Heves Megyei Hírlap, 1991. május (2. évfolyam, 101-126. szám)

1991-05-02 / 101. szám

4. HORIZONT HÍRLAP, 1991. május 2., csütörtök Polgármesteri tapasztalatcserén Ausztriában Milyen a szomszéd rétje...? ...Tartja a mondás: mindig zöldebb. De — tegyük mindjárt hozzá — ha nem is színesebb, bi­zonyára másabb, mint a miénk. Sok mindentől függ ez: helyi adottságoktól, körülményektől, szokásoktól, s nem utolsósorban a „ kertművelés ” hagyományaitól és szervezésétől. De hogyan is van mindez a szomszédban, Ausztriában, mondjuk egy kis­város polgármesteri hivatalának „portáján”? A kérdésre me­gyénk több polgármestere keres­te a választ, amikor a közelmúlt­ban ellátogattak Burgenland második legnagyobb településé­re, a 6500 lakosú Oberwartba. A városka — Felsőőr magyarul, hi­szen 1921-ig így nevezték — pol­gármestere, Rácz Mihály mind­járt a kezdet kezdetén meglepe­téssel szolgált: ékes magyarság­gal köszöntötte és tájékoztatta a határon túlról érkezetteket. íme, néhány „széljegyzet” há­rom polgármester noteszlapjai­ról... Tanács, vb-vel... — Számomra meglepő volt, hogy szomszédainknál nem az úgynevezett „német típusú ön- kormányzati struktúra” épült ki, hanem az olyan „ tanácsi”szerve­zet, amely korábban nálunk mű­ködött — idézi a gyöngyössoly- mosi Lukács László. — Termé­szetesen ezt kimondottan a „fel­építésére” értem: a tanácsi testü­letre, illetve az ezen belül válasz­tott végrehajtó bizottságra, s az alkalmazott hivatali apparátus­ra... Oberwartban 25 tagú testü­letet választanak a helybeliek, a vb nyolc főből áll, s mind a pol­gármester, mind pedig két he­lyettese társadalmi funkciót lát el, csupán a jegyző főállású tiszt- •ségviselő. A hivatali munkát ti­zennégyen végzik... A polgármester szerint: min­den esetben a vb feladata a dön­tési variációk elkészítése, s a le­hető legjobb megoldás előter­jesztése. Az végül is a testületen múlik, hogy miként határoz, egy azonban biztos, a kérdések min­den változatát mérlegelik. Jól előkészített anyagok kerülnek napirendre, így érthető, hogy az este 7 órakor kezdődő — itt a na­pi munkaidő szent dolog — ülé­sek tízre, legkésőbb fél 11-re be­fejeződnek, még nagyobb viták esetén is. A tanácstagok két poli­tikai tömörülésből — Néppárt, Szocialista Párt — kerültek ki, de ezt a települést érintő kérdések­ben „elfelejtik”, a cél ugyanis azonos... Minden a tulajdonviszonyokon alapul... — Volt egy kérdés, amelyet „nem értett” Oberwart polgár- mestere, jelesen az, hogy „meny­nyi energiába, ügyintézésbe ke­rül ott egy új utca nyitása?” — mondja a demjéni Vályi János. — Azért nem értette, mert ott nem ismerik a bonyolult ügyintézést, tizennégyen látják el a település lakóinak ügyes-bajos dolgait, mindenki tudja a dolgát, nincs aktatologatás... S az utcanyitás: ez úgy kezdődik, hogy megkér­dezik az érintett terület tulajdo­nosát, eladja-e a város fejleszté­séhez szükséges földet, ha nincs ellenvetése, akkor megkötik az üzletet, a polgármesteri hivatal gondoskodik a közművesítésről, s a telkek vásárlói megkezdhetik az építkezést. Persze, itt is a fej­lesztési elképzeléseknek megfe­lelően zajlik ez a folyamat, de az egész lényege: rendezettek a tu­lajdonviszonyok, nincs vita, hogy kié a föld, a használati, bér­leti jog, és így tovább... — Ami nálunk nagyon hiánya zik, mert Demjénben sem tu­dunk egyről a kettőre haladni, mert törvények, hatásköri jog­szabályok híján nem hasznosít­hatjuk például az egykori kőbá­nyákat, nem tudunk hétvégi tel­keket osztani a téesz-kezelésben lévő Bika-oldalban... Mert nem tudni, mi lesz a miénk! „Végül is, elkeserített sok minden” — sum­mázza a polgármester -, „mert, sima kerékvágásban halad min­den, rendezett körülmények vannak, szívet gyönyörködtető- en tiszta, kulturált a környezet, s megértőek, türelmesek az embe­rek, hiszen tudják, értük és velük dolgozik a közigazgatás...” Nem lehet lemásolni a dolgokat... — Talán harminc év múlva lesz nálunk is olyan egységes és rendezett a közigazgatás, mint amilyet Ausztriában láttam... — sóffajt fel Pál László pétervásá- rai polgármester. — Igaz, ott 40- 50 éve kialakult a dolgok mene­te, s olyan helyi sajátosságokkal, amelyeket nem lehet egyértel­műen lemásolni. De egy-egy részletkérdésre érdemes odafi­gyelni, mint például a költségve­tés készítésére. Oberwart most 94 millió schillingből gazdálko­dik, ebben döntő jellegű a helyi adó, de a tartománnyal is vannak „megosztott adóik”, így a forgal­mi, ipar- vagy szeszadó... Ami rendkívül szimpatikus: velünk ellentétben, ott már december 31-ig elfogadják a következő évi költségvetést, így nem alakuhat ki olyan helyzet, mint nálunk, hogy már javában benne járunk az évben, s még nincs tiszta ké­pünk a pénzügyi helyzetünkről... Hasonlóan hozzánk, az intézmé­nyi alapellátásban csak a fenn­tartási költségeket fizetik, eltér viszont, hogy a testületnek példá­ul a pedagógusok kinevezésével kapcsolatban semmiféle joguk nincs. — Ami a várost illeti: szép környezetű, gondosan fejlesztett település, remek bevásárlóköz­ponttal, szorgalmas lakossággal. Jellemző a gazdasági életre, hogy a hat és fél ezer lakosra három bank jut. S az sem mellékes, aho­gyan döntenek az élet igényei szerint: a lakosság egykor uszo­dát kért, amiről évek múltán ki­derült, hogy kihasználatlan. így hát közösen határoztak: meg­szüntetik. A helyén azóta egy gyönyörű szupermarket várja a vásárlókat, szép summát fizetve az értékes területért a városi kasz- szába. S nem volt végelátatlan és fölösleges vita az ügyben, mert így kívánta a közös érdek. Hát nem tanulságos... Szilvás István Újvidéki Hungarológiai Intézet Intézeti napokat tartott Újvidéken a Hungaroló­giai Intézet, amelynek kemény kihívásokkal kell szembenéznie az utóbbi időben. Az intézetet át­szervezés fenyegeti, újabb anyagi nehézségek vár­nak rá a szerb kormány nemrég bejelentett takaré­kossági programja miatt, s jelenleg szünetelnek a Magyar Tudományos Akadémiával kötött csere­programok is, mivel Újvidéken nem kapják meg az 50 százalékos térítést. Az intézeti napok keretében nyilvános ülésen méltatták az utóbbi időszak tudományos kiadvá­nyait. Pató Imre igazgató elmondta, hogy a várható átszervezés kereteben megszűnik az intézet önálló döntési jogköre. Nem bővítik az intézet profilját történelmi és szociológiai kutatásokkal, mivel ezt a területet az újvidéki bölcsészettudományi kar más intézetei kutatják. Megemlítette, hogy Újvidéken végeztek demográfiai kutatásokat is, de nem a Hungarológiai Intézet keretében, s ezeket a felmé­réseket Magyarországról jött kutatók is tanulmá­nyozhatták. (A vajdasági magyarság népességfo­gyásáról szóló adatok hiányos volta visszatérő pa­nasz a kutatók körében, legutóbb a VMDK kong­resszusán vették fel ezt a problémát.) Újvidéken 1959 óta működik magyar tanszék. 1969-ben jött létre a Hungarológiai Intézet, amelyet aztán 1976-ban összevontak a tanszékkel. Most az intézet önálló döntési jogkörét a tervek szerint át­venné a bölcsészettudományi kar, amelyet a szerb kormány számos takarékossági terve szintén fenye­get, szűkítik a hallgatói létszámot, a diákétkeztetés­re és a kollégiumi elhelyezésre fordítható összege­ket. HANG-HÉP Egyféle igazság A hangoskodás, a csalárdság, a sumákolás, a vagdalkózás ko­rát éljük. Tudjuk, hogy ez átme­neti állapot, s elkövetkezik majd az annyira óhajtott megtisztulás. Ez azonban sovány