Heves Megyei Hírlap, 1991. június (2. évfolyam, 127-151. szám)

1991-06-01 / 127. szám

Apor Elemér és Kálnoky László Előleg, kamat, tartozás, lefizetés, tőke, teher, veszteség: ezeket a financiális kifejezéseket Arany Jánostól idézem, egyetlen versből, az Évek, ti még jövendő évekből. Arisztophanész-fordítása is segítsé­günkre van, ha éppen adósságügyben keresgélve lapozzuk föl: „Hozd könyvemet, hadd lám, kinek vagyok /Adós kamattal s hánynak — Strepsiades kérdi ezt A felhők elején. Kálnoky László meghitt kötő­dését Aranyhoz olyan közismert versei hirdetik, mint a Shakespeare: XIX. Henrik, a Hamlet elkallódott monológja. A hetven éves Apor Elemérnek dedikált Adósság című verséből sem hiányzik az Arany­féle elégikus óda bűnbánó terminológiája. Kálnoky azt fájlalja, hogy míg ő bejutott a nagy költészet épületébe, mestere, akinek oly sok kö­szönettel tartozik, talán túl szelíd volt ahhoz, hogy a „tülekedő, har­cos világban” külső sikert arasson. Akadályok állnak utunkba. Labirintusban tévedünk előbb-utőbb, zegzugos barlangba, ahol a szerencsés kutató tíz körömmel, vérző ujjhegyekkel kikaparja a keskeny átjárót. A másik csüggedten leül egy kőre, és így várja az időt, mely úgyis egybemossa a kudarcot és a sikert. Kálnoky az idézetteken kívül is csupa Arany János-i fogalmat használ: tartozást, bűntudatot, lelkifurdalást, mulasztást, igazságot. A túlzott felelősségtudattal megáldott és megvert emberek szokták így büntetni magukat, mondhatjuk Arany és Kálnoky alapihletére gondolva, de a szép, igazságtevő gesztuson kívül, az elégtételadáson túl, személyes, egy embert, egy költőt kitüntető szeretet is kihallatszik vallomásából. Apor Elemér leginkább úgy hathatott Kálnokyra, hogy szer­kesztőként, a Nyugat olvasójaként, az irodalom szakmai művelője- ként életformát jelenített és testesített meg a számára. „Hiányos önbi­zalommal és leküzdhetetlen becsvággyal” kopogott be az egri Líce­um földszintjén a szerkesztőségi szobába a fiatalabb pályatárs. Költé­szetüket néhány olyan közös vonás köti össze, mint a nyugatos vers­kultúra anyanyelvszerűen természetes használata (rímes időmérté­kes verselés), némi egri couleur locale — Kálnoky ezt egyre inkább tá­volságtartó iróniával teszi jellegzetessé —, a zsáner — és a portréfestés hajlama. Meglepő módon Apornak egyikét szerelmes és önéletrajzi sze- mélyességű versén kívül a Labdajáték (Vagy lélekvándorlás) című költeményében vélhetünk fölfedezni hatás-szerű találkozást, netán Kálnokytól folytatott leleményt, például Az esti árnyak énekében. Újra indul új futás. Mind egyforma, egy se n Megforogva légi táncon, végigfut a néma láncon. ...egy Élet...egy halál. Rezdül csipkés ágbogun holdvilágnál táncolunk imbolyogva, szállva mi, lombos ágak árnyai, sodorhatja hetyke szél, mely az ágról földre lebben, egy az út és vár a cél, s táncra kél a fák alatt, tétován vagy bátorul tétovázva, mint fejedben Isten tárt ölébe hull. álom, vágy és gondolat. Talán nem erőszakolt belemagyarázás, ha a Játékszerekben és Kálnoky más gyermekkorra emlékező, családias tematikájú versei­ben is észrevesszük az Apámról költőjének kezenyomát. Apor bizo­nyára családiasabban érzelmes hangot üt meg, de a kisvárosi létbe be­lefáradó zsáneralak rajzában rokonságuk nyilvánvalóan kiütközik. (Apor) (Kálnoky) A dolgok egyre távolabb kerülnek, Feledte, amit egykor megtanult messzibb a szó, mint hajdanában Évek múltak, s egy józan s a tompa esti félhomályban reggelén az árnyak árnyékokra dűlnek. egyszerre észrevette, hogy bizony semmi egyéb, vén és morc aseleeénv. Nem tudja pontosan, mi van Érezte, elmulasztott valamit; Csupán találgat, csak sejt és gondolkozott, kereste rá a szót. gyanít ...................................................... a múltkor mondtam neki valamit Most rozsdásodva tölti napjait és azt felelte: nem értem, fiam. Hallgat. Henyél. Iszik. Káromkodik. Apornak van egyfajta familiáris humorból táplálkozó szoronga­tó kedélyessége, amely sajátos változatban Kálnokynak is segített, hogy megeméssze a kisváros biedermeyerum\mát. „Nagymama fony- nyad a székben, a fője előrehanyatlik”, írja például telitalálattal Apor, s rákérdez az öregasszony orra hegyén őrzött „régi kis szűk szemüveg” talányára. A groteszk aprólékosság hasonló leleményével lajstromozza Kálnoky A kegyelet oltárán őrzött családi ereklyéket, bár képanyaga szélsőségesebben földúlt, humoros fölénye véglege­sebben megsemmisítő. Hol a gordonka, melyet nagypapa elásott az erdőn, de rajtakapták, s mit a diófa tetején felejtett Máli néni, a szép burnótszelence? Ugyancsak közös vonásuk egyfajta erotikus érdeklődés, amely­be belejátszik a kisvárosi bigottság elleni lázadás motívuma, de ennél is inkább a kamaszkori ölelések groteszk mellékkörülményéire való emlékezés: a szúnyogcsípésekre Apornál a Folyóparti kalandban, a szélben és esőben megszenvedett erdei szeretkezésre Kálnokynál, az Egy (vagy két,) letört liliomszálban. Ezúttal is Kálnoky fest draszti­kusabban erős színekkel. A szimbolista és szecessziós pikantériát tu­datosan görbíti olyan irányba, hogy az emlékezetben megmaradó összhatás maróbb, expresszionisztikusabb, fauvistább legyen. Apor Elemér az elmélyedő költőkre jellemző komoly ambíció­val érdekes elméletet dolgozott ki arról, hogy a költészet a természet­ben ismeretes hangok utánzásán alapul, „A természet millió terhű hangforrás ”, és a hangoknak olyan érzékletes jelentésük, szimboliká­juk van, amelyik „áradva torokból és térből, szélből és madárhang­ból”, visszautal eredetére. Nem kötelező vakon elfogadni az efféle te­óriákat, de jó ha tudjuk: József Attila, Erdélyi József, Kodolányi Já­nos, talán még Arany János is foglalkozott hasonló gondolatokkal, és Gulyás Pál meg mások... A módszer nagyon jellemző arra a költőtí­pusra, amelyik modern érveléssel akarja megalapozni az őseihez való visszatérést, szinte természettudományos pozitivizmussal erősíti meg önmagában a mágikus költészetbe vetett hitét. Apor szerint a hang­alakítás az ember részéről a természet utánzásából indult ki, és a civi- lizálódás, a városiasodás folyamatában gyengül meg. A természettel való nomád kapcsolataink idején élesebben, finomabban hallottunk, és éppen a költészet fejleszti tovább leginkább ezt a hangjelenségek iránti eredendő emberi érzékenységet. Túlzás nélkül mondhat­ni: szenzuális kapcsolat fűzi Aport a magán- és a mássalhangzókhoz, és ez a viszony elementárisán megihleti költészetét. Mindenkinek eszébe jut persze Verlaine — Tóth Árpád Őszi chansonba, Arany Az ó torony és Natúrom furca expellas című verse. De hiszen éppen ezt kell tudatosítanunk: Apor ízlésében a hazai nemzeti klasszicizmus meg a francia szimbolizmus stíluseszményei szűrődtek egybe, innen gyökerezve fejlődött saját önálló iránya rep­rezentánsává a fiatal Kálnoky. Csűrös Miklós A boldogság madara L átott e már szalakótát? No, ugye nem! Akkor azt sem tudja, hogy mi fán te­rem ez a csodálatosan szép tarka tollú madár. Más szóval kék var­júnak is nevezik, de a tolláiról ítélve édeskevés köze van a varjú nemzetségéhez. Az én hosszúra nyúlt, kilenc- venhez közeledő életem tartozé­ka, része volt az erdő, a patak, a virágos erdei rét. Tízéves korom­ban már mezítláb mentem édes­anyámmal virágozni, gombáz­ni, vadgyümölcsöket gyűjteni, és jártkeltemben gyakran találkoz­tam a szalakótával. Megbámul­tam, megcsodáltam, és álmélko- dásaim közepette egyszer azt mondta szegény édesanyám. — Ez leányom a boldogság madara! — Ez a kék madár? A kérdésemre rábólintott, de szó nem hagyta el az ajkát. Ak­kor, igen akkor született bennem egy szent elhatározás, egy dacos akarat, hogy én, egész életemen át kergetni fogom ezt a gyönyö­rűséget, mert ha tényleg madár, akkor meg is lehet fogni... Az én Istenben boldogult édes­anyám hetünket hozott a világ­ra, de könnyezni vagy sírni csu­pán egyetlenegyszer láttam, ak­kor, amikor megtettem előtte azt a szent fogadalmat, és meg­mondtam neki: — Ezt a madarat én holtomig­lan kergetem édesanyám... Folytak az arcán a könnyei, ki- apadhatatlannak tűntek, mint az erdei források, mondani készült valamit, de a könnyeivel együtt elnyelte a szót. Meg nem mondhatom magá­nak, hogy tiltott volna-e, vagy biztatni akart, de annyi szent igaz, hogy az én madaram olyan messzire repült, hogy azóta sem láttam... — Elvitte a kék madár a bol­dogságodat Mari! — mondo­gatom gyakorta magamnak, amikor csendes magányomban, — az élet és halál mezsgyéjén — gondolataim közepette immáron pihengetve visszaemlékezem. Tessék! Nézzen szét nálam, itt ebben a kedves kis szarvaskői házban, ahol születtem, és ahol azóta is élek! Látja milyen ki­csinyke termetű vagyok, de ilyen vakarcs voltam mindig és tessék: most én vagyok a falu legöregebb embere! Hogy mit csinálok egész nap? Mögöttem vannak az életem sza­kadt szálai; a szüleim, a meghalt testvéreim, az öt gyermekem kö­zül csupán egyetlen él, de ő is egy másik faluban. Ettől a madártól, amelyikről beszéltem egy vala­mit örököltem, méghozzá a röp­ködést, mert az én gondolataim folyton bújkálnak, de csakis azért, hogy aztán, ha máshol nem, álmomban felkeressenek. Látja, van itt tv, rádó, újságom is jár kettő, de — nem tehetek róla — én mindig azon tűnődöm, hogy ugyan minek is mérte ki a jó Isten számomra ezt a hosszú éle­tet, ha azt amire vágytam a „bol­dogságot” sohasem adta meg hozzá? Ha jól emlékszem, éppen ti­zenhárom éves voltam, amikor édesapám háborús halálhíre megérkezett a Kárpátokból, itt maradtam szegény édesanyám­mal félárván. Attól kezdve gyer­mekségemen át, leányságomon keresztül, de még asszonyi mi­voltomban is elkezdődött az én summás életem. A bandagazda dugdosott az ispánok előtt, mint az anyányi füijecskét picinysé- gem, apró termetem miatt. — Mit akar itt ez a kis vakarcs ? — Ennie kell ennek is! — tromfoltak rá a többiek, és meg­tűrtek a bandában, de adtak olyan saraboló kapát a kezembe, hogy alig láttam a végét. A hosz- szú, keserves esztendők során summásként bejártam én az egész Magyarországot Somogy- tól, a Nyírségig, lábakapcája nem voltam senkinek, és re­ménységeimnél csupán a sze­génységem volt a nagyobb. Ami­ként morzsolódtak az évek a fe­jem felett, úgy lettem nagylány, féijhez mentem, a már régen el­veszített szegény uramhoz, aki kőbányász volt itt Szarvaskőn, és aki mellé éppen úgy születésétől hozzánőtt a szegénység, mint én- hozzám. Ketten kergettük immáron a kék madarat, azt a híres szalakó­tát, jobban mondva heten az öt gyermekünkkel együtt! Jöttek reánk világháborúk, változtak a rendszerek, de mi, — minek is ta­gadnám — olyan szegények vol­tunk, mint a templom egere. El- hinné-e, hogy asszonykoromban évtizedekig azért nem jártam a templomban, mert nem volt az alkalomhoz illendő ruhám? Azt talán még kevésbé, hogy a három­esztendős kislányomat ma­gammal vittem „konyhamalac­nak” a summásságra, mivel ide­haza senkire nem bízhattam? — Hol a boldogság lányom ?— kérdezhette volna — de sokszor — édesanyám halóporából is, de talán még akkor is dacos elszánt­sággal lettem volna bizakodó. Árvaságom, hamar özvegysé­gem, a sok gyermek, és talán a lá­tástól vakulásig folytatott mun­káim közepette egyszercsak azon vettem észre, hogy magam maradtam. A munka — Istennek hála — nem hagyott el, mert itt a kis kertem, amelyet magam mű­velek, és elégedettséggel mon­dom, hogy fedél lévén a fejem felett, mostanság nem szűkölkö­döm. Látja, most is azért állok a kapuban, mert várom a postást a nyugdíjjal, amely egyszál ma­gamra — ha kevés is — de elegen­dő. A templomba eljárok, mert öreg asszonynak nem kell cico­ma, ott keresem a lelki békessé­gemet. Néha arra gondolok, hogy ta­lán kár volt hosszú életemen át annyira óhajtani és várni a „bol­dogságot”, kergetni azt a szép kék madarat, amelyet kislány koromban az erdőben láttam. Örömem volt, de boldogságom nem. Mert a szegénységem és az ártatlanságom megfosztott ettől a kimondhatatlan gyönyörűség­től... (Elmondta: Özvegy Nagy Sándomé) Szalay István Gyöngyöstarjáni földfoglalók 1848-ban Hazánkban a rendszerváltá­sok, a demokratikus átalakulá­sok egyik jellemzője, hogy azo­kat paraszt- és földfoglaló moz­galmak kísérték. így volt ez 1848 tavaszán, nyarán is, amikor a pa­rasztok tömegei szálltak harcba a márciusi jobbágyfelszabadítás kitágításáért. A földfoglaló mozgalom elő­ször Gyöngyöstarjánban tört ki, ahol a község földesurai (Gr. Eszterházy, gr. Rorgách, báró Orczy, Almássy, Darvas, Fehér és Gosztonyi családok) 1847 őszén úrbéri szabályozást (tago­sítást) hajtottak végre. A parasz­toktól elvették a jobb minőségű földjeiket, amelyeket azok 1848 tavaszán visszaköveteltek, és ez­zel egyidőben a földesúri földe­ket is elfoglalták. A járási szolgabíró rendeleté­re a parasztok nem voltak hajlan­dók a területeket visszaadni, ezért a vármegye statáriális tör­vényszéket küldött ki a mozga­lom vezetőinek és résztvevőinek megbüntetésére. A Gyöngyösön tartózkodó törvényszék félszá­zad lovaskatonával 34 parasztot kísértetett a törvényszék elé, hogy ítélkezzen felettük. A fennmaradt ítéletből tud­juk, amelyet a Heves Megyei Le­véltár őriz, hogy az elsőrendű vádlott — egyben a mozgalom vezetője — nemes Ludányi Jó­zsef (matyó) volt, aki kijelentet­te: ”...nincs már többet régi tör­vény, szabadság van most, nem parancsol senki. Minden lakos a régi földjeibe menjen szántani, ő maga a régi földjét haláláig nem engedi.” A másodrendű vádlott, ifjú Rúzsom József szintén lázított, a jegyzőt szidalmazta, és agyonü­téssel fenyegette mindazokat, „ akik az ő visszafoglalandó föld­jeibe szántani merészelnének. ”A harmadrendű vádlott Rúzsom Mihály, a járási szolgabíró ren­deletére azt felelte; ”ha a temp­lomtól fogva az egész határt kö­rülállítják is akasztófával, a föld­jétől utolsó csepp vérig el nem áll. ” Babus Mihály bírót negyed­rendű vádlottként vonta felelős­ségre a törvényszék, mert a jegy­ző által a szolgabíróhoz írt felje­lentésre ”a helyiség pecsétjét ki­adni, a levelet elküldeni nem akarta. ” Az ítélet mind a négy vádlott esetében: *fejenként két évi vas­ban közmunkában szokott böjt­tel töltendő fogság, és a költségek megtérítése.” Az ötödrendű vád­lott Szecskő István volt, akit lází- tás miatt egy évi fogságra ítéltek. További 21 vádlott fél évtől egy napig terjedő fogházbüntetést kapott, nyolc vádlottat pedig fel­mentett a törvényszék. A tárgyalás és az ítélet kihir­detése alatt katonaság tartózko­dott a községben mindaddig, amíg a parasztok nem kezdték el az 1847 évi rendezéskor kiosz­tott rosszabb minőségű földek szántását. Csak a törvény végre­hajtása során kerültek a földek a gyöngyöstaijáni parasztok tulaj­donába. A megye területén ezenkívül Bodonyban, Detken, Ecséden, Gyöngyösön, Hatvanban, Kál- ban, Nagyrédén és Párádon vol­tak jelentősebb megmozdulá­sok, amelyeknek céljai az elvett földek visszaszerzése, a majorsá­gi földek megszerzése, a zsellé­rek földigényének kielégítése, a szőlődézsma eltörlése voltak. Dr. Horváth Mihály Óriás Azokban az időkben, amikor a Lyceumban megindult a fiú felsőkereskedelmi iskola élete, az épülettömb a csend és ünnepi méltóság háza volt, amint ez a Tudomány Házához il­lik. Ezek közt a falak közt az építő főpap gondolata élt, a leg­magasabb elméletek, a legtökéletesebb képzés megvalósítá­sának terve, az Egyetem. A tudás azonban kisebb fokon is he­lyet kapott a hatalmas épületben. A század elején még elemi iskola is működött a földszinten, majd az évszázados tanító­képző szerzett hírt az egri tudós iskolának, végül a fiú felső ke­reskedelmi iskola rakott fészket a korszerű gyakorlati gondol­kodás számára. Az új iskolába tömegesen tódult a fiatalság, és ficánkoló jókedvük úgy látszott szétveti a Lyceum falainak komolyságát. Nem így történt. Ez az iskola komoly volt, és olyan is maradt, mintha csupa halkszavú fiatalember járt vol­na ide. Varázslat volt ez. Egyetlen ember hatása, aki megőriz­te ebben a méltóságos épületben a tudás, a tudomány méltó­ságát. Ez az egyetlen ember az iskola első igazgatója volt: Dr. Óriás Nándor. Mi volt ennek a varázslatnak a titka? Óriás Nándor min­denkihez úgy szólt, mintha jól nevelt, művelt, emberséges ember volna. És ettől és ezért mindenki jól nevelt, művelt és emberséges ember lett. Ritka képesség ez. És ő rendelkezett vele. Miért? Többletként sugárzott belőle a tudás sohasem éreztetett fölénye, hófehér hajjal övezett homlokán az emberi tisztaság és kivételes intellektus jeleivel. Egyetlen szenvedélye, fényűzése volt. Támogatta a te­hetséges fiatalokat. Titokban tette, hogy ne tudják meg, ki fordította jobbra sorsukat, ki javította meg életük körülmé­nyeit. Nem tudta volna elviselni a hála és köszönet megnyilat­kozásait. Ahány esztendőt őriz ennek az iskolának emlékeze­te, annyi nemzedék nőtt fel igazgatása alatt, s az évről évre is­métlődő diáktalálkozókon ennyi nemzedék kívánta újból és újból látni és hallani őt. És ő mindig jött. Tanítványai sűrű körben vették körül, s kísérték föl az emeletre, a régi termekbe, mint apostolt, ige­hirdetőt, hogy hallhassák klasszikus fogalmazású szavait. Az idők folyamán egyre nehezebb körülmények között jött, mert elszótította a pécsi egyetem, és Pécs nem tartozik a közeli városok közé. Ha messze volt is, tanítványai elmentek érte. Öttel tetőzte századik életévét, amikor már nem vállal­hatta az utazás kockázatát. Kapor Elemér

Next

/
Oldalképek
Tartalom