Heves Megyei Hírlap, 1991. július (2. évfolyam, 152-176. szám)
1991-07-23 / 171. szám
4 HORIZONT HÍRLAP, 1991. július 23., kedd Látószög Csinnadratta, kürtkoncerttel Nemigen szoktam lakodalmas menetet nézegetni, inkább csupán olyankor, ha „hivatalos vagyok oda én is...” Számomra ugyanis végső soron minden menyasszony szép, valamennyi ifjú pár egyformán boldognak tűnik, s az egyik násznép úgy sugárzik a jókedvtől, mint a másik. Annak, hogy a minap mégis rákíváncsiskodtam, rácsodálkoztam hívatlanként is egy társaságra — oka volt. Fülsiketítő dudaszó, kürtkoncert csalt bámészkodni. Hosszú autókaraván — csupa elegáns „nyugati” személygépkocsi szinte végeláthatatlan sora — úszott a manapság még feltűnőbb mátkahintó előtt és után a település fő útvonalán. Változó világunk káprázatos pompája vonult előttem az örökkévalóságba. Mert a karneváli látványosságokat is lepipáló eseményt természetesen videóra is felvették az egyik jármű tetőablakából. Hadd pukkadjon csak az is, aki már csak a képerőnyőről nézheti a nem mindennapi parádét! Lehet, hogy éppen ez a videofelvétel juttatta eszembe a szokatlan csinnadratta valószínű okát. Talán nem is annyira a résztvevőknek, mint inkább a kíváncsiskodóknak készült a pazar „koreográfia”. Hiszen a meghívottak ismerik vendéglátóikat és egymást. A szereplők helyett a közönséggel kell hát tudatni, hogy lám, mennyire viheti az ember, mit megengedhet magának, ha tehetsége, kedve van hozzá. Szerencséje pedig leginkább... Mert még korántsem minden tehetség, kedv vezet a sikerhez, sok embert kísért balsorsa, akármennyire is reménykedik, iparkodik. Több, jóval több a sóvár, mint az elégedett tekintet. A felvonulóknál, parádézóknál hosszabb a bámész sorfal. S nem is látszik gyorsan rövidülni. Évtizedekbe telhet, míg kurtább lesz. Igazán kurta azonban talán már soha. No, de ott belül kit érdekel, hogy mi történik, történhet a kintiekkel? Miért bántaná a bentit, a kinti gondja? Ugyan, mi köze lenne hozzá? Fő, hogy neki megvan a jómód, az elégedettség. Irigyelhetik nemcsak az autócsodát, a divatos ruhát, hanem a pöffeszkedő, szomszédaira rákönyöklő, csicsás házat, a luxusvásárlásokat, a világutazásokat is. Mindazt, amit még észrevehetnek manapság a tehetősebb magyaron. Bizonyos, hogy Európa felé közelít a vagyonosodó, a milliomos és milliárdos hazai polgárok rétege, de aligha jelenthet ez különösebb vigaszt a sokkal kisebb eséllyel szintén oda igyekvők számára. Nem biztos, hogy vonzerő a pökhendi kivagyiság, példakép a dölyfös rongyrázó. Sokkal inkább taszít, elválaszt. Megosztja a küzdőket. Haragot, gyűlöletet szít, ellenséggé teszi az ellenfelet is. Szimpatiku- sabb, érthetőbb, követhetőbb példák kellenének, hogy ki-ki igazán érezze: egy utat jár a másikkal. Olyant, ami ha nem is vezethet egyenlőséghez, azért a különbségeket sem mutatja túlságosan drasztikusan, elviselhetetlenül. Amin az elesettebb is szépen halad. S ugyanúgy magyarnak érezheti magát, mint többre jutott társa. Gyóni Gyula Alig pár nappal a Pitti Katalinnal és Begányi Ferenccel együtt összehangolt parádés show-műsor után ismét vállalkozott a Szepesi-trió egy újabb program lebonyolítására. A hármas — Szepesi György (zongora), Balogh László (dob) és Kelemen Zsolt (basszusgitár) — a dzsessz világában kalandozott el egy-egy jól összeválogatott dal- csokor erejéig, a műfaj klasszikusait, az azoktól származó örökzöld dallamokat ébresztgetve a hálás hallgatóságban. A teljes kínálatot nem soroljuk fel állításaink bizonyítására és annak igazolására, hogy erre a muzsikára szükség van — a közönség ezt rokonszenvével visz- szaigazolja —, csak á fontosabb neveket és számokat emeljük ki. Gershwintől öt dalt is hallottunk, az érzelemteli Szeress, csak szeress-től a Porgy and Bessből vett Summertimeig; elhangzott Errol Garner legnépszerűbb dala, a Misty is, majd D. Raksyn Laurája, Carmichael Star Dust- je, Duke Ellington Tahe the „A” Frain-je, Satin Doll-ja, Caravan- ja, Cole Porter Night and Day-je, Victor Young „nótája”, a Stella by Starlight, Harry Warren September in the Rain-je, Richards Rodgersnek, az Oklahoma musical szerzőjének nagy száma a Blue Mon (Cha-cha) és természetesen nem maradhatott ki ebből az igencsak előkelő dessz (jazz)-muzsikus-gárdából Bemstein sem. Ezek a szerzők akkor alkottak, élték a maguk muzsikusi életét, amikor nálunk igencsak nehezenjuthattak át a kultúrpolliti- ka szűrőjén. Ezek a nevek mára már egy stílus, egy zene klasszikusai, sőt a műfajon belül — éppen az egyéniség és a zenei mondanivaló érlelő-fejlesztő hatásának engedve — irányzatok vezéralakjai. Az alkotást, a stílust a legtöbbjük esetében a mindennapi gyakorlat, az apróbb-na- gyobb szakmai csoportosulások szülték. Volt, aki mint például Errol Gamer, állítólag élete végéig nem tanult meg kottát olvasni, de a zene a vérében volt. A musical-szerzők, a nagy komponisták mint Duke Ellington, Cole Porter, Lester Young nem véletlenül tették világhírűvé a műfajt És ha a Szepesi-trió egyre izmosodó vállalkozását méltatni akarnánk, hivatkozunk a közönségre. Mert a hallgatóság élvezi a sodró lendületű számokat, az érzelmesre vett átmeneteket, megtapsolja, ha jól improvizálnak, még akkor is, ha csak úgy tűnik, mintha a jól begyakorlott számok némely részleténél rögtönöznének. Kétségtelen: Szepesi György erőteljesen kibűvöli a melódiákat a zongorából, arra is akad figyelme — ő improvizál a legtöbbször —, hogy a dobos Balogh László és a basszusgitáros Kelemen Zsolt ne csak végigjátsz- szák a kiporciózott szólamot, de leolvassák mesterük arcáról, milyen átmenetekkel, belépésekkel, hangulati elemekkel lehet és kell fűszerezni ezeket a valóban fülbemászó és ott sokáig visszhangzó dalokat, musical-részleteket. Az egri nyár komolyzenei programjai közé iktatták a Szepesi-triót, és ezt mi nem tartjuk stílustörésnek, még kevésbé hibának. Kár, hogy ezt a két órát a vihar miatt nem a Franciskánus udvarban és nem nagyközönség előtt zenélték végig Szepesiék. Lesz még jobb alkalom! (fa.) A meglepetések tábora volt ez... Először az amerikai lány kapta fel a fejét, amikor teljesen váratlanul eredeti washingtoni „szlengben” tett félreérthetetlen megjegyzést a szívós bozótra egy később érkezett társa. A magyar származású Anna Horváth rögtön meg is kérdezte: — Csaknem...? — De, igen, Washingtonból jöttem... — válaszolta Rachel Shucker, akiről kiderült, talán húsz percnyire lakik Annáéktól. S lám — milyen kicsi a világ —, itt hozta össze őket a sors, ebben a mátrai környezet- és természet- védelmi táborban. Anna most fejezte be a George Washington Egyetem „alapozó” éveit, s ősztől közgazdaságtanra, illetve külügyre szakosodik. Rachel a Virginia Egyetem hallgatója, többek között történelmet tanul. Azért „többek között”, mondja az angolt törő újságírónak a tolmácskodó Anna, mert mellesleg idegen nyelvet is tanul. S ez a másik tábori meglepetés is. — Ha akar, beszélgethet vele oroszul is, ez a másik tanulmányi szakterülete... A két amerikai lány úgy került a gyöngyösi polgármesteri hivatal mátrafüredi építőtáborába, hogy otthon „átnyálaztak” egy több kilós prospektust, amelyet diákoknak adnak ki az európai — munkával egybekötött — nyári időtöltési lehetőségekről. — A németeknél ötvennél is több tábort hirdettek, Magyarországra mindössze ötöt... — mondják. S ők választottak, irány a Mátra, amelyet Anna már ismert, Rachel csupán az ország hírét. Aztán itt öt kilométeren át mindketten ösvényt vágtak a hegyi erdőkben — Mátrafü- red és Hollókő között —, s turistajelzéseket festettek a fákra, lankás ligeteket, elhanyagolt tisztásokat tisztítottak meg a gaztól, bozóttól. Amerikai szemmel is nagyon vonzó ez a táj (Fotó: Adamik Miklós) — Nekem nagy élmény volt, mindig is imádtam a hegyeket, a nagy túrákat, a jó levegőt, s most még a kemény munkát is megkedveltem, pedig az utolsó erőmet is kiszedte belőlem — mesélte Anna. Rachelnek viszont igazi „kikapcsolódás” volt ez a szlovákiai eperszedés után, mert egy ottani táborból jött át az erdei „munkára”. S innen ered a tábor harmadik meglepetése, az ír Colman Higgins Cork. De erről regéljen ő maga... — Amikor találkoztam Ra- chellal, éppen ide készült, annyit mondott, hogy Magyarországon tölt majd két hetet egy mátrai táborban. Néhány nap múlva meggondoltam magam, s elindultam utána, hát az élményszámba ment, ahogyan idetaláltam. Nagyon kedves emberek kalauzoltak, egy kempingben még szállást is adtak, mert rám esteledett, s sehol sem találtam a Mátrában eperszedő tábort, mert azt hittem, itt is azt szed... Végül valaki Nagyrédére irányított a málna kapcsán, onnan sikerült aztán a városi polgármesteri hivatal segítségével ráakadni a természet- védelmi táborra. Igaz, nem voltam hivatalos ide, de befogadtak, s „tiszteletbeli” táborlakó létemre beálltam dolgozni... Akik ezután végigjárják majd az új mátrai ösvényeket, gondoljanak rá, hogy nem akármilyen csapat vágta — pionírként — az utat nekik a sűrű fák között. A nemzetközi „legénység” — mert voltak még lengyelek, németek, románok is — mellett helyt álltak a hazaiak is: tízen Nyíregyházáról, húszán pedig az ország különböző részeiből. Az utóbbiak már úgy tettek-vettek itt, mint a füredi Vadas Jenő Erdészeti Középiskola leendő elsős diákjai. Valamennyiket egy cél hozta össze: a természet szeretete. A külföldiek őszintén elmondták: bizony, nem vigyázunk eléggé természeti kincseinkre, sokat szemetelünk, ez náluk elképzelhetetlen. Az ír fid arról mesélt, hogy hazájában azóta nyugodtak meg a kedélyek, amióta „betiltották” a mezőgazdasági területek műtrágyázását, s erősen korlátozták a szénbányászatot is, mint a környezet és a táj nagy rombolóját. — A Mátra nagyon szép, szívesen dolgoztunk érte, hogy tisztább és vonzóbb legyen... — mondták, s felidézték a felejthetetlen környékbeli túrákat, múzeumi sétákat, s a búcsút jelző tábortüzet. Meg az ígéreteket, hogy még visszatérnek ide, s az ország más tájaira, mert bizonyára nemcsak a Bene-patak, a füredi park, a Mátra bérc, a Sástó, Mátraháza és Farkasrét környéke tartogat kellemes emlékeket. Hogy is fogalmazta meg ezt Rachel? — Mindenkit, akit csak tudok, rábeszélek otthon, hogy jöjjenek el ebbe az országba, márcsak azért is, mert itt olyan kedvesek és barátkozóak az emberek, s vonzóak, akár maguk a magyar tájak. S ha már társaival együtt eny- nyit dolgozott értük, remélhetőleg nem csupán az udvariasság mondatta mindezeket vele... Szilvás István Ösvényvágó idegenek a mátrai erdőkben Hívatlanul jött az ír, de befogadták... Wojtyla, ember az emberek között Az egyik római császár óvakodott attól, hogy elveszítse emberi arcát és szoborrá merevedjen. Ezért mondotta: vigyázok arra, nehogy elcsászárosodjam. Karol Wojtylát a bíborosi testület 1978. október 16-án választotta pápává. Akkor krakkói bíboros-érsek volt. Ebből az életszakaszából kelt az az anekdota, hogy amikor a lengyel Kárpátokban sielt, valaki megkérdezte: kihez van szerencsém? A válasz őszinte volt: a krakkói érsek vagyok. A másik nevetve utasította vissza: no, ne vicceljen velem! Ezt az anekdotát el tudjuk valónak fogadni. Hiszen a pápa még a közelmúltban is, a tél folyamán legalább egyszer fölment az Alpokba, hogy kedvenc sportjának hódoljon. Vigyázz, hogy el ne „pápá- sodjon”. Jó ezt tudni! Ezzel azt is tudjuk, hogy a pápa ember maradt, egy közülünk. Nem akar felettünk állni, hanem elsőnek áll é- lére a keresztényeknek. Ahogy mondja Krisztus: a jó pásztor kinyitja az ajtót, és a juhok előtt megy. II. János Pál ugyan kénytelen volt nevet választani, amikor magára vette a pápaság súlyos terhét. Választott nevet, de megmaradt Karol Wojtylának is. Annak, aki érez, aki népével van, aki segíteni akar. Aki elől megy. Akinek megmaradt emberi arca. Ez az arc vigyázó szeretettel néz hazájára. Aggódó figyelemmel viseltetik sorsa iránt. Többször járt „otthon”. A lengyelek úgy mennek hozzá, mint mesterükhöz, bajban, gondban barátjukhoz, társukhoz. Nem tagadta meg lengyelségét. Szíve lengyel, Wojtyla maradt II. János Pál palástja alatt is. Ez a név összeköti egy sírral, amelyben szülei nyugszanak. A pápának gondja van arra, hogy virágot tegyen erre a sírra. Szíve megdobban annak a sírnak és szeretett hazájának láttán. Hazajár, és megerősödik, mint Anteus, amikor lába megérzi a lengyel földet. Más földanyákat is tisztel. Számtalan útján a repülőgépből kilépve leborul, és megcsókolja az anyaföldet, amely felnevelte az ország népét, ételt, életet és hazát ad. VI. Pál kezdte el ezt a szokást. Ó azonban szigorú jogász maradt, amikor arca a vendéglátó föld pora fölé hajlott. Wojtyla pápának jól áll letérdelni és nem kímélni hófehér reverendáját. A riporterek szeretik szétsugározni ezt a képet. Az elegáns fogadóbizottság olykor merev arccal nézi ezt a jelenetet. Sokszor mi magunk is osztozunk a csodálkozásban. Ennek a gesztusnak azonban jelképes értelme van. A pápaság él, a pápa ember. Ledőltek a reneszánsz fejedelmi díszletek. Ma már nincs hordozó trón, hármas korona, strucctoll legyező. A mi pápánk a mi emberünk, aki az olasz rendőrök izgalmára elvegyül a tömegben, akinek a kezét meg lehet fogni, aki mosolyog, és beszélget azzal a néhány szerencséssel, akire ideje van. Aki megpuszil egy beteg kis néger gyereket. A pápa már nem érinthetetlen, nem lakik a tiltott városban, hanem kimegy bárányai közé. Kísértést érzünk, hogy azt mondjuk: meg is járta. Inkább azt kellene mondanunk: Isten csodával határos módon megőrizte. Ezt köszönte meg májusban a fatimai kegyhelyen. Isten hatalma megmentette. Az ő hatalma pedig abban tűnt ki, hogy meglátogatta Aliu Agcsát a börtönben — és megbocsátott neki. Mi, magyarok boldogan várjuk a „Szentatyát”, ezt a krisztusi „jó” embert, akit lehet tisztelni, sőt szeretni is. Miklós Béla Laikusok számára készül a Nagy Egészségkönyv — ”Az egészség több, mint a betegség hiánya” — ebből a megállapításból indultak ki azok a német orvosok és szaktanácsadók, akik összeállították az idei frankfurti könyvvásár egyik slágerének számító Nagy Egészségkönyvet, amely hamarosan a hazai könyvesboltokban is kapható lesz. A Kossuth és a Medicina Könyvkiadó közös gondozásában megjelenő munka elsősorban az orvostudományban járatlanok számára tartalmaz hasznos információkat. Az egészségügy szinte minden területét átfogva a Nagy Egészségkönyv nemeseik a különféle tünetekről, betegségekről, diagnózisokról ad információkat, hanem olyan témákról is, mint a tudatos életvitel és a környezet. A tradicionális orvostudományi igazságok mellett kritikus szemléletet tükröz az oltások esetében, s a természet- gyógyászatról éppúgy nem feledkezik meg, mint az élvezeti cikkekről, a táplálkozásról, a sportról vagy a szexről. Mindezzel pedig egyaránt segíti a beteget és az orvost, lehetővé téve, hogy a gyógyító tevékenység célirányosabb, hatékonyabb legyen. Egri Nyár ’91 A Szepesi- trió