vigasz, mert gyötrődünk a felesleges purpar- léktól. Majd mindenki feledi a múl­tat, s apostolként nyilvánít véle­ményt, hangoztatván, hogy kizá­rólag ő tolmácsolja a megfelleb­bezhetetlen Igét. Ez a karaktertorzulás szinte minden fronton burjánzik. Fino­mabb vagy durvább formában, így aztán majdhogy oázisként hat az a higgadt nézetütköztetés, amely az április 26-i Magyar írás stílusát, témamegközelítését jel­lemezte. Például, amikor Juhász Ferenc költészetét világították meg két szemszögből. Egyik kritikus sem nyilvání­totta tévedhetetlennek magát, s arra is gondoltak, hogy kifejező erejű adalékokat sorakoztassa­nak fel meglátásaik bizonyításá­ra. A poéta kétségkívül ellent­mondásos művész. Valaha — a nagy nekibuzdulás korszakában — egyértelmű tehetségként raj­tolt. Világos, közérthető, ám mégis kvalitásos költeményei nemes ívű pályát sejtettek. Aztán jött a siker, az elisme­rés, s a hozzá társuló jelképes légüres tér. Valószínűleg a meg- hasonulásból, a reménytelen út­keresésből fakadhatott az a krí­zis, amely mostanáig kínozza, el­orozva tőle a megnyugvást, a ka­tarzist szülő lírát. Képei mindinkább elrugasz­kodtak a valóságtól, egyre szöve­vényesebbekké, elbuijánzób- bakká, öncélúbbakká, kaotiku- sabbakká váltak. Mint a narko- mániások víziói. A tragikus az, hogy nem döbbent rá: folyvást önmagát ismétli, s eleinte gaz­dagnak tűnő eszköztára megko­pottá szürkül. Hívei tagadják ezt, hűvösebb ítészei viszont mind hangsúlyo­sabban emlegetik. A diskurzus­ból nem derült ki, hogy kinek ol­dalán áll a Justicia, holott ez a kissé szeszélyes istennő csak egy- felé hajlik. A hallgatóra bízatott, hogy ki­nek higgyen. Úgy vélem, a tár­gyilagosok tettek jó lapra. Az külön öröm, hogy mind­nyájunknak megadatott a döntés lehetősége, s az a megérzés is, hogy mai irodalmunk e markáns egyénisége csak akkor jut el a csúcsra, ha újra megleli azt a köz­vetlen hangot, amely bensejéből fakad, s a hamisítatlan poézis so­raival lep meg majd bennünket. Talán nem is sokára. Remekmű Igen kérem, ilyesmivel is szembesülhetünk a képernyőn. Természetesen ritkán. Persze, nem hazai gyártmányként. Ennyi előzetesből nyilván ki­világlik, hogy a Nagy Péter című négyrészes angol-amerikai-olasz filmsorozat erényeit kívánom méltatni. Ez a produkció — s a minősí­tésben nincs semmi túlzás — mil­lióknak tetszett. Ráadásul az el­ismerés titkai is tanulságosak. Robert K. Massie olyan mun­kát írt, amelyből érdemes volt forgatókönyvet formálni. Ed­ward Anhalt irigylendő tömörí­tőkészséggel a regény meghatá­rozó mozzanatait gyűjtötte cso­korba, s a rendezők — Marvin J. Homsky és Laurence Schiller— világhírű sztárok közreműködé­sével ezt az atmoszférát vitték celluloidszalagra. Ezért lett a históriaábrázolás, a jellemfestés, illetve megjelení­téstökéletesen hiánytalan, emiatt bűvölte el a nézőket a lendületes cselekmény vezetés. Külön erény, hogy mindnyá­jan megérthettük a keleti uralko­dó sajátos dilemmáját, az akkori Oroszország sorsproblémáit. Olyannyira, hogy élveztük az át­hallásokat, asszociálva a széthul­ló szovjet birodalom törvénysze­rű agóniájára. Ne tessék mindezt egy az egy­ben érteni, ám a párhuzam nem erőszakolt, s mindenképpen töp­rengésre késztető. Hálásak vagyunk azért is, hogy ismereteinket gyarapítot­tuk, okulva szórakoztunk. Az el­ső két egység után az is nyilván­való, hogy a folytatás sem okoz­hat csalódást. Milyen kár, hogy csak az anya­giaskodásban versengő honi té­vések efféle teljesítményre aligha képesek, hiszen ők legfeljebb a milliókért ácsingóznak... Pécsi István „Fiatalok a bizonytalan jelenben” Tanulmány az ifjúság helyzetéről A borúlátás igazolódott: az if­júság jövője napjainkban még bizonytalanabb, mint amilyen korábban volt — állapították meg az ifjúságkutatók, akik csaknem másfél évvel ezelőtt je­lentést készítettek „Fiatalok a bi­zonytalan jövő előtt” címmel. Értékelésük, prognózisuk ma is időszerű, tanulmányuk címét azonban úgy módosították, hogy „Fiatalok a bizonytalan jelen­ben”. Az ifjúsági szervezetek a Par­lament elé kívánják terjeszteni a terjedelmes művet, amely egye­bek között rögzítette: a fogyasz­tói árak növekedése és a hiteltör­lesztés gyorsítása miatt a fiatalok kiadása — feltételezve fogyasz­tásuk fenntartását — 38 száza­lékkal növekszik ebben az év­ben. Ezzel szemben, ez év első két hónapjában például a mun­kabérek 19, a családi pótlék 15, a mezőgazdasági termékértékesí­tésből származó bevételek csak 10 százalékkal emelkedtek. így mindent összevetve — várhatóan — a legnagyobb veszteség a fiata­lokat, a fiatal szülőket éri. Az if­júság létbizonytalansága miatt a ’90-es évek első felében minden korábbit felülmúló feszültségek kialakulásával kell számolni. A társadalom legnagyobb ge­nerációs kisebbsége: a gyerme­kek és a fiatalok. Az ifjúság ügye a pluralista parlamentben és a jogállamiságra törekvés során még nem vált — jogi és intézmé­nyes garanciák híján nem is vál­hatott — sarkalatos üggyé. A na­pi döntések szorításában vergő­dő Parlament, de még inkább a kormány nem képes az ifjúság stratégiai partnerévé válni, el­odázza a döntést — hangsúlyoz­ták a tanulmányban. A jelenlegi ifjúságpolitika al­kalmatlan az ifjúság gondjainak kezelésére. Újféle szervezeti, in­tézményi keretek között kell fog­lalkozni az ifjúság problémáival. A fiataloknak nem arra van szükségük, hogy mások képvi­seljék érdekeiket. Olyan szituáci­ót kellene teremteni, amelyben az ifjúság az önszerveződés lehető­ségének birtokába jut, és élhet ez­zel a lehetőséggel — javasolták a kutatók. Henry és June Mottó: „Ocsmányságokat műveltem — de fenségesen” A fenti, mottóként választott mondat Henry Miller író feleségé­nek, June-nak a szájából hangzott el a film közepe felé. Azt hiszem, nem volt igaz. Mert a történet három alakja, Henry (író), Anais Ninn (írónő) és June (szenvelgő feleség) közül ez utóbbi ténykedése nem nevezhető ocsmánynak, csak fantáziátlannak, azt viszont egyáltalán nem fenségesen, hanem inkább hisztérikusan valósítja meg. De nem is ő a lényeges figura, sőt, talán nem is a figurák az igazán lényegesek. Hanem a hangulat, a kor, a szabadság. A harmincas évek Párizsában jó lehetett élni, a kuplerájok mellőzték az összes harsány- ságot, a nők selymei már önmagukban hordozták a bujaság lehetősé­gét, a finom erotika nemcsak a hálószobákat, hanem az utcán össze­villanó tekinteteket is belengte. Csettinteni támad kedvünk a nézőté­ren: ez igen, ez lehet az élet. Ebben a Párizsban talál egymásra a két amerikai, a két alkotó, Henry és Anais. És a férfi férfivé, a nő nővé válik. Noha mögöttük há­zasévek és kísérletezések, kettejük párosa végre tökéletes. Nemcsak a szerelmet teszik azzá, hanem az alkotás gyönyörűségét. Most lényeg­telen, hogy ez a két ember éppen író, tehát az írásban csúcsosodik az összhangjuk — lehetnének akár tanárok vagy bányamérnökök is. Az, hogy mégsem azok, Párizs miatt van. A bűvészek, az utcai mutatvá­nyosok, lenge kokottok között nekik van valódi táptalajuk, ők értik, és őket érti ez a közeg megfelelően. Az ő együttlétükben a szeretkezés önmegvalósítássá válik. Ugyanekkor nem gondoljuk, hogy ágybéli művészetük T art pour 1’ art” élményszerzés, hogy céltudatosan so­dortatják magukat paplanokból paplanokba — emberi mivoltuk hi­teles, és cseppet sem megbotránkoztató. Épp ezért ez a film egyáltalán nem pornó, még erotikusnak is csak némi túlzással nevezhető. Nem bizseregnek túl lágyéki tájékaink még a forró jeleneteknél sem. Philip Kaufman, a rendező gondosan ügyel arra, hogy ne mutasson hímtagokat, szeméremdombokat, hogy ne "lihegje” túl a szexet: a szerelem az ő kezében csak eszköz. Mi más­sal ábrázolhatná két ember mély barátságát, őszinte odaadását, sőt, önfeláldozását? Mi más lehet hazugság nélkül való, mint a gyengéd­ség, az "örömet okozni” vágyás, két ember testi-lelki meztelensége? És azt is csak véletlenül vesszük észre, hogy Henry Miller alakja már a kezdetektől nem harmincas évekbeli, hogy öltözködése, haja, tekintete nem a múltat idézi bennünk — őt talán tudatosan időtállóvá képezte Kaufman. Kulcsfigurává tette, akkor is, ha a történet inkább a nőkről szól, a nők viszont következetesen korhűek. Jó, hogy Miller behelyettesíthető és általános. És hogy van remény a szerelemre. Doros Judit Testvérmúzsák Dajkó Ágnes fuvolaestjéről A közelmúltban a Hatvani Galéria tárlatmegnyitóján — a hortobágyi művésztelep sok- nemzetiségű kiállítóinak ven­dégszereplése alkalmából immár hagyományosán — ismét kezet fogott a zene és a képzőművé­szet, hogy egymást erősítve gaz­dagítsanak bennünket. A horto­bágyi művészek mustráján dr. Losonci Miklós méltató szavait követően ugyanis egy mindany- nyiunknak élményt nyújtó fuvo- lakoncert következett. S az elő­adóművész ezúttal szülővárosá­ba hazatérő vendég, Dajkó Ág­nes volt, aki a helyi zeneiskolá­ban diákként ismerkedett meg e szép hangszerrel. Itt bontakozott ki zenei tehetsége, majd a kecs­keméti szakközépiskolában — Dratsay Ákos irányításával — fejlődött tovább, hogy aztán a pécsi főiskolán Barth István mű­vésztanárnál szerezzen diplo­mát. Két éve immár a kalocsai zeneiskola lelkes tanára, s e mi­nőségben először tért haza, hogy itthon is bizonyítson. Műsorát úgy állította össze a barokk kor­tól a 20. századig, hogy a legtelje­sebb színskálát bemutathassa, s ebben most Jensen Gabriella volt zongorapartnere. J. S. Bach C-dúr fuvola-zon­gora szonátájával kezdtek. Már az első hangoknál feltűnt fuvola­hangjának két fő erénye: a szép fény és a hajlékonyság. A lassú tételekben szépen ívelő, a gyors tételben mozgékony, bár na­gyobb sodrását itt hiányoltam, s egyedül e műben soknak érez­tem a zongorát. Lenyűgözött vi­szont a záró menüett-tétel ele­ganciája, ahogyan szinte „láttat­ta” a táncmozdulatokat. W. A. Mozart D-dúr szonátája eredetileg fuvolára és három vo­nós hangszerre készült. A vonós szólamokat most a zongora szó­laltatta meg. A fuvolahang ke­cses hajlékonysága stílusosan il­leszkedett a műhöz, az adaggio tételben megkapóan éneklő, a rondóban könnyed, játékos volt. Az est legmaradandóbb élménye számomra Debussy Holdfény cí­mű műve volt. Az ezüstösen csil­logó fuvolahang éneke finom, hajlékony, gyönyörű pianissimó- ival tünékeny, mint a címben sze­replő holdfény. Ebben a zenei pillanatban megtörtént a varázs­lat. Záró számként a Carmen- fantáziát hallottuk. Bizet operá­jának népszerű dallamát egy olasz szerző, Bőm álmodta fuvo­lára és zongorára. Itt megcsillog­tathatja az előadó virtuóz techni­káját. Szemmel láthatóan ez volt a leginkább hangversenyérett mű, amelyet fejből játszott, jól pörgő ujjakkal. Épp ezért kár, hogy Dajkó Ágnes ekkorra kissé kifulladt, így a zenei attrakció kevésbé sikerült briliánsra. Talán ha műsora közben szünetet tart, elkerüli e kis malőrt. A kísérő, Jensen Gabriella igen jó zongorista. Kiválóan helytállt enem könnyű művek kí­sérőiéként, aminek azért is örü­lök, hiszen annak idején én ad­tam Dajkó Ágnes kezébe először fuvolát, s nevelgettem évekig. P. Mester Jolán

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom