Heves Megyei Hírlap, 1991. június (2. évfolyam, 127-151. szám)

1991-06-13 / 137. szám

HÍRLAP, 1991. június 13., csütörtök FÜZESABONY ÉS KÖRZETE 5. Vasútállomás, éjszaka... (Fotó: Gál Gábor) Nagyúti rangsorolás Az idén legfontosabb: az út és az iskola ^-------------------------r: ^ E ZT KÍNÁLJUK BÉLAPÁTFALVÁN! Engedmény, amíg a készlet tart! — Barna szabványpala — Therwolin szigetelők — Békéscsabai cserép — Beton béléstestek — Bramac tetőléc — Falburkoló csempék Ein Észak-magyarországi TÜZÉP 312. sz. Bélapátfalvai telepe Tel.: 36/54-118. Micsoda kabaré! Ez a címe annak a zenés show- műsomak, amelyet ma este 18 órai kezdettel mutatnak be Füzes­abonyban, a művelődési köz­pontban. A két főszereplő Hau- mann Péter és Miké István, ját­szótársaik pedig Hacser Józsa, Balogh Erika, Benkő Péter és Nyerges Ferenc. Számítógép a betegekért Az orvos feje sem lehet kápta­lan, annak ellenére, hogy betegei többségének kórlapját jól ismeri, különösen faluhelyen. Az egyé­nek életútjának számontartására mégis legjobb megoldás a számí­tógép, amely megőrzi a betáplált adatokat. Ilyet vásároltak 150 ezer forintért az idén a sarudiak az orvosi munka segítésére. Májusi mérleg Egyre többet hallat magáról Kerecsenden a közelmúltban megalakult Faluvédő Egyesület, amelynek elnöke dr. Lukács Bé­la körzeti orvos. Májusban is több rendezvény gazdái, illetve résztvevői voltak az egyesület tagjai. Ez derült ki legutóbbi, májust értékelő összesítésükből, hiszen a színházlátogatások mel­lett rengeteg kirándulóval bo­nyolították le a Berek-erdő men­tén lévő Nagytisztáson a majá­list, aktívan közreműködtek az egy hetet felölelő gyermeknapi rendezvényeken, sportmegmoz­dulásokon. A közösségi házban még rajzkiállítást is nyitottak a helyi gyerekek alkotásaiból. Kü­lön korcsoportonként zsűrizték és díjazták az óvodások és isko­lások munkáit. A közönség díját Tóth Zoltán 6. osztályos tanuló nyerte el. A szállítás zavartalan —Visszaesett a szén- és a tüze­lőkereslet — tájékoztatta lapun­kat Petővári József, a füzesabo­nyi Tüzép-telep vezetője. Ettől függetlenül nagy a forgalmuk, mert a vásárlók — élve a lehető­ségekkel — augusztus végéig elő­jegyzésben lekötötték a szüksé­ges tüzelőmennyiséget. Volt olyan is, aki két évre biztosította magának a fűtenivalót. A szállí­tás egyébként zavartalan: na­ponta 50-100 tonna kerül a há­zakhoz. Augusztus 31-ig a telep 15 ezer mázsa szenet, hét ezer mázsa brikettet forgalmaz. Az eddigi összesítések szerint 274 százalékos a tervteljesítésük az elmúlt év hasonló időszakához képest. A tüzelőért a megrende­lők még a régi árat fizették be a kasszába. Szőlővirágzás után, borháború előtt Ostoros címerében a szőlő és az eke utal a történelmi múltra, a szőlőtermelés sok évszázados hágyománya pedig mind a mai napig sorskérdése mindazon vá­rosoknak és falvaknak, amelye­ket így titulálunk: történelmi borvidék! A pocakos hordók — üzemek­ben és magánpincékben — ter­hesen vészelték át a fagyosszen­teket, miközben napjainkban Medárd tartja izgalomban a sző­lősgazdákat.- Milyen lesz a termés?- Gyenge közepes! Isten a megmondhatója, hogy a jóslatszerű válaszban a remény több-e, vagy a megkönnyebbült felsóhajtás, lévén, hogy az elad­hatatlan készletek óriásiak, a tá­rolókapacitás szűkös. Ha élne még a novaji tudós Kati néni, ő sem tudná megmondani, hogy az idén ki és mennyiért vásárolja majd fel a szőlőt.- Okkal-joggal várja minden­ki a borháborút. Nagy múltú, rangos felvásár­lóüzemek borba fulladtan re­ménykednek szép ígéretekben, miközben nyilvánvaló, hogy a bedugult piacok csőhálózata nem nyílik meg egyik hétről a másikra, noha effajta csodavárá­sok tapasztalhatóak a tsz-ekben, sőt a magángazdák köreiben is.- Majd csak lesz valahogy! Nálunk nem hobbi, nem is csupán őseinktől örökölt hagyo­mány a Szőlő gondja, hanem hús­bavágó sorskérdés. Itt alig akad család, akinek ilyen vagy olyan tulajdonformában köze ne lenne a szőlőhöz és a borhoz. Kivált­képpen így van ez most, amikor a városok köré „felfűződő” falvak népét is a munkanélküliség fe­nyegeti, és a családok egyetlen, kézzel fogható reménysége ma­radt, a szőlő. A falvakat járva, sanyarú gon­dolatokat kénytelen megfogal­mazni a tollforgató, de észrevesz valami fontosat, valami mást is. A nyitott szemmel járók láthat­ják, hogy a megkeseredett szőlő­gazdák — sőt, még a kannás bo­rokat boldogan értékesítő szö­vetkezetek is —, a szakcsoportok egy része az orruknál előrébb fi­gyelnek és gondolkodnak. Hek­társzámra telepítik az új szőlőket Andornaktályán és Ostoroson, magánvállalkozók jobb időkre spekulálnak, és azt tartják, hogy már a háborúban készülni kell a békére! Ostoroson világbanki hi­tellel épül az új tároló, a szövet­kezet 22 milliót áldoz arra, hogy legyen majd hová tenni az új ter­mést! A kapát sem dobta el bá­natában vagy mérgében egyetlen vérbeli szőlősgazda sem, a drága permetezést is folytatták, mert a szőlőnek az a sorsa, hogy terem­jen, a gazdáknak pedig, hogy megvédjék, megóvják a termést. Nem könnyű elhinni, de meg­lehet, hogy a távolbalátóknak lesz igazuk... (szí) Besenyőtelki életutak A Néprajzi Múzeum az 1980- as évek elején programot készí­tett a helyi (lokális) társadalmak monografikus kutatására. Ezért 1983-85 között egy munkacso­port dolgozott Besenyőtelken. A munkát Őrszeghy Erzsébet, Szu- hay Béla, Tóth László és Török Katalin irányította. A faluban történelmi, néprajzi, szociológiai vizsgálatokat végeztek a török hódoltság utáni újjátelepítésről, az 1980-as évek elejéig terjedő időszak helyi társadalmáról. A vizsgálat során körülbelül száz interjút készítettek, amelyek mintegy fele életinterjú, a többi pedig úgynevezett tematikus in­terjú volt. Az összegyűjtött sokszínű, gazdag anyagból a Néprajzi Mú­zeum háromkötetes válogatást ad közre. Az első kötet az elmúlt év során már napvilágot is látott, a Néprajzi Kőkemények kiad­ványsorozatban (32. évfolyam). A kiadványban hat életinterjú olvasható, amelyeket Őrszeghy Erzsébet, Szuhay Péter és Tóth László készített. A századfordu­ló táján született interjúalanyok: Besenyey Kariok Mártonná cse­léd; özv. Karkus Vencelné egyé­ni kisparaszt felesége; Hannus Barnabás asztalos; Vass Vendel és felesége, gazdag parasztok; Járdán Iván, lótenyésztéssel fog­lalkozó parasztember; Magda Lajosné vendéglős. .Az önvallomásokból kibonta­kozik az olvasó előtt a huszadik század első felének besenyőtelki társadalma: az első világháború, az 1918-19-es forradalmak, a két világháború közötti évtized, a második világháború időszaka és az azt követő évek helyi sajá­tosságai. Mint a cseppben a ten­ger, úgy tükröződik a kötetben a korabeli egész magyar valóság. A 186 oldalas kötet rövid angol és orosz nyelvű összefoglalóval zárul. Kiadás előtt áll a 2. és 3. kötet, amelyek majd a húszas és a negy­venes években születettek önval­lomásait tartalmazza. Ezek je­lentős mértékben gazdagítják majd Besenyőtelek eddig elég szegényes helyismereti irodal­mát. Szecskó Károly Szorgalmas emberek élnek Nagyúton. Ezt egy szempillantás alatt megállapíthatja az arra uta­zó, hiszen még a községbe vezető út mindkét oldalán is lekaszál­ták, sőt be is gyűjtötték az ott megszáradt szénát, füvet. Ez azt is jelenti, hogy a nagy „állattize­delés” ellenére is itt tovább fog­lalkoznak a szarvasmarha, a ser­tés tenyésztésével, az apró szár­nyasokról nem is beszélve. Mint kiderül, valóban nyakasok a nagyútiak: 17 család istállójá­ban kérődznek továbbra is a te­henek, várják az idő és a piac jobbra fordulását. Mert ennek egyszer be kell kö­vetkeznie, mint ahogy bekövet­kezett a rendszerváltás is — vall­ják a községházán megfordulók, akik azt újságolják: őket azelőtt sem lehetett a tsz-en kívül sem­mibe belevinni. Állták a harcot a község függetlenségének megőr­zésében, nem engedték a felső tagozatosokat sem elvinni az is­kolából, három éve pedig beve­zették a vizet, szeméttárolót épí­tettek, most viszont a telefon crossbárosításán és a parabola- antenna felszerelésén törik a fe­jüket. — Három hete múlt, amikor tárgyaltuk az utóbbit, de kevés a jelentkező. Falugyűlésen kell vé­gül is eldönteni, akarjuk-e, vagy sem. Családonként 17-18 ezer forintot kellene fizetni — mondja Joó tova'« jegyző. — A crossbar- telefonra negyven igény érkezett be. Kálból oldanánk meg a be­szerelést. Nagy szükségünk len­ne rá, hiszen így eléggé el va­gyunk zárva a világtól, még a műút is véget ér a gabonatároló­nál, a vasútállomásnál. — De ezzel bizonyára nem zá­rul a „kívánságlista ” a települé­sen... — Erről szó sincs, csupán ne­hezen tudunk előrejutni. Kevés a pénzünk, és a lehetséges forrá­sok is lekötöttek. Még a tehót sem vezethették be a faluban, mert tíz évig 2200 forintot fizet­nek a lakók évente a szeméttelep létesítéséért, s most külön kell megoldanunk a szemét elszállí­tását is. A gáz bekötésére egyelő­re nem gondolhatunk, hiszen drága mulatság lenne a 900 lako­sú községnek. Kálból kellene 7-8 kilométeren át ide vezetni. Az öregek sem lelkesednek érte. Kétszáznegyven nyugdíjasunk van, még a napközijükre sem tar­tanak igényt. Fél év után be kel­lett zárni. Amiben viszont min­denképpen előre akarunk jutni ebben az esztendőben, az az úté­pítés és az iskolafejlesztés. Egy hónapon belül 800 ezer forintért korszerűsítünk néhány utcát, s aztán jön a járdaépítés. Az isko­lában szeptembertől bevezetjük az angol nyelv és a számítástech­nika oktatását. Pillanatnyilag 68 tanulónk van, 6-7 gépen gyako­rolhatnak szakköri foglalkozás keretében, Molnár Sándor igaz­gató felügyelete mellett. Ezt a két oktatási formát egyébként átvisszük a kultúrházba. Öröm­mel újságolhatom, hogy vala­mennyi pedagógusunk szakos tanár. — Az adatok azt bizonyítják, hogy a falu egyharmada idős em­berekből áll. Van-e lehetőség a további elöregedés megakadá­lyozására? — Ezért korszerűsítjük az óvodát és az iskolát, s teremtjük meg a kulturáltabb élet feltétele­it. Szerencsére egyre több fiatal tér haza. Részükre olcsó telkeket biztosítunk az építkezések meg­kezdéséhez. Sajnos, a munka­hely kevés. Az egyesített téesz is csak egy szarvasmarhatelepet üzemeltet itt. A vasút és a keres­kedelem nyújt még valami mun­kaalkalmat, a többieknek el kell járniuk dolgozni. Ezért is csen­des a falu napközben. Jó lenne 20-30 fős üzemegységet létesíte­ni, hogy a munkanélküliséget megelőzzük, és a falu megtartó­erejét is növeljük. (fazekas) Szeptembertől már nemcsak a szakköri foglalkozáso­kon oktatják a számítás- technikát (Fotó: emzsé) A nnyira vártuk az idei tavaszt, hogy nem lett be­lőle semmi. Egy morcos februári napon jött a tiszai halászok első üzenete, márciusban már a sür­getésük is, hogy amit megbeszéltünk, arról elfeled- kezés aztán ne legyen. És tessék! Becsapott minket az idei május, alig láthattunk valamit a bimbóvá fej­lődő rügypattanásból, a szomjas, virágra hulló haj­nali harmatból, a világot bearanyozó tavaszi ragyo­gásból — Június elején várjuk! — jött egymás után két­szeresen is a sürgető üzenet. Itt heverészünk most négyen is a Tisza-parton, körülölel mindannyiunkat a június fűszagú zöldje, az áradó víz kesernyés illata, a bontakozó hajnal mesés szépsége. Megnyugszom ebben a tcstet-lcF- ket üdítő zöldben, mögöttem a nyárasban ébredő fácánkakasok kiáltanak jó reggelt, mint a rakéták, vadkacsák húznak el felettünk a tóság tengernyi vi­lágába. Tisza-parti találkozás Lángra lobban a száraz rőzse, mogyorónyárson szalonnát pirítunk, nagy karéj kenyérre csöpög — hagyma- és kolbászkarikákon át — a forrón sercegő zsír. — Ha megkésve is, de ide ért... Tele szájjal bólintok, aztán magasra emelem a kezembe nyomott poharat, körbekoccintgatunk, míg végre kiszalad belőlem a jókívánság: — Isten éltessen mindenkit! Jól érzem magam régi ismerőseim között a szel­lőhullámos öbölben, ahol még mindig májusi pom­pában virít a vadborsó, a katáng, a székfű és az ég­színkék búzavirág. Kakukkfeleselés, rigócserregés közben emlékezünk vissza a hajdan szép tiszai na­pokra, a nagy árvizekre, esti kacsázásokra, amikor csónakokkal jártuk be a morotvás Tiszát, felkutatva a kubikgödröket, hogy nem röppen-e belőlük fá­cán, éjszakába nyúló halászlévacsorákra, ahol a pa­rázsló tűz kóré gyűjtött néhányunkat a Tiszába hű­tött demizson. — Süssünk parázson halat! — Inkább beszélgessünk! — aztán majd idehallik Poroszlórólvagy Füredről a harangszó, akkor is rá­ér az ebéd... Június a legzöldebb hónap a tizenkettő közül. Ez a szín most az úr a végtelen Tisza-parton, amely rá­borítja a palástját a világra. A mezőkön, a szántó­földeken, az ártéri erdőségekben ez győzedelmes­kedik, a többieket csupán magához öleli. Sirálykísérettel ér véget az egész napos kirándu­lás. A csónak érkeztére megszűnik a vízben a moz­dulatlanság, ezüstös keszegek, egymást hajszoló kárászok és compók villannak elő, vonat dübörög el felettünk a hídon, és ez visz vissza a hétköznapok szürke világába. Poroszlón bepillantottunk Tóth Jánoshoz, az öreg halászhoz, aki az udvaron eperfa alatt bogrács­ban főzi a vacsoráját. Nyolcvanhoz közel emlékei már megfáradtak, nincsenek szárnyai szavának, de egy-egy régi történetre megtörli a szemét, és köny- nyeit a füstre fogja, amely éppen az arcába száll... Szalay István

Next

/
Oldalképek
Tartalom