Heves Megyei Hírlap, 1991. május (2. évfolyam, 101-126. szám)

1991-05-04 / 103. szám

4. SZEMTŐL SZEMBE HÍRLAP, 1991. május 4., szombat „Néha úgy érzem, fogytán a történelmünk... Beszélgetés Bodor Pál (Diumus) íróval sajtóról, közérzetről, s egy leendő regényről 99 — Kíváncsiak lennénk arra, milyen körülmények között ment át Ön a Magyar Nemzettől a Népszabad­sághoz. Annál is inkább, mert mos­tanában olyan cikket is olvasni, amely azt állítja, hogy visszament „régi elvlúfsaihoz”. — En tavaly augusztusban megírtam a Magyar Nemzetben, hogy amennyiben a Hersant-féle kombináció megvalósul, akkor (mivel ezzel a szerkesztőség aka­rata ellentétes volt) én megválók a laptól. Hozzáteszem viszont, hogy 7 és fél évig távol tartottam magam a lap belső közéletétől, mert az volt a véleményem, hogy egy jövevény igyekezzék ebből a szerepből minél kevesebbet vál­lalni. Nem szerénységből és nem jövevénytudatból, hanem egy­szerűen azért, mert nem itt élte át a 30-40 esztendőt, tehát nagyon sok mindenről pontatlanok a fo­galmai. Bevallom azt is, hogy én nem részesítettem előnyben sen­kit a svéd-francia viadalban. Nem tagadom azonban, hogy a Figaróval szemben, amely Her- sant-lap, voltak fenntartásaim. Elsősorban azért, mert a Figaró egyike volt azoknak a világla­poknak, amelyek a legtovább ki­tartottak Ceausescu mellett. Amikor én ezt az ide küldött Hersant-vezetőknek a szemére vetettem, azt válaszolták, hogy ez bizonyos értelemben igaz. De azóta arról az újságíróról, aki ezt a vonalat képviselte, kiderült, hogy Ceausescu-ügynök volt, és ki is rúgták. Igen ám, csak ez en­gem nem nyugtatott meg. — Annál is inkább, mert valószí­nűtlen, hogy egy újságíró egymaga csináljon „vonalat”, vagyis fazont a lapnak... — Sőt, ennél sokkal súlyo­sabb dologról van szó, ugyanis ennek a lapnak a legszembeszö- kőbb kiállása a román diktátor mellett akkor történt, amikor Ceausescu fogadta a Figaró fő- szerkesztőjét, és a riport illuszt­rációja egy olyan fotó volt, ame­lyen éppen ez a fogadás látható. Es ebben az esetben nekem telje­sen mindegy, hogy ez az újságíró, aki megírta, hogy Romániában nincs éhínség, nincs nyomor és hideg, nincs nemzetiségi elnyo­más, az kapott-e Ceausescutól — is — honoráriumot, vagy sem. De, hogy nagyon őszinte legyek, nem ezek a fenntartások vezet­tek engem, nem voltam én iga­zán Hersant-ellenes. Ha a szer­kesztőség többsége mellettük szavazott volna, akkor minden további nélkül alávetem magam ennek a többségi akaratnak. Ha ez fordítva történik, és a svéd tu­lajdont akarják ránk kényszerí­teni, akkor ugyanígy fellázadtam volna, mert fölháborított az a nyomás, amelyet érvényesítettek a lappal szemben. — Mivel ez mégis létrejött, én nem is tehettem mást, mint hogy betartsam a szavam. El sem tu­dom képzelni, hogy hogyan von­hattam volna vissza előző kije­lentésemet. Nagyon nehezemre esett elmenni a laptól, mert ne­kem a Magyar Nemzet volt a sze­relmem, bizonyos értelemben természetesen ma is az, és én hű­séges vagyok minden valamikori szerelmemhez. Soha nem hittem volna, hogy a Népszabadsághoz megyek dolgozni. Félreértés ne legyen, mivel nem itt éltem át az • elmúlt évtizedeket, bennem nem működtek olyan görcsök és fenntartások, mint némelyek­ben. És kénytelen vagyok tudo­másul venni, hogy a Népszabad­ság egy kitűnően szerkesztett és kitűnően írott lap. Úgyhogy szakmailag nagyon rangos dolog ott dolgozni, más kérdés, hogy a Magyar Nemzetnél 8 év alatt ki­alakult egy érzelmes kapcsola­tom a közönségemmel. Nyilván ez a kapcsolat a Népszabadság háromszor akkora olvasótáborá­val még nem alakulhatott ki. — És miért pont a Népszabadságot választotta? — Mert az összes állásajánla­tom közül ez volt az egyetlen iga­zán elfogadható. Nem anyagilag, hiszen kisebb fizetésért mentem át, hanem mert az összes ajánlat vezető tisztségre vonatkozott, és én semmiképp sem akartam ezt elvállalni. Nem valamilyen anti- karrierizmusból, főleg nem tün­tető antikarrierizmusból, hanem mert 60 éves elmúltam, és első­sorban írni akarok. Maximalista alkat vagyok, aki ha valamit el­vállal, azt teljes erőbedobással teljesíti. Ha bárhol, bármilyen tisztséget, főszerkesztést vállal­tam volna, valószínűleg soha többé nem tudtam volna írni. Te­hát önzésből nem fogadtam el semmilyen vezető tisztséget. Voltak televíziós és sajtóajánla­tok — akkor és ezután is —, de egyiket sem fogadtam el. Végül is két lap hívott, a Kurír és a Nép- szabadság ilyen főmunkatársi státusba, s a kettő közül a Nép- szabadságot választottam. Az el­múlt három hónapban a kapcso­lataink jól alakultak, bár hozzá kell tennem, itt ismét csak nem élem a szerkesztőség életét; elfo­gadták, hogy én falusi házamban élek, és onnan küldöm be írásai­mat. Azt is hozzá kell tennem, amit ritkán szoktak ebben a szakmában elmondani: úgy ér­zem, nem vagyok formában, nem vagyok megelégedve az írá­saimmal, úgy érzem, hogy vesz­tettem a belső lendületemből, stílusomból. — Gondolkozott-e azon, hogy mi lehet ennek az oka? — A korszak sokkal nehe­zebb. Egy újságíró, aki hosszú időn keresztül abban élte ki ma­gát, az volt a bravúr számára, hogy a megadott rendkívül ke­mény és szigorú játékszabályok között összekacsintson az olva­sóval, akivel egy néma és boldog cinkosságban élve fejezi ki ma­gát, szóval az ilyen újságíró egy ilyen megváltozott szituációban nagyon nehezen talál magára. És egyelőre még nem érzem igazán, hogy rátaláltam volna magamra. Talán a néhány hete írt esszém — Baloldali bűnbánat címmel —, ez áll közel ahhoz, amit magamtól elvárok. Észrevehette, hogy az utóbbi hónapokban teljesen el­tűntem az egyéb sajtóorgánu­mokból is, az Élet és Irodalom­ban sem publikálok, ritkán va­gyok jelen a rádióban és a tévé­ben is. — Mikor ide jöttem, hogy elkészít­sem ezt az interjút Önnel, csupán egy biztos kérdésem volt. Azt ez egyet mindenképpen meg akartam kérdezni, hogy milyen most a köz­érzete...? — Nagyon rossz. Stratégiai válságban vagyok, újra kell gon­dolnom a saját sorsomat. Az nagyképű dolog lenne, ha azt mondanám, hogy a világ sorsát —, mert azt valószínűleg képte­len vagyok átfogni. Be kell valla­nom, hogy eluralkodott rajtam valamiféle súlyos borúlátás, gon­dolok itt elsősorban a romániai magyarság sorsára, és hallatlanul elkeserít, hogy itthon az úgyne­vezett rendszerváltozás után leg­alább az alapvető nemzeti sors- kérdésekben nem alakult ki — nem azt mondom, hogy egyfajta egység —, de legalább egyfajta együtthaladás. Kellene, hogy le­gyen néhány kiemelt ügye a sor­sunknak, amiben együtt kellene haladni a kormánypártoknak, az ellenzéknek. Érthető, hogy a hosszú, évtizedes kényszeregy­ség után nehéz létrehozni ezt a fajta akarategységet: él bennünk egy nagy adag berzenkedés min­denféle összehangoltság ellen, ez viszont tragédiához vezethet. Néha úgy érzem, fogytán van a történelmünk... Ez egy kis és tö­rékeny nemzet, a világ, úgy tű­nik, nem abban az irányban ha­lad, amely számunkra nemzeti létbiztonságot szavatol. Föltétle­nül szükség lenne erre az együtt- haladásra. Legalábbis alapkér­désekben: tehát a romániai és az itthoni dolgainkkal kapcsolat­ban is lehangolt vagyok. Ez szo­rosan kapcsolódik az írói zavara­imhoz. Nekem van egy elképze­lésem arról, hogy a következő re­gényem életem talán legnehe­zebb feladatát oldaná meg, de nem tudom, lesz-e ehhez erőm, tehetségem. Azt akarom benne elmondani, hogy a történelem eseményei nem mások, mint az emberiség jelleméből fakadó konfliktusok tünetei. Tehát ami maradandó az emberiség törté­netében, az az emberiség jelle­méből fakad. Ugyanolyan rosz- szak és ugyanolyan jók, ugyan­olyan gonoszak és ugyanolyan jóságosak voltunk 5000 évvel ez­előtt is, és 5000 év múltán is ugyanilyenek leszünk. A mű­veltség és a technikai civilizáció a jellemünkön jelentősen nem vál­toztatott. Az utópia maximuma az a fajta társadalmi berendezke­dés és erkölcsi rend, amely a go­noszságokat fékezi, kevésbé en­gedi érvényesülni, és valame­lyest előnyben részesíti a jóságot, a szerénységet. Azt hiszem, hogy az egész hatalom-kérdést át kel­lene gondolnunk: túl társadalmi rendszerek sajátosságain, rend­kívül nagy szerepe van a perma­nens tényezőknek. S arra kellene koncentrálnunk, hogy ezekre a permanens (az emberiség jelle­mében rejlő) tényezőkre has­sunk. Körülbelül e körül forogna az a regény, amelyen hosszú évek óta töprengek, és amely persze konkrét anyagból építkezne, a példatára pedig az elmúlt 30-40 év, romániai esztendő lenne. Nincs erőm nekifogni, egyelőre csak vázlataim, jegyzeteim van­nak. — Pedig ez a magyarországi vagy kelel-euröpai időszak, amelyben élünk — ez a mostani „hangulat” —, alkalmasnak mutatkozna e re­gény megírására... — igen, ez igaz. Annál is in­kább, mert reprodukálódnak bi­zonyos tünetek; kontraszelek­ció, karrierizmus, inkompeten­cia, gőg. Ezek furcsa módon újra jelentkeznek, ami, ha úgy vesz- szük, természetes. Tehát én baj­ban vagyok mint író, nehezen megy a munka, ebben azonban talán segíteni fog az én kis falusi házam, az ottani elszigeteltsé­gem, és akkor talán mégis sikerül megírnom ezt a regényt. — Ön író és újságíró egy személy­ben: hogyan viszonyul ma egymás­hoz ez a két szerep, ugyanazok a kérdések foglalkoztatják-e íróként, mint újságíróként? Ez a kétféle lá­tásmód egyáltalán elválik-e egy­mástól? — Az újságírás, azt hiszem, nagyon ritkán hatolhat mélyebb­re a tünet szintjénél. Tehát az esemény szintjén pillanatképe­ket készít a történelemről, a jó újságíró viszont végig tudja, hogy történelmet él. Tehát az eseményt is annak tudatában rögzíti, próbálja értelmezni. Én magának tisztességgel bevallom — bár restellni való -: ha tehet­ném, ha egzisztenciálisan meg­engedhetném magamnak, most szívesen elvonulnék a sajtótól, mert szeretném azt a bizonyos könyvet megírni, s az újságírás most az írói terveimtől von el. Egyébként, aki már annyi ideje zsurnaliszta, mint én — tehát 43 éve —, az kénytelen naponta szembesülni a korábbi tévedései­vel. És ezek a szembesülések oly­kor elviselhetetlenek, semmi sem ment meg attól, hogy ma is tévesen ítéljek meg dolgokat. — És észrevesz-e a magáéhoz ha­sonló tüneteket a magyar sajtóban? — Nézze, kétségkívül van egyfajta türelmetlenség, inge­rültség, feszültség, indulatosság a sajtóban, ami számomra nem igazán rokonszenves. A zsurna­lisztáktól — függetlenül pártállá­suktól — sokkal több lovagiassá­got várnék el. Az ellenfél igazá­nak elismerését, igazi tárgyszerű vitát, nem köpködést. Elviselhe­tetlen számomra az is, hogy a Parlamentben valamely állás­pont aszerint kapja meg vagy nem kapja meg a szavazatokat, hogy melyik párt részéről fogal­mazódott meg. Nem azt mond­ják, hogy Kispistajánosnak igaza van, megszavazzuk, hanem azt nézik, melyik párt színeiben szó­lalt fel. — Ezzel kapcsolatban írta nemrég Megyesi Gusztáv az Élet és Iroda­lom hasábjain, hogy gyakorlatilag mindegy, ki mit mond a Parlament­ben, sokuknak úgyis egyetlen igaz­ságra van beprogramozva az agya, már előre lehet tudni, mikor tapsol­nak, mikor pfujolnak, mikor fakad­nak derűre. Tehát már azelőtt, hogy valaki megszólal... — Gusztinak teljesen igaza van. A sajtóban is van ilyesmi, én mondok egy példát: megírtam a rovatomban, hogy otthon Er­délyben, ha nagy ritkán a magyar , Himnuszt hallgattuk, akkor na­gyon elérzékenyültünk. És mi­kor még ritkábban énekelni mer­tük halkan — mondjuk szilvesz­ter éjszaka —, akkor semmi nem menthetett meg attól, hogy könny szökjön aszemünkbe. Mi­kor átjöttem Magyarországra, ugyanilyen megrendültén hall­gattam a Himnuszt, mígnem ész­revettem, hogy a televízió mind­két csatornáján ezzel zárják az adást. Teljesen függetlenül attól, hogy előtte mi volt a műsorban: rockkoncert vagy krimi. A végén ott van zárómuzsikaként a Him­nusz, és 365 plusz 365-ször, te­hát mindennap mindkét műso­ron elhangzik, és én úgy érzem, hogy ez lejáratása a Himnusz­nak, hogy ebből verklit csinál­tunk. Mert az ember nem veszi fel mindennap az ünneplő ruhá­ját, és nem tűzi ki naponta a nem­zeti lobogót. Annak alkalma van. A Magyar Fórumban körül­belül azt írták erre, hogy a Ro­mániából Magyarországra, majd a Magyar Nemzettől a Népsza­badsághoz áttelepült Bodor Pál bevallotta, hogy immár nem ér­zékenyül el a magyar Himnusz­tól: arra vagyunk kíváncsiak, ez csak azóta van-e, amióta a Nép- szabadságnál dolgozik...? Kö­rülbelül ez volt a gondolatmene­te a jegyzetnek. Ez pedig felhá­borítóan igazságtalan csúsztatás és hamisítás. Ezek a módszerek senkinek nem segítenek, nem visznek közelebb az igazsághoz, mert nem tisztáznak sem fogal­makat, sem érzelmeket, sem ér­tékrendeket. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a Magyar Fórumnak nincs sokszor igaza. Éppen én vagyok az, aki el tu­dom ismerni, hogy igazuk van. Például, amikor lezajlott a Je­szenszky Gézával való kínos vi­tám, amiből aztán parlamenti botrány lett: másnap az egyetlen voltam a magyar sajtóban, aki a Pesti Hírlapnak adott interjúban megvédtem, megmagyaráztam Jeszenszkyt. Tehát nem tudok gyűlölködni, vannak igazságok, amelyeknek hordozója vagyok talán, jobb pillanataimban. Nem szabadna, hogy a gyűlöletnek helye legyen a sajtóban, de hát ez utópia. Éz is hozzájárul ahhoz, hogy szívesen kimenekülnék a sajtóból. — Mi van, ha mindenki kimene­kül? Legalábbis, hogy ha mindenki kimenekül, aki gondolkodik... — Én nem féltem a sajtót at­tól, hogy esetleg Bodor úr, Diur- nus úr kimenekül belőle, mert még marad néhány ezer újságíró, és azok között rengeteg a tisztes­séges, a higgadt, a józan, a tárgyi­lagos. Én már azt hiszem, hogy nem bírom sokáig ezt a hajszát. De egyelőre még csinálom. • Havas András „Ha eljátsszuk ezt a hírnevet, a Nyugat nem foglalkozik többé velünk” Beszélgetés Horváth László országgyűlési képviselővel A nagyvilággal már nemcsak egy szálon tartjuk a kapcsolatot. A diplomáciai összeköttetéseken túl mind több együttműkö­dési forma alakul ki: szervesebbé válik a viszonyunk más országokkal. Megyénk egyik országgyűlési képviselője, Horváth László (SZDSZ) áprilisban mintegy két hetet Franciaországban töltött. Sok élménnyel, ismerettel a tarsolyában tért haza. — Először is: hogyan került sor erre a franciaországi látogatásra? — Előzetes pártközi megállapodás alapján utaztam Párizsba, a francia Li­berális és Szocialista Párt meghívására. Alapvetően két célunk volt. Egyrészt a Pető Iván vezette SZDSZ-delegáció lá­togatását készítettem elő, amely május második felében lesz esedékes. Más­részt tanulmányoztam e pártok struktú­ráját és működését, próbáltam olyan ta­pasztalatokat szerezni, amelyeket ha­zánkban hasznosíthatunk. Egy olyan fiatal pártnak, amilyen az SZDSZ, szük­sége van ezekre. A saját magam által ki­tűzött feladat az volt, hogy próbáljak olyan kapcsolatokat szerezni — elsősor­ban üzleti téren —, amelyeket tudok ka­matoztatni Heves megyében vagy or­szágos szinten. — Nyelvtudása miatt esett Önre a vá­lasztás, vagy valamilyen tudatos törek­vés is volt abban, hogy vállalkozott erre az útra? — Is, is. Amikor a frakcióba kerül­tem, már jeleztem, hogy szívesen válla­lok ilyen jellegű munkát. Akkor még nem utazásra gondoltam, hanem arra, hogy segítsek a külföldiekkel való tár­gyalásokban. A mostani jó alkalom volt arra, hogy a frakcióvezetés kipróbáljon, s én megmutassam, mit tudok. — Külpolitikánk az útkeresés állapo­tában van, sok a probléma. Ebből mit érzékelt Párizsban? — Szereztem erről benyomásokat, mert látogatást tettem a párizsi magyar nagykövetségen is. Az ott eltöltött idő alatt szinte másról sem esett szó, mint arról: milyen gondokkal küzd a magyar diplomácia, illetve, hogy a pártoknak milyen külpolitikai magatartást kellene tanúsítaniuk. Abban egyetértettünk, hogy akármilyen pártból akárki utazik ki külföldre, a magyar népet képviseli. Nincs helye ott a pártharcoknak és a ri­valizálásnak. Szerintem a magyar kül­politikát az hozza nehéz helyzetbe, hogy nincs profi diplomatabázisa. Hiányoz­nak a kitanult új emberek, a nagyköve­tek a régi stábbal dolgoznak. — Önnek is az első ilyen útja volt, friss szemmel nézhetett körül. Tapaszta­lata szerint hogyan látják a franciák Ma­gyarországot? — A közel két hét alatt megismerhet­tem a francia politikai vezetés második vonalának jelentős részét. Igényes prog­ramot állítottak össze kinti barátaink, naponta 5-6 találkozón is részt vettem. A véletlen-szerencsének köszönhetően kétszer találkozhattam a francia minisz­terelnökkel is. Úgy érzékeltem, hogy a francják számára még mindig a mi ne­vünk hangzik a legszebben. Magyaror­szágot tartják a legkiegyensúlyozot- tabbnak Kelet- és Kozép-Európában. Hozzá kell tenni, hogy ez a vélemény részben felületes ismereteiknek köszön­hető. Szinte mindenkiben kialakult az álláspontja anélkül, hogy tájékozódott volna a valóságos helyzetünkről. Ked­vező, hogy így ítélnek meg bennünket, de megvannak a veszélyei is. Ha eljátsz- szuk ezt a hírnevet; a Nyugat nem foglal­kozik többé velünk. Ugyanis például Franciaországnak rengeteg saját problé­mája van, és a kelet-európai változások túl gyorsan jöttek számára. — Milyen konkrét eredményei voltak az útjának, sikerült-e elérnie azt, amit akart? ' — Egyeztettük az SZDSZ-küldött- ség utazásának időpontiát, összetételét. Demszky Gábornak sikerült megszer­vezni szeptemberre egy párizsi utat, amely elsősorban gazdasági tárgyalá­sokból áll majd. Szorosabbra fűzhettük az SZDSZ. kapcsolatait a vendéglátó ártokkal. Önkormányzatok együttmű- ödését is előkészíthettem: a közeljövő­ben több képviselő látogathat el tapasz­talatszerzésre. Konkrét eredmény az is, hogy találkozhattam francia vállalatok képviselőivel, akik a BNV-re jönnek, ajánlatokkal. Gazdasági téren is nagy az érdeklődés hazánk iránt. Most azon dol­gozom, hogy ezeknek a francia cégek­nek a megyeben gyártópartnert s piacot keressek. Kulturális cserére is sor kerül­het önkormányzati szinten. — Nagyon fontosnak érzem, hogy a magyar pártok, politikusok jelen legye­nek Európában, mert a sémák, félreér­tések a személyes találkozók útján oszolhatnak el. Külön szerencse, hogy úgy utazhatunk, hogy összes költségein­ket külföldi partnereink állják. — Lesz-e folytatása ennek az útnak, vállal-e hasonló szerepet a későbbiek­ben is? — Igen. Minden kapcsolat egy újab­bat szül: kézről kézre adják az embert. Május 22-én és 23-án a holland külügy­miniszter meghívására Hágába utazom, ahol az európai biztonságpolitikáról tár­gyalnak. Ez számomra újabb találkozá­sokat jelent, tanulhatok, tájékozódha­tok. Ráadásul olyan politikusokkal utazhatok, mint Antall József vagy Horn Gyula. Ezenkívül invitálták újra Franciaországba, Nantes-ba, ahol júni­us elején a kelet-európai országok kör­nyezetvédelmi problémáiról rendeznek konferenciát. Gábor László

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom