Heves Megyei Hírlap, 1991. június (2. évfolyam, 127-151. szám)

1991-06-08 / 133. szám

HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1991. június 8., szombat 8. Lovas nemzet vagyunk? Széchenyi a lóversenyeztetést kulturális intézménynek látta — A mohácsi vész előtt már volt lóverseny Kende Sándor Az egyetlen lánc Látják, ilyen ember az én öre­gem... Na, nem mondhatok rá semmi rosszat — attól még nem történik baja, ha megissza odaát azt az egy fröccsöt. Hogy itt, a vonaton nem mér­nek fröccsöt? — akkor egy kis üveggel sem fog megártani neki. Nem szokta lehajtani egyszerre, hanem bámészkodik közben maga elé sokáig. Igen, így mon­dom: bámészkodik, kezében az üveggel. Persze, inkább csak azóta, hogy nyugdíjas lett. Előt­te, ugye, nemigen ért rá bámész­kodni. Ami igaz, az igaz: a fafaragás­ra viszont nem most kapott rá, hanem tökmag kora óta kitanul­ta a faragás millió fortélyát, is­meri is a friss fa százféle ravasz­ságát. Faragott mindig, ami ép­pen eszébe jutott, vagy amire megkérték. Az iskolában penna­tartókat, később a legénybaráta­inak koppantógyűrűt a botjuk hegyére, vagy kapukra jelet, fej­fákra évszámot, otthon meg mindenféle huncutságokat. En­gem is ügy nyert meg, egy szalvé­takarikával. No, és igen, az em­lékkönyvem táblájával, mert az nagyon szép volt: két ölelkező szív és a napsütésben egy ga­lamb... Még mindig megvan, pe­dig háború is volt közben, de én annyira őrzöm, tudják, mint a jegykendőmet. Hanem így azért csak azóta csinálja, a nyugdíja óta. Szóval, hogy mindig! Es amikor iszik, akkor sem énekel, csak tartja maga előtt az üveget. És bámészkodik: mond­tam már. Nem panaszkodom én: legalább nem kötekedik és nem ordítozik, mint annyi más férfi­ember ilyenkor. Egyik nap virágcsokor szüle­tik, máskor korsó, szép, eres fá­ból, néha feszület is a szomszé- déknál, vagy gyümölcsöstál, pa­pírvágó kés, meg a jó isten tudja. Mert mindent meg tud csinálni fából, valóságos bazár nálunk, ha meglátnák!... Elajándékozni azért egyet se merek, mert még aznap fölfedezi, képzeljék, és ak­kor jaj nekem! Mégis az a legrosszabb, az olyan nap, amikor nem jut eszé­be valami okos és mutatós dolog, és nem tud belefogni semmibe, akármennyire gyötri magát. Ennél aztán meg csak azóta rosszabb, hogy úgy megjárta az­zal az istenverte lánccal!... Álló hónapig bajlódott vele, alélkem- re mondom, hogy egy álló hóna­pig, két héttel ezelőtt végzett, egyetlen ágból, fiatal, görcstelen nyárfából. Halottak napján hoz­ta a husángot a temetőből, azóta faragta, egyfolytában... Képzel­jék csak el: minden láncszemet mozdítani lehet, mégis egyetlen összefüggő szál az egész; valósá­gos csoda! Nem vénember ő, annyinak se látszik, ugye, amennyi. Arról azonban nem hallott eddig, mi­szerint valaki is megpróbálta vol­na előtte, hogy egybefüggő lán­cot készítsen husángból. Ez az ő találmánya, akárhogyan vesz- szük! Kétméteres darab sikerült; ér­tik?! Két méter nem akármi! És az utolsó szem elpattant! El. Mert piszok ez a világ, úgy értsék. Első keserűségében majdnem odacsapta a konyhában a kőhöz az egészet; csodálom, hogy nem tette. Utána két álló hétig feléje se nézett, be se nyitott a konyhába. Rémes, csikorgó napok voltak ezek, higgyék el. Csavargó«, hajnalig ivott a pályaudvaron, vagy a jóisten tudja, hol! Köszö­nés és káromkodás nélkül nyom­ta le otthon a kilincset, aztán ké­ső délutánig