Heves Megyei Hírlap, 1991. augusztus (2. évfolyam, 179-204. szám)

1991-08-24-25 / 198. szám

4. cfrMTAi CTfMnr ä-.^#:Ju vfK»*!> HÍRLAP, 1991. augusztus 24-25., szombat-vasárnap Újságszerkesztő lett a nyugdíjas rendőrfőkapitányból „Politikai döntéshez kerestek megoldást” Dr. Jónás Pál: „A bűncselekmények elkövetői! el kell fogni és igaz­ságszolgáltatási szervek elé kell állítani" (Fotó: Perl Márton) — Idén márciusban — miköz­ben a meghirdetett pályázat bírá­lóbizottsága az első helyre java­solta, ugyanígy személyére vok­solt a megyei közgyűlés — az Or­szágos Rendőr-főkapitányság vezetője önt, különösebb megin­dokolás nélkül, elmozdította tisztségéből, és mást nevezett ki a helyére. Dr. Szabó Győző azóta már nem irányítója az ORFK- nak, visszatért eredeti igazság­szolgáltatásbeli szakmájába: a Legfelsőbb Bíróság általános el­nökhelyettese lett. Nincs önben most egyfajta keserűség? A Heves Megyei Rendőr-fő­kapitányság volt vezetője, dr. Jó­nás Pál nyugalmazott rendőr ez­redes korántsem tűnik megkese­redett embernek. Ezt erősíti meg azzal is, amit mond: — Szabó Győző az a személy volt, aki a pontot tette a mondat végére. Azt hiszem, teljesen nyil­vánvaló: nem egyedül döntött abban, hogy kik legyenek a főka­pitányok. Erről a történelem meg a politika határozott. Egyébként azt ő maga mondta el nekem négyszemközt az utódom beiktatásakor, hogy nem a felké­szültségemmel, a tudásommal, még csak nem is az alkalmassá­gommal kapcsolatban voltak észrevételei. Mindezeket elis­merte. Úgy vélekedett, hogy ő a jövőre szavaz. Nos, ebből a jövő­ből igen kevés időt töltött el a rendőrségnél... — A tény tehát tény marad: e pályázat kezelői nemigen tündö­kölhetnének a demokrácia baj­nokaiként. Egyetért ezzel? — A jelenlegi belügyminisz­ternek már más elképzelései vannak minderről. Helyteleníti a pályázatosdit. Az a véleménye: egy vezető maga válogathassa meg a munkatársait. — Sokan tartják úgy, hogy kü­lönösen érvényes szabálynak kellene lennie ennek egy olyan szakmában, mint a rendőri... — Alapvetően azt kellene szétválasztani, hogy a társada­lom megvédése a bűnözéstől ideológiai és politikai tevékeny­ség is legyen-e, vagy kifejezetten szakmai felkészültséget igénylő. Úgy tűnik, ezt még nem döntöt­ték el a politika képviselői. Szá­momra a bűnüldöző munka csakis egyféle lehet: a bűncselek­mények elkövetőit lehetőleg tet­ten kell érni, el kell fogni, és az igazságszolgáltatási szervek elé kell állítani! A mai viszonyok között — amikor fő követelmény a szektorsemlegesség — nem tu­dom, helyénvaló-e, hogy a szak­ma helyett a politika határoz ar­ról, ki irányítsa ezt a tevékenysé­get. Esetemben ugyanis egyér­telmű, kizárólagosan érvénye­sült az az elv, hogy ki ne legyen abban a tisztségben. Annak vi­szont őszintén örülök, hogy szakmai szempontból kétségkí­vül jó kezekbe került a megye rendőrségének irányítása. — Értesüléseink szerint me­gyénkből kétszer is felkeresték koalícióbeli országgyűlési képvi­selők az ORFK akkori főnökét, hogy elbeszélgessenek vele a fő­kapitány kérdéséről. — Erről nekem is volt tudo­másom. Ez js megerősít az előbb mondottakban: született egy po­litikai döntés, és ahhoz kerestek embereket és megoldást. Hozzá­teszem: a büntetőügyeknél is na­gyon veszélyes lehet, ha előre el­döntőm, hogy