Heves Megyei Hírlap, 1991. július (2. évfolyam, 152-176. szám)

1991-07-30 / 177. szám

HORIZONT HÍRLAP, 1991. — Látószög •• Üdülés „Épült... a jelen és a jövődolgozóinak” — olvasom az elegáns, sok­Az amerikai és a francia hadifogságba esettek sorsa Beszélgetés Sára Sándorral legújabb filmjéről emeletes üdülő tágas halijában, a recepcióval átelleni márványtáblán. Körülöttem, a zsongó helyiségben a színes tévé előtt, a büfépultnál beutaltak, láthatóan inkább még a kisebb pénzűekhez tartozó vendé­gek. Átlagembereknek is nevezhető honfitársaim, hiszen jócskán van közöttük egyszerűbben öltözött nyugdíjas is, az apróságok és a nagyobbacska gyerekek, ifjak társaságában időző nagymamáknál, nagyapáknál a szülők sem flancosabbak. Kávét, üdítőt fogyaszta­nak, jégkrém, egy-egy üveg sör ritkábban kerül kézbe, drágább „fe­les” csak alig. " Nyaralnak. Ha sokkalta drágább is a pihenés, mint nem is oly tűi régen, valahogy még kinél-kinél csak összejött a jegy ára. Megspórol­ták, kikoplalták, félretették. Talán hónapokon át, egész esztendőben is gyűjtötték némelyek, hogy könnyebben meglegyen. Mert jó dolog így eltölteni két hetet a szabadságból. Élmény annak is, akinek nem először sikerült A közönség azonban ezen a nyáron valahogy mégsem olyan önfe­ledt, nem annyira boldog, mint várta. Óhatatlanul, akaratlanul vala­hogy ide is elhozta a gondját. A szorongás, a bizonytalanság a mosoly, kacagás mögül is kiérződik. S aligha csak azért az aggodalom, mert — mint beszélik — utoljára élvezik az üdülők a kedvezményt. Jövőre már csak az engedheti meg magának az ilyenféle megszokottabb vagy első kikapcsolódást, aki a mostani díj többszörösét is kifizeti Ok lehetne persze ez is a kesergésre, mert bizony egyre reménytele­nebbnek tűnik akár a mostani tíz idei nyaralás megismétlése, nem még a sokkalta nagyobb költségek téríthetőségének az elérése. Tagad­hatatlanul fáj a lemondás, kiváltképpen annak, aki éppen csak bele­kóstolt a derűsebb világba, meglett fejjel is csupán két hetet szakítha­tott ki magának a könnyebb, vidámabb életből. Nem csoda, ha elho­mályosul is a szeme a márványtábla utolsó szavainál. Amikor a jelen és a jövő dolgozóinak szánt szállóról olvas. Érzi, tudja az átlagember, hogy ilyen helyre talán már soha nem ke­rülhet. Olyan hotelekké alakulnak majd sorra az eddigi üdülők, ami­ket ezután leginkább csak kívülről nézegethet. S ha ő dolgozik is ad­dig, amíg mások a helyén pihengetnek, egyszerűen képtelen lesz fél­retenni esetleges későbbi belépője árának akár csupán a töredékét. Helyes-e, ha tényleg így történik, ha az űj vállalkozások kirekesztik az említett jóból is a kisembert? Maradhat-e ennyiben a helyzet, nem kellene-c mégis a szociális keretből valamivel pótolni azt, amitől majd megfosztják a vékonyabb pénztárcájűakat? — sorjáznak ben­nem is a kérdések. Aztán arra gondolok: lehetne, persze, hogy lehetne megnyugtatóbban is alakítani a jövőt. Valahogy úgy, hogy azért a rá- szorulóbbak ezután is kaphassanak olyan beutalókat, amelyek árai nekik sem elérhetetlenek. Az átlagember pedig feltétlenül gondtala­nabbal is megvehesse azokat. Mert az átlagembernek legalább ennyi jár. Noha éppenséggel ő sem csak ezért vágyik az ígért jobb világra... Gyóni Gyula Kisegyüttes és az operaénekesek „Ha találkozol a boldogsággal...” Szepesi György, a dzscssz- zongorista, másodállásban az Egri Zeneiskola igazgatója, a Filharmónia megyei megbízott­ja, meg minden egyéb társadalmi munkahely felvállalója, ismét rendezett egy show-műsort az If- jűsági Házban. A szlogent hozzá Breitner János egyik dalából köl­csönözte — lízingelte? —, és a ré­gi felszólítás jól kamatozott. Nemcsak azért, mert ennek a dalnak, dallamnak a megszünte­tése pillanatában sem volt na­gyobb igénye, mint az, hogy szó­rakozóhelyen az esti hangulat­ban elhangozzék, s ha van éppen két ember, aki összeterelné ma­gányát egy-egy órára, hát ne le­gyen gondja az érzelem megindí­tására. Az megint más kérdés, hogy itt, ezen az elegáns pódiu­mon ezt a nosztalgikus szöveget és zenét Begányi Ferenc opera­énekes idézte fel azzal a bensősé­ges férfilírával, amely csak egy ilyen szokatlan alkalommal jut­hat ilyen mélybe és magasba. Mielőtt beszámolónkat félre­vinné az a remek hangulat és él­mény, amit itt kaptunk, dicsér­nünk kell Szepesi György ötle­tét, hogy kisegyütteséhez az Operaház magánénekeseit, Pitti Katalint és Begányi Ferencet hív­ta meg. Rájuk is építette az egész programot, ők Balog Lászlóval, Kelemen Zsolttal és az egy szám erejéig beugró Veres Gyulával a keretet biztosították ennek a két­órás zenei parádénak. Mert vé­gül is ez az este azzá kerekedett. A könnyű műfajt ilyen szinten kellene művelni, hogy a közön­ség is jobban megértse, hogyan és miért közelítenek a művészek a közönséghez és a szerepléshez. Mert igaz ugyan, hogy B. Green- L. Brown Sentimental joumey- jében csak az utazás, a haladás, a száguldás öröme fénylik fel, Bre­itner Szalmalángjában a szere­lem örök szkepszise kap-ölt tes­tet, a Gershwin-operából ki­emelt I got plenty otíuttin-rész­let is „csak” férfias líra, de a ze­néből kiárad az emberben meg­lévő öröm utáni vágy, vagy ép­pen az öröm, amely az adott pil­lanatban elfoghatja az embert, vagy az ember fogadhatja az el­röppenő ajándékot egy-egy pil­lanatra. Pitti Katalin a Cherbourgi esernyőkből énekelt, és még egy másik Michel Legrand-számot, majd Fényes Szabolcs operettjé­ből, a Mayából a habkönnyűsé­get („szeretnék egy kicsit boldog lenni”), a Summertime-ot a Porgy és Bess című Gershwin- operából. Azt mások és máshol nemegyszer leírták, mekkora drámai sodródása van Pitti Kata­lin orgánumának. Itt is érezhet­tük a sodró erőt, ahogyan az ér­zelmeket megörökítő zenét a művésznő feldolgozza magában, a pillanat és a közönség hatására is. És hogy ez a két egymásra ta­lált művész mennyi átéléssel tud vallani a szerelemről, azt a záró­számként énekelt kettőssel, a Porgy és Bessből, bizonyították: a dallam szárnyalt, a befogadó közönség tudta, tudnia kellett, hogy egy remekbe sikerült vallo­más, lelki lobogás tanúja lehe­tett. És még alig szóltunk Szepesi Györgyről és társairól. Fadd Da- meron, C. Williams, Irwin Ber­lin, Luiz Bonta, Dawe Brubeck szerzeményeit játszották; ők a műfaj mesterei, ezért is annyira népszerűek. Szepesi Gyuri, a show-mester egyébként még a művészpárt is megjátszatta, mert beállt Pitti Katalin és Begányi Ferenc zenélni gongéval és nagy­bőgővel a közönségből is verbu­vált együttesbe — és ment a játék nagy elevenséggel. Ha van ideális kapcsolat kö­zönség és művészek között, az itt most kialakult. A műfajhatások ellenére. (farkas) Sára Sándor dók um ent um filmjei mindig országos visszhangot váltanak ki. így tehát rövidesen a mozik műsorára kerülő, s a második világháború során amerikai és francia hadifogságba került magyar hadi­foglyok szomorú és tragikus sorsát felidéző történelmi dokumentumfilm Heves megyében is biztosan érdeklődést kelthet, hiszen e tájról is sokan élték át a PW-k és a PG-k megalázó, éietveszejtő megalá- zottságának borzalmait. Azt bizonyítja e kétrészes történelmi dokumentumfilm, hogy a nyugati gy őz­tes hatalmak kezei közé került katonák és leventék sorsa sem volt leányálom — miként azt sokan hiszik —, s hogy bizony megszámlálhatatlan azoknak a magyaroknak a száma, akiket a sorvasztó éhínség, az „amik”, a francra, vagy éppen fekete bőrű gyarmati katonák jól célzott puskagolyója terített le, s került tetemük jeltelen töme*gsírba német, avagy éppen francia földön. — Mi volt az alapvető oka an­nak — kérdeztem Sára Sándort, az Objektív Filmstúdió rendező­jét—, hogy egy sor merész témájú film után a második világháború során a győztes nyugati demok­ratikus országok hadseregei ke­zére jutott magyar hadifoglyok és leventék sorsát mutatja be a maga ride^ valóságában a ma emberé­— Minden all. magyar hadse­regre vezethető vissza, ahhoz a dokumentumfilm-sorozathoz. amit a Szovjetunió ellen kivonult hadseregünkről készítettem. Ez egy hosszú sorozat volt, hiszen a tévéváltozat 25, a filmváltozat pedig 5 részesnek készült A tv­változat címe Krónika, a filmé iáig Pergőtűz volt Ez azt fog- Ita magaba, hogy a ü. magyar hadsereg kivonul a Donhoz majd onnan visszavonul, és rom­jaiban hazaérkezik. Ezek után kézenfekvő lett volna, hogy a szovjet kézre jutott magyar hadi­foglyokról készüljön film. E fil­met betiltották, mart a tv-ben csupán 17 rész ment le nagy ún- mel-ámmal. Mivel ez a film csak hogy megtűrt vállalkozás szí ) sem lehetett róla, hogy a magyar katonák szovjet hadifog­ságáról filmet készíthessek. Hosz- szú ideig nem is történt semmi; de közben a bukovinai széke­lyekről és Bábolnáról is készítet­tem filmet. S az a furcsa helyzet állt elő, hogy amikor én ezt a ‘ ' i filmemet 1987-ben el­kezdtem, akkor én úgy gondol­tam eljutni a Szovjetunióban fogva tartott magyar hadifog­lyokhoz, hogy először megcsiná­lom a magyar katonák és leven­ték amerikai s francia fogságát, ami abban az időben nyilván sza­bad téma volt, bemutatva azt, hogy minő szomorú, sanyarú és tragikus sorsuk volt a magyarok­nak a kapitalista Nyugaton, s így azután nem lehet semminemű akadálya annak, hogy elkészül­jön a szovjetunióbeli hadifoglya­inkról szóló filmem. De a helyzet hála az Mennek megváltozott, de felmerült az a gondolat is, hogy most, amikor baráti kap­csolatban vagyunk a nyugati ha­talmakkal, talán nehezebb lesz megcsinálni az ő kezeik közé ke­rült hadifoglyaink filmjét. De ezen a téren nem adódott problé­ma. — Honnan sikerült összeszed­nie e dokumentumfilmben .ta­nú vallomás . élménybeszá­moló’-t adó egykori amerikai és francia hadifogolytáborokat megjárt, ma már idős egykori ka­tonákat, leventéket? — Nem tettem közzé lapok­ban felhívást. Apró és szívós munkával jutottam el embertől emberig szerte az országban. 60- 80 embert kérdeztem meg, akik elmondották sorsukat bevonulá­suktól hazatértükig. Természe­tesen sokan csupán 2-3 fontos, lényeges, a célt, a film mondani­valóját szolgáló mondat erejéig szerepelnek, amint az a doku- mentumfilm-készítés módszeré­ből adódik. — Miképpen készítette el, te­hát végső soron rendezte meg a hatalmas terjedelmű felvett mert mindenáron hiteles akarok lenni az eseményekhez. — Mi volt á művészi célja 1944-1945-ben francia és ame­rikai hadifogságba került ma­gyar katonák és leventék sorsá­nak a bemutatásával 1991-ben? — Én azt gondolom, hogy minden népnek a múltját a maga leplezetlen valóságában meg kell ismernie! Sajnálatos, hogy ná­lunk még mindig nagy-nagy hiá­nyok vannak e téren, s ez a törté­nelmi dokumentumfilm egy ki­csiny csepp a tengerben, de meg kellett tenni! Úgy mondja el a film az eseményeket, ahogyan azok történtek. Az én filmrende­zői célom a múlt igaz feltárása és maradéktalan bevallása, teljesen mindegy, hogy oroszról beszé­lünk avagy franciáról, netán amerikairól. — A filmet egy kanadai^ szer­ző múlt évben megjelent könyve egy frappáns idézetével indítom, mely szerint bevallják, hogy bor­zalmas dolgokat követtek el a háború végen. „Lefegyverzett el­lenséges erők ’ a címe a Kanadá­ban, az Egyesült Államokban és Németországban megjelent munkának. Áll most körülötte a bál! Kiderült egy nagy disznó- ság! Eisenhower ugyanis eredeti­leg nem hadifoglyoknak tekintet­te a németeket, vagy például a magyarokat sem, hanem lefegy- verzett ellenséges erőknek. Mert ha így történt volna, akkor a ma­gyaroknak nem lett volna szabad éhezniük, nyomorogniok, éhen halniok stb. A lefegyverzett el­lenséges erő más beszámítás alá esik, mint a hadifogoly. Tehát a kanadai szerző másfél-kétmillió ember haláláért vádolja meg Ei- senhowert. — Ez a legújabb filmem nem szítja a ma emberét az egykori hadifogolytartóival szemben, de frappánsan, tényekkel igazolja, tanúsítja, hogy ők sem voltakép­pen ártatlan makulátlanok. Sugár István Segítségre vár az Egri Színműhely Nem élhetnek színpad nélkül VvW . í Az együttes több bemutatóval is felhívta magára a figyelmet Közel négy éve, 1989 októbe­rében alakult meg az Egri Szín­műhely. A társulat kemény mun­kával tette ismertté a nevét, és nemcsak a városban, a megyé­ben, de külföldön is többször fel­léptek már. Hogy most mégsem sikertörténetet írunk, annak az az oka, hogy az amatőr csoport egyre nehezebb körülmények között dolgozik, szaporodnak körülöttük a kérdőjelek. Még nem adják fel, folytatni akarják, amit együtt elkezdtek, de ehhez segítségre lenne szükségük. A csoport vezetőjével, Szabó Já­nossal készült alábbi interjúnk tehát segélykérésnek is felfogha­tó: aki tud, nyújtson kezet, kü­lönben megint kevesebb lesz egy színfolttal a kultúrájára oly büsz­ke városunkban... — Kérem, mutassa be röviden a társulatot: kikből áll, honnan jöttek, hogyan dolgoznak? — Tizennyolc színész és a technikai személyzet alkotja a társulatot. Valamennyien dol­goznak valahol, a színházat sze­relemből csinálják, egy fillér nél­kül, a szabadidejükben. Estén­ként jövünk össze próbálni, nem mindig egyszerű egyeztetni az időpontokat és legyőzni a fáradt­ságot. — Mit próbálnak mostaná­ban, milyen bemutatóval készül­nek az őszi évadnyitásra? — Mikszáth: Nem élhetek muzsikaszó nélkül című darabját állítjuk színpadra, előrelátható­an szeptember 18-án lesz a be­mutató. Szépen haladunk, remé­lem, minden technikai és művé­szi problémát meg tudunk olda­ni, mire közönség elé lépünk. Az aggaszt egy kicsit, hogy a Gárdo­nyi Géza Színház is bemutatja ősszel ugyanezt a művet, lehet, hogy Mikszáthból túlkínálat lesz az idén... — Ez egy sokfelvonásos, kosztümös darab. Nem túl nagy falat egy olyan társulatnak, mely csak a tagok szabadidejében mű­ködik? — Van egy hibám: maximalis­ta vagyok. Nem vállaltam, vállal­tuk volna ezt az előadást, ha nem bíznék a szülészeimben, ha nem tudnám, hogy tényleg tehetsége­sek. A Sütő-darabon érett be a társaság, azóta bármit, bármi­lyen közönség előtt képesek el­játszani. Ha nem így lenne, nem harcolnék a szűiműhelyért. De tudom, hogy érték veszik el, ha megszűnik a társulat, és szebb időkben majd lehet elölről kez­deni az egésznek a megszervezé­sét, és valakiknek újra végig kell járni ezt a verítékes utat, amit mi már megtettünk. Egy évadban harminc-negyven előadást tar­tunk, jó nézettséggel. A szerve­zők visszahívnak bennünket, a nézők újra meg újra eljönnek. Mi elmegyünk a legkisebb községbe is, és úgy is vállaljuk a fellépést, hogy a honorárium éppen fedezi a kiadásainkat. Ha másért nem, legalább ezért kellene támogatni a csapatunkat. Jelenleg ugyanis egyesületi formában működünk, és teljesen önellátóan gazdálko­dunk, igen szűkösen jövünk ki a bevételeinkből... — Kitől várják a támogatást, és milyen jeliegűre lenne szüksé­gük? — Elsősorban a polgármeste­ri hivatalnak, a megyegyűlésnek és a „nagy” színháznak illene se­gíteni, de mi magunk is próbál­kozunk, szponzorokat keresünk, támogatókat próbálunk meg­nyerni, sajnos egyelőre nem sok sikerrel. Pedig a nekünk átutalt összeg az adóalapból leírható, és mi nem ingyen kérnénk a hozzá­járulást: cserébe reklámlehető­séget ajánlunk. Természetesen magánszemélyektől is elfoga­dunk felajánlásokat, és itt nem­csak pénzre gondolok, hiszen igen nagy szükségünk lenne olyan megunt bútorokra és ruha­darabokra, amiket mi díszletnek, kelléknek, jelmeznek tudnánk használni. Szeretnénk minél több színvonalas, díszletes elő­adást csinálni, és ehhez az ilyen­fajta segítségre is nagyon nagy szükség van. — Es ha mégsem érkezik meg a segítség, mit csinálnak? — Sokat beszélgettünk már erről, és úgy vagyunk vele, ha kell, akár öt évig is magunknak, „raktárra” dolgozunk, csiszoljuk a képességeinket, bővítjük a re­pertoárunkat. Nem létezik, hogy ne forduljon jobbra pár év múlva ez a mostam lehetetlen helyzet. Addig kell kibírni valahogy, de nehéz, nagyon nehéz... (koncz) Ötven­éves zsebóra 1941 júniusában egy Miskol­con tanuló alföldi fiú — a hóna­pokon át megtakarított pénzéből —egy zsebórát vásárolt a miskol­ci főutca egyik boltjában. A ti­zenhat éves diák szinte a felnőtt­ség szimbólumaként büszkén vette át és vette használatba életé­nek ezt az első óráját. Talán ti­zenhat pengőbe került. E bevezető sorok után leleple­zem magam: az a líceumi (taní­tóképzős) fiú én voltam. S a do­log csak azért érdemel említést, mert a kérdéses zsebórát immár ötven esztendeje állandóan hasz­nálom, és ma is pontosan jár. Fél évszázad óta együtt jár velem, e sorok gépelése közben is mutatja a pontos időt az asztalomon. 1941 -tői máig, ebben a fél évszá­zadban sok minden történt velem és körülöttem, de az órám mindig hűséges maradt hozzám, s én is őhozzá: nem cseréltem föl mo­dernebb vagy divatosabb kar­órám. Egyforma ketyegése ötven év óta valami stabilitást jelent ne­kem az élet változásai között. Volt úgy, hogy véletlenül elhagy­tam valahol, de mindig megke­rült. A tanári munkámban is jó segítőtársam ez az óra, melynél jobbat soha nem is kívántam ma­gamnak. Eredetéről annyit tudok, hogy talán svájci Ancre gyártmányú. Nem tudom, megvan-e még a gyám, élnek-e még a készítői. Nem írhatok nekik levelet az is­meretlenségbe, de legalább gon­dolatban, e papírra rótt somim- mal megköszönöm nekik, hogy ilyen jó munkát végeztek. Ahol ilyen megbízható órák készül­nek, ott a napjainkban oly sokat emlegetett Európa szíve dobog. Európa ugyanis a tisztes ipar, a jó munka hagyományait is jelen­ti Dr. Pásztor Emi! anyagból, hogyan komponálta meg kerek egésszé ezt az izgalmas történelmi dokumentumfilmet? — Őszintén meg kell monda­nom, hogy nagyon nehéz volt ez a lecke! Minden visszaemléke­zést fel kellett bontani apró, kis gondolatokra, mely lehetett em­berenként 80-100 is. A követke­ző lépésben ezt a hatalmas anya­got témánként, eseményenként, helyszínenként csoportosítot­tuk. S ebből a rengeteg apró mo­zaikból állt össze ez a film. Ez volt tehát a rendezői feladatom. Vallom, hogy ez vérbeli rendezői munka. Erős kritikával fogad­tam csak el fontos eseményeket valósnak; csak akkor, ha lega­lább 2-3 visszaemlékező szerint valóban úgy történt az eset. Amikor pedig sokan mondják el ugyanazt, akkor a filmbelileg legkifejezőbb, legvilágosabb, legtömörebb, legszebben elő­adott került bele a filmbe. Ter­mészetesen a stúdióban is viták folytak egy-egy téma fölött. Pél­dául kifogásolták egyesek, hogy én miért térek ki a foglyok élel­mezési gondjaira Német-, majd pedig Franciaországban. Álljon meg a menet! — mondtam. Ez nagy differencia: az egyik a Raj­na mellett amerikai, a másik pe­dig már Nyugat-Franciaország- ban gall földön történt. S ez bi­zony nagy-nagy különbség volt. Ez ugyanis nem egy dramatur­giai mű, ez dokumentumfilm. Itt van egy konfliktus: a valóság el­lentmond a drámának, és még­sem a dráma szerint szerkesztek, hanem a dokumentumfilm sze­rint, nem másért, csupán azért,

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom