Heves Megyei Hírlap, 1991. május (2. évfolyam, 101-126. szám)
1991-05-29 / 124. szám
4. HORIZONT HÍRLAP, 1991. 29., szerda Hogyan működjön a megyei könyvtár? Gondok közt közös emlékezetünk tárháza Gazdaságilag is polarizálódik a társadalom, köznapian szólva: széthúzódik a mezőny. De annak, aki boldogulni akar, szinten kell tartani a tudást. Muszáj nyelvet tanulni, átnézni időről időre a szakirodalmat. Ám a könyvárak az egeket ostromolják, s nemcsak a lektűr, a bóvli kerül sokba, a jó könyv is, amiből egyre kevesebb van. Marad tehát a könyvtár, amelynek manapság sem az újdonságok beszerzésére, sem a régiek megóvására nem futja. A könyvtár, amelyről minden esztendőben leírjuk itt, a megyei lapban, hogy állapota katasztrofális, nem lehet tudni, hogyan tovább. (Az élet tehet róla, hogy az újságíró kénytelen önmagát ismételni.) Most viszont cifrább a helyzet: rendszerváltás van, tehát ez ügyben májusig nem történt semmi. Nincs költségvetés, nem jut beszerzésre, nem tudni, ki lesz a gazda. Bizonytalanság van a megyei könyvtár háza táján. Két hete, hogy Orosz Bertalanná, az intézmény igazgatónője magnószalagra mondta gondjait. A cikk akkor nem készült el, mert hasonló témák tömkelegé várt sorjára. Ismét találkoztunk hát, s legelőször a megye s Eger ellentétéről szóló interjúhoz kapcsolódott, amely május 11-i számunkban jelent meg: — Tudom, hogy nekünk itt és most, ebben a gazdasági helyzetben kell megoldanunk problémáinkat, de hiszem, hogy az intézményrendszer működőképességének megőrzése az önkormányzatok felelőssége is. Az a megállapítás azonban téves, hogy a fejlett országok a kulturális intézményeket állami, illetve önkormányzati forrásokból nem támogatják. A könyvtárak esetében éppen fordított a helyzet, ezek az intézmények nagyrészt vagy teljesen önkormányzati, illetve állami támogatással, s jó feltételek között működnek. E két költségvetési forrás aránya természetesen országonként eltérő. Néhány példát említenék, elsősorban a kisebb országokét: Dániában a könyvtári törvény szerint a költségvetés 80 százalékát az önkormányzat, 20 százalékát a kormány biztosítja. Hollandiában 1987-ig a személyi kiadásokat teljes egészében, a dologi kiadásokat 85 százalékban a kormány, 15 százalékban az ön- kormányzatok biztosították. 1988-tól a teljes összeg az önkormányzatokhoz került. Belgiumban a könyvtárakat az önkormányzatok finanszírozzák. Finnországban az önkormányzatokat infrastrukturális fejlettség szerint csoportokba sorolták, így könyvtáraik fenntartásához 51-86 százalék között kapnak központi támogatást, a többit helyben biztosítják. Norvégiában is az önkormányzatok biztosítják a könyvtárak költségvetését, a megyei intézmények fenntartóinak az állam 30-70 százalék közötti összeget visszatérít. Európa fejlettebb felén a könyvtárak az iskolák mellett a művelődés alapintézményei. A Scandinavian Public Library című folyóirat számait lapozgatva képet kaphatunk arról, mit jelent a modem társadalomban a könyvtári szolgáltatás, milyen közintézményként jelenik meg a település könyvtára. S mi pedig Európához akarunk csatlakozni. — Most tehát az a kérdés: lesz- e és honnan támogatás a folyamatos munkához? — Az a vita a két önkormánya zat között, hogy milyen mértékben finanszírozzák a könyvtárat. A költségeket nem lehet tételesen szétválasztani. A könyvtárunk nemcsak azért megyei, mert a helyi bibliotékák szakmai gondozását végzi, hanem attól, hogy ez a legnagyobb közgyűjtemény egy földrajzi térségben, amelyet szinten kell tartani. Azzal, hogy egyfajta fejlettebb munkamegosztás alakul ki, hogy jobban lehet az egyes szakmai kérdésekben elmélyülni, ennek kisugárzó hatása van a megye teljes könyvtárügyére. Itt csak zárójelben jegyezném meg, hogy az a koncepció, amely szerint a módszertant vagy a szakmai tanácsadást ki kell hasítani az intézmény munkájából, eleve téves. Nemcsak azért tiltakoztunk ellene, mert jogszabályellenes (a könyvtári törvény egyik alappillére a „hálózati elv”), hanem azért is, mert elképzelhetetlennek tartom, hogy nem egy működő intézmény segíti szakmailag a többit, hanem egy hivatal. — Az nem kétséges, hogy más települések lakói, az Egerben tanuló diákok is profitálnak a megyei könyvtárból. — Igen, ez az igazság. Közvetlenül vagy könyvtárközi kölcsönzéssel mindenkinek kiszolgáljuk az igényeit. A másik gond az, hogy szerintem a város sem tudja egyik évről a másikra beillesztem ezeket a nagy megyei intézményeket a saját költségvetésébe. Tisztázatlan az állami szerepvállalás is. Előttem van egy lista a megyei könyvtárak adatairól. Ebből kitűnik, hogy az országban mi működünk a legkisebb létszámmal, a legkisebb költségvetéssel. Lehet mindent Egy európai példa: a skandináv országokban nagy gondot fordítanak a bibliotékákra csökkenteni, de meddig? Nem lehet megtenni azt a csodát, hogy feltételek nélkül megtartsuk azt a színvonalat, ami mar most is jóval kedvezőtlenebb, mint a többié. Mi legyen? Milyen könyvtárat akar a két önkormányzat: erőset vagy gyengét? Szerintem ennek kellene eldöntenie a finanszírozási kérdéseket. A kérdés az, szabad-e csökkenteni a már bevált szolgáltatások színvonalát? — Mi lehet ennek a konkrét kö vetkezménye ? — Egy példával élve: a megyei könyvtárnak annyi pénze van mindenre (a béreken kívül), mint amennyit a kis Vas megye intézménye Szombathelyen csupán állománygyarapításra költ. Ez hárommillió forint a béreken kívül. — S itt mennyit szánnak új könyvek, újságok, lemezek beszerzésére? — Mi úgy terveztünk erre másfél millió forintot, hogy már nem marad postaköltségre, irodaszerre, s folytathatnám. Ismerve a pénzügyi realitásokat, nem tízmilliókkal dobálóztunk. Már adóssággal kezdtük az évet. S akkor nem sorolom, mit nem végeztünk el. Mindent összevetve, a korábbihoz képest kétmillióval kellene több, összesen tizennyolcmillió forint, hogy felszínen maradjunk. A megyei közgyűlés jóváhagyott négymilliót, de már hatmilliót költöttünk el... * * * Jó, jó, mondanák sokan, van most nagyobb gondunk is, mint az adósságban maradt könyvtár. Aki így vélekedik, bizonyára nem számol azzal: mi lesz, ha nem jut hozzá egy létfontosságú információhoz, könyvhöz, mert azt most pénzszűke miatt nem vették meg. Pedig a világ fejlettebb felén — hangsúlyozza az igazgatónő — a könyvtárak információs bázisok, a közösség emlékezetének tárházai. S az információhoz pedig minden embernek van joga. A legutóbbi megyei önkormányzati ülésen már az a verzió hangzott el, hogy a könyvtár a megye fenntartásában működjön. Ez még további egyeztetések kérdése, de mégis sokkal jobban hangzik, mint a méricskélés, úgysem lehet mindenkitől igazolást kérni a lakóhelyéről. (jámbor) Énekesek kulturális követségben Gyerméh lehet-e profi? A címben feltett kérdést akár költőinek is nevezhetné valaki, hiszen így egymagában nem is lehet rá válaszolni bizonytalanság nélkül. Persze, hogy lehet — mondom én, akinek épp a feltevése jutott eszembe, és éppen abból az alkalomból, hogy végighallgattam a tanárképző gyakorlóiskolája zenei tagozatának gyerekkarát az egri Líceum dísztermében, pénteken este. Mielőtt elutaztak volna Finnországba, viszonozni egy tavalyi látogatást. Az alkalom csak figyelmeztetett arra, hogy már igazán kellene — ha távirati stílusban is — írni arról a teljesítményről, amit Vígh Józsefné, ez az energikus, csupa temperamentum tanárnő évek óta kihoz a gyerekekből. Még akkor is, ha egy jó iskola minőségi tanári kara, a tanárképző, mint szellemi bázis és a tehetséges gyerekek zenei adottságai, ambíciói ezt mintha magától értetődővé is tennék. Pedig nem az. Ha a szakma és a mai közoktatási, pedagógusi állapotok kísérteties színvonala felől szemlélem vidéki világunkat, ebben a hazai műveltségi átlagot minden bizonnyal felülmúló bükkaljai városban is teljesítmény ez! Vígh Józsefné azért érdemli meg sok kitűnő kolleginája között és előtt most a nyilvánosság elismerését, mert évek óta versenyszintre kondicionál egy gyerekekből álló kórust, és olyan teljesítményt ér el, technikai biztonsággal együtt a kompozíciókat a gyerekek közreműködésével tálalja a közönség elé, hogy a hallgató maradéktalanul tud gyönyörködni abban, amit a hazai és külföldi zeneszerzők beleírtak a kottafejekbe. Aki csak felszínesen is figyelemmel kísérte az utóbbi évtizedek hazai kórusmozgalmát, ismeri az adatokat, érdektelenség, szemléletváltás és egyéb okoknál fogva ebben a mozgalomban apály támadt. De Vígh Józsefné azért tanár, azért tanít zenei tagozaton, hogy a külső folyamatoktól ne zavartassa magát. Teszi a kötelességét. Magas fokon. Hogy mennyi energia szükséges egy viszonylag jól felkészült, zenei adottságokkal is rendelkező nagy együttest, ennyi eleven csikót ötven és száz közötti létszámban együtt tartani olyan fegyelemben, hogy mindenki teljes odaadással vegyen részt a nem elbliccelhető munkában, mert a csiszoltság itt elengedhetetlen. A hatás hőfoka a közönségnél a zenei anyag birtokbavételén, átélésén és pontos előadásán múlik. És hogy mi itt a pontos, az átélt, a zeneszerző szándéka szerinti lelki tartalom, azt a nebulóinak a tanárnő, a karnagy teszi világossá. Hogy ez milyen folyamat, hányféle eszköz áll rendelkezésre ehhez a zene szolgájának, a karvezetőnek — a kívülállónak rejtély, a benne lévőnek szenvedély, megszállottság és önkifejezés kérdése. Magyarul: igény a magasabb kategóriákra. Most, mielőtt elmentek volna, vagy már úton is vannak, amikor ez az írás megjelenik, fejet akartam volna hajtani a fáradhatatlan művésztanár előtt, aki a Pál apostoltól prózájában is annyiszor idézett sorokat most zenébe fojtva adatta elő gyerekeivel: a szeretetről. (Bárdos: A szeretet himnusza.) Úgy hisszük, ez a szeretet, ez az emberi jóság magyaráz meg mindent, az eredményt és a várható sikert. Túl azon, hogy Kodályt, Bartókot, Karait, Weöres-Szunyogh Kis szvitjét, Bárdos nem egy számát, a Kátai László népdalfeldolgozását a legapróbb részletekig, a mű lelkét lelkesítőén megpendítve juttatták el a hallgatósághoz. Nem lenne teljes a beszámoló a gyerekkorú profi énekesek hangversenyéről, ha a felnőttek hangsúlyával nem említenénk a kis zongoristát, Jászai Patríciát, aki Bartóktól a Bolgár táncokat és Grier-től a c-moll prelűdöt játszotta. A technikai felkészítés okán tanárát, Bírta Agnestis szóba kell hoznunk, de ennek a tekintetéből is kiolvashatóan igen komoly kislánynak a sorsa mintha meg lenne határozva — a zenében, a zenével. Jó ezt így leírni, amikor annyi reform, annyi zsákutca meg pedagógiai csődtömeg-jelzés után (dyslexia és társai) ilyen profi gyerekekről írhatunk lapunk hasábjain. Bárcsak az új, a megszülető elitet és annak előhírnökeit köszönthetnénk ezekben a gyerekekben. Az együttes zongorakísérője Vígh Judit főiskolai hallgató. Farkas András Hogy megnéztem ezt a filmet, majd kilépvén az utcára, langy májusi eső fogadott: meghívtam a barátomat egy kávéra. Kellett nekünk az a kávé, ő is látta a filmet, néztünk a tejszínhab felett egymásra, kavargattunk egyet vagy kettőt, de amúgy csendben maradtunk, nem nagyon szóltunk, aztán csak végül ennyit: hülye egy film volt, nemdebár? Az ember manapság lelkileg is ráhangolódik, ha egy magyar rendező magyar alkotását kívánja megtekinteni a moziban, ünnep az szinte, kivételes alkalom. Pláne vannak elvárásai, ha egy ifjú titán első munkájával találkozik, (Tolmár Tamás, műve címét lásd fent...), és olyan színészekkel, mint Vallai Péter, Básti Juli, Balkay Géza, Sinkó László. Hálás a legkisebb honi gesztusért is, szívesen nézi el az apróbb esetlenségeket, mert ugye: „magyar... „ A miénk. Csak hát ez a film cseppet sem lett „ közös „. Ez az ö vék maradt, vagy inkább az övé — külón-külön a rendezőé, a forgatókönyvíróé és a szereplőé. Mindegyikük alaposan megfürdőzótt saját lelkivilágában, saját extrém gondolataiban, delíriumos képzeteiben — aztán elénk öklendezte robusztus életérzését. Ilyen vagyok, ezek a gondolataim, ha nem értitek, a ti hibátok... A történet C. C.-ről szól, akit néha Cicának hívnak — és az embernek óhatatlanul eszébe jut a Hajnali háztetők Bébé-je, na de annak hangulata volt, kérem... Cécé életművész, író, költő és alkoholista. Nők között csapong, egyet a szekrényben meghág, másikat az asztal alól ijesztget, harmadikba szerelmes. Élete egy vodkamámor, így aztán nem is meglepő, ha örökké látomásai vannak: békákat lát, monumentálisán nagy békákat, szörnyeket, akik üldözik őt, sivatagot, ahol barangol, és ahova vágyik, és ott van még Lak Laksson is, aki a fénymásolón keresztül, táviratilag értesíti őt: nyissa ki az ajtót... Ha most „lemennénk lilába „, ezen az ajtómotívumon érdemes lenne elgondolkodnunk. Mert egy csukott ajtó mögött mindig van valami titok, rejtelem, ha úgy vesszük, életünk olyan csukott ajtók sorozata, amelyeket vagy kinyitunk, vagy nem. Á kinyitáshoz bátorság szükségeltetik, de ez ne vezessen felre bennünket. Olykor nagyobb bátorság kell ahhoz, hogy mégse nyissuk ki azt az ajtót. Ám ezzel a gondolatfejtéssel jócskán túlhaladtuk azt a filozófiát, amit a képből egyáltalán ki lehet bogozni. (Nincs benne filozófia, de bogozni sose árt...) Elhangzik viszont egy nagyon értékes párbeszéd a filmben. Sin- kó nyomozo megkérdeziBeosztottját: „Ugye, tudja a jelszót? „ „Nem nagyon... „ — suttog az vissza, és ezen végre egy jót lehet röhögni. Feledve békaszörnyeket és egyéb pazar kitalációkat. Doros Judit Nyolc dalárdaImmár hatodik alkalommal vettek részt a megyei népdalkörök és citerazenekarok az országos minősítő hangversenyen. Ez a háromévente megrendezett esemény egyfajta megmérettetés a helyi népdalhagyományokat őrző, ápoló együttesek számára. Hevesben több mint negyedszázra tehető a szép hagyományú népdalkórusok száma. A mozgalom kezdetét a hatvanas években induló parádi palócnapok jelentették: a hetvenes évekre már negyven kórus működött. Napjainkra ennél kevesebb maradt, de ezek az együttesek minőségileg kiválóbbak, tisztábbak lettek. A mostani — a résztvevők számára oly fontos — minősítő bemutatóra több mint 270 dalos és cite- rás gyűlt össze: az egri Megyei Művelődési Központ, valamint a Dobó tér környéké a szebbnél szebb, színes népviseletben pompázó résztvevőkkel telt meg. Ez a látvány a színpadon még csodálatosabban hatott, népdalkórusaink minden várakozást felülmúló teljesítményükkel emlékezetes, nagyszerű pozíciókat mutattak be. S amire meg nem volt példa: a kilenc országos minősítést kérő kórus közül nyolc aranyfokozatú oklevelet kapott. A kórusok egymást múlták felül, mégis — minden sorrendiség nélkül — említést érdemel az újra csúcsra jutott híres no- vaji asszonykórus, amely remek, egységes hangzásával, hangulatos előadásával aratott sikert. Csaknem ugyanez mondható a kitűnő hangú Egri Csillagok vegyeskarra, előadásuk hangulatát kis zenekari együttes kíséretével még fokozni is tudták. A régiek közül nagy sikerrel szerepelt az 1966-ban alakult ostorosi asszonykórus, noha az együttesbeliek hangja kissé megkopott, de jó tempójú, stílusos éneklésük és csupa szív dalolókedvük példamutató. Itt vetődik fel a más kórusoknál is tapasztalható probléma: az utánpótlás hiánya, amely egyre jellemzőbb... Egyébként Mátraderecske, Kará- csond és Nagyfüged népdalkóruaranyoklevéllel sainak bemutatója volt a legkellemesebb meglepetés. A matraiak céltudatos munkával viszonylag rövid idő alatt küzdötték fel magukat a legjobbak közé. A megye déli részén fekvő két falu nepzenei anyag szempontjából nem gazdag, mégis megmutatták, hogy lehet értékes műsort összeállítani és él- ményszerűen előadni. A feltörő „újhullámosok” közé sorolhatók Mezőszemere dalosai, akiknek — noha mindössze 15 éves múltra tekinthetnek vissza — minden eddiginél nagyobb sikerük volt. Néhány új enekessel frissült a hangzás, tisztábbá vált az intonálás az énekkarban. A citeraegyüttesekről nem tudunk ennyi jót elmondani: több csoport megszűnt, a meglévők személy- és egyéb gondokkal küszködnek, s meg is látszik előadásukon. Egyetlen reménysugár, hogy több új tehetséges fiatal kezdi bontogatni szárnyait. A gyön- gyössolymosi citerások kiemelkedtek felkészültségükkel, kulturált muzsikálásukkal, s ennek aranyoklevél lett a jutalma. A me- zőszemereiek a népdalok ritmikus, táncszerű előadásával tűntek ki. Végül is nagyszerű, rendkívül színvonalas népdalkórus-bemuta- tónak lehettünk tanúi. Olsvai Imre, az ország egyik legkiválóbb szaktekintélye, a zsűri elnöke a következő sorokat írta be az MMK vendégkönyvébe: „Nem először, és remélem, nem utoljára veszek részt ebben az épületben népzenei eseményen. Kellemes emlékek jutnak eszembe — népdalköri találkozók, továbbképzések emlékei... Gazdag és lelkes megye törődik saját kincsével! Az ország teljes viszonylatán belül is kiemelkedik e vidék hagyománybecsülése, ápolása... Áldott a táj és népe, megszállott, lelkes szakemberek törődnek kincsei fénybentartásával, és én — Kodály legfiatalabb népzenész tanítványa — tisztelettel és hálával hajtok fejet e megyének és városnak gondos népzenei hagyomány ápolásáért!" Nagy Miklós