aludt egyfolytában a vetetlen ágyon, és fújtatott, akár ez a büdös mozdony. Egyik este lecsúszott a villa­moslépcsőről, a mentő hozta ha­za; akkor jutott eszébe megint ez a fránya lánc. Vagyis hogy a szi­gony. Hogy szigonyt farag az el­pattant utolsó szemből a láncsor végire! Rögtön nekilátott. Azonmód, bepólyált fejjel, ahogyan a men­tő bekötözte — és másnap délre elkészült a szigonnyal! Nem vitte ő sehová, dehogy. Hanem akit érdemesnek tartott rá, elhívta, betessékelte a kony­hánkba, üveg vörösbort tett ki az asztalra — és megmutatta a lán­cot, a szigonnyal. Á kocsmárost, akinél annyit ivott azokon az éjszakákon, ugyancsak hívta; rosszul tette volna, ha nem hívja. Hanem az a vizes kezű, gumikötényes ember azt mondta, hogy szép, szép, de ő már látott fából készült láncot; mire az én öregem úgy elkezdett kiabálni, hogy majdnem rendőrt hívtak. Különben, hiszen látják, csőn­des ember, azért hát el se hittem volna, ha nem mesélik másnap még a hentesnél is... De ez a csa­pos tovább erősködött mégis, hogy a ligeti múzeumban bizony található egy olyan lánc, meg le­het nézni, próbáljuk csak meg. Rossz ember, mondom ma­guknak. Mert, ha van, hát van abból a csudából még egy, vagy még száz, mit kell annyit vitat­kozni!... Csakhogy most már éppen harmadszor cihelődünk föl, megnézni a múzeumot — és utazhatunk vissza ugyanúgy a semmivel. A vonaton nem beszél velem, látják, csak átmegy abba a francos büfékocsiba. Amikor meg lekászálódunk, nekiindul tüstént, mintha mellette se len­nék. Gyalog kell mennünk, nem ül föl semmire, csak füstölög a düh­től; legjobb, ha békében ha­gyom. És elfut a fél délelőtt, mire odaérünk, ahhoz a szép múze­umhoz. Mondanám, hogy végre. Erre azonban ott, a lépcsőkön le­ül, háttal mindennek! Értik ezt?! Az ember röstellheti magát; egyszer majd fölpiszkál minket a botjával valami őrféle ember, hogy telepednénk a téren egy padra, ha nyújtózni akarunk!... Istenem, az a rengeteg jövő-me­nő rendes nép! Azt se csodál­nám, ha megbotlanának ben­nünk. Mert nevetni aztán bizto­san nevetnek rajtunk! Ő azonban csak ül, órákig mozdulatlanul, és bátorítja ma­gát, hogy mégiscsak meg kéne győződni róla, igaz-e a kocsmá- ros szava?... De hát kíváncsi, vagy nem kí­váncsi rá?!... Vagy ennyire gyáva lenne?!... Borzasztó. Nagyon szégyellem magam, és félek is ott a lépcsőikön, óraszám; rettentő lassan botladozik ám a nap an­nak, aki nem szokta meg a tétlen­kedést, de, ugye, az asszony dol­ga, hogy az emberével tartson, akármi éri, ez már így van a világ eleje óta... Csakhát akkor miért nem me­gyünk már be egyszer?! Van-e ott olyan csoda, amiért jöttünk, vagy nincs? — valaki biztosan megmondaná! Tudják, épp ma már igazán ott tartottam, hogy megkérdezem, odamegyek ahhoz az illetőhöz a hátunk megett, már föl is akar­tam állni — de pontosan ugyan­ekkor ő is megmozdult, az én öregem; a kezét ráemelte a tér­demre. Megérezte volna, mit akarok? Pedig tán megkönnyítettem volna neki. Jó. Ottmaradtam tehát mel­lette, mondom, és mégsem álltai föl... És már hiába is álltam volna. Csikorgott a hátunk mögött a ka­pu, valaki behúzta a főbejárat behemót vasrácsát. Elkéstem. Elmulasztottam az utolsó prcet. Értik ezt? Lehet, hogy többé nem utazunk föl ezért... Én mindig eldugom otthon azt a láncot — azért is, hogy ne he­veden folyton az ember útjában, a konyha közepén, meg azért is, hogy kár ne étje. És bizony jobb lenne, ha inkább valami újba kezdene. Olyan rég kérem, hogy farag­jon egy rózsadíszt a fiúnk kato­naképe alá... De annyira nehezen határozza el magát mindig, mielőtt bele­fogna, pedig neki aztán igazán nem kell egyezkednie senkivel... Mondom, én elrakom az útból azt a láncot, de valahogy mindig előkerül újból! És akkor leül elé­be a kis zsámolyra, és nézi. Elmulasztottam az utolsó pil­lanatot... Behúzták mögöttünk a csikorgó kaput, amikor még föl- állhattam volna mellőle, a lép­csőről. Mit mondanak? Hogy mégis­csak meg kellett volna néznünk, milyen az a lánc odabent? Ha már egyszer ott van az ember, ugye... De hát minek? Mondják meg nekem, hogy minek? Mert nincs odabent olyan lánc, nem igaz, hazugság jói tud­ja ő!... Abban az utolsó pillanat­ban én is éreztem, biztos voltam benne, hogy nincs odabent sem­mi. Nincs!... Különösképpen nem egy olyan finom szigonnyal a végén! Az nem juthatott eszébe rajta kí­vül másnak... Nem hiszik? Elég sokat gyöt­rődtem ezen; három napig ül­tünk a lépcsőkön... De most már csak az a fontos, hogy végre hazajussunk, igen, az a legfontosabb. Aztán, hogy kitaláljon valami újat. Újat, jaj nekem. Csak hát az nehezen megy..'. Egy kapa föld A fekete föld kifordult a lá­ba elé, aztán hant hantra következett, mint könyvben a sorok. Á nyirkos ta­lajban kövér giliszták dőzsöltek, a májusi eső után egy kevéssé még ragadós volt, gyakran kellett kocérolni a kapát. — Ne ásson, apám! Majd csak jön a fiú... Úgy tett, mintha nem hallaná, tenyerébe köpött, megszorította a kapa nyelét, aztán lassan, ko­mótosan folytatta a munkát. Nyirkos volt pedig a kalap kari­mája, de most a veje féltő szava után — amely olyan édes volt ne­ki, mint a cseppentett méz — visz- szakapta az erejét. — Hallja már! Ne kapáljon, nem magának való ez a nagy fá­radság... — Még egy csipetnyit, fiam! Ameddig elbírom... Munka közben azon tűnődött, hogy a tulajdon édes fia nem le­hetne jobb hozzá, mint ez az ide­gen ember. A vén tüdő szívta, fújta a melegedő levegőt, mint a kovácsfújtató, ám a szíve repe­sett a boldogságtól. A boldogság persze hervatag tavaszi virág, nem tart sokáig, mint ahogyan őt is elérte a szomorúság, amint a nagyobbik fiára gondolt. Megta­gadta, igenis megtagadta őt, és idehozta a lányához, a veje nya­kára. — Itt az öreg. Csináljatok vele, amit akartok... Három esztendő telt el azóta, hogy a leánya kenyerét ette, és a vővel élt egy fedél alatt. Az első hetek rosszabbak voltak a hadi­fogságnál, azt gondolta, hogy megbolondul az idegen portán, és megszakad a save bánatszé­gyenében, amiért a fia ilyen cu­darul kiadta az útját. — Ezért neveltem, ezért tanít­tattam ? Bakapáit egy sort, aztán újra megállt, megpihent, bámulta az ég alján vonuló madarakat, leste a kukacokkal küszködő feketeri­gót, a pocokegeret, amint telepo- fával kiült egy hantra napozni. Ritkaság tavasszal, de egy varjú is rászállt az oszlopra, és riká­csolni kezdett. — Mit károgsz, varjú? Elrepült a varjú, jött helyette egy tövisszúró gébics, az móri- kálta magát előtte a dróton. Alig ásott néhány percig, amikor bentről megint hallotta a veje szavát. — Vigyél egy pohár bort apád­nak, Margit! Többet ért számára ez a mon­dás a világ összes boránál, me­legség öntötte el a fejét, és mint­ha sárkányok adták volna vissza az erejét, folytatta a munkát. — Igyon édesapám! Ne szorít­sa, abba is hagyhatná már... Féltesttel a kapára támaszko­dott, aztán reszkető kézzel nyúlt a pohár után, és megfontoltan kortyolni kezdett. — Jól esik? — Jól. De az még jobban, hogy a vöm küldte... A lánya megmosolyogta, majd zsebkendőt húzott elő a kö­ténye zsebéből, és megtörölte az apja izzadt homlokát. — Úgy szereti magát, mint a tulajdon apját. Kortyolgatva kiitta a bort, az utolsó cseppje ott ragyogott az ajkán. — Harangszókor majd beme­gyek. Ebédnél együtt volt a család, éhesen kanalazták a levest, a fiú is, aki vonattal volt bejáratos a gimnáziumba. A második fogás után az apa megsimogatta a fia borzas fejét. — A lecke után kapáláshoz láss, fiam! Nagyapád dolgozott délig, de délután már pihennie kell... A vénember kiült a diófa alá, és csendesen pipázgatott, miköz­ben azon töprengett, hogy mitől is különböznek egymástól az emberek? Az egyikük egy hara­pás kenyér, a másikuk mint az eleven csalán; mar, csíp, minden szava darázsfullánk. Égy mé­hecske szállt fáradtan a kezeféjé­re, megpihent a kiaszott bőrön, zavartalanul pihegett egy ideig, aztán meggondolta magát, és to­vábbrepült isten hírével. Arra gondolt, hogy milyen jó lenne, ha látná a fia, ha hallaná, hogy milyen aggódó tisztelettel beszél hozzá a leánya férje, ez az idegen ember. Később megnézte az unoká­ját, aki lóhalálban húzta a hanto­kat, és szakadt róla a verejték. — Lassabban, Lajcsikám! A kapálás meg az ásás nem lóver­seny. Tempója van ennek, komó­tosan továbbhaladsz, mert így előbb-utóbb földhöz csap a ka­panyél. A fiú lejjebb adta a tempót, megállt, szuszogott, hellyel-köz- zel megtisztogatta a ragadós földtől a kapát, ő pedig elhatá­rozta, hogy amíg bírja, mindig tesz majd valamit a ház körül, hadd lássák benne a jó szándékú akaratot... Az unokája kiért egy sorral, elébement, és megszólította. — Ülj ide mellém! Hadd pi­henjen a kapa is, ne engedd ma­gadból elszállni az erőt.’Lassab­ban tovább haladsz. ■■ Szép májusi délután volt. Or­gonaillatú, gyöngyvirágszagú igazi tavasz, amikor a vénember is remélni mer még az ősz után egy másik tavaszt is. Megállapí­totta magában, hogy a fiú jóaka­raté, szóra hallgató, apja fia, aki­nek talán még az epéje sem kese­rű. Este a lugas alatt vacsoráztak, fröccsöztek, tenyérnyi denevé­rek köröztek a fény körül, és tücskök ciripeltek a fű között. — Nagyapa megtanított ka­pálni. A veje felkapta a fejét. — Akkor jó! — mondta, in­kább magának, és lassan, kimért mozdulattal nyúlt a borosüveg után. Messziről zene hallattszott, valahol lakodalomra készültek, vagy valamelyik pincében tanyát ütött a vigalom. Az öregember talán most érezte először igazán felszabadultnak, boldognak ma­gát a veje házánál. És ebben a boldogságban ott kanyargó« az elmúlt idők emlékeinek patakja is, a tovatűnő évek és távoli tájak titokzatos üzeneteivel, amelye­ket rajta kívül nem érthetett meg senki... Szalay István „Hol nincs versengés, nincs küzdőhelye bátor erőnek”. Amióta az embernek lova van, azóta létezik lóverseny is. A mai értelemben vett lófuttatás már a XVI. század elején divatba jött, és hiteles írások bizonyítják, hogy már a mohácsi vész előtt volt Budán lóverseny. A szorgalmas krónikások fel­jegyezték, hogy II. Lajos király versenyistállót tartott fenn, és szenvedélyes lófuttató volt. Ver­senyparipáit négy lovász ápolta, és zsokéinak — az apródoknak — külön színes öltönyöket varra­tott. 1525-ben a magyar király istállója huszonöt lóval vett részt a nemzetközi versenyen, amely­re a lengyel vajda mindössze öt lovat küldött el. Érdemes szót ej­teni az értékesebbnél értékesebb versenydíjakról, ezek serlegek, drága remekművek voltak, ame­lyeket a verseny idejére köz­szemlére tettek ki. Belemélyedve a témába, kide­rül, hogy lovas nemzet vagyunk, és az nem holmi ránk ragadt szó­lásmondás, hanem évszázado­kon át bizonyított elsőbbség a ló- tenyésztésben és a lovak verse­nyeztetésében. Ha meggondol­juk, hogy e nemes sportot olyan magyar hírességek virágoztatták fel, mint gróf Széchenyi István, báró Wesselényi Miklós, nem is szólva a magyar királyok egész soráról, akkor rádöbbenünk, hogy történelmünkben a lóver­seny sokkal több volt annál, amit ma e fogalom takar. Széchenyi a lóversenyeztetést nemzetformá­ló kulturális cselekedetnek tart­ja, és ezt Lovakrul című művé­ben is kifejtette. Gondoljuk csak el! Oly évszázadokról van szó, amikor nem volt modern gépi közlekedés, hiányoztak a hírköz­lő szervek, és kizárólagosan a gyors ló volt az az elképzelhető lehetőség, amelynek a segítségé­vel eljuthattak a hírek, létrejö­hettek a kapcsolatok. Csoda-e, ha éppen a lótenyésztés, a lófut­tatás, a versenyeztetés volt az a „technikai” felsőfok, amelyben gondolkodni lehetett? Kultusszá vált a lótenyésztés, eleink először török-tatár fajtákat használtak, a tanulékony spanyol lovakat in­kább hintók elé fogták, parádé­nak tartották. II. Rákóczi Ferenc, amidőn vezéreinek örömet akart szerez­ni, egy-egy jóvérű paripával ajándékozta meg őket. 1792-ben — Ferenc király nejének koroná­zása napján — a korabeli sajtó ar­ról adott hírt, hogy az Ötpácsirta utca táján valóságos fogatbemu­tatót tartottak, de 1802-ben a Városligetben is afféle „verseny­ünnepély” volt. Itt már két angol lóval, angol módon versenyez­tek. 1814-ben kezdődtek — és évenként megismétlődtek — az „ürményi futtatások”. Az 1816- ban megtartott ürményi verseny­ről azt olvashatjuk, hogy azon gróf Széchenyi István „Rittmeis­ter” is szerepelt. A „legnagyobb magyar” elő­ször Angliában látott lóversenyt, és ezután szinte kényszerűen ha­tott reá, hogy idehaza, Magyar- országon is hasonlókra kerüljön sor. Szóval és írással lelkesen ki­áll a lósport mellett, megírja a „Lovakrul” című munkáját, sőt — nem mindenki tudja — kiad egy röpiratot is „ Néhány szó a ló­versenyek körül” címmel. Hallat­lan energiával lát hozzá az angliai látogatás után a „lópályáztatás” megszervezéséhez. Ideális célok lebegnek előtte, a lósportban kulturális intézményt vélt felfe­dezni, amely lelkesíti, buzdítja, versenyezteti az embereket, az országot is, annál is inkább, mert tudta, hogy vannak nemes tradí­cióink, nagyszerű hazai lehető­ségeink, országunk kedves a ló- tenyésztésnek. Nem véletlen, hogy Bábolna, Mezőhegyes mé­nesei már a XVIII. században híresek. Fel akarta frissíteni a lo­vaink vérét! Bízott a magyarok lószeretetében, a lovaikhoz való ragaszkodásukban. Ezért vezet­ték mind gazdasági, mind társa­dalmi szempontok, így számára tulajdonképpen a lósport eszköz volt a hon felvirágoztatásához. Röpiratában így ír: A lóverseny lótenyésztésünket emeli, ugyanis ennek kipróbálása a verseny. A Honi Vezér című lap azt ír­ta, hogy Széchenyi a pozsonyi országgyűlésen angliai tapaszta­lataival fellelkesítette a magyar urakat, és megalapították a ló­versenyeztetés intézményét, mint a lótenyésztés legbiztosabb eszközét... Nemes, a haza rangját, tekin­télyét a külhon előtt is növelő el­gondolását magáévá tette Wes­selényi Miklós báró is, akivel ló­háton napokig járta a pesti ha­tárt, hogy kiválasszák a legjobb terepet az „intézmény” helyéül. Végül az Üllői út és a Soroksári út közötti térségben, Pest város határában megtalálták azt a mintegy kétszázharminc holdnyi területet, amelynek bérlete felől meg is egyeztek a városi tanács­csal. A nemzet színe-java örömmel vette a nagy kezdeményezést, és ezekben a hónapokban minden­ki az országos nagy vállalkozás­ról beszélt. A Közhasznú és Mu­lattató Nemzeti Kalendárium ta­lán legjobban jellemezte a hely­zetet: A lótenyésztés egy fő ága a gazdálkodásnak! Kapjon lábra a lónevelés, hogy ezáltal is a ma­gyar lovaknak a becse emelked­jen. A nemes hazafiaink arra éb­redtek, hogy Pesten esztendőn­kéntmegrendezik majd a lófutta­tást... 1826-ban elkészült a Lópá­lyáztatás Törvénye, amelyből megtudhatjuk — egyebek mel­lett — az alábbiakat: amel lónak feje a legelébb éri a jutalom tzéli- neáját, az a nyertes. Egy esztendővel később — óriási erőfeszítések után — a Kecskeméti kapun egy „válasz­tóbizottság” rendezte meg Szent Iván havában, június 5-15 között az első igazi magyar lóversenyt... Egy szerdai napon délután hat órakor vette kezdetét a verseny, amelyről országszerte beszéltek és írtak a lapok. íme, szolgáljunk az érdekességekre számot tartó olvasóinknak néhány idézettel: „A szép térséget gyengén emel­kedő dombok környékezik, s mind egy természetes cirkusszá teszik. A pályára lapult kereksé­gét fejére festett oszlopok jelzik, melyeken az ország színeivel díszeskedő zászlócskák lobognak.” Bizony, ekkor is tudtak lelke­sedni, ünnepelni a hazafiak, ki­váltképpen, ha nemes és előre­mutató volt a cél. De tallózzunk tovább a lapokban: a verseny iz­galomba hozza Pest-Budát! A város lakossága kifelé tart, az ideiglenes kis tribün, amely tágas Gallériákból, közepe pedig eme­letes Lózsikból áll, rövidesen megtelik. Rengetegen állanak, sokan határokból, hintókból, ló­hátakról nézik a verfsenyt. Ne­mesek, polgárok, szépasszonyok álmélkodnak, gyönyörködik a nép a futtatásokban.” Természetesen számokkal is szolgál a magyar sajtó, és megír­ja, hogy az első magyar lóverse­nyen huszonötezren voltak. Öt versenynapon tartott a fut­tatás! Az első nap négy „pályáz­tatásán” száz aranyat érő „billi- kom ” és külön százhatvan arany volt a díj. A kisgazdák versenyén — mert ilyen is volt — pengő fo­rintokat osztottak a győztesek között! Az első versenyen Wes­selényi Miklós A l Bórák nevű lo­va vitte el a dijat, a billikomot. Meg kell jegyezni, hogy ez a ló Széchenyi nevelése volt, tőle vet­te meg a báró. És mit ír a Gyepkönyv? „A futtatást követő napon a Hét választó Fejedelemben a ma­gyar és a külhoni urak nagy ban­kettet tartottak, a vendégeket Wesselényi köszöntötte. Részt vettek az Angulus, a Német ven­dégeken kívül számos gavallé­rok, valamint a Magyar Országi Ménes Urak. A Báró négy butel- la Sampányi bort Lichtenstein hercegnek nyújtott át nagy vivá- tozás közepette.” Befejezésül egy serlegfelirat­tal szolgálunk, amely Széchenyi dija volt, és fogalmazás is az övé: „Félve a gyönge kiáll, versenyt fut sorssal a bátor”. (Sz.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom