Heves Megyei Hírlap, 1991. május (2. évfolyam, 101-126. szám)

1991-05-25 / 121. szám

8. HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1991. iiuyus 25., szombat Volt egyszer népiskola Az 1868. évi 38. sz. törvény — Zsinat Nagyszombatban: 1560 „Magyarország elemi tanodáinak szabályai” ... életem első albérlete. Egy el­vált ápolónő a házinéni, akit or­vos férje évekkel ezelőtt elha­gyott. A heverőn sárga, bolyhos pléd, műanyag fotelok, apró asz­tal. Házinénim három műszak­ban dolgozik, így egy héten egy­szer éjszaka is följöhetnek hoz­zám a barátnőim. Ketten vannak: egyikőjük a tejüzemben dolgozik, másikuk közgazdász hallgató. Kedves lányok. Tegnap megérke­zett néhány napra az ápolónő lá­nya is, aki Szegeden él. Gyönyörű teremtés, s bigottul vallásos. A katolicizmusról beszélgetünk, amiben én egyáltalán nem vagyok otthon. Mar-már beleszeretek, amikor házinénim megtiltja, hogy beüljön hozzám. Két nap múlva szilveszter, s én szeretném ezzel a tiszta lánnyal tölteni. Dehát ez le­hetetlen. Az anyja hazaküldi. El­keseredésemben a főiskola elő- szilveszterén a sárga földig le­iszom magam. Ott van Ági is, ko­rábbi babaarcú kedvesem. Hívom magamhoz, de nem kíváncsi rám. Hajnalban dörömbölésre, csön­getésre ébredek. A szomszéd az, követeli, hogy azonnal kapcsol­jam ki a magnót. ... január 2. Vivien alszik mel­lettem. Szilveszter óta itt van. A főiskolán találkoztunk, s barátai­val eljöttek hozzánk. Sajnos, teg­nap reggel a házinéni nem tudott bejönni az előszobába a feltorla­szolt fotelektől. Amikor Vivit meglátta az ágyban, elsápadt, ki­rohant, aztán vagy tíz perc múlva újra kopogtatott, és közölte, hogy a hónap végével költözzek el. im­már nem törődünk semmivel. Holnap vizsgáznom kellene, de én csak Vivient bámulom. ... András azt mondja, nem va­gyok normális, hogy- vizsgaidő- szak közepén kirúgatom magam. A mozi előtt találkoztunk, vala­mikor egy gimibe jártunk. Köl­tözzek hozzá, majd ő a háziakkal megdumálja. Sötét, vén diófára néző szoba, -a redőnyt nem lehet lehúzni. Az Ulysses-t olvasom plédekbe bugyolálva. Éjszakán­ként pedig Dronn Vaskirályoká- ról beszélgetünk. András ne­gyedszer olvassa, szinte már kí­vülről tudja. O, ha esik az eső, nem megy be az egyetemre. Egész nap alszik, csak a legszüksége­sebb kaját veszi magához. Mor- mota. Lányokat szigorúan tilos behozni a házba. Ez is egy vallá­sos família. András abszolúte nem nőzik. Rákosi Mátyás Ösz- szes Műveit tanulmányozom, barátomnak hosszú passzusokat olvasok föl a beszédekből. A há­zibácsi egyre bizalmatlanabbul méreget. Néha rumot iszunk, ilyenkor Andrással nem lehet bír­ni. Arról szaval, hogy utálja az or­A z élet tele van tanulsá­gokkal, amelyek legfel­jebb arra jók, hogy ne fo­gadjuk meg őket, és többnyire pont az ellenkezőjét tegyük an­nak, amivel szolgálnak. Egy fiatalasszony hosszú leve­lét böngészgetem, amelyet — ál­lítása szerint — azért írt ismeret­lenül, hogy könnyítsen magán. Fehér papíron piros gépsorok, amelyek hol rikítóan vörösek, hol elhalványodnak, némelyik olyan, mintha vérrel írták volna. Olvasgatom, hajtogatom a gém­kapoccsal összetűzött oldalakat, mint rakoncátlan szöcskék, ug­rálnak benne a gondolatok, ezért a tettenérés, az összekuszált fo­nalszálak megtalálása nem gye­rekjáték. Színes ceruzával, ilyen-olyan színekkel húzom alá az egyes so­rokat, mondatokat, hadd segít­senek az eligazodásban. — Lássuk a végét! — mon­dom, ám ennek a levélnek még nincs vége, amelynek magyará­zatára rá is akadok egy kísérő pa­pírdarabkán: — Nem tudom befejezni, de ta­lán — ha elolvassa — lát benne valamit. Olyan tanulságfélét. Most már nem böngészgetem a levelet, hanem az elejétől kezd­ve elolvasom. — Tizenöt éves sem voltam, amikor férjhez mentem, de úgy, hogy már útban volt a gyerek. Buta voltam és tapasztalatlan. Tudtam is én, hogy mi az igazi szerelem, és hogy ez a házasság, amelyből gyors egymásutánban még három gyermekem szüle­tett, legföljebb arra lesz jó, hogy rádöbbentsen a kegyetlen való­ságra: boldogtalan vagyok. Elhalványodnak a piros be­tűk, talán megkopott, talán ösz- szegyűrődött a gépszalag, de azért olvasható a levél. — Jómódú szülők gyermeke voltam, az anyám örült, hogy csi­nos, szép lánya van, és hogy ilyen vosit, s hogy ő kizárólag csak ré­gész akart lenni. Múlik az idő. Év­folyamtársnőm, Kölyök, tanulni jön hozzám. Becsempésszük, s magunkra zárjuk az ajtót. András végre el... A házibácsi veszettül dörömböl, nyissuk ki, külön­ben... Különben mi van? — kér­dezek vissza. Különben kihívja a rendőrséget. Kifelé megyünk, amikor Kölyöktől személyi iga­zolványát kéri. Elmagyarázom neki, hogy a hölgy nem kurva, csupán egy évfolyamtársam az egyetemről. Az öreg elfúló han­gon szitkozódik. ... nem fogadják a köszönése­met két nap óta. A postás express ajánlott levelet hoz: vegyem tu­domásul, hogy fel vannak hábo­rodva, és sürgősen szedjem a sá­torfámat. ... szeptember óta egy új, hegy­re emelt villában lakom. Éjszaka hamar kapós, de az életről nem beszélt nekem. A gondolatok itt megint ösz- szegabalyodnak, mint a matring- ban a pamut, amelyet, ha üggyel- bajjal is, de mégiscsak fel kell gombolyítani. Elhanyagolható­nak tűnő részletek következnek a férjről, arról, hogy iparos, és hogy az após... — A lányaim miatt vagyok el­keseredett! Itthagytak, egyikük sincs már mellettem. Számozom a bekezdéseket, hónapok, évek ugródeszkáin ju­tok el odáig, hogy a fiatalasszony ugyanúgy elfelejtkezett a lányai neveléséről, mint a tulajdon édes­anyja az övéről... — A kisebbik lányom Buda­pestre ment világot látni! Voltak barátnői, barátai, aztán egy kül­földi úr következett, akinek a kedvéért még más országban is szerencsét próbált. Forognak megint a gondola­tok, pókháló módra szövődnek a papírra vetett események, a so­rokat olvasva, amikor a részeges férj hóbortjait követem, a gyer­mekek miatti véres vitákat, vagy a veszekedéseket képzelem ma­gam elé, és a féltékenységi jele­netek borgőzös pillanatai keríte­nek hatalmukba. — Fogyott az erőm, éreztem, hogy tennem kell már végre vala­mit, ez így nem mehet tovább, odébb kell állnunk az apósomék dünk, boldogok vagyunk. Két­szer három méteres szobánk havi díja nekünk egy vagyon. ... nem tetszünk Irénke néni­nek, mondja egyik reggel kedve­sen. Az a véleménye, hogy nem beszélgetünk vele eleget. Röhög­nöm kell. Jóformán csak aludni járunk „haza”. Holnap, súgja élettársam, újabb bérlők érkez­nek. Egy gyermeket váró házas­pár. immár nyolcán leszünk az öt­vennégy négyzetméterre. Ha ez nekünk nem tetszik, el is mehe­tünk, üzeni Irénke néni. ... és miért nincsenek iskolá­ban? — kérdezte a koszos presz- szóban az igazoltató rendőr tő­lünk. Ma március 21-e van, mo­solyog a lány a közegre. Na és, ak­kor mi van? — kérdez vissza az őr­mester. Semmi, mondom én: al­bérletre vadászunk, nem tud vé­letlenül egyet ... Fejét csóválva házából, mert akkor talán meg­oldódnak majd a dolgok. Nem így történt! Élköltözésünk sem hozta meg a várt eredményt, hi­szen a féljem nem változott meg, egyetlen ivócimboráját sem cse­rélte fel velem, és engem okolt, hibáztatott minden bajért, ami­nek ő egyedül, vagy éppen mi ketten voltunk az okai. Látvá­nyos összeveszések és kibékülé­sek után újra vissza- és visszazu­hantam az elviselhetetlen jelen­be, ráadásul még gyermekeim­ben sem találhattam meg az örö­met. Olvasom tovább a panaszos levelet, végre a lelket, testet gyil­koló élet mozaikdarabkáját megint a kezemben tartom, és ki­derítem, hogy elváltak. Ám belé­pett az életébe az új „Társ”, aki festett eget varázsolt az asszony elé... — Miért tette? — kérdezném, ha ismerném, de a ki nem mon­dott kérdésre később maga a le­vél adja meg a választ: — Gyenge vagyok és erőtlen! Annyira vágyom a szeretetre, hogy már annak is elhiszem, hogy szeret, aki megígéri... Gyermekeim elhagytak, egyedül maradtam, senkim sincs. O sem az igazi, tulajdonképpen a lányo­mat szerette volna feleségül... Később olvasom, hogy köz­ben megérkezett a külföldi barát a nagyobbik lánnyal, aki szerető­ban lehetetlen. Érkezik a háziné­ni, s hallom, hogy felhevült házi­gazdánkra rájön a kangörcs. Üze- kedne, de a nő menekül. Hányin­ger kerülget. Ajtó csapódik, ká­romkodik a háziúr. Benyitok a fürdőszobába, fölhajtóm a vécé fedelét, amikor észreveszem, hogy valaki fekszik a kádban. A házinéni ijedten mosolyog... Há­rom nappal később ötszázzal töb­bet kémek, mire mi persze nem vagyunk hajlandók fizetni. Más­nap az újságban észrevesszük, hogy meghirdették a szobát. ... Az új lakás — mit lakás, csu­pasz szoba — ezeregy, plusz a fű­tés. „Gazdáink” fiatalok: Ottó és Ildi, no, meg a három esztendős Gáborka. Bútort évfolyamtárs­nőm szerez: édesapja húszas évekbeli legénygarnitúráját. Ba­lázzsal kézben cipeljük át a váro­son a törött rúgójú heverőt. A Sport kocsma előtt letesszük a járdára, aztán rendelünk. Ülünk az utcai forgatagban, kezünkben korsó sörök, finoman szemerkél az eső. Látod, mondom barátom­nak, sikerült ide, a betonra be­csempészni egy kis szürrealiz­must. Akár egy René Magritte táblakép... lassan, de biztosan ki­derül, hogy Ildi frigid, Ottó pedig lazán piál. Az asszony reggelente két órát festi magát a tükör előtt. Huszonöt éves múmia. „Házibá­csink” vállalkozó, afféle magán­zó: naphosszat a konyhában ücsörög. Mosogatni hetente egy­szer szoktak. Szobánk lakályos, „szekrénysorunk” a szupermar­ketből származik: originál arab narancsos ládákból készült tákol­mány. Stílusa van. A cserépkály­hából viszont dől a gáz. A ké­ményseprő ellenben a jugó Badel konyakot kedveli. Sajnos, azon­ban nem ez a szakmája, csupán a gyerektartás miatt „váltott”, így hatodjára sem tudja megcsinálni. Sajnálta, állandó szellőztetést ja­vaik Hetente megkeres minket, élünk-e még.... november hetedi­ké tiszteletére örökbe fogadunk egy napok óta a játszótéren őgyel­gő kutyust. Szutykának hívjuk ezentúl. Drága kis korcs, egyik lá­bára sántít, a hátán kikopott a szőr. Ildi sikít, amikor először lát­ja. (Ha tudná, hogy a kádjában fürdettük). Undorodom ettől a dögtől, szól a házinéni. Ha lega­lább fajtiszta lenne, teszi hozzá. Vita kerekedik, és én pimasz — felháborítóan pimaszul! — meg­kérdem Ottó asszonyától, hogy ő vajon fajtiszta-e. Még három hé­tig maradunk. „Házibácsink” ül a konyhában, és a vállát vonogatja. Szutyka kutya a farkát csóválja, Ildi őijöng, mi pedig szívjuk a szénmonoxidot. Örülünk annak, hogy (még) élünk... nél és háztartási alkalmazottnál bizony nem vitte többre. Sűrűsödnek a levélben a szí­nes vonalak, porosak és feketék, barnák és zöldek, vétkek és vét­kesek, megrontók és elromlottak, a szereplőnek kijáró strigulák. — Nem bírom tovább! Kétszer kíséreltem meg az öngyilkossá­got, fiatal létemre nem merek be­lenézni a tükörbe, olyan iszonya­tosan megkínzott, meggyötört vagyok, és megváltásomat egye­dül az életem végében látom még ma is. Nem sikerült meghalnom. Élek és írok. Olvassa tovább a le­velet, dobja el, ha úgy látja jónak, szóval tegyen amit akar, azt sem bánom, ha ír rólam, nekem egyre megy... A levélnek nincs vége. Azt sem tudom, hogy vége lesz-e egyáltalán... Számomra ez a hét­köznapi történet csupán annyi személyes tanulsággal szolgál­hat, mint bárki másnak. S hogy mégis újságba kerül? Annak ki­zárólag a családszéthullások ijesztő veszedelme az oka. Az ol­dott kévék sorsának további bi­zonyítása: — A családpusztulással közis­merten a társadalom is veszélybe kerül! Gyakran halljuk ezt, és mégis félő, hogy mire rádöbbenünk, mit kellett volna tennünk, már tehetetlenek leszünk... — Mi a megoldás? — kérdem magamtól, vagy talán a távolban élő levélírónak teszem fel a kér­dést, hogy próbáljon meg vála­szolni. Aztán magam felelek rá, meggyőződésem szerint! — A szeretet hiánya! Nem tud­nak az emberek szeretni. Mert az alkoholista félj, ha szeretné a családját, minden nehézséget vállalna azért, hogy boldognak láthassa őket. A gyermekek is jobban szeretnék szüleiket, ha életük folyamán ez kísérte volna bizonytalan lépéseiket... Szalay István Négy és fél évtizeddel ezelőtt szerveződtek meg hazánkban a mai nyolcosztályos általános is­kolák. Az idősebb generáció tudja, a fiatalabb jó, ha tudja, hogy a mai, modern iskolarend­szer alapjának — az általános is­kolának — a népiskola, illetve az elemi iskola volt az elődje. Ez a hosszú évszázadokon át műkö­dő, tág körű, népművelő felada­tokat is ellátó „hat”-osztályos is­kolatípus a korábbi „népiskolá­ból” fejlődött ki, méghozzá az 1868. évi 38. számú törvény alapján. Eötvös József említett törvénye páratlan és úttörő jelle­gű volt, hiszen nem csupán a hat- osztályos elemi népiskola épült ki elődjeiből, de az egyházi nép­iskolák mellett megjelentek az állami (városi és községi) népis­kolák is. Közismert, hogy a népoktatás gyökerei ennél jóval távolabbi időkre nyúlnak vissza, így Euró- pa-szerte, de hazánkban is, egé­szen a plébániai iskolákig. Kor­ban és időben ez a XIII-XV. szá­zadot foglalja magába. Templom és iskola, ebben az időben úgyszólván egy tartozék volt, úgyannyira, hogy a plébá­niai iskola tanulóit a plébános ta­nította, nagyobb településeken egy másik papi személy látta el ezt a feladatot. Az iskolatörténet tanúbizonysága szerint a XV. század második felétől a na­gyobb helyeken világi férfi lett a plébániai iskola vezetője. Érdekes a „magiszter” szere­pe, aki a XVI. század derekát megelőző évszázadokban immár kettős feladatot látott el. Elsőd­leges tevékenysége volt, hogy a plébános első és közvetlen mun­katársaként közreműködjön az egyházi szertartásokban, még­hozzá az általa betanított éneke­sek fiúcsoportjával. Közvetett, úgymond távlati feladata volt, hogy a fiúk csoportját az elemi is­meretekre oktassa, és úgy nevel­je őket, hogy lehetőleg papi pá­lyára lépjenek, klerikusok légye­nek. Az iskola vezetőjének, a ma­giszternek mindkét feladatát fontosnak tartották, de a napi te­vékenysége mégis a szertartá­sokban való emyedetlen közre­működés volt, amit mind a pap, mind a hívek minősítettek és ér­tékeltek. E középkori pedaógiai gya­korlatból a XVI. század folya­mán jöttek létre az európai nép­iskolák, és így hazánkban is elin­dult fejlődésének hosszú útjára ez az — a korábbiaktól lényege­sen fejlettebb — iskolatípus. A fejlődés rugója abban az időben kétségtelenül a reformáció és az ellenreformáció volt, ugyanis e társadalmi-vallási összecsapá­sok közepette új igények támad­tak az alsóbb néprétegek iskoláz­tatására. A XVI-XVII. század fordulójától kezdve a királyi Ma­gyarországon, Erdélyben, és a törököktől felszabadított terüle­teken a protestánsok is megszer­vezték saját népiskoláikat, és minden felekezet kiépítette a maga népiskola-hálózatát, azok igazgatási és felügyeleti szerve­zetét. A népiskolák ügyében fontos döntés volt az 1777-ben, majd 1806-ban a kiadott Ratio Educationis. Különösen nagy lendületet vett a népiskolák fej­lesztése a reformkorban! Az első magyar nyelvű hivatalos állami népiskola dokumentuma 1845- ből való. Címe: Magyarország elemi tanodáinak szabályai. A közérthetőség kedvéért ösz- szeálh'tásunkban némileg előre szaladván, most téljünk vissza a korábbi évszázadokra, és pillant­sunk bele a korabeli iskolák ok­tatási és nevelési gondjaiba, amelyek a maguk nemében bi- : zony nem voltak könnyűek, és í nem mentek áldozatvállalások \ nélkül. A törekvés alaptónusa az ? volt, hogy mind a katolikus, mind a protestáns iskolák saját közösségeik részére iparkodtak öntudatos és vallásos ifjakat ne- ■ vélni. Ebben az időben kapott hangsúlyt a leányokkal való in­tenzívebb pedagógiai foglalko- - zás is, amely ilyen vagy olyan, de j feltétlenül szigorú vallási célzat- ; tál történt. Emlékezetes az 1560. évi nagyszombati zsinat, amely a ne­ves humanista esztergomi érsek- j nek, Oláh Miklósnak az elnökle­tével ült össze, és amely az egész „királyi” Magyarország katoli­kus vallási ügyeiben irányadó­nak számított. A zsinati határo­zatokban külön fejezet foglalko­zott a népiskolákkal. Kétségte­len, hogy ez a magyar nevelésügy történetének nagy fontosságú dokumentuma: az első hazai kö­zületi „hivatalos” rendelkezés a népoktatás szervezete és tartalma tárgyában. Csupán felvillanthatunk rö­vidre szabott összeállításunkban e rendelkezések közül egyet-ket­tőt: Elrendeltetett, hogy minden plébániának tanítót kell alkal­maznia! Ha szegény a falu, több falu fogjon össze ez ügyben. A tanító feladata több rétegű volt, így elemi ismeretekre és készsé­gekre volt köteles tanítani a gyer­mekeket. (írni, olvasni, számol­ni). A tamtó kötelessége volt az egyházi szertartásokhoz szüksé­ges szent énekekre való tanítás, de „egyéb” tananyagot is el kel- i lett sajátíttatni azokkal, „akik ilyenféle tanulmányokra alkal­masak”. E megfogalmazások '• alatt a latinos tanulmányok ér- ; tendők. Kitért a zsinati rendelkezés a tamtó személyére is, amely sze­rint : a tanítónak tanult és müveit, de főleg fedhetetlen életűnek kell lennie, mert csakis az ilyen tanító \ képes elérni, hogy a reá bízott gyermekek ne csupán ismerete- i két szerezzenek, de jellemes em­berekké is váljanak. A legfőbb , kinevezési kritérium így hang­zott: A tanító olyan ember le- ■ gyen, aki egyetért a szent római : és a mi esztergomi egyházunkkal ; a hit dolgaiban! Az 1560-ban hozott nagy- ! szombati zsinat a tanító hármas : feladatáról intézkedett: a szer- I tartások énekes szolgálatáról, ar- ; ról, hogy minden gyermeket meg ; kell tanítani a vallási és világi j alapismeretekre, végül, hogy a j továbbtanulásra alkalmas tanú- ] lók számára más ismereteket is tanítaniuk kell! Nem vitás, hogy j az 1560-as esztendő a hazai nép­iskoláknak mint „intézmények- j nek” a legelső esztendeje volt. Ki- emelkedő fontosságú döntés, hogy a magiszter — innen szá­mítva — a településen „minden fellelhető” gyermekkel köteles foglalkozni. Fiúkkal és leányok­kal egyaránt! A népiskolák hatósugara te­hát jóval bővebb volt, mint az előd plébániai iskoláké. Az isko­lák intézményesítése korszakal­kotó cselekedet volt, út az „álta­lánossá” váló oktatás irányába, még akkor is, ha a magiszterek, a „mester” urak, eleinte a telepü­lés fiataljainak csupán kis részét tudták hozzáférhetővé tenni a betűvetés, a tudás számára. Az említett, 1860-as eötvösi népiskolai korszerűsítés újabb ngy lépés volt abba az irányba, hogy a hatosztályos elemi népis­kola közel fél évszázada átadhat­ta helyét a mai nyolcosztályos ál­talános iskolának... (Sz.) Tódor János: Örülünk, hogy élünk — egy albérlő naplójából — dolgozom, nappal egyetem és al­vás. Úgy érzem magam, mint a halálra készülő Devecseri Gábor. Fantasztikus naplóját a hasfel- metszés előnyeit olvasgatom, amikor van hozzá erőm és ked­vem. A lány, akit szeretek, föladja saját bérleményét, hozzám költö­zik. A háziak másfélszeres díj el­lenében tudomásul veszik. Egye­dül bányász barátom, Franci jön hozzánk. Néha eljárunk a Hul­lámba, kivált amikor Franci fize­tést kap. A Vadásztanyán a szar­vaspörkölt közben összeveszünk Trockijon. Érdemeit bizonyga­tom, a furcsa mexikói éveket. Élettársam éjszaka az előtérből motozást hall. Kimegyek, de nem látok senkit. ... az öreg leskelődik, hangoz­tatja napok óta a lány, aki velem lakik. Nem akarom elhinni, amíg saját szememmel nem látom. A lépcsőn jövök fölfelé, amint meg­pillantom, hogy a kulcslyuknál guggol. Elvörösödik, krákog, s azt mondja, csak meg akart győ­ződni róla, hogy itthon vagyunk- e.... Este feljön a felesége, és közli velünk, tovább nem maradha­tunk, mert nem vagyunk meges­küdve. ... a tízemeletes toronyház leg­felső szintjén a konyha ablakában előre-hátra mozgó árnyat látni odalentről. ő, Irénke néni, leg­újabb főbérlőnk. Bedolgozó: éjjel­nappal kesztyűket varr. Két tiné­dzser lánya van, akik kapcájuk­nak tekintik anyjukat. Plakátok­kal borítjuk a falat, berendezke­adja vissza igazolványainkat. ... másfél órája gépeli a szerző­dési nyilatkozatot a kopasz, máj- foltos koponyájú háziúr. A tár­gyakhoz külön használati utasí­tás, külön oldalon, hogy mit tilos a bérleményben. Mikor fejezi már be, mivel dolgozni kell mennem, merészkedek elő a kérdéssel, de ő nyugodtan veri a billentyűket. Nem hallja, egyik fülére süket. Vasúti forgalmista volt — kezd a mesébe —, viharban telefonozott, amikor belevágott a vonalba a vil­lám. Ez nem igaz, akadok ki, ami­kor begépeli, hogy pontosan két­ezer pénz az üres szobácska. Egy­másra nézünk kedvesemmel, s megvonjuk vállunkat. De ezzel még nincs vége. Külön záradékot nyit: a többi albérlő beleegyezése is szükséges. Elrohanunk, de csak az egyik van otthon, fel-le jöhe­tünk. A házaspárt a színházban csípjük el. Megszokták már az öreg trükkjeit, úgyhogy részükről oké. Késő este érünk vissza. Csöngetünk, de mindhiába. A háziúr nem enged be minket... ... ha rádiót, magnót és vasalót használunk, fizetnünk kell érte, közli a házinéni. Mániákus tiszta­ság mindenütt, a kádat fürdés után ki kell súrolni, majd száraz ronggyal áttörölni. Fekhelyünk egy gyerekheverő. A házibácsi egész nap otthon van, rokkant­nyugdíjas. A tévé külföldi adásait bömbölteti, s hangosan fölnyerít, amikor valami számára tetszőt lát. Feleségem mellettem alszik, olvasni próbálok, de ebben a zaj­Életút

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom