Heves Megyei Hírlap, 1991. április (2. évfolyam, 76-100. szám)

1991-04-27 / 98. szám

4. SZEMTŐL SZEMBE HÍRLAP, 1991. április 27., szombat A Legfelsőbb Bíróság elnöke ellenzi a halálbüntetést „Kialakulóban vannak a bírósági önkormányzat lehetőségei" Beszélgetés dr. Solt Pállal — Az Ön nevét az Alkot­mánybíróság létrejöttekor ismer­te meg az ország. Ezt követően tavaly megválasztották a legfelső szintű bíróság elnökének. Ho­gyan vezetett idáig a pályája? — Budapesten 1960-ban vé­geztem el az egyetemet — feleli dr. Solt Pál, a Legfelsőbb Bíróság elnöke. — A Pesti Központi Ke­rületi Bíróságon lettem fogalma­zó, s 1964-ben neveztek ki pol­gári ügyszakban bírónak. Két év­vel később, egészen 1971 végéig a Legfelsőbb Bíróság elnöki tit­káraként dolgoztam. Ezután ki­térő következett: konfliktus tá­madt az akkori elnök, Szakács Ödön és az igazságügy-minisz­ter, Korom Mihály között. Raj­tam csattant az ostor, így kerül­tem a Pénzügyminisztérium jogi osztályára. Nyolc és fél esztendő után neveztek ki bíróvá a legma­gasabb bírói fórumon, 1980 ta­vaszán. Hét év elteltével tanács­elnök lettem. Még 1989-ben vá­lasztottak alkotmánybírónak. Ötünk közül ketten voltak az MSZMP, ketten az ellenzék je­löltjei, én voltam a független tag­ja az Alkotmánybíróságnak. Múlt év júniusában választottak meg a mai tisztségemre. Önálló hatalmi ág — Általános az a nézet, hogy a rendszerváltás folyamata magá­val hozta a bírák teljes körű füg­getlenségét... — Ebben a rendszerváltásnak valóban fontos szerepe van. Ám tévedés lenne azt hinni, hogy a függetlenség teljesen hiányzott megelőzőleg. A több százezer közönséges ügyet tárgyalók munkájába senki sem szólt bele. Az sajnos kétségtelen, hogy a múltban elég sok direkt beavat­kozás történt, rf(js, ezek megszű­nése már egymagában is nagyje­lentőségű. Megtéremtődtek a feltételei a szervezeti független­ségnek is. A hatalommegosztás folytán az Igazságügyi Miniszté­riumnak nincs felügyeleti joga a bíróságok fölött. Kialakulóban vannak tehát a kvázi bírósági ön- kormányzat lehetőségei, s annak is, hogy a bírák saját vezetőik ki­választásában szerepet játssza­nak. Megvan a mód arra, hogy bírói tanácsok jöjjenek létre. Egyelőre megyei szinten, de ké­sőbb országosan is. — Megteremtődött egyfelől a lehetősége a teljes függetlenség­nek, egyebek mellett a bér- és elő­meneteli törvény elfogadásával, másfelől viszont számos jogfor­rás megalkotása meglehetősen elhúzódik a Parlamentben. Ez nem nehezíti a bírói függetlenség érvényesülését? Késlekedő jogszabályok — A függetlenség legdurvább megsértése, amikor beleszólnak az ítélkezésbe. Szélesebb érte­lemben azonban az is hozzátar­tozik, hogy olyan megbecsülés­ben legyen része a bírónak, amelynek révén egész életvitelé­vel függetlenedhessen. Komoly lépés volt ehhez az idén beveze­tett bér- és előmeneteli rendszer. Sok hibája van, ám az ország te­herbíró képességéhez viszonyít­va mégis jelentős, bruttó szám­ban átlag 70-80 százalékos emel­kedés. A közigazgatási bírásko­dás április 1-jétől teszi lehetővé, hogy az állampolgár a közigaz­gatási határozattal szemben szé­les körben bírósághoz fordulhat. Igen ám, de hiányzik az a tör­vény, amely a szükséges feltéte­leket mindehhez megteremte­né... — Eddig igen kevesen voltak az igazságszolgáltatásban dolgo­zók között is, akik kizárólagos szakértői lettek volna a közigaz­gatásnak. Elegendő-e ma a szak­mai képzés? — Jogos a kérdés. Ez a fajta bíráskodás a hagyományostól sok eltérő szakelemet tartalmaz. Döntő az, hogy legyen megfelelő számú, kellően felkészült bíró. Első lépésként az lenne helyes, ha bíróként foglalkoztatnának közigazgatásban dolgozókat is. Egyelőre nem tudom, konkrétan hogy áll ez a kérdéskör. — Folytassuk akkor a sort a nélkülözhetetlen jogszabályok­kal... — Az Országgyűlés elkezdte tárgyalni, de nem fejezte be az ügyvédségről szóló törvényter­vezetet. Annak lényege: min­denkinek alanyi joga, hogy ügy­véddé válhasson. Eddig létezett egy numerus clausus, vagyis csak ügyvédi munkaközösségbe lehe­tett, meghatározott létszámban bekerülni. Most az ügyvédek önállóan létrehozhatnak irodá­kat, maguk praktizálhatnak, és a verseny dönti el, melyikük él meg. Fontos garancia, hogy aki ügyvéd akar lenni, annak megfe­lelő összegű kötelező felelősség- biztosítást kell kötnie, hogy az ügyfelének esetleg okozott kárt meg tudja téríteni. Új alapokra helyezendők a közjegyzőségek is. Módosításra szorul a Büntető törvénykönyv. Ezek — sajnála­tunkra — későn kerülnek sorra. ítélőtáblák és időszerűség — Egyelőre még szakmai ber­kekben hallani sokat az igazság­szolgáltatás szerkezetének átala­kításáról. Hol tart jelenleg ez a folyamat? — A strukturális átformálás elengedhetetlen. Azt már koráb­ban is felismerték a szakembe­rek, hogy a mai jogorvoslati rendszer nem felel meg igazán a jogállami követelményeknek. Ma csupán a kétfokú bíráskodás idején legfeljebb a törvényességi óvás lehetőségét adja a Legfel­sőbb Bíróság elnökének, illetve a legfőbb ügyésznek a kezébe a jogszabály. A kérdés: szükséges- e a megyei és a legfelső fórum közé beékelődő ítélőtábla létre­hozása. Ez még kidolgozás alatt van, de elodázhatatlan lépés. A nagy eljárásjogok újrafogalma­zásánál ebben dönteni kell! Em­lítek másik példát. A munkaügyi bíróságok ítéletei ellen nincs he­lye fellebbezésnek. Ez sem jó megoldás, miként az sem, hogy gazdasági ügyszakban az első szint mindig megyei, holott eree sokszor nem is lenne szükség. így viszont a Legfelsőbb Bíróság gazdasági kollégiuma csaknem teljesen másodfokú bírósággá vált. — Az újabb jogorvoslati lehe­tőség beiktatása — a tagadhatat­lan biztonságosságon túl — vi­szont felvetheti azt a gondot, hogy még inkább elhúzódhatnak a perek... — Különösen polgári terüle­ten a pertartamok valóban elég­gé hosszúak, sőt, az ügyfelek szempontjából gyakran elfogad­hatatlanul elhúzódóak. Ez java­részt magyarázható az ügyek számának nagyfokú növekedé­sével, továbbá ezek bonyolultsá­gának, nehézségének fokozódá­sával. Ezt az emelkedést a bírói kar létszáma nem követte. Bár nem vigasztaló, de tény: egész Nyugat-Európában hasonló problémákkal küszködnek. Eb­ben az összefüggésben igaz a fel­vetés, hogy az újabb fellebbezés­sel még jobban elnyúlhatnak az ügyek. — Az ítélkezéssel kapcsolatos álláspontja a közvéleménynek az is, hogy enyhék a büntetések... — Tudományos vizsgálatok bizonyították, hogy a bűncselek­mények számának növekedésé­ben szinte semmi szerepe nincs annak, milyen nagyságúak a büntetések. A társadalom részé­ről ez inkább csak igazságossági követelmény. A tagadhatatlanul fokozódó bűnözésre a bűnfelde­rítésnek kell hatással lennie! Ri­asztó, mennyi az úgynevezett is­meretlenes bűntény. Az igazi visz- szatartó erő az lenne, ha az elkö­vetők nem számíthatnának arra, hogy tettük titokban marad. — Bizonyára sokszor kapta már a kérdést: mi a véleménye a halálbüntetésről? — Magam is a halálbüntetés ellenzője vagyok! Ha csak tisztán a visszatartó erejét nézzük, akkor elmondható — elemzések során bebizonyosodott —, hogy az élet elleni támadások szempontjából nincs jelentősége. Elvi döntésekkel, irányelvekkel — A rendszerváltás közepette az sem mellékes, miként történik a bíróságok szakmai felügyelete, van-e ezen a téren módosulás? — A Legfelsőbb Bíróság al­kotmányosfeladata, hogy végez­ze a bíróságok elvi irányítását. Ennek léteznek hagyományos módjai, mint az elvi döntések és az irányelvek, amelyek kötelező­ek. Általában követésre találnak a kollégiumi állásfoglalások, ítélkezésünk is elég terjedelmes: évente nálunk több ezer ügyben hoznak határozatot. A Bírósági Határozatok című folyóiratunk tartalmaz ítéleteket, örömünkre ennek terjedelme a kétszeresére nő. Új megoldásokon is töljük a fejünket. Szeretnénk szorosabb­ra fűzni a kapcsolatainkat a me­gyei bíróságok szakkollégiumai­val, hogy megismerhessük az ott végbemenő ítélkezési gyakorla­tot. Meg kívánjuk teremteni a Legfelsőbb Bíróságon az infor­mációs számítástechnikai bázist, amellyel elérhetők lesznek a ha­tározataink mások számára, s nem utolsósorban jobbá tehető a jogszabályok nyilvántartása. — Az egri összbírói értekezle­ten többször is hangsúlyozta az egységes bírói szervezet fontossá­gát. Hogyan kell ezt értelmez­nünk? — Ma az anyagi -és szellemi erőnk az egységes bírói szerve­zetben van meg. Ehhez szüksé­ges, hogy a Legfelsőbb Bíróság szervesen kapcsolódjon az or­szág összes többi bíróságához. Ezért is oly lényeges az informá­ciós központ. El tudok képzelni olyan jövőt is, amikor már az igazgatási feladatok sem az Igaz­ságügyi Minisztérium kezében lennének, hanem a már szóba hozott bírói önkormányzati rendszer rendelkezne velük is a szakmai felügyelet mellett. Szalay Zoltán „Szaddám Húszéin nem váltási vezető” Interjú az iszlám közösség szóvivőjével Sokáig szinte az egész Föld nyugtalan volt az iraki háború miatt, s most is óriási gondot okoznak sok helyen ennek következménye: a menekültek áradata. A világ egyértelműen egy embert okol ezért: az elnök Szaddám Huszeint. O pedig az iszlám vallