Heves Megyei Hírlap, 1991. június (2. évfolyam, 127-151. szám)
1991-06-08 / 133. szám
4. SZEMTŐL SZEMBE HÍRLAP, 1991. június 8., szombat A „nyugdíjasniűs/ak”... A JL JLz ősz hajú „suszter” ellop egy negyedórát a munakidejé- ből. Majd behozza — mondja. Nyugdíjas, fojtogatja otthon a szűk panellakás, szinte minden idejét itt tölti a bőrillatű, festék- szagű műhelyben. Lesz rá ideje, hogy pótolja a csevegésre szánt néhány percet, amely alatt évtizedeket ugrunk visszafelé az időben. — Korombeliek még emlékezhetnek rá, hogy a mai Centrum Áruház helyén egykor a Hangya állt. Dolgozott ott egy kereskedő, Virágnak hívták... — Cserven Lajos egy pillanatra eltöpreng, majd bevallja, nem jön már a szájára az illető keresztneve, de sebaj*nem is ez a lényeg, hanem a történet. — Nos, ez a Virág úr a cipőosztályt vezette, s nem egyszer megtörtént, hogy lélekszakadva rohant át hozzánk, a Dobó tér túloldalára, mondván: „...siessenek már, ott toporog a vevő a pult előtt.” Hát, így, szinte a kaptafáról adtuk el akkoriban a sima bőrtalpú, vagy a goyzervarrott cipőket, csizmákat. Kézzel dolgoztunk, naponta úgy ötven pár került ki a kezünk alól. Valamikori-ben volt ez, amikor még harmincán dolgoztunk ebben a szövetkezetben, a régi műhelyben, meg a városszerte szétszórt nyolc javítóüzletben... A régiek közül néhányan még ott vannak a műhelyekben: az alapító Simon József, vagy Hur- ták Lajos, aki 25 évig elnök volt az Egri Cipőipari Szövetkezetben, ma nyugdíjas, a gyártmány- fejlesztésnél segédkezik. Vagy az ügyes kezű mester, Pápai Gáspár, és a múltidéző, a 68 éves Cserven Lajos, aki — amikor búcsúzóul megrázza a kezem — azt mondja: — ...Féltem a magyar cipőipart, nagyon rossz minőségű az anyag, „élettelen a bőr”. Tudja, valamikor — ne lepődjön meg, így mondtuk egymás között — „istállózott, trágyázott bőrből” dolgoztunk. Bár előfordult, hogy akkoriban is a rosszabb minőség maradt itthon, a jól táplált állatok bőréért kétszer-háromszor annyi argentin anyagot kaptunk a világpiacon... A mostani elnök, Kovács Ferenc nem az anyag minősége miatt „álmatlan” időnként, hanem az egész iparágat körülvevő és szorongató gazdasági helyzettől. Félő ugyanis, hogy a zűrzavaros piaci körülmények között még azok a cipőgyárak is tönkremennek, amelyek ma a jól dolgozók közé tartoznak. — É vi 25 millió pár cipőt gyártunk ebben az országban, kicsik, nagyok együttvéve, s ez eladható is volt addig, amíg nem „esett ki” a szovjet piac, ami egymaga 7-8 milliót igényelt. Erre jött még az új könnyűipari „importkvóta” megállapítása, ez 53 millió dolláros behozatalt engedélyezett, durván számolva ez is 7-8 millió pár cipőt jelent... S akkor még nem beszéltünk a sajátos hazai gondról: a nehézkes partneri fizetésről, nekünk pillanatnyilag 16 millióval tartoznak különböző cégek. — Hogyan lehet ezek után mégis talpon maradni? — Ha egy üzlet ráfizetéses, nem szabad tovább erőltetni... A ’70-es években még mi is többAz egrieket ma sem szorítja... Lesz még, hogy „kaptafáról99 veszik a cipőt — Milyen a bőr minősége? - érdeklődik az elnök nyíre nyugatra szállítottunk, főként Angliába, Belgiumba, Nyu- gat-Németországba, Hollandiába, de még Nigériába is. Aztán néhány évre rá beütött a „bőrárrobbanás”, s egyszerre elveszítettük a versenyképességünket. Akkor, hogy talpra állhassunk, elővettük a műanyagokat, s új piacokat kellett keresnünk. Ma főként itthon keresettek az Agria márkanevű termékek, a Corso, a Dunántúli Cipő Nagykereskedelmi Vállalat, a Mohácsi Tsz kereskedelmi részlege, valamint a Topán Kereskedelmi Vállalat tartozik a nagyobb megrendelőink közé. S a kiskereskedelem, amelynek jövője van, mert rajtuk keresztül akár 30 százalékkal is kevesebbért lehet divatos, jó minőségű cipőhöz jutni. Mert, mondanom sem kell, a hagyományos „nagyker-kisker-szállí- tók” rendszerű hálózatban mindenki ráteszi a maga hasznát az árura, amelynek az ára aztán — mire a vevőhöz jut — akár 100 százalékkal is drágább lesz a termelőinél... — Az előállítási ár mellett persze az sem lényegtelen, hogy milyen gyorsan reagál a gyártó a divat változásaira. Önök mennyi idő alatt tudnak átállni egy-egy új szériára? — Optimális körülmények között — ha például van a raktárunkban a szükséges anyagból — két héten belül. Éppen az ősszel volt példa erre: október 30-án kértek tőlünk háromezer pár férfi bokacipőt, s november 11-én átadtuk az utolsó párat is. Ha ezt a rugalmasságot, naprakész technológiai fegyelmet tartani tudjuk, akkor — képletesen szólva — „Egerben nem fog szorítani a cipő...” — Elnök úr, ön milyen modellt visel? — Természetesen ezt a kékesszürke utcai félcipőt is itt gyártottuk, 1100-1200 forint a termelői ára. „Házi” tervezésű ez is, mint általában a többi modellünk, mind-mind a gyártmányfejlesztési osztály dolgozóinak ízlését dicséri... A bemutatóteremben szemet gyönyörködtető a kollekció, 40- 50 különböző modell „kínálja” magát. Évente ennyivel rukkolnak ki, a divatnak, az igényeknek megfelelően. Mondják, márciusban és szeptemberben nem lehet beférni ide, akkor jönnek a kereskedők „mustrára”. Ismerik már az állandó termékeket, a régebbi termékskálát, ehhez válogatnak az újdonságok közül. S általában nem mennek el üres kézzel... — Hol van már a napi ötven pár, ami egykor termelési csúcsnak számított... — legyint Cserven Lajos a kaptafánál, amelyet még ma sem dobtak ki a modernnek számító üzemből. Igaz, a részművelet, amelyet az idős mesterek végeznek, elengedhetetlen a zúgó-csattogó gépek között is. Szusszanó vágó- és szabógépek formálják az anyagot, ügyes berendezések illesztik a talphoz a puha felsőrészt, odább pedig sistergő szórópisztoly lö- velli a festéket a kész lábbelikre. — Most napi 600pár kerül le a futószalagokról — folytatja az idős mester szavait az elnök, aki maga is itt kezdett a kopogó suszterkalapács mellett. — Az évi 80- 100 leányka, női és férfi bőr-, valamint műanyag modellből 125 ezer pár készül Egerben, illetve Tiszanánán. Tavaly 120 milliós árbevételt értünk el 240-en, de nemsokára többen leszünk: a termékeink keresettek, minden apróságra odafigyelünk, takarékoskodunk, ügyelünk a minőségre, így elértük, hogy leépítés helyett új dolgozókra lesz szükségünk. Betanított munkásokra, tanulókra... A tizennégy elsőéves felsőrészkészítő tanuló egyike, Vígh Andrea őszintén bevallja: nem ide készült. Nem új dolog ez a szövetkezetieknek, nagyon is jól tudják: sokáig lenézett foglalkozás volt a cipészeké. Nyolc esztendeje kezdték el a szakoktatását, de csak az utóbbi két évben kezdett növekedni a szakma „ázsiója”, ma már ötvenhármán ismerkednek a mesterség fortélyaival. — Ahogy telt az idő, s kezdtem megismerkedni a fogásokkal, úgy változott a véleményem erről a szakmáról. Hát, bizony sokat ügyetlenkedtünk az első időkben, amikor még azt gyakoroltuk, hogy miként kell körbevarrni a géppel az anyag szélét. Most már ott tartok, hogy „körbélést vasalok a bőrre”. Andrea őszintesége odáig tart, hogy azt is elmondja beszélgetés közben: cipőtervező szeretne lenni. — ...Már meg is álmodtam egyet, fekete vagy barna, díszes, lapossarkú, tisztabőr divatcipő lesz, egy barátommal, aki a talpakhoz ért, 2-3 nap alatt meg is tudnám csinálni. Kinn a műhely előtt mondom az elnöknek, aki nem hallotta ezt a beszélgetést, hogy súgja meg a szakma jövőjéért aggódó Lajos bácsinak, ne féltse az egri cipőipart: megvan a százegyedik Ag- ria-modell... Szilvás István Azért van utánpótlás is Hol van már az egykori csirízillatú suszterműhely? (Fotó: Perl Márton) A kézrátétel nem elég... Pétervásárán gyógyít a moszkvai extraszensz Irina Mihaj- lovna: Azok fordulnak hozzám, akiken az orvosok már nem tudnak segíteni Március elején vette át a Novi- ker Kft. Pétervásárán a Kakas Fogadót, és jelentős átalakításokkal szórakoztató centrumot csinált belőle. A forgalom azóta az ötszörösére nőtt, de úgy tűnik, még mindig nem elégedettek a vállalkozók, mert most az étterem, a videokölcsönző, a presz- szó, a játékterem és az éjszakai bár mellett újabb szolgáltatással bővítik a kínálatot. Első hallásra talán meglepő az előbbiek után, de egy természetgyógyász rendel itt, Irina Mihajlovna, aki a Szovjetunióból érkezett. Egy hónapig dolgozik a városban, aztán visz- szatér Moszkvába, ahol várják a betegei, de valószínűleg azután is rendszeresen jön majd Magyar- országra. — Az apám ismert extraszensz volt, rengetegen jártak hozzá. — mondja bemutatkozásul. Kéz- rátétellel gyógyított, és a családból egyedül én örököltem a képességeit. Orvosi egyetemet végeztem, majd egy olyan intézetben dolgoztam, ahol súlyosan té- bécés betegekkel kellett foglalkozni. Itt jöttem rá, hogy nem elég csak a testet gyógyítani, a lélekkel legalább annyira törődni kell. Aztán apámmal együtt dolgoztam, és ugyanerről győződtem meg: kézzel ki tudom váltani ugyanazt a hatást, mint a gyógyszerek, de ez önmagában nem elég: meg kell változtatni az életmódot is, ami az adott betegséget okozta, különben a páciens gyorsan visszaesik. A gyógyítóra is komoly veszély leselkedik, mert a kézrátétellel nagyon sok energiát használ el: az apám ebbe halt bele. Ezért én holland segítséggel átestem a reiki-be- avatáson, így már nem a saját erőmet használom, hanem csak közvetítem a betegnek a min- denség erőit. — Ha jól értem, ön nem kötelezte el magát egyetlen módszer mellett, hanem többféléből válogat. — Pontosan. Használom a kézrátételt, reikivel kombinálva, a diétás kúrákat, a különféle gyógynövényeket, a pszichoterápiát, és az életmód megváltoztatását is előírom. — Milyen arányban sikerül gyógyulást elérni, és mennyi idő kell egy-egy kúrához? — Hozzám általában olyan betegek jönnek, akikről már lemondtak az orvosok. Én vagyok nekik az utolsó szalmaszál. Szinte minden betegséggel foglalkozom, kivéve a májrákot és a cukorbajt. Van olyan páciensem, aki napi hat morfiuminjekciót kapott az utolsó stádiumban levő rákja miatt. Ez négy évvel ezelőtt volt, és ő azóta is él, a fájdalmai teljesen megszűntek. Minden betegem él és meggyógyult, aki képes volt hinni a jobbulásban, és meg tudta változtatni az életmódját. — Gondolja, hogy ez az egy hónap elég lesz arra, hogy meggyógyítsa az önhöz fordulókat? — A fiatalokat könnyebb gyógyítani, mert ők még formálhatók, rugalmasak, köny- nyebben tudnak váltani. Az idősebbek kezelése hosszabb időt vesz igénybe. Ezért azt szeretném, ha elsősorban fiatal betegek és gyermekek keresnének fel, az ő kezelésükre az egy hónap elég lehet. — Hogyan lehet önt elérni? — Vasárnap kivételével minden nap rendelek majd, tíztől délután négy óráig. Naponta nyolc beteggel tudok foglalkozni, ezért — a tumultus elkerülése miatt — csak telefonon bejelentkezett pácienseket fogadok. Nem zárkózom el attól sem, hogy az esetleg érdeklődő orvosoknak is megmutassam, hogyan dolgozom, sőt, szívesen átadom nekik azt a komputerprogramomat, mely a diagnózis felállításában és a terápia meghatározásában segít... (koncz)