ez és ez a gyilkos, és e feltételezésemhez keresek bizonyítékokat, holott éppen fordítva kell cselekednem, mint bűnüldözőnek... — Az ön által 1989 decembe­rében kezdeményezett találko­zón pártok, társadalmi szerveze­tek képviselőivel, személyét ösz- szefüggésbe hozták az AVO-val is... — Ez beszűkült látásmódra, gondolkodásra vall. A felvetés nevetséges, hiszen — mint isme­retes — az ÁVO 1956-ban meg­szűnt. Én akkor éppen 14 éves voltam. — Arra is homályos utaláso­kat tettek egyesek, hogy több éven át az NDK-ban dolgozott, később pedig itthon a rendőrsé­gen állambiztonsági beosztás­ban is volt. — Pontosan nem tudom meg­mondani, hány tízezer magyar fiatal dolgozott az NDK-ban. E logika szerint akkor mindet hír­szerzésre is kiképezték volna? Műszerész szakmunkásként ke­rültem oda. Később az egyik ma­gyar kolónia vezetője lettem, ami társadalmi funkció volt, s a mie­ink érdekképviseletét láttam el. Amire célozgatnak néhányan, arra időm se lett volna, hiszen közben folytattam tanulmányai­mat a budapesti jogi karon. Sza­badságom idején jártam haza a konzultációkra, illetve vizsgázni. — Hogyan került végül is a rendőrségre? — A kérdés inkább az, hogy miért. Beszéltem egy nyelvet, ta­nultam a jogot az ELTE-n. A munkahelyem, a Mátraaljai Szénbányák azonban ez utóbbi­ban nem támogatott. Nekik csak tolmácsra volt szükségük, nem jogászra. A rendőrségen viszont épp ellenkezője volt az álláspont, s hívtak is. Mellesleg az NDK- ból való hazajövetelem óta ak­kor, 1973-ban, már másfél év telt el. — No és az állambiztonsági szolgálat? — Alhadnagyként azon az osztályon kezdtem a főkapitány­ságon. Miután megszereztem a diplomát az egyetemen, 1976- ban a HRFK vizsgálati osztálya helyettes vezetőjének neveztek ki. Megfordultam a bűnügyi osz­tályon is. Később kerültem a Gyöngyösi Rendőrkapitányság­ra, ahol azután a kapitányság ve­zetője lettem. Innen vezetett az út a megyei főkapitány közbiztonsági helyet­tesi, majd 1989 decemberében a főkapitányi székébe. A tizen­nyolc esztendő élményei sorából nehéz egyet kiválasztani. Marad hát a legelsők egyike: — Egy hete lehettem a vizsgá­lati osztályon, amikor emberölés miatt érkezett jelzés Egerszalók- ról. Egy Erdélyi nevű kőműves egyszerűen megfojtotta a felesé­gét. Mivel addig még nem vol­tam helyszíni szemlén, s ügyele­tes léven magamnak kellett ve­zetnem, az osztályvezetőmtől, dr. Molnár Lászlót, alezredestől kértem tanácsot. Ő azonban csak annyival engedett utamra, hogy mindent tegyek úgy, ahogy az iskolában tanították. Megér­keztem a lakásba, és nagy megle­petésemre rengeteg vémyomot találtam. Megfojtották az asz- szonyt, s mégis ennyi vér? Mi történt valójában, töprengtem. Lelőtte, elvágta a torkát a férje? A tankönyv szerint minden nyo­mot pontosan rögzíteni kell! Az óramutató járásával ellentétesen kezdtük a vizsgálatot Csefkó Ta­más bűnügyi technikussal és szakértővel. Ő az ajtófélfán vér­nyomra bukkant. Rákérdezett: főnök, ezt is eredetben biztosít­suk? Bólintottam. Perceken be­lül kifűrészelte azt a részt az ajtó­ból, majd az ugyancsak véres fa­lat tapogatta, s megint érdeklő­dött: főnök, bontsuk a falat, vagy hívjunk kőműveseket...?! Egyébként utóbb kiderült, a nő valóban megfulladt, s egy sörös­üveg sértette fel a fejbőrét, azért vérzett olyan nagyon. — Azóta persze tömérdek ta­pasztalattal gazdagodott. Most 49 évesen mégis a nyugdíjat vá­lasztotta. Jól gondolom, hogy ez valahol csak bizonyos fajta sértő­döttségre vall? — Szó sincs arról, hogy sértő­dött ember lennék! Igen mozgal­masan teltek a március óta eltelt hónapok. Sikeres jogtanácsosi szakvizsgát tettem, s megkaptam e foglalatosságra az engedélyt is. Az is tény, hogy felajánlottak ne­kem két konkrét beosztást. Még­pedig a nemzetközi szervezett kábítószeres bűnözés elleni küz­delem szervezetében. Először a regionális központ vezetői fel­adataival bíztak volna meg, az­után azt szerették volna, ha az országos irányítást vállalnám el. — Más kapva kapott volna rajta! — Szakmailag tényleg rendkí­vül vonzó mindkettő. En azon­ban elgondolkoztam azon, hogy negyvenkilenc évesen szabad-e az embernek vállalnia olyan funkciót, ami azzal jár együtt, hogy ismételten a pályafutás és a család kerül egymással konflik­tusba. Eddig ugyanis a a família rendre a háttérbe, a második helyre szorult az életemben. Úgy gondoltam, most már nekem kell igazodnom a szeretteimhez. Há­rom gyermekem közül lányaim húsz es huszonegy évesek, a fiam pedig 13 esztendős. — Azzal, hogy nemrég elvál­lalta három megye hamarosan mmegjelenő rendőrmagazinjá­nak felelős szerkesztői teendőit, tulajdonképpen kollégák let­tünk. Ennek jogán elengedhetet­len a kérdés: hol publikált már eddig? — Az az igazság, hogy sehol. Az 5-ös magyardolgozatokon kívül nem sok írásom látott ed­dig napvilágot. De hát szerintem egy ilyen magazin szerkesztőjé­nek elsődlegesen nem az írás a feladata, hanem a lap megjelené­séhez szükséges feltételek meg­teremtése. Ezért igyekeztem megtalálni mindhárom megyé­ben azokat a hivatásos újságíró­kat, akik segíteni tudnak ennek a havonta kiadandó lapnak az el­készítésében. — Valójában miről kívánja tájékoztatni ez az újság az embe­reket? — Jász-Nagykun-Szolnok, Nógrád és Heves megye rendőr­főkapitányságai, továbbá bűn- megelőzési alapítványai hatá­rozták el a Rendőr-kék című havi magazin megjelentetését. Az alapítók úgy vélik, mindazon bűncselekményekről, amelyek e három térségben történnek, eb­ből az orgánumból értesülhetnek a leghitelesebben az olvasók. Jegyzőkönyv pontosságú tájé­koztatást kapnak az érdekesebb esetekről. Fo elképzelésünk ve­le: ne vesszenek el a jövő számára azok a tanulságos emberi törté­netek, amelyek sajnálatosan bűncselekményekbe torkollot­tak. Ugyanakkor cél annak iga­zolása, hogy a rendőrségnek nin­csenek takargatni valói az állam­polgárok előtt, s közelebb kerülni a lakossághoz. A rovatok közül megemlíthetem a Hajdanvolt szép bűnügyek, a Civil a pályán, a Krimiírók oldalai, a Zsarupi­henő elnevezésűeket, illetve több oldalon tanácsokkal szol­álunk az érdeklődőknek arról, ogyan védekezzenek a bűnte­vőkkel szemben, miként óvják vagyontárgyaikat. A Rendőr­kék első száma terveink szerint szeptember 3-án kerül ki a nyomdagépek alól. Szalay Zoltán N em élünk valami jól, de most azért megad­juk a módját — mondta Vencel a ballagás előestéjén, s bár el sem tudta képzelni, hogy él a Földön olyan ember, aki ki nem állhatja a pacalt, készítettek marhalábszárpörköltet is — biztos, ami biztos. De azért egy percig sem titkolta, hogy mire a legbüszkébb: — Szereztem pacalt — súgta oda a vendégek­nek félóránként, és a fejét sem mozdítva körüljá­ratta a szemét, hogy vajon mit szólnak az egybe­gyűltek. Sötétedéskor az unokaöccsét óvatosan félrevonta, együtt vitték át a pacalt két utcányira, a vállalat klubjába — azt is Vencel szerezte meg —, hogy ott ez legyen az ünnepi ebéd. — Adtam Lajosnak egy demizson bort — di­csekedett —, kevésből kihozom ezt a bulit, a franc fog fizetni egy vendéglőben ezreket, hogy egy nyamvadt szelet rántott húst tegyenek elé. Vencelnek a nagyobbik lánya ballagott, és ez szemmel láthatóan nagy horderejű dolgokra kész­tette. Vencel mindig mindent kevésből kihozott. A lépcsőházuk ajtaján most is falragasz hirdette, hogy egy Opel eladó. Vencel ugyanis két-három havonta Németországba utazott, vásárolt egy tönkrerogyott autót, itthon az autószerelő haver kipofozta, aztán néhány ezer márkáért el lehetett adni. — Nyer rajta a muksó is, meg én is, az állam meg dögöljön meg, miért nem ad rendes pénzt — mondogatta Vencel, és hogy ki ne ríjon a sorból, magának is totálkáros autót hozott. Kipofozták azt is a haverok. így aztán Vencel kihúzhatta magát, és ballagási ajándékként lakást vásárolt a nagylánynak. Igaz, előbb eladta a nagyszülők nyaralóját, hiszen úgyis ott van a hobbitelek, elég az. — Még néhány évig úgysem megy féijhez — morfondírozott Vencel, addig kiadjuk egy vállal­kozónak, jó lesz neki irodának. Hol kap most havi hatért egy ekkora kéglit. Persze plusz rezsi. — Most meleg, egyétek gyorsan, iszogatni rá­értek aztán is — kiabált az ünnepi ebédnél Vencel, amint kihordták a pacallal tömött lábasokat, s ő már jókora adagot pakolt a tányérjára. Akkorra már eldugta a fél üveg Napóleon konyakot, amit szintén az esemény tiszteletére vásárolt dollárért, s néhány perccel azelőtt töltött is mindenkinek néhány deci aperitifet. — Várjuk meg a Sógort, ne kelljen kétszer töl­teni, koccintsunk egyszerre — kérlelte az ünneplő közönséget, azok meg nézegették a párlatot. Be­le-belekortyoltak, amíg végre megérkezett a Só­gor, és lelkifurdalás nélkül bedobták az italt, né­melyiküknek még jól is esett, de már jött a leves és a sárgarépa, hát leültek. — A többit elteszem a huszonötödikéi bulira — súgta Vencel a Tatának, aki helyeslőén bólintott, és körülnézett, hogy hallotta-e valaki. De senki, csak Anyuka cuppogott bele a csöndbe: — Egyé­tek, nem zsíros, rágós. — Mindig ezt mondod — vágta rá az ünnepelt, mire Vencel korholóan tekintett rá, hiszen balla­gás ide vagy oda, az ebédezőasztalnál nem illik Anyukával szemtelenkedni. Huszonötödikén lesz a Sógor névnapja, az is nagy ünnep. A Sógor ugyanis nem egyszerű ro­kon, a Sógor Vencel társa is jóban-rosszban, együtt járnak Németországba, ő szerezte az autó­szerelő haverokat, és neki is van egy Opelja. — Jól mentél féijhez, húgom — szokott tréfál­kozni olykor Vencel a vacsoraasztalnál —, a Só­gornál fíneszesebb magyar nincsen egész Mün­chenben. — Kikészítitek magatokat mind a ketten — mormogja erre mindig a Hugi, és megismétli, amit már annyiszor elmondott huszonötödikén este ki­lenc tájban. Hogy nem elég nekik a munkahely, a telek, a kocsi, még hétvégeken Németbe utaznak autóért, régebben Újvidékre konyakért, és már akkor is aggódott, hogy legalább innák meg, mint más normális ember, akkor is nyugodtabb lenne, ha kocsmáznának, csak ezt ne, ezt az állandó ku- porgatást. Tessék megnézni, a Sógornak már ég- beszökő a vérnyomása. — Cickafarktea, édesem, cickafarktea — mo­solyog ilyenkor a Sógor, és megsimogatja hitvese haját. Megterem mindenütt, itt is van az udvaron. Kiszedek egy csomót, belerakom a forró vízbe, aztán ha akarom, leszűröm, ha nem akarom, ak­kor meg nem. Ma is ittam reggel egy nagy pohár­ral, biztos, hogy tökéletes a vérnyomásom. — Hülye — görbül el erre mindig a Hugi szája, és lassan szedelőzködnek. Vencel akkor sem esett kétségbe, amikor a Só­gornak elromlott a vakuja. Ráadásul éppen a leg­rosszabb pillanatban, az indulás előtt, nem is sike­rült lencsevégre kapnia az ünnepeltet, ahogy a Gaudeamus igiturt dalolja. De hát az ebédet már csak meg kellett örökíteni, hiszen enélkül mikép­pen lehetne felidézni évek múltán a hatalmas adag pacalt Vencel tányéiján. — Mosolyogjatok! — mondta a Sógor meg­könnyebbülten, hiszen Vencel helyrehozott min­dent. A fogashoz kötözött egy hosszú partvisnye­let, arról lógatott egy nagy teljesítményű égőt. — Mosolyogjatok! — kiáltotta Vencel is, és be­ült a képhez a pacal mögé. — A túrónak az a vaku, minden technikánál többet ér a finesz, mosolyog­jatok! — kuijantott, és a jókedv valóban át is ra­gadt mindenkire, nevettek a lencsébe és pacalt et­tek, marhalábszárpörkölttel. — Hujuj — csapkodta a térdét nevettében a Ta­ta. — De megünnepeltük a ballagást akkor is, ami­kor én iskolaigazgató voltam. Egyszer még a me­gyei oktatási osztályról is eljött egy ember motor­ral. Apukáim, az annyit ivott, hogy amikor hajnal­ban ment hazafelé, elütött egy lovat. De olyan sze­rencsétlenül, hogy ment a gazda előtte a két lová­val a vásárba, ez meg pont azt csapta el, amelyiket el akarta adni. Képzeljétek el, még tárgyalás is volt, nekem kellett tanúskodni. Mondtam a bíró­nak, hogy én megyei tanácstag vagyok, ez az em­ber feddhetetlen, legyünk megértőek, mindenki megbotlik egyszer, még a ló is. Alig bírtuk felmen­tetni, de én már akkor is olyan marha voltam, hogy nem a magam érdekét néztem, csak máso­kért harcoltam. Újra is választottak. Ettől még nagyobb lett a vidámság, Vencel vi­rágos kedvében még Marika nénit is behívta, a vállalat konyhalányát, akit mosogatásra szerződ­tetett. — Nehogy maguk szolgáljanak ki engem, én nem vagyok úr — sopánkodott Marika néni, de azért megivott egy üveg sört. Nem maradtak későre, Vencelnek másnap ko­rán volt dolga, Németországból hozott alkatré­szeket egy ismerős. A pacalt igen dicsérve sétált a társaság Vencelék lakása felé, nyakkendős embe­rek jöttek szembe is — volt ünnepelt minden csa­ládban. Vencel kempingbiciklivel ment, azzal hozta délelőtt a tálcákat. Szürke öltönyében, csíkos zoknijában kerekezett a járdán, nehéz volt lassan mennie, lépést tartani a gyalogló többiekkel, meg- megbicsaklott a kerék. — Esküvő van — mondta az ünnepelt. A Vá­rosházáról éppen kilépett a menyasszony, sür- gött-fosgott körülötte a násznép. — Nálunk meg ballagás — válaszolta ingerül­ten Vencel. — Meg pacal, méghozzá nem is akár­milyen. Nem elég neked semmi? Es egy kicsit meghajtotta a biciklit, de aztán is­mét lassított, hiszen idegeskedésre semmi oka nem volt — ő igazán kitett magáért megint. Kovács Attila Pacal

Next

/
Oldalképek
Tartalom