Heves Megyei Hírlap, 1991. május (2. évfolyam, 101-126. szám)
1991-05-11 / 109. szám
s. HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1991. május 11., szombat Hétvégi krimi David Lewis: Bűntény és esti iskola Ballagás Miért is nem tettem meg már régebben? — tűnődött Herbert Baxter, miközben a feleségét nézte, aki élettelenül feküdt a fürdőszoba kövén — egyik keze még a kis viHanykályha kapcsolójára tapadt. A férfi zseblámpája fényénél ellenőrzött mindent. A rövidzárlat kivágta a biztosítékot. Az egész házra sötétség borult. Valahol csöpögött a vízcsap. Herbert becsavart egy új biztosítékot. Aztán a telefonhoz ment, és felhívta a rendőrséget. ... Csaknem egy éve játszott már a gondolattal, hogy megszabadul a feleségétől. A döntő gondolat hirtelen támadt a fejében, amikor a műhelyében foglalatoskodott. Úgy kell intéznie a dolgot, mintha baleset okozta volna Ethel halálát. Ezen senki sem fog csodálkozni. Már az eljegyzéskor azt mondta a fivére: „Nem lesz könnyű Ethellel. Folyton valami bajt csinál.” Es ez így is volt. Valamiképpen mindent tönkretett, ami a keze ügyébe került, minden elektromos készülékkel rövidzárlatot okozott, minden lángra kapott a közelében, ami gyúlékony volt.. „Szörnyű kétbalkezes alak vagyok” — mondta ő maga, néhány nappal az esküvő után. Herbert éppen az ellentéte volt Ethelnek: ápolt, rendes, gyakorlatias érzékű. Értett az állványok összeszereléséhez, ügyesen megjavította a villanyvezetéket, s olyan kiválóan végzett el mindenféle bádogosmunkát, mintha világéletében csak azzal foglalkozott volna. Úgy érezte, hét éven át azért barkácsolt össze mindent, ami csak lehetséges, hogy Ethel tönkretehesse, és azért javította meg azonnyom- ban, hogy Ethel megint elronthassa. Barkácsműhelye tulajdonképpen állandó gyűjtőhelye volt mindannak, ami Ethel ügyetlenségének áldozatul esett. Majd a közismert ügyetlensége fogja a vesztét okozni. Herbert elhatározta, hogy csütörtökön teszi el láb alól Ethelt, azután, hogy hazajön az esti iskolából, ahova hat hónapja hetenként egyszer eljár. Esti iskola! Herbertet mindannyiszor keserűség töltötte el, valahányszor fölmelegítette ma* A szemközti házban valaki leengedett egy redőnyt. Csak a zajt hallotta. Később autóberregés csapódott a nyitott erkélyajtó felöl. Egyre erősebben. A kocsi elhúzott a szűk, rövid utcában, az erkélyek alatt. „Kétütemű motor, Wartburg” — gondolta Tímár az ágyban fekve. Felesége a fürdőszobában volt. A vékony téglafalon áthallatszott a kádba zuhogó víz. A szomszédok lekapcsolták a rádiót. Az erkélyajtó felől lánynevetés kúszott a szobába. „Az erkély alatti pádon ülnek” — gondolta Tímár. Felesege visszajött a fürdőszobából. Arcát bekente uborkás tejkrémmel, felkapott egy újságot a rádió kisasztaláról, felkattintotta ágya fölött az olvasólámpát. Abban a pillanatban Tímár eloltotta a sajátját. A könyvét — amit eddig a kezében szorongatott, de nem olvasott — a földre dobta. Az asszony alatt reccsent a rekamié, ahogy végigdőlt rajta. Megint autóberregés verődött az erkélyajtó felől. A kocsi a szomszéd kapu elé állt, túráztatták, csikordult a kézifék. „Volkswagen” — gondolta Tímár. — Hát, gyönyörűen lesültünk — mondta egy férfi. — Csak azt röhögöm, hogy fogsz éjjel ordibálni — heheré- szett egy nő. Becsapták a kocsi ajtaját. Egyszer. Kétszer. Valaki kulccsal zörgött. „A kocsikulcsot a kezében lóbálja” — gondolta Tímár. — „Biztos a Balatonon voltak.” Aztán káromkodott, csak úgy magában, és lekászálódott a díványról. Hátára terítette a fürdőköpenyét, kisétált az erkélyre. A szomszédos kapualjba épp akkor mentek be a Volkswagen-tulaj- donosok. Kezükben szatyrokat és bambusznádat szorongattak. Tímár elfordította a fejét, és a gának a vacsorát. Ha legalább valami értelmes dologgal töltené az idejét, például főzéssel vagy kerti munkával. Ethel ugyancsak titokzatoskodott, de végül mégiscsak sikerült kiszednie belőle, hogy az esti iskolán virágcsokrok összeállítását tanulja. Amint a tanfolyamról hazaért, Ethel mindig fölment az emeletre, hogy megfürödjön. Minthogy ilyenkor a fürdőszoba meglehetősen hűvös volt, bekapcsolta — többnyire már fürdés közben — a régi villanykályhát, amelynek voltaképp a vendégszobában volt a helye. Herbert ugyan sokszor óvta ettől, és figyelmeztette rá, milyen veszélyes, de Ethel mindig csak azt felelte: „Ne idét- lenkedj, Herbert. Ilyen könnyen azért nem szálh'ttatom át magam a másvilágra! Most aztán mégiscsak átszállította á villanykályha, igaz, némi segédlettel. Herbert ügyeskedett valamit a csatlakozó dugón, és az áramot közvetlenül a villanykályha fémburkolatán vezette keresztül. Aztán „Ki”-re állította a kapcsolót, és bedugta a dugót a konnektorba. Ethelnek csak meg kell érintenie a kapcsolót... Blake bűnügyi felügyelő magas, fekete hajú, halk szavú férfi volt. Többször is résztvevőén bólintott, miközben Herbert el- mohdta neki, hogyan történhetett a dolog: — Úgy látszik, a feleségem maga próbálta megjavítani a kapcsolót. Csakhogy sejtelme sem volt az elektromosságról. — Ez bizony könnyelműség volt tőle — jegyezte meg a felügyelő. Másnapra Herbert szabadnapot vett ki a munkahelyén. Nem sokkal déli tizenkettő után megszólalt nála a telefon. — Winthorpe vagyok... az esti iskolából. Éppen most kaptuk a szörnyű hírt Ethelről... úgy értem, Mrs. Baxter haláláról. Mélységesen megrendített mindnyájunkat. Ethelt... az ön feleségét mindenki nagyon szerette itt... — Köszönöm — mondta halkan Herbert. — Ő nagyon élvezte a tanfolyamot, Mr. Winthorpe. Kellemes változatosságot jelentett a számára... Csak az a kár, hogy nem olyan tanfolyamot vákurta utca másik vége felé nézett. Aztán az erkélyek felé kapaszkodó ritkás akácfákat bámulta. Levelük meg se rezdült. Az utca fölött, feszített lámpák fényében, mozdulatlan ágaikkal színházi díszleteknek tűntek. — Nem csuknád be végre az erkélyajtót?! — csattant mögötte a felesége hangja. Tímár nem válaszolt, meg se mozdult. — Neked szóltam. — Majd becsukom — mondta Tímár anélkül, hogy visszafordult volna. Az erkélyükkel szemben, a túloldalon, üzletlakás ajtaja csi- kordult. Férfi lépett az utcára, kezében a kilincset tartva, valamit visszaszólt az ajtóban álló nőnek. Elsietett. Erőteljesen vágta cipősarkát a betonhoz. Néhány perccel később az utcán feltűnt egy másik férfi. Óvakodva, lassan csusszant a cipőtalpa. Megállt az üzletlakás előtt, kopogott. Az ajtó olaj után áhítozva megcsikordult. Bement. Tímár elröhögte magát. — Azt mondtam az előbb, hogy csukd be az erkélyajtót — csattant mögötte a felesége. — Süket vagy? Tímár most sem mozdult. Nekidőlt az erkélyoszlopnak, kezével a korlátot ütögette. Halkan dobolt ujjaival a vason. Az erkélyükkel szembeni üzletlakás ajtaja kivágódott. — Eredj a fenébe, te csibész — kiabált a nő az ajtóban, és meglökte a férfit. — Te ócska kurva — szisszent vissza a férfi. — Azt hiszed, nem tudom, hogy ma is itt volt valaki? lasztott, amelyből a mindennapi életben is lett volna valami haszna... valami praktikus dolgot.,.. Mr. Winthorpe néhány másodpercig hallgatott, azután kissé sértődött hangon így szólt: — Igazán nem értem, Mr. Baxter. Csakugyan úgy gondolja, hogy nem volt praktikus dolog, amit nálunk tanult a felesége? — Nos hát... a virág elrendezése... mégiscsak... — Vagy úgy! — mondta nevetve Winthorpe. Herbert valami szúrást érzett a gyomra tájékán. — Ezt mondta? Valószínűleg meglepetést akart szerezni Önnek. Ethel mindig arról mesélt, hogy a félje milyen ügyes a technikai dolgokban. Csakhogy, miután szert tett némi önbizalomra, Ethel bámulatos tehetségnek bizonyult, és rendkívül sokat fejlődött. — Tehetségesnek? — düny- nyögte Herbert. A torka teljesen kiszáradt. — Mihez volt tehetsége? — Mindehhez. Tudja, most, hogy a háztartási javítások ára egyre magasabbra emelkedik, sokan nagyon szívesen járnak a tanfolyamainkra. Mi megtanítjuk az embereket arra, hogy maguk újítsák fel a lakásukat, hogy el tudjanak végezni egyszerű bádogosmunkát, no, meg elektromos készülékek kisebb javításait is. Elsajátítják az alapfogalmakat, és ez mindenesetre elég ahhoz, hogy segíteni tudjanak magukon. Éthel volt a legkiválóbb tanítványunk. Éppen az imént mondtam el Blake felügyelőnek, milyen megbízható és körültekintő volt. — Blake felügyelőnek? Maga beszélt a rendőrséggel? — suttogta Herbert. — A felügyelő itt járt nálam... vagy tíz perccel ezelőtt. Hiszen tőle tudtuk meg, mi történt. Már készen van az oklevél, amit Ethel kapott volna a tanfolyam befejezésekor... — Mr. Winthorpe habozott. — Átadtam Blake felügyelőnek... remélem, megfelel így Önnek. A felügyelő azt mondta, úgyis odamegy... Hallo... Mr. Baxter? A vonalban van még...? (Zahemszky László fordítása) — Te senkiházi. A férfi az akácfák tövében húzódó virágágyások felé köpött, és csak annyit mondott: — Te kurva. A nő becsapta az ajtót. Tímár nem mozdult. Ujjaival sem dobolt tovább a korláton, nyugodtan tenyereit a vason: rezdületlen akáclevelek, az utca fölött feszített lámpák fénye, a távolodó férfi betonon csusszanó lépései. Tímár kis idő múlva megfordult, hogy bemenjen a lakásba. Az erkélyajtó zárva. Halkan kocogtat- ta az üveget. Semmi. Visszafordult. Nekidőlt a korlátnak. Vala- ■ mi olyasmi jutott eszébe: ülve és vízszintesen sokszor Viselkednek úgy az emberek, ahogy séta közben, vagy egy utca sarkán ácso- rogva soha. Aztán eszébe jutott egy alig száz méter magas dombtetőn meredező romkápolna. Mindenütt gaz és dudva verte fel a falak közti törmelék- és földkupacokat, a falak pedig csorbultan az ég felé ágaskodtak. Ha nagyon vizsgálgatta valaki, még rájöhetett, hol volt a főoltár, merre kezdődtek a mellékhajók, hol volt a bejárat. Egyébként csak piros téglahalmaz volt az egész. Forron vert a délutáni nap a kövekre, a kövek között buiján- zó gazra. Darazsak, mehek döngtek a falak tövében, de a kápolna körüli orgonabokrok mellett szamárkóro nélküli zöld fű terpeszkedett. Magas gyíksás. Tímár és a lány — mostani felesége — lehemperedtek a bokrok tövében. A dombtetőről messze lehetett látni. Körben kukoricatáblák, szántók, azokon Az álom és az ébrenlét mezsgyéjén kellemes, lágy éneket hallok. Ismerős dallamok. — Ballag már a vén diák... A félálom még tart egy ideig, aztán magam is dúdolni kezdem a régi, sok más dallal már helyettesített, örökzöld diákbúcsúztatót. — Isten veletek cimborák... Lakótelepünkön sok tanár lakik, ablakaikban egymás után gyulladnak ki a szerenádokat fogadó gyertyafények, de a holdas éjszakában észrevehetően és kíváncsian másutt is félrehúzzák a függönyöket. — Megint öregebbek lettünk egy évvel. Milyen önző is az ember! Önmagunkkal mérünk, számolunk, gondolkodunk, pedig a homokórán másoknak is éppen úgy futnak a szemek. Kellemes, orgonaillatos kora éjszaka van. A gitár hangjával együtt az illatok is betévednek a nyitott ablakon, és segítenek ébren álmodni. — Régen volt, milyen szép is volt... A lépcsőházakban felgyulladnak a villanyok, és az osztály felmegy a lépcsőn. A tanár úr ajtót nyit mind a harminchatuknak. Egy másik osztály érkezik máshonnan. Halkan sorakoznak, lányok, fiúk vegyesen, csinosak, a szó szoros értelmében aranyosak a holdfényben. A halk beszéd zsongássá tornyosul, felér az első emeletig. — Itt aztán kiteszünk magunkért! Őt szeretjük a legjobban. Ő csupán feladta a verset, már az órán úgy megszerettette, hogy muszáj volt megtanulni... Egy-egy lány elpityeredik. A hegedülni készülő fiú is dörzsöli a szemét, mintha beleszállt volna egy parányi bogár. Az osztályfőnöknőnek szól a szerenád a vénülő éjszakában az túl pedig egészen új családiházak. Volt, amelyik előtt még az állvány is ott állt. Lefelé bámészkodtak a dombról, és néhány perc múlva izzadtan szeretkeztek. Egymás teste felé kapkodtak, gondolkodás nélkül rángatták le egymásról a ruhát: inget, szoknyát. Erre gondolt Tímár, amikor váratlanul kurta kiabálás és ostorpattogás csattant az utca másik végében. Lovaskocsi fordult nyekeregve az utcába. Alig haladt néhány métert, a ló megállt. Hangosan fújtatott, remegtek a lábai. A kocsis a ló háta fölött csattogtatta az ostorát, rekedten, sziszegve káromkodott. Az ostor nem ért a lóhoz, csak fölötte rebbent, közvetlen a füle mellett. A ló nem mozdult. Csak állt, fújtatott, remegett. A kocsis leugrott a bakról, megigazította a hámot. Már nem káromkodott. Csak a ló fújtatását lehetett hallani. Tímár mögött megreccsent az erkélyajtó, a felesége kinyitotta. — Gyere be! — mondta az asz- szony. A férfi nem válaszolt. Az asz- szony visszament a rekamiéjá- hoz. A ló összerogyott, alig pár méternyire a Tímárék erkelye alatti akácfától. Csak a hám tartotta. — Bélcsavarodása van, biztos — gondolta Tímár. Mögötte, a szobában hirtelen berrent az ébresztő óra. Az asz- szony bőröndjében volt. Oda csomagolta be veszekedésük közben. Az óra csörgött, a kocsis megint hangosan káromkodott. ifjú szívekből. Gyerekemberek búcsúznak attól, akit úgy szerettek, aki — hol szép, szelíd szóval, hol kemény, parancsoló hangon — velük együtt töltött életéből négy esztendőt. A lányok szoprán és altjai közé mutáló basszusók dörrennek, és bizony a hegedűsnek köszönhető, hogy nem csúszik félre a dallam. — Tovább, tovább... A félrehúzott függöny mellett gyertyával a kezében áll a tanárnő, az osztályfőnök, és fojtogató könnyeit nyelve maga is dúdolni próbál, majd a gyertyalángot elcsapja egy hirtelen jött fuvallat. A sötétben feltör belőle a zokogás, könnyei végigfutnak az arcán. Sorra nézi mindegyiküket! Icát, Anitát, Tibit, Andreát, Tónit. Négy éve még milyen gyerekek voltak, és most a röppenő időben máris elköszönni jöttek. Csukott szemmel hallgatom a ballagó diákokat, és arra gondolok, hogy néhány nap múlva érettségiznek, a kihúzott tételt zavarukban a tenyerükben gombóccá gyűrik, és remegő szóval diktálják be a számát. Lázas meleg ömlik be az ablakon, botladozó emlékeim keverednek a percek valóságával. Jutnak eszembe hajdani tanáraim: Merő, Bitter, Szikolovszky és a többiek, akiknek képei úgy ragadtak meg az emlékezetben, mint bögre mézben a méhecskék. Az akkori fiatalságukban és szellemi firssességükben lépnek elém az emlékezet vásznán, és derítenek mosolyra egy-egy régi sztorival, azóta is emlegetett mondással, amelyek a tarisznyában — a kraj-' cár, a parányi palatábla mellett — szépen megfértek egymással. Hol van már az öreg Ben- kóczy, Abkarovics és a többiek, akiknek mozdulataik, szavaik egy életre belopták magukat a szívembe, és minden májusban újra ballagnak... Valamelyik erkély felől élesen csattant nehány elektromos gitár. Valaki maximális hangerőre állította a rádióját. De lehet, hogy magnetofon volt. Tímár bement a lakásba, kinyitotta a bőröndöt, és lenyomta az óra kis fémpöckét. A csörgés megszakadt. A kocsis is elhallgatott. A zengő, csattogó gitárok is elhallgattak. Tímár leült az íróasztalához. Kattanás: kislámpafény. Papírok zizzenése, aztán írógépkopogás. Mögötte, a félhomályos szobában hangos sóhajtozás, a reka- mié reccsenése. — Csukja be az erkélyajtót, ha csörömpöl azzal a vacakkal! — kívülről hallatszott, az utcáról. A szemközti házak valamelyik földszinti ablakából. Talán az üzletlakásból. írógépkattogás tovább. — Azt mondták, csukd be az erkélyajtót. Ha velem nem törődsz, legalább törődj másokkal. Már nem figyelt a feleségére. — Maga barom, ne zörögjön éjjel azzal a szarral! Ez már ordítás volt'. A szomszédos ház erkélye felől csattant. — Talán a Volkswagen-tulajdo- nosok — gondolta Tímár. Kis asztalt tett az erkélyre, felkapta az írógépet, kivitte, ott kopogott tovább. A kocsis csendesen ült a járda szélén. Előtte a ló, keresztbe nyúlva az úttesten. Ablakok csikordultak, felesége becsapta az erkélyajtót. A kocsis lassan felemelte, lehorgasz- totta fejét, ránézett, fel, az erkélyre. — Maga szerencsétlen, azt Győrffy László: Immár évente megrendezett talákozóinkon — ahol egyre fogyunk, és bizony lassan-lassan elfogyunk már — mindenki felemleget valamit a régi-régi történetek közül. Nem nagy dolgok ezek, mégis: kicsinységükben is óriásiak, mert a felejthetetlenség arányával ötvöződtek a múló évtizedek során, és megragadtak bennünket életünk utolsó pillanatáig. Milyen csodálatos! A nagyon nagy dolgokat, eseményeket gyakorta elfeledjük, ködbe vesznek, mint a távolodó szekér, ezek a semmiségek pedig ezer szállal kötődnek a szívünkhöz. Valamelyik esztendőben az egyik szeretett tanárunk eljött közénk a találkozóra. Vénen, megtörtén, szomorúan! Örülnünk kellett volna, és helyette keserű érzés fojtogatott minket, szánalmat éreztünk, pedig boldognak kellett volna lennünk, hogy újra találkozhatunk! Milyen is az ember? Miközben a hajdan ifjú osztályfőnökünk helyett egy megtört aggastyán botladozott elénk, aki lelkűnkben szánalmat ébresztett, megfeledkeztünk arról, hogy nyilván ő is csalódott, hiszen a nagy hírű, virgonc és népes osztály helyett mindössze néhány vén diák nyújtotta ölelésre a karját. Igen! A valóság tönkretette a közö$ emlékeket, és kölcsönös csalódást okozott, miközben önmagunk vénülésén is sajnálkozhattunk. Trónfosztottnak éreztem őt, aki akaratlanul is újabb tanulságul szolgált az életmúlás kegyetlen „szobrászmunkája” révén: az embert megeszi az idő, mint a vasat a rozsda... Szellemi elkalandozásomban észre sem veszem, hogy a tanárnő értük jön. Felvezeti az osztályt a lakásba, miközben felhődarab alá bújuk a Hold, gyöngyvirágillattal telik meg a levegő. Eltűnik a szomorúság, csivitel- nek, mint a madárkák, mindenki mondani készül valami fontosat, boldogságtól fénylenek az arcok. Az ifjú lelkek viasztábláján mélyülnek a vonások, a valóság képei, amelyekből majd az emlékek születnek, mondom az emlékek, amelyek az imént engem is lenyűgöztek. — Viszontlátásra hát... Ma ébren virrasztók. A múló májusi éjszakában már sűrűbben járnak a felhők, túl rajtuk még parányi csillagok pislognak, a Hold is eltévedt valahol... Szalay István mondtam, hagyja abba ezt a csörömpölést — vágott Tímár felé a szitok a szomszédos erkély felől. — Mások alszanak — csipogott egy nő a szemközti erkélyről. Tímár felállt, odalépett az erkélykorláthoz és leszólt a kocsisnak: — Magát nem zavaija, ha itt kopogok? — Gúnyolódni tetszik velem? — kérdezte a kocsis nagyon halkan. — Szó sincs róla — mondta Tímár —, de ha magát zavaija, abbahagyom. — Tőlem azt csinál az úr, amit akar. Látja, mi van itten velem. — Segíthetek magának valamit? — Ha csak le nem jön az úr virrasztani, amíg elmegyek segítségért — mondta a kocsis, de ez úgy hangzott, mintha azt mondta volna, „eredj a francba”. Tímár az erkélyajtóhoz lépett, hogy bemenjen a lakásba. Megint ki volt zárva. Tímár mutatóujját begörbítve kocogott az üvegen. Reccsent az ajtó, belülről elfordították a kilincset. Tímár lement az utcára, kezet fogott a kocsissal. Aztán egyedül maradt. A kocsis keményen lépett: nagyokat koppant cipősarka a járdán, ahogy az utca vége felé baktatott. Az ablakok becsukódtak, az akácfák rezdületlenül meredtek az utca fölé feszített lámpák fényében, az egyik erkély mögött surrogva-csattogva leszaladt egy redőny. Tímár egy akácfának támaszkodva bámulta az elnyújtózott, puffadt hasú lovat. A ló időnként fújtatott, miközben a hasa fel-le járt. Valahonnan távolról, a házak fölött, az utca fölött, az egymással szemben csillogó ereszcsatornák között villamoszörgés ereszkedett alá, mint egy szélfútta röpcédula, lassan lebegve, és leesett a ló mellé. Tímárral szemben. Szakítópróba
