pénz kellene neki folyton-folyvást, hogy ihasson. Nemegyszer elő­fordult már, hogy bántalmazta is az anyját. Erre is elsőnek az a hatásos in­tézkedés, ha rendőrhatósági fi­gyelmeztetésben részesítik a szü­lő iránti kötelességeiről megfe­ledkező „uraságot”. Négy óra telt el az első pana­szos érkezése óta, s bizony a sok gond és bú hallatán nem sok ked­ve van az embereket meghallga- tónak sem az összegzésre. Az azonban tény: sokan ma sincse­nek igazán tisztában vele, hol, melyik hatóságnál kell ügyes-ba­jos dolgaikat intézni. Legtöbb al­kalommal ugyanis nem a rendőr­ségre tartozó üggye/jöttek el a fő­kapitányi fogadónapra. Igaz, azért egyikük sem maradt jó ta­nács nélkül. Szalay Zoltán

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom