Heves Megyei Hírlap, 1991. május (2. évfolyam, 101-126. szám)
1991-05-18 / 115. szám
8. HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1991. május 18., szombat------;--'------------------------------i........................... ■ ■ ..... ■' ................................... ...................*.......................................................................................................................... A z nap reggel, amikor ráeszmélt, hogy eljárt felette az idő, megöregedett, és egyedül maradt, úgy erezte, változtatni kellene a helyzeten, viszont tudta, nincs már elég ereje a változtatásra. Tamás azt is bevallotta magának, nem látja a változtatásnak sem a hogyanját, sem a lehetőségét. Pizsamában állt a szoba közepén, s miközben önvizsgálatot tartott, tisztes távolból nézte alvó felesége meggyötört, eldurvult arcvonásait, s nem érzett iránta gyűlöletet, inkább szánta, ahogy önmagát és a gyerekeit is. Tisztában volt vele, hogy a gyerekei szeretik még, s ezt azzal magyarázta, hogy szükségük van rá, az apjukra. Azzal is tisztában volt, legalábbis az előző, egymást sokadszor és kölcsönösen megalázó éjszaka óta, hogy a felesége végképp nem szereti, undorodik az érintésétől is. Büdös vagyok — állapította meg egy állatian furcsa, saját hóna ala szagoló mozdulattal —, sokat dohányzom. S ahogy felidézte felesége szokását, amint dideregve bebújik az ágyba, homlokáig magára húzza a takarót, s dermedten, mozdulatlanul, visszafojtott lélegzettel fekszik a sötétben, ő meg tétovázik, nem tudja eldönteni, odafekhet-e a feleségéhez, hiszen nincs is mellette hely, keskeny a heverő — egyszerre érzett szánalmat és önsajnálatot. Ahhoz, gondolta, hogy jelét vegye szándékának, beljebb kellene húzódnia, csakhogy ő a saját akaratából nem mozdulna meg, nem nyújtaná ki a kezét, nem mondana, hogy na, te bolond, gyere ide hozzám. Tamás tegnap este se akarta kitenni magát újabb sértésnek, mégis, ahogy megérintette, s halkan azt mondta neki: beljebb mész? — Júlia összerezzent, felpattant, és kiment a fürdőszobába, megmosta a fogát, azután beült a WC-be újságot olvasni, majd jó sokára hangos zubogással lehúzta a vizet. Kicsi a lakás, gondolta Tamás, ebben nem lehetnek egymás előtt titkaink, s nem volt benne egészen bizonyos, hogy a kultúra hiánya a szociális körülményekből kellőképpen levezethető-e. Tény, hogy amire Júlia visszament a szobába, Tamás sötéten és s?omorúan a saját ágyába feküdt, szikráztak az idegei, és nem kevés önsajnálattal gondolt a következő napra. Előre szégyellte magát, hogy munkatársai és hivatali ügyfeleli előtt nem tudja eltitkolni ingerültségét, dadogni fog, amikor szépen higgadtan, bizalomkeltő hangsúlyokkal kellene kiejteni minden mondatot, csakhogy ő erre képtelen, mert nemhogy nem szereti a felesége, már nem is kívánja, de az is meglehet, hogy benne van a hiba, ő vált képtelenné a szeretetre. Tamás úgy gondolta, könnyebb volna az élet, ha minden felelősséget ráháríthatna a másikra, ám ezt igazságtalanságnak tekintette, s inkább önmagát elemezgette csillapíthatatlan exhibicionizmussal. Azt kutatta, hol lehet a forrása nyomorúságos érzéseinek, rákként burjánzó szorongásainak, melyekkel végül olyan tökéletesen egyedül marad, mint halálával a halott, aki igazán nincs kisegítve azzal, hogy némelyek szeretettel emlegetik az ő állítólag szeretetre méltó lényét, miközben egymást képtelenek szeretni. Nem kell hozzá sok idő, állapította meg, az elhúnyt súja felett az élők felkavarják a gyűlölet porát, hogy végre közönyösökké válhassanak iránta. Valamennyien úton vagyunk egy temető felé, de megérkezésig még sok-sok halottunkat fogjuk elsiratni hamisan, önsajnálattal, tűnődött Tamás a szoba közepén, átizzadt pizsamában, s egy-egy futó pillantást vetett alvó felesége arcára. Közben az a mondat pergett az agyában, amit gyerekkorában oly sokszor hallott az anyjától: Tamás — nem olyan mint más! Ugyanakkor az apjára gondolt, akitől az életet kapta, s nem tudta pontosan, hogy ez igaz-e, hiszen az életét az anyjától kapta, és azt sem tudta, valóban szeret- ték-e, s hogyan szerették egymást, hogyan bírták ki együtt öt évtizeden keresztül. Nem ismerte anyja és apja szerelmét, csak azt tudta, hogy „vagyok”, s hogy testvére is „van”, s azért „lehet* ő is meg a testvére is, mert van apja és anyja. De apja már csak volt. Csak volt? Június 16-án meghalt. Amikor a gyászkocsi hazahozta, Tamás éppen füvet kaszált az udvaron. Varva, mégis váratlanul bukkant fel anyja háza előtt a fekete autó, benne a koporsóval, s neki be kellett ülnie az autóba, hogy megmutassa a temetőbe vezető utat. Nem törődhetett síró, jajveszékelő, gyászba öltözött, egyedül maradt anyjával, nem vigasztalhatta. Cselekedni kellett, menni a ravatalozóba. Egyedül volt, egyedül intézte a temetkezési ügyeket, de egyedül volt a fivére is. Nem jöhetett haza, éppen vizsgáztatott az egyetemen, nem törődhetett a temetéssel, ahogy saját bánatával sem. Az autó pillanatok alatt végigrobogott a falun Tamással, az ismeretlen gyászhuszárral és a gépkocsivezetővel, meg a koporsóban fekvő apjával. Annyi volt az a fekete sunanás a temetőig, amennyi az élet. Nem volt idő sem szeretetre, sem vigaszra. Nem volt idő megértésre sem. Amikor a gyászkocsi befordult a faluvégi temetőbe, Tamás egy futó pillantással felmérte, hogy az előző napokban kétszer-háromszor is hiába kérte a részeg tanácselnököt, hordják el a szemetet az akácos elől, arról a parcelláról, ahol a sírásók megáshatják a sírt, s vetesse ki azt a hatalmas tőkét a földből, mert „nincs más hely a temetőben, ahova apánkat eltemethetnénk”. Nem alkalmas az idő gyűlöletre sem, gomolygott Tamás fejében a gondolat, s a kulccsal, amit Temető Mariskától kapott — mennyit kellett futkosni az után is! — kinyitotta az ajtót. Körülbelül 35-40 fok meleg volt árnyékban is, de Tamás nem érzékelte a forróságot, ahogy nem érzékelte a hideget, pedig megdöbbent, hogy milyen hideg van a hullaházban, de hát nem volt ideje megdöbbeni sem, nem tudott hirtelen nevet adni annak a sarokban halkan zúgó-zümmö- gő, kattogó, hideget árasztó monstrumnak, amit közönséges néven tepsinek, más néven hűtőnek neveznek. A gyászhuszár meg a gépkocsivezető nagy csat- tanással és ördögi gyorsasággal húzott elő a hűtőből egy hatalmas, szürke, deres, valóban tepsire emlékeztető vaslapot, melynek egyik végét egy bakra állították, másik végét meg a hűtő szélén hagyták, s ráemelték a koporsót. Ahogy a helyére akarták tolni, elakadt valamiben, s lebillent róla a szemfedő. — Ne! — fojtott el egy akaratlan kiáltást Tamás, amikor megpillantotta apja nyugodt, de kicsit megsárgult arcát az idegen nájlonban. Ez képtelenség, villant át rajta, s nem volt benne teljesen biztos, hogy akkor felfogta-e: arra való a műanyag, hogy szét ne hulljanak a csontok. Tamás elhessegette magától a képet, tett egy-két akaratlan mozdulatot, már-már kinyújtotta kezét, hogy megsimogassa felesége homlokát, de azony- nyomban visszahőkölt, s egész testében megremegett. Félt, hogy felriad az alvó, s mint any- nyiszor, most is ellöki magától a kezet. Megszégyenülten es bor- zongva álldogált, hallotta a görgők csörömpölését, a hűtő ajtajának csapódását, s látta is, amint a koporsót betolják abba az iszonyú monstrumba. Úgy érezte, át kellene menni fiai szobájába, megnézni őket, nem csúszott-e le róluk a takaró, de nem mozdult, ugyanúgy nem tudott moccanni, ahogy abban a hullaházban, mikor a szemfedő megbillent a koporsón. Ben ke László A kulcs Jánk Károly versei Rekviem Strófák kísért még néha lélegzése az égi táblák levegőfalán s úgy szakad be a teremtésre az érintetlen magasság jogán mint önmagából kivetített forgácsai a létezésnek ahogy beárnyalják a bádogereszek fölötti köztes tereket oly áttetszőn otthonosak akár a földre terülő őszi fátyolok százszorta több már a ködmarta kép mint amit magából látni hagyott s úgy vonz a teljesség felé hogy közben nem is érzed teremtő huzalmát az isten időben révedt haldokló kézfejének. Egyszer rádfagynak a sötétes hegek, anyád jóságos köténye szétpereg, a tompa hold hajló színekre hasad, magának akar akkor minden pillanat. A kép csak ennyi, és könnyen meglehet, minden mi kívül van, sérti a szemet - az időtlen füst közt terjengő máglya vacogtatóan kétes lobogása. És újra az éjben! kontúrok nélkül, szavaid is mind elhagyhatod végül, s mint a föld körül megpihenő tócsák, reggelre áttűnsz az ég itatósán. Györke Zoltán Trézi m Már hetvennél, több év púposodott a hátán. Azelőtt volt valamicske földje egy szavannára emlékeztető ritkás nyárfaerdőszelettel a határ legsoványabb-agyagosabb részén. Nagyapa-Ádám már nem élt, a mellhártyagyulladás kiszorította belőle az életet. Amerikából — ahová ő is kitántorgott, s ahol Trézi, mondták, úriasszony volt, kalapot hordott, s ahol apám is született, már kései, nem várt áldásként, így fiatalabb volt, mint akik nagybácsinak szólították —, Amerikából hazaparancsolták az orvosok, hogy nem bírja a klímát, szüntelenül vendégeskedtek benne a betegségek, ha élni akar, s akart, vissza Európába. Trézi mama földjét-erdejét aztán közösítették a többi parcellával. Ebből született az új rend, ő meg, hogy a fagy röntgene nejárja át oly gyakran görbülő sovány testét, az udvarra ásító egyajtós konyhában, ahol lakott, a szobában mi éltünk anyámmal, száraz gallyat járt gyűj- teni-szedegetni. Immár minden erdő az övé is lett, már ami a mókustördelte gallyat illette, mert csak e határig volt érvényes rá a tulajdonjog, a falunkat félhold-kifliszerűen ölelő erdőkből szedegette a galy- lyat, mint egy fekete gólya, csak a feje nem állt olyan büszkén feltartva, hátár madzaggal kötve hozta a fészkét, mely igazán jól ült a görbe hát csúcsán. El-elvitt magával, talán mert unatkozott a búzaföld hajában krumpliföldek virágcsokrai közt tekergő hosszú gyalogúton, az erdő hallgatag mélyén. így szerettem meg az erdőket, mezőket, patakokat — egyik kígyószerűen három helyen is átkúszott a Remechát gyertyánjai közt —, a végtelenbe nyújtózó térségeket, a mezsgyéken átlépő szabadságot. Meggyűlt ilyenkor velem a baja, mert csodák csodája, az ő feketére taplósodott mezítlábától elhúzódtak a tövisek, a vad szederindák, csak az én talpamba döfték darázsfullánkjukat. Szedte- gyűjtögette a fészkét Trézi mama, én üldöztem a bokorról bokorra röppenő madarakat, csábított a varjak magasan trónoló fészke is, de rettegtem a szélben részegen imbolygó fáktól. Gombát szedtem, okít- gatott mama, ez csirke, vigyázz, az bolondgomba, ez kenyérgomba, az galamb, ez keserű, az tinóru. Félve, kíváncsian bámultak, leselkedtek ki a levélszőnyeg alól, vagy a korhadó fa hónaljába, combtövébe húzódtak összebújva. A nap csak fösvényen csorgatta be fényét a sűrű lombsátrak közt, s olyan érdekesen furcsa volt, ahogy a himbáló- dzó bokrok szitálták a napfényt, a fák közt fényhasábok, sugárvesz- szők ugráltak, mintha egy láthatatlan varázsló évődne velem. Mégis bátorságot csöppented belém, ha itt-ott előbukkant a fény az erdő komor ámyék-anyajegyes arcán. Féltem a sűrűtől, ahol gyermekkori mesék véres szájú vadjait véltem lapulni. Nagymamát úgy követtem, mint őzgida az anyját. Mikor iskolás lettem, a Trézi mama által gyűjtött gólyafészkek lángjánál olvastam neki a meséket, történeteket. A kályha előtt szerette hallgatni, mint a gyermek. Amikor egy feldühödt tövisnyíl nagylábujjam bütyöktövébe lőtte magát, s bent maradt a mérgezettnyílvég, s gyűjtötte-szívta maga köré a gennyet, sajgott a gyorsan hízó bőr, útilaput, s minden más füvet kötözgetett rá nagyanyám. Nem tudta kiszedni belőle a fájást, elvitt a falu bölcs, betegségekben törzsfőnök-vénasszonyához. Györgymari- nak hívták. Elhízott hús-hájtömeg ült a széken, s nehezen pihegett, mint a több hete dugott liba. Félelem költözött belém, de arcáról valami varázslatos, kimondhatatlan jóságféle sugárzott. Receptje: friss tehénszar a duzzanatra. Bekötözte Trézi mama lüktető lábfejemet, melyben mintha harkály kopácsolt volna, s lengett utánam az illat, mintha istállót vagy trágyadombot cipelnék a hátamon, de György- mari szava szentnek számított, s én mielőbb kergetni akartam az utca finom sűrű porában a rongylabdát. Mikor sárgára érett a gyűlés, mint kertünkben a körte, s a szivárvány annyiféle színében vibrált, mint egy színes tévéképernyő, a teteje közepén meg sejtelmes sötét pont bújt szemérmesen a bőr alá, visz- szavitt nagymama Györgymarihoz. Ugye, ugye, bólogatott a szemünkbe, s csakúgy pattogott róla a bizalom, használt a tehénszar. A tornácon ültünk, fehér cérnát húzatott velem egy görbe tűbe, lemosta a tehénszart, bűzlött a tornác, s bedöfte a tűt a kelés közepébe, csinált egy öltést, s egy daráló mozdulattal megrántotta a cérnát. Torz ordítás szökött ki belőlem, az ereszről elröppentek a napozó fecskék, a veszekedő verebek. Lüktető talpamból felbuzgód a genny meleg forrása, megdögönyözte, s véget ért a műtét. Néhány nap múlva már csak a vastag fityegő bőrt kellett levágni, mely egy kis üres bőrzsebet, kenguruerszényt rejtett a talpamon. Álmomban gyakran találkozók Trézi mamával. Görbülő hátán odaillően terpeszkedik, trónol a szárazgally-gólyafészek. Egyszer frissen kikelt, piros csőrrel tátogó kisgólyákat is ládám benne. Május E gyszerre árnyékos, titkos led az erdő. A szél csak az ágak végén borzolja fel a frissen kipadant leveleket, aztán odébbáll szégyellősen, mintha illetlennek tartaná kifigyelni a tavasz születésének pillanatait. A május már öregedő tavasz, amikor elmúlt a nagy hejehuja az erdőn, véget értek a nászrepülések, és a madárszívekbe bepillantod a fészekrakás, a költés gondja. A hajnali madárcsicsergés immár a beteljesült szerelem muzsikája, egyben az anyaság aggódása is, nem a felelőtlen uj- jongásé, sokkal inkább a köszönet, a kívánság, netán a panaszkodás csodálatosan sokszínű zenéje. A nap még nem kelt fel, de a vágásból már a fák közé húzódod a szürkület, ahol elbujkál egész nap. Ünnepi csend, nyugalom pihen id mindenüd, amilyet csupán a nagy hegyek, az erdők hűvös, mély birodalmában érezhet az ember. A Bükk szívében, a lugai völgyben köszöntött rám a mai hajnal, a korai kakukkszó, a mesés madármuzsika. A sás közöd parányi forrás van, abból iszik egy fiatal őz, aztán ösztöne parancsára beugrik a bokrok közé. Néhány esztendeje talán még félnie kellett volna, de most legföljebb a szememmel simogatom meg lángvörös frakkját, magas, vékonyka agancsát. A vágás melled őserdő, sok évtizedes bükkös, a természet bazilikája. Sötét, titokzatos, egy picit talán félelmetes is. Id eláll a szó, halkabbá válik a lélegzet, és csupán gondolataimat hordozom csendben, a perzsaszőnyegnél is pompásabb süppedő avaron. Ez a hely a lélek tisztálkodásának ritka alkalma, a ceremónia nélküli liturgia, ahol az anyag — ember, fa, virág és madár — talán megsejthetnek valamit a természet titkaiból, és kicsinységükben csodálhatják a nagyság fenséges, egyszerű pompáját. A sziklák fölött, a kék égbolt alad egy ritka madár, holló köröz, sasszemével felméri a mélységet és a magasságot, észreveszi a megbújó nyulat, az avar fölött futó egeret, és az embert is, aki szolgálati fegyverével a vállán az őserdő széléhez, a vágáshoz közeleg. — Jó reggelt! A lugai erdész jön a faluból a megszokod útján, nyolc kilométer oda, ugyanannyi vissza, nem számítva az egész napi járás-kelést. Látja a sast, amely feljebb húz két emelettel, hallja a riasztó őzbakot, észreveszi az éjjeli sze- kémyomot a sárban, tudja, hogy a vén Markó vitte el a kiváltott fát, mert az egyik lova lábáról hiányzik a patkó. Számára minden beszél, és aligha van titok, még az illatok, a szagok is mondanak valamit, árulkodnak. — Nem látta a malacos kocát? Értetlenül bámulok, mire ő felvilágosít, hogy lejjebb egy fordulóval már érezte a vaddisznószagot, és a nyomuk is ott van az iszapos sárban. A munkásszállás fehér mészkőfala visszaveri a kelő Nap sugarait, az udvaron fellobbantod tűz és a tavalyi cserfa kékes füstje visszavisz a hétköznapok valóságába, és most érzem igazán, hogy éhes vagyok. — Nyársra húzom a szalonnát! — nyújtja udvariasan Bence Jani a tarisznyám után a kezét, és megkezdi a szalonnasütés szertartását. Fiatal létére, akkurátus, kimért mozdulatok, szakszerű elrendezések, olyanok, amilyeneket az apjától, a nagyapjától látott. A házikó előd virágoskert, ab- rosznyi sziget a természet tengerében, benne nyíló tulipánok, pünkösdirózsák, városi szépségek. — Tetszik? Röstelkedve a fejemet rázom, mert idegennek érzem id az emberi ügyeskedést, kontárkodásnak tűnik és faramucinak a kér tész munkája od, ahol a Természet maga teremtett utánozhatatlan csodát. — Olyan, mintha a muflonok közé beszorítana egy kecskét! Nem tudom, hogy a füst csípi-e a szemét, és adói könnyezik, vagy a hasonlaton nevet jóízűt, de a szalonna mindenesetre pirul, forró zsírtól lágyul a kenyér, a hagyma és a felnyársalt kolbász is, fejedelmi illatot árasztva a Luga völgyében. — Miért nem vadászik? — Nem tudok ölni. Egy bogarat is félredobok az útból... Tűnődik; hisz is nem is, amit mondok, praktikát sejt a szavaim mögött, durcás, múltbéli jogos sérelmeimet kutatja, noha azokat már oly régen sietek elfelejteni... — Életben gyönyörködöm bennük! Szép, sétáló napot töltünk együtt, felkeresünk forrásokat és ritka fészkeket, májusi pompájukban röpködő lepkéket figyelünk, és a már-már nyárra emlékeztető nap után, megint a tűz körül ülünk. Ilyenkor hamvasabbak az erdők, éberebbek az éjszakák, nyúlfarknyi csupán a sötétség, és hajnali háromkor már derengő világosságban hangos szóval ébreszt a kakukk és a gerlehad. A forráskömyéki tocsogóban az esti tűznél békaszerenádot hallgatunk, amely lágy zsongással verődik a mészkőfalakhoz, és úgy hull le a földre, egészen a szívünkig. Mi lenne, ha ezt a rengeteg hangot egy ügyes zeneszerző kottára vinné, és komponálna belőlük egy világra szóló békaszerenádot? Elneveti magát, ha korábban kezdtük volna a borozgatást, még azt is gondolhatná, hogy felöntöttem a garatra, de így legföljebb arra gondolhat, hogy bukfencet vetett a fantáziám. — Apadnak a források! Ez a mondása egy szempillantás alatt visszavisz a valóságba, és felébreszti bennünk azt az ezernyi leselkedő veszélyt, amely a természetet nap mint nap fenyegeti. Hamvad a tűz, esti, májusi áj- tatosságra szólít mindkedőnket a békaszerenád, majd a hamar jövő álom pihenni hív... Szalay István
