Heves Megyei Hírlap, 1991. június (2. évfolyam, 127-151. szám)

1991-06-22 / 145. szám

8. HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1991. június 22., szombat Bán Zsuzsa: Kristálygömb Változó táj, változó világ Az új veszély: a természet szennyeződése Kivirult végre a nyár, házak kertjeiben érik a cseresznye, ri­bizli piroslik a bokrokon, és dús virágzásából ítélve málna is sok lesz az idén. A kerítés alacsony betonpere­mén két tízévesforma fiú ücsö­rög, hallgatnak nagyokat a meleg lélegzetű nyári délutánban, távo­labb tyúkok álmos káricsálása hallatszik. Álmosító, rugalmas idő. Pláne, hogy megkezdődött a nyári szünet. Egyelőre nem tud­ják még, hogy a sok tervből, amit szerettek volna megvalósítani a nyáron, melyikkel is kezdjék. Egyelőre nem tudnak mit kezde­ni a hirtelen rájuk szakadt sza­badsággal. Ülnek hát egymás mellett unatkozva, de azért bé­késen, amíg az egyiknek eszébe nem jut valami: — Nézz bele a gömbbe! — mondja a másiknak. — Milyen gömbbe? — A s...gömbé! — ugrik fel a gyerek, és szaladni kezd. A másik meredten ül még egy pillanatig, aztán utánaered huj- jogatva. Ugyanekkor lép be Réka a ja­vasasszony házába, egy sarokkal odébb. Annyira mondták, hogy min­den jóslata beteljesedik, meg hogy csak passzióból csinálja, és pénzt sem kér, hát tanakodott napokig, de eljött végre, hátha tud valami jót mondani. Mert hát miért is megy el az ember jósnő­höz, ha nem azért, hogy meg­mondja, mi jó vár rá a közeljövő­ben? Ugyanis néha hosszú ideig olyan reménytelenül telik az idő. Hetek mennek, hónapok, az em­ber dolgozik, felöltözik, levetkő­zik, fürdik, bevásárol, eszik, de nem történik semmi, amit élet­nek lehetne nevezni. Valami kis biztatásért, jó hí­rért megy oda mindenki. Lehet, hogy egy hét múlva nyerünk a lottón, de ha már most megtud­juk, előre örülhetnénk neki. Ki tudja, mit rejt a holnap? Hátha valami jót, -és ha tudnék róla, nem lógatnám az orrom máma... Szóval, Réka betért a javasasz- szony házába, kicsit borzongva, hátha netán valami ijesztőt lát meg hirtelen. Annyi rosszat lehet olvasni, meg a filmekben látni az ilyen asszonyokról, sose lehet tudni. Többször is mondta, hogy jó­napot, de senki nem válaszolt, el­M ezítláb, trappolva ver­tük a port a falu utcá­ján, amikor váratlanul szembe találtuk magunkat Bogyó And­rissal. Tégla vörös svájcisapka volt a fején, kockás flanelingén a feszülő húzentróger bokán felül félárbocon tartotta a nadrágot. Most is előttem van dinnyekerek feje, borostás, pufók arca, fülig érő szája és borvirágos orra. — Mit eszel Andris? — Pap adta, pap adta! — mu­tatta az ingét, amely tele volt lo­pott szilvával. — Azt mondták, meghaltál! — vigyorogtunk rá, mire arca el­torzult, vasöklét ütésre emelte, és futott utánunk. Felvettük a nyúlcipőt, és menekülés közben folytattuk a csúfolódást: — Harangozik Elemér! A nagyobb nyomaték kedvéért félig visszafordulva még mutat­tuk is, hogy hogyan harangozik. Dühében az ingéből előkapta a szilvákat, és utánunk hajigálta. Amikor végeszakadt a hajszá­nak, és Bogyó Andris eltűnt, fel­szedtük a muníciót, és hasadásig ettük magunkat. A legtöbb városnak, falunak volt bolondja, koldusa, akik bú­csúkor, nagyobb ünnepeken rendszeresen megjelentek, és ké­regettek. Némelyiket már hoz­zánk tartozóként fogadtuk, és ha nem jöttek, hiányoztak. Egyszer egy fa mögül kihallgattam, ami­kor két faluszomszéd összeve­szett, és kígyót-békát kiabált egymásra. — Ágról szakadt népség! Út­tá lan, görbe falu... lenben az egyik ajtó mögött vala­mi csendes női hangot hallott. A javasasszony beszélt valakivel. Zavartan kopogtatott, de sen­ki nem válaszolt, viszont a csen­des duruzsolás folyamatosan hallatszott. Benyitotta az ajtót, és szembenézett a javasasszony­nyal, aki ott ült az ablakhoz tolt konyhaasztalnál, és kávézott. A vállán tényleg egy macska volt, ahogyan a nagykönyvben meg van írva, de nem fekete, hanem szürke. Nagyban hízelkedett, odasimítgatta a pofácskáját az asszony arcához kedveskedőn, az meg neki beszélt meghitt sze­lídséggel. Furcsa jósnő. Rövidujjú, pi­ros, bő köntösben, kifestett sze­mekkel, szájjal, nyalogatja a ká­véskanalat, a szeme sárgásbarna és barátságos. — Üljön le! Mindjárt adom a kávéját. Réka lehuppant a szemközti székre az asztal túlsó oldalán, és hirtelen nem tudta, mit mond­jon. Lopva körülnézett, lát-e va­lami üstöt valahol, amelyben a javasasszony a kígyót-békát főzi, de csak egy piros lábast látott, fe­dővel a tűzhelyen. — Biztosan ez egy olyan mo­dern boszorkány — gondolta. A kávéja ott gőzölgőit az asz­talon, cukrot tett bele, és végre meg tudott szólalni: — Izé... bocsánat, hogy isme­retlenül... — Nem tesz semmit —ült visz- sza a helyére a jósnő még mindig a macskával a vállán —, tudtam, hogy jön. — Tudta? Honnan? A piros köntösös asszony rá­gyújtott. — Nagyon egyszerű — mond­ta. — Látta azt a bernáthegyit kint, a tuja alatt, a kapunál? — Jézus! Nem láttam. Bernát­hegyi? Meg is haraphatott volna. — Hát meg. Réka ivott egy kis kávét gyor­san. Végül is az a fontos, hog az a sötétben bujkáló kutya nem ha­rapta meg. — De mégis... — mondta —, honnan tudta maga, hogy jö­vök? — A kutya jelzett. — Igen? Én nem hallottam semmit. — Az a fontos, ha én hallom. Réka azt gondolta, hogy itt minden olyan közérthetőnek tű­— Maga beszél? Maguknak még bolondjuk sincs! A falubolond, a koldus, a re­mete, jellegzetes figurái voltak hajdan falvainknak, a tv, a rádió, az újságok nélküli eseménytelen világban. A hét végén — emlékekben bogarászva — üldögéltem a korai napsütésben a szőlőhegyen. Él­veztem a magányt, a csendet, a tüdőt átjáró tiszta levegőt. A többnapos eső után még nyirkos volt a föld, a pincék mélyén üre­sen álmodtak a hordók. A fák közül váratlanul toppant elém egy hosszú, nyurga ember, olyanféle, akikre a gazdák és a szőlőpásztorok felfigyelnek. — Császár vagyok! — parolá- zott. Nem szóltam. Azon járt az eszem, hogy ezt az embert én már láttam errefelé néhányszor, és télen, amikor a faház mögül a kerítésdrótomat ellopták, ugyanilyen negyvenhatos csiz­manyomok maradtak a hóban... — Enyém az egész világ... nik, de valójában annál titokza­tosabb, és ez, amellett, hogy kis félelemmel tölötte el, mégis megerősítette abban a hitében, hogy ez a jósnő valódi. — Kérem... jósoltatni szeret­nék, ha nem lenne terhére... — Jó. Mindjárt. Az asszony kiment, de nélküle a konyha valahogy átváltozott. Az egészen egyszerű berendezés valójában díszletnek tűnt csak, ami álcázza a félelmetes lénye­get. Például valami kaparászás és sóhajtozás hallatszott az egyik sarokban, s ettől Réka félrenyel­te a kávé utolsó cseppjét. Egyáltalán hová ment ez a nő? Itthagyja egyedül ebben a félel­metes konyhában, ahol ki tudja, mi van a mosogató alatti szek­rényben, és mi az a valami, ami a sarokban kaparász? Majdnem felsikoltott, amikor előgurult on­nan egy szürke gombolyag. Ami­kor jobban odanézett, látta, hogy egy sündisznó. Szerencsé, hogy nyílt az ajtó, és jött a jósnő vissza, kezében egy kristálygömbbel. — Izé... — mondta Réka. — Mi ez az állat itt? — A Lumpapa. Egy sün. Na­gyon bölcs állat. Na, ideteszem ezt a gömböt, maga meg adja ide nekem a bal kezét! — Miért? — kérdezte Réka vonakodva. — Mert a maga jövőjét aka­rom megnézni a gömbben, így nem foghatom a keze helyett az ajtókilincset, azért. Réka odanyújtotta a kezét az asztal fölött, és a jósnő megfogta. Mintha áram ment volna Réka testébe a pirosruhás nő ujjaiból, valami furcsa bizsergést érzett, de nem volt kellemetlen, inkább majdnem álmosító, megnyugta­tó. Szótlanul ültek így, Réka úgy érezte, gomolyogni kezd körü­lötte az idő. A konyha eltűnt, he­lyette homokot látott és pirami­sokat, valami hatalmas, végtelen térben. Ült ott, és száguldott mellette az idő — visszafelé. A homok és a piramisok eltűntek, a messzi ködből egy hatalmas fa körvonalai tűntek fel, a kép éle­sedett, a fa méltóságteljesen állt, rezzenéstelen, sötétzöld levelek­kel, és mintha... mintha valaki ült volna alatta. Piros köntösben volt, és a szeme sárgásbarna, ba­rátságos... Ebben a pillanatban megszó­lalt a jósnő, a konyha falai vissza­Beszéltem hozzá, terelgettem a szót a drót irányába, de nem fi­gyelt rám, messze néző tekintet­tel egyik csizmája orrával a mási­kat kaparta. — Süket maga? Rám kapta tekintetét. — Református. — Akkor mondja meg, ki lop­ta el a drótot? — Tudja maga! Minek kérde­zi? Ültünk egymás mellett. Pufaj- kája alól áporodott, nehéz test­szag áradt, álmosan hunyorgott a bágyadt napon, én az égen úszó felhőket bámultam, hogyan kö­zelednek egymáshoz, ölelkez­nek, tornyosulnak, oszladoznak. Valahonnan váratlanul egy hasig sáros, kivert farkaskutya került elő. Tisztes távolból bámult ránk egy ideig elugrásra készen, az­tán, hogy senki sem bántotta, le­feküdt, és a farkával csapkodni kezdte a földet. — A magáé? Szomorú szánakozással bá­multa a farkaskorcsot, a meleg­ugrottak a helyükre, a szürke macska álmosan nyújtózkodott mellettük egy pádon. — Jót mondhatok, szerencsé­je van — mondta a pirosruhás. — Ma találkozik azzal a férfival, aki az igazi lesz az életében. Elengedte Réka kezét, fel­emelte a kis talphoz erősített kristálygömböt, és őt magára hagyta a konyhában. De hamarosan megjelent megint, és azt mondta: — Kikísérem. Réka ámultán botorkált a ház melletti járdán a kapuig, és ott jobbra nézve, a tuja alatt meglá­tott egy fehér-barna foltos ber­náthegyi kutyát. Ügy tett, mintha aludna, de most egészen biztos volt abban, hogy figyel. Nem ug­rott fel, nem ugatott, de olyan volt, mint aki a lehunyt szemhéja mögül is látna. — Mivel tartozom? — kérdez­te felrázva magát, már kint az ut­cán. — Semmivel. Sok szerencsét! — mosolygott a jósnő, és szó nél­kül visszaindult a házba. Mintha nem is igazán a járdán ment volna, hanem fölötte, lebegve. De lehet, hogy ez csak beképzelés volt. Szédülten indult hazafelé. Te­hát ma találkozik az igazival. Egy férfivel, aki az igazi lesz. De mi­kor? Hol? És honnan ismeri meg? Ahogy a városba ért, az első férfi, akivel találkozott, a félje volt. Két nagy cekkerrel jött szembe vele, és a melegben iz­zadt volt az arca. — Réka fiam, hol mászkálsz megint? Hazaérek, se téged nem talállak, se egy darab kenyér nincs otthon, a hűtő üres. Bevá­sároltam. Tudod mit? Főzzünk ketten egy jó vacsorát! Te meg én, mint régen, szép napokon. Vettem egy kis sört is... Réka hirtelen meglátta a fér­jét. Most látta igazán. Kis bűntu­dattal tipegett mellette hazafelé, a szívében viszont egyre nagobb melegség és szeretet dobogott. Úristen, hogy eddig erre nem jött rá! Hiszen ő az igazi, ő, akit évek óta észre sem vesz, mert megszokta, hogy van. Hirtelen megcsókolta az arcát, a férfi pe­dig úgy mosolygott vissza, mint aki mindent tud. Réka megfogta a nehezebbik szatyor egyik fülét, és egy ütemre léptek, úgy mentek nagy boldogan hazafelé. De ha az a jósnő nincsen.. ben is fázósan húzta össze magán a spárgával megerősített pufaj- kát, majd hirtelen hahotában tört ki. A jövevény már csupán egy karnyújtásnyira volt tőlünk, kúszva közeledett, csapzott sző­re tele volt bojtorjánnal, ragadós tövissel, lompos farkával szünet nélkül a földet paskolta. — Van kenyere? — A kutyának? — Nekem! A vándor kétpofára ette a ke­nyeret, a szalonnát, jóízűen itta a bort. — Hol lakik? — Az ég alatt. — Miből él? — Eltartanak! De ha akarja, a drótja árát ledolgozom a tavasz- szal. Embert még nem láttam ilyen mohón enni, amikor megitta a fél liter bort, elégedetten dörzsölte össze a tenyerét. — A cseresznyémet el ne lop­ja! Felhörgöttt, miközben csap­zott szakálla között hosszan vé- gigcsorgottt a nyála. — Ezt megígérem. — Hálából? — Nem! Ezt a cseresznyét még lopni sem érdemes... Élőször a kutya ment el, az­után az ember. Távol járt már, amikor visszakiáltott: — Bolondnak azért ne néz­zen, mert én vagyok a csá­szár... Szalay István Kevés olyan tájat találunk Eu­rópa térképén, amely a történe­lem folyamán nagyobb változást szenvedett volna természetes ál­lapotához képest, mint a Kárpát­medence. Tudományos leírások bizonyítják, hogy a magyar al­föld, erdőkkel, ligetekkel, kiter­jedt mocsárvilággal borított, víz- járta síkság volt. A középhegysé­geket óriási bükk- és tölgyerdők borították, de a sík vidékek erde­it is ez a fa faj alkotta. A „ma­gyar” tölgy"! Az erdőségek irtását már a ró­mai provinciák lakói megkezd­ték, az irtások helyén szántóföl­deket, a hegyeken legelőket léte­sítettek! A honfoglalás után nyomban megkezdődött, vagy inkább folytatódott elsősorban az alföldi erdők irtása, éppen a legelők bővítése miatt. Sajnos, a ligetes erdők pusztulásával, a fü­ves rétségek csökkenésével szo­rult vissza, illetve pusztult ki az ősi állatvilág. E folyamatban ter­mészetesen a vadászat is szerepet játszott, mint az ősi „foglalkozá­sok” egyike, de tudni kell, hogy a „vadászat” — kiváltképpen a nagy vadak vadászata — min­denkor főúri passzió volt, amely egyben a vadak védelmét is je­lentette, mert a királyi vadasker­tekben a modem vadgazdálko­dás alapjai manapság is fellelhe­tők. Összeállításunk bizonyíthat­ja, hogy a török hódoltság véres eseményei véglegesen felborítot­ták az amúgy is ingatag egyen­súlyt. Erre az időszakra esik ugyanis a hazai faunánk második nagy elszegényedése. Az ország kifosztása, az állandó zaklatá­sok, a rablógazdálkodásszerű vadászat mind-mind végzetesen érintették az állatvilágot. A XVII. század végétől kez­dődően a tudatos természetáta­lakítás mind gyorsabb üteművé vált, legnagyobb teljesítményé­nek a nagy folyószabályozásokat említhetjük. A XIX. század de­rekán megkezdődő munka gyö­keresen megváltoztatta úgyszól­ván az egész ország képét, új élettereket hozott létre. Á Tisza mederszabályozása hatalmas mocsaras területeket iktatott ki, amely természetesen megszün­tette az ott élő állatvilág életfelté­teleit. A vadvizek, árterek lecsa- polása indította meg a Horto­bágy és még más egyéb területek nagyarányú elszikesedését. Ez volt a harmadik nagy faunapusz­tulás hazánkban, amelyet sokan faunaváltozásnak neveznek. A XIX. század végére alakult ki az a természeti kép, amelyet nagyjából ma is ismerünk, és amely bizony már alig hasonlít a hajdani tájhoz. Az Alföld ma már csaknem kizárólag „kultúr- terület”, az itt-ott még fellelhető természetes foltok, mint a Bátor­ligeti láp, a pusztaszeri Dong-ér, a bugaci ősborókás, a kunkápol- nási nagylegelő és mocsár — féltve őrzött természetvédel­mi rezervátumok. Évszázadokon keresztül csök­kent az erdőterület, majd a máso­dik világháború utáni mélypont után lassan emelkedni kezd. Ez egyben azt is jelenti, hogy roha­mosan csökken a „ természetes" erdők aránya, és ez az állatvilág számára is káros, hiszen a termé­szetes erdők kipusztulásával egy- időben kivész az aljnövényzet is. Az értékes természetes faállo­mány a sivárabb papímyár, vagy erdei fenyő ültetvények váltják fel, a kép úgyszólván, teljesen megváltozott. Számos idevonatkozó szak­könyvből idézhetnénk aha vo­natkozóan, hogy a növénye és ál­latvilág "alkalmazkodása ” mi­ként megy végbe. Jó példa erre a szegedi Fehér-tó, a hajdani vad­vízország, a Kárpát-medcence egyik legnagyobb természetes szikes tava. E terület ma már szi­gorú üzemtervvel dolgozó hatal­mas intenzív halgazdaság. Az al­kalmazkodó képesség csodája fi­gyelhető meg itt lévén, hogy pél­dául az egyik halastóból kiemel­kedő sziget Közép-Európa egyik legnépesebb dankasirály fészke­lőtelepévé vált. Évente több ezerre tehető az itt fészkelő ma­darak száma, az állatok minden helyet kihasználnak. A felborult természeti körülmények új táp­lálkozási szokásokra kényszerí­tették a madarakat, és olyan táp­lálékokat kutatnak fel — szemes kukorica, cseresznyemag, stb. —, amelyre a szervezetüknek szük­sége van. Sirálycsodának is ne­vezhető lenne némi túlzással az állati alkalmazkodási igény vagy készség. A változások újabb változáso­kat szülnek! Nem csupán kipusz­tulnak nálunk madárfajok, de jönnek is. Közismert újabb jöve­vényfaj nálunk a mind jobban szaporított dámvad és a muflon. Erdeink ez utóbbival tele van­nak, kilövésük sürgető lenne. Mondani sem kell, hogy egyikük sem őshonos nálunk, de betele­pítésük ellenére rendkívül jól ér­zik magukat új élőterületükön. A dámvad Kis-Ázsiából, illetve Ciprusról származik, a muflon őshazája Szardínia és Korzika szigete. Az első dámvadat — fel- tételezések szerint — Mátyás ki­rályunk idejében telepítették be. És ismét előtérbe kerül a vadak alkalmazkodóképességének — úgyszólván — csodája! Itt van nevezetesen a mindenki által is­mert fácán. Talán nem mindenki tudja, hogy a fácán „ tájidegen ” a Kárpát-medencében! És mégis, kitűnően szaporítható — termé­szetes és mesterséges úton egya­ránt —, és ma már szinte kipusz- títhatatlan. Hasonló eset figyelhető meg a vadkacsánál. A tőkésréce az egyik legközönségesebb vízima­darunk, mégis az idegen, betele­pítettek közé soroljuk. Hasonló betelepítések, honosítások fi­gyelhetők meg újabb és újabb ál­latoknál, így a halaknál is, ame­lyek ma már honosak, nagysze­rűen élik világukat, hasznot haj­tanak. Az amur, a busa, az an­golna, egyik sem igazi vadfaj. El­lentétben például a törpeharcsá­val, természetes úton nem szapo­rodnak! Némelyik fajta azonban egyszerűen becsapta az embert, így jártunk az ezüst kárásszal, ezzel a balkáni eredetű halfajjal, amelyről azt hittük, hogy majd megnő, fejlődik úgy, mint eredeti élőhelyén. Ezzel szemben bizony ami vizeinkben kicsik maradtak, és nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. így jártunk annak idején a naphallal és a tör­peharcsával is! Végezetül szólnunk kell az olyan állatfajokról, amelyek jön- nek-mennek, és úgyszólván „vendégek” nálunk, ők tudják, miért. Nem hozza, nem hívja, küldi őket senki, némelyek már-már meghonosodnak, védettekké is válnak. Ilyen a pásztormadár, a balkáni gerle, a balkáni fako­pács, de terjedőben van a kis- és nagykócsag is. A nagykócsag valamikor da­lokba foglalt kedvenc magyar madarunk volt, bőségesen volt belőlük, de vesztük lett hófehér tavaszi nászruhájuk, ezért pusztí­tani kezdték őket. így Schenk Je­nő kitűnő ornitológus feljegyzé­sei szerint 1916-ban, az akkori Magyarországon már csupán 25 pár költött belőlük. 1977-ben 215 darabot tartottak nyilván. Szerencsére, manapság a kis- és nagykócsagok alkonya helyett a kócsagok jövőjéről beszélhe­tünk. Ám nyakunkon az új veszély. A legnagyobb: a víz- és a levegő­szennyeződés, röviden a termé­szet elszennyeződése! Most ro­hamosan közeledik a világ — így hazánk is — a huszonnegyedik órához, amikor még tenni lehet és tenni is kell valamit. És ez nem kevesebb, mint a folyamat meg­állítása és a helyzet javítása. (Sz) A császár

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom