Heves Megyei Hírlap, 1991. május (2. évfolyam, 101-126. szám)
1991-05-11 / 109. szám
A CTtMT/il dTiTHflltC 4* SWulLiVl ft fLMu 3/XlVSftSf, HÍRLAP, 1991. május 11., szombat Miért kerül ellentétbe Eger és Heves megye? Higgadtan egy szenvedélyes vita okairól Az utóbbi időben olvasóink ügy érezhették, hogy egy mélyülő ellentétről tudósítunk. A megyei és az Eger városi közgyűlésekről beszámolva szóváltásokról, éles hangú vitákról írtunk. Arról adtunk hírt, hogy e testületek megválasztott vezetői számonkémek egymástól ígéreteket, pénzösszegeket a közös, illetve az átvett intézmények működtetésével kapcsolatban. Ahogy beszélgetéseink során később megfogalmazták: sebeket adtak és kaptak. Néhány esetben az általunk közzétetteket is kifogásolták, mondván, hogy egyik vagy másik oldalra billentettük a mérleg nyelvét. Ügy éreztük, hogy ilyen módon nem lehet igazságot tenni, mert a kölcsönös vádaskodások mindenre jók, csak arra nem, hogy mindenki által elfogadható megoldások szülessenek. Ezért arra kértük a megye és a város egy-egy tisztségviselőjét, hogy a Hírlap számára igyekezzenek megragadni az ellentét gyökerét. Kérdéseinkre dr. Vass Géza, Heves megye főjegyzője és Habis László, Eger megyei jogú város alpolgármestere válaszolt. — Arra kérjük Önöket, először mondják el, hogy miben látják Eger és a megye közötti ellentét okait! Habis László: — A konfliktus abból származik, hogy normális körülmények között a költségvetés decemberben elkészül. Ebben az esztendőben az országét szilveszter napján fogadták el. A költségvetési törvény megyénként 50 millió forintot biztosít, plusz az illetékbevételeket a megyei levéltár, a könyvtár, a múzeum, a művelődési központ, a megyei pedagógiai intézet és a sport- hivatal működtetésére. Ehhez még azt tenném hozzá, hogy nem mondja ki, mi a helyzet a színházakkal. Ez utóbbiakra egy költségvetési támogatási koncepciót hozott létre. Elsőszámú problémává időrendben a színház sorsa, megmentésének kérdése vált. Ezért határoztuk el február 8-án közösen, hogy megkísérlünk országos támogatást szerezni. Hamar világossá vált — hiszen három minisztérium képviselője volt jelen —, hogy a megye által fenntartott színház csak akkor kaphat különleges elbírálást, ha a megye költségvetése forráshiányos. Ezt nyilvánvalóan nem vállalhatták, hiszen elég jelentős tavalyi pénzmaradványuk volt. Tarthattak attól, hogy azt azonnal bevonják. Ezen az úton — derült ki hamarosan — nem tudtunk elindulni. Ezt követte egyfajta kötéltánc: mi lesz a színház sorsa. A városi közgyűlés szinte egy emberként mondta, hogy a teátrum létrejött öt évvel ezelőtt, s a város szellemisége indokolja — még ha csak hatvanezer ember is él itt —, hogy megmaradjon. A szakirodalom szerint pedig egy minimum kétszázezres város tud eltartani — normális körülmények között — egy önálló társulatot. Az alkuban — úgy érzem — a város egészen a határig elment annak érdekében, hogy működőképes legyen a színház. Ezek után folytatódott a sor a további intézményekkel. Ma leginkább a könyvtár és a művelődési központsorsa borzolja a kedélyeket. Az országban különböző megoldások születtek, más és más arányban részesednek a megyék és a városok a fenntartásban. Mindenütt sok a gond, ahol a városok vették át az intézményeket, nincs költségvetés, tehát nem tudják miből tartják majd el. Nem egy speciális Heves megye kontra Eger vitáról van tehát szó. Inkább arról, hogy ezeknek megyei finanszírozásúvá kellett volna válniuk, de ez nem valósulhatott meg, s mindenütt elkezdődött valamilyen egyezkedés. Patikamérlegen méricskéljünk? — Nem hiszem, hogy itt csupán egyszerű pénzügyi problémáról, költségvetési kérdésről van szó. A vita során is több ízben felmerült, hogy kik is a használói ezeknek az intézményeknek, s hogyan működnek. Tehát amikor fenntartási gondokról beszélünk, a mélyben ott húzódik a rendszerváltás teremtette új helyzet, amely alapvetően megváltoztatta a települések kapcsolatát és a megye fogalmát. Hogyan lehet számot vetni ezekkel az ellentmondásokkal? Habis László: — Amennyire megváltozott a megye helyzete, annyira átalakult a városé is. Nyakába szakadt egy olyan intézményrendszer, amelyet soha nem a város működtetett, de itt tevékenykedett. De nagyon rossz szemléletnek tartom, ha patikamérlegen kezdjük méricskélni, hogy melyiknek milyen a kisugárzása. Itt van például a Gyermek-Szabadidőközpont, amelynek rendezvényein egy sereg városkörnyéki gyermek is résztvesz. De úgyanígy szólhatnék a bölcsődéló'ől is: a most végzett vizsgálódásoknál kiderült, hogy egy millióba kerül nekünk azoknak a gyermekeknek az ellátása, akiket a környékről hordanak be. De sorolhatnám tovább ezeket a dolgokat. A városok költségvetési lehetőségei nem javultak, miközben a színház, a Gyermek-Szabadidőközpont, és a többi plusz feladatot jelent a számunkra. Valójában az egész elmúlt évtizedekben létrejött intézményrendszer bizonyos szempontból felülvizsgálatra szorul. Dr. Vass Géza: — Az elhangzottakkal egyet lehet érteni. Önhibáján kívül került minden önkormányzat ilyen helyzetbe. A feszültség tízért keletkezett, mert az intézményrendszerrel kapcsolatos rendszerváltás most zajlik. Rendes körülmények között is jelentkeztek volna problémák, ha az átmenet végbemegy, s december előtt el lehetett volna végezni ezeket tíz egyeztetéseket. Csak akkor a múlt évben alakul ki konfliktus. Miben látom a gond lényegét? A tanácsrendszer megszűnésével — szerencsére — a múlté az a paternalista költségvetés-felfogás, amely „leosztó” szerepet szánt a megyének. Egyetlen egy települési önkormányzatnak sem lehetett vitatkozni a döntésekkel. Jelenleg — hála a sorsnak — egyenrangúak és egyenjogúak az önkormányzatok. A normatív költségvetési támogatást nem áttételesen kapják meg. Ez elkerülhetetlenül olyan feszültségekhez vezetett, amelyek nem róhatok fel senkinek. Mindenütt finanszírozási gondok keletkeztek, mert a régi formában ezek az intézmények nem tarthatók, funkciójukat is meg kell vizsgálni. Ilyen szempontból mindegy is, hogy melyik a fenntartó ön- kormányzat. Ezek alapján állapíthatjuk meg, hogy a rendelkezésre álló költségvetésből mit tud fenntartani. A megyei költségvetéshez csak annyit, hogy márciusban a megyegyűlés elfogadta, ahogy áprilisban a pénzmaradványról szóló beszámolót is. Ez utóbbit nem is kötötte le, mert mindnyájan tudjuk, hogy a számok olyan „feszítettek”, s az infláció miatt komoly gondok keletkezhetnek az év vége előtt. A nyár végén szükség lesz ezekre az összegekre, tehát nem lehetett ezeket felhasználni intézmények támogatására, azok „átvüágítá- sa” nélkül. A forráshiányt képtelenség volt ebből eltüntetni, mert akkor nem hajtottuk volna végre ezeknek a létesítményeknek a funkció- és rendszerváltását. Egy esztendővel tovább csúsztattuk volna a problémát — annak megoldása nélkül. Elkerülhetetlenek a viták a megyék és a megyei jogú városok között. Ezekben a magam részéről nem érzek feszültséget, bár voltak ezeknek torz megnyilvánulásai mind a két közgyűlésen. Mégis úgy érzem, hogy mindkét testület felelősen foglalkozik e kérdésekkel, s meg is fogunk állapodni. Az más kérdés, hogy olyan körülmények között kell egyezkedni, amikor nincs hatásköri törvény, s hiányoznak más olyan alapvető törvényi kiindulópontok, amelyek eldöntenék a nézeteltérések jelentős részét. Ebben már nyugati típusú a költségvetés — Azt hiszem, most nem érdemes szakmai részletkérdésekbe bonyolódni. Ezeket nyilvánvalóan tisztázni kell. Bennem azért felvetődött, hogy miért éppen a kultúrában mérgesedett el ez az ellentét először. Mi lehet ennek az oka, hiszen más ügyekben is dűlőre kell majd jutnia a megyének és a megyei jogú városnak? Habis László: — Azért alakult így, mert az önkormányzatok finanszírozása annyiban nyugati típusú — a fejlett országokhoz hasonlatos —, hogy a közművelődési feladatokra alig szán a költségvetési törvény „címzett” pénzt. Nyugat-Európában ezek az intézmények többnyire a polgári társadalom fejlettségi színvonalával összhangban egyesületek, egyházak, s más szervezetek támogatásával működnek. Az önkormányzatok nagyon kis mértékben támogatnak ilyeneket. Ehhez hasonlatos a magyar szabályozás is. A hagyományok azonban nálunk teljesen mások, szinte elképzelhetetlen, hogy egy népdalkor vagy egy folklór- együttes ilyen értelemben önfenntartó legyen. Ilyesmi a megyei közgyűlésen is elhangzott, azt mondták: meg kell szabadulni mindattól, amelyhez nincs olyan háttér, ami eltartja. Ha ezek a szándékok kölcsönösek, akár meg is „halhatnának” ezek az intézmények. Szerintem ilyen jellegű problémák miatt éleződtek ki ezek az ellentétek. S mint ahogy a főjegyző említette, nincs tulajdoni és önkormányzati hatásköri törvény. Ezért más vonalon is lesznek komoly csatározások. Például akkor, amikor egy vízmű vállalat jövője, sorsa kerül terítékre. Szó is volt már ilyesmiről a strand ügyében. De hasonló vita várható azoknak a vállalatoknak a sorsáról, amelyeket valamikor a megye alapított. Ezekben az ügyekben sok a tisztázatlanság. Arra kell felkészülnünk, hogy egy korrekt vitapartner szerepét vállalhassunk. A tulajdoni törvény megszületésével elkezdődik a vagyonátadó bizottságok munkája, s egy csomó konfliktus várható. A hamis egyöntetűségből elég volt Dr. Vass Géza: — Szerintem is nyilvánvaló, hogy lesznek konfliktusok. Ha jó értelemben beszélünk a vitáról, akkor az kell is. Mi végeztünk egy előzetes számítást annak alapján, hogy az átalakulási törvény tavalyi módosításával a volt megyei tanácsi alapítású vállalatok jelenlegi tulajdonosa az Állami Vagyonügynökség. Az pedig ezeket értékesíti majd, s az árbevétel fele, pontosabban 40 százaléka az alapídr. Vass Géza tót illeti meg. Amennyiben minden ilyen vállalat elkél, úgy 1,21,6 milliárd forinthoz jutna az alapító jogutódjaként a megyei önkormányzat. Teljesen természetesnek tartom azt, hogy az így kapott pénzen is lesznek vitáink, elsősorban a városi önkormánya zatokkal, leginkább Egerrel. Ebben én semmi kivetnivalót nem látok, mivel mindnyájan egyetértünk abban is, hogy a hamis egyöntetűségből már elég volt. Csak kultúráltan kell ezeket a kérdéseket tisztázni. Teljesen érthetően a városi és a megyei önkormányzat is a saját érdekeit próbálja érvényesíteni. A kultúrában megint csak futunk az idő után. Ha már tavaly decemberben sikerült volna — bár objektíve lehetetlen volt — önkormánya zati rendeletet alkotni a költség- vetésről, még mindig hiányzott volna a vállalatok értékesítésének kérdése. Ez jelentős árbevételt jelent a városnak is az ingatlanokból. Sokkal gazdagabbak lehetnének az önkormányzatok, ha az értékesítés az Állami Vagyonügynökség révén megtörtént volna. Reálisan még talán a következő évi költségvetésbe sem építhetjük mindezt be, csak 1992. január 31-ig. Ez azért függ össze a kultúrával, mert nálunk most két mecénása lehet. Az állam — a normatív támogatás által — és az önkormányzat. Ez kikerülhetetlen mind városi, mind megyei részről. Azt, hogy a forráshiánnyal küszködő költségvetéseikkel hogyan lehet megállapodásra jutni, el lehet képzelni. Egyik felet sem lehet hibáztatni. Egy speciális dolog persze elmérgesíti a vitát. A megyei közgyűlésben létezik egy részben érthető, mégis veszélyes irracionalizmus: Eger-ellenes hangulat. Vannak történelmi okai, amelyek tipikusak az egész országban. Lényegesen kedvezőbb helyzetben volt a megyeszékhely sok szempontból, s ehhez hozzájárult a megyei költségvetésből való aránytalan részesedése. Az ellentét veszélyes elmélyüléséhez vezethet, ha a megyei önkormányzatok úgy kezelnék a megyei jogú városokká vált megye- székhelyeket, mint egy-egy idegen testet a többi település között. Véleményem szerint Heves megyének 118 egyenrangú települése van, s ugyanolyan fontos és elkerülhetetlen az együttműködés Egerrel, mint bármelyik másik várossal. Más ellentétek is színezik a képet — Itt elérkeztünk az ellentétek okainak feltárásához. Eger aránylag kis város, az eddigi köz- igazgatási szerkezet, az ország felépítése révén mégis mindazt megkapta, mint egy lényegesen nagyobb megyeszékhely. Most pedig ez a sok előny gondot jelent, mivel önmaga szinte képtelen fenntartani mindazt az értéket, amire szert tett, s egyúttal kivívta a többi település — indokolt vagy indokolatlan — ellenszenvét is. De mi legyen most azzal a kétségtelen kincsesei, amit a színház, a könyvtár, a múzeum — s még lehetne folytatni a sort — jelent, s amely nemcsak a várost, de a megyét és az országot is gazdagítja? Dr. Vass Géza: — Kétségtelen, ez a legnagyobb gond, de más ellentétek is színezik a képet, belső aránytalanságok is meghúzódnak a háttérben. A színházat például a megye öt évvel ezelőtt alapította, s húsz esztendő után született újra meg Egerben. Ez alatt az idő alatt olyan kulturális tényezővé vált, amely kisugárzik a megye településeinek jelentős részére. Ez a pozitív oldala, viszont nemrég láttam egy kördiagrammot, amely az intézmények támogatását mutatta. Ebből az vált nyilvánvalóvá, hogy a teljes összeg fele a színházra ment. Ezért juthatott a többi kulturális intézmény abba a helyzetbe, melyben most van. Hogy mást ne említsek, itt van a könyvtár. Az összes más megyebeli társa közül a legáldatlanabb állapotok között tevékenykedik. A volt megyei tanács kulturális támogatásának jelentős részét — érthetően — elvitte a színházalapítás. Ezt a problémát sem lehet megoldani egyik évről a másikra. Nem kinyilatkoztatások, hanem álláspontok — A gondok megoldását még egy tényező nehezíti. A viták során úgy tűnt, hogy maguk az önkormányzatok tagjai és vezetői sem szoktak még hozzá az önkormányzatiság gondolatához. Ugyanis több ízben bizonyos ígéreteket, megegyezéseket kértek számon egymástól, holott manapság egyetlen tisztségviselő sem tehet olyan „kinyilatkoztatásokat”, mint a pártállami rendszerben, ahol a döntés egyszemélyi és megfellebbezhetetlen volt... Dr. Vass Géza: — Mélyen bevésődött, hogy ha egy városi vagy egy megyei vezető mond valamit, az szinte isteni kinyilatkoztatás. Az elmúlt évtizedekben eltorzult köztudat miatt erre többször is fel kellene hívni a figyelmet, így sok felesleges és személyeskedő vitát elkerülhetnénk. A vezető valóban felelős a nyilatkozatáért az önkormányHabis László (Fotó: Szántó György) zatának, de a testület a döntés hatáskörét nem ruházhatja rá. így ha állást foglal bizonyos kérdésekben egy vezető, az olyan egyéni vélemény, amely nem biztos, hogy a testületét tükrözi, mert az határozhat egészen másként. Habis László: — A kirobbant vita politikai kultúránk helyzetét jellemzi. Ilyen szituációkban a sajtónak különösen nagy a felelőssége abban, hogy a különböző nézeteknek, véleményeknek egyaránt helyt adjon. Ütköztesse az álláspontokat, és lehetőség szerint ne az igazságosztó szerepében lépjen fel. Sokkal inkább informálja a lakosságot. Szeretném, hogy ha mi is eleget tehetnénk ennek a követelménynek. Különösen azért, mert ilyen a közhangulat. Az emberek idegesebbek a kelleténél, megélhetési és egyéb gondok nyomasztják őket. Ezért nem tartom szerencsésnek, hogy ilyen szenvedélyes színezetet kapott a vitánk. Jobb lenne, ha higgadtan tudnánk érvelni az érdekeink mellett, s nem vádolnánk egymást a szavahihetőség hiányával. Engem ebben az ügyben ez zavart leginkább. Sokat tipród- tunk, gyötrődtünk a megoldás lehetőségein, a konfliktusok kezelésének módján. S közben az a vád érte a városi önkormányzatot, hogy nem a megoldást keresi. Hyen stílusban kell a megoldást keresni — Az, ami eddig itt elhangzott, azt bizonyítja, hogy nagyon is valóságos ellentétről van szó. Ráadásul mélyebb okai is vannak, mint amelyeket eddig megismerhetett a közvélemény. Nem hiszem, hogy a sajtó „fújta volna föl” ezt a konfliktust... Habis László: — Nem, nem ezt akarom mondani. Mindössze arra utalnék, hogy amilyen higgadtan, s az okokat tekintve is egyetértve beszélgetünk, ilyen stílusban kellene a továbbiakban is megkeresni a problémák megoldásának lehetőségét. — De akkor végül is nem a sajtó, hanem a közélet politikai kultúrájáról van itt szó. Mindkét közgyűlés alaposan előkészíti a saját üléseit, szakemberek és bizottságok dolgoznak az előterjesztéseken. De amikor az együttműködés vagy annak zökkenői kerülnek napirendre, hasonló gondossággal lehetne felkészülni, hogy elkerülhetők legyenek az ilyesfajta viták. Azt hiszem, természetessé válhatnának az ilyenfajta higgadt találkozók a városháza és a megyeháza, a két „szomszédvár” között.
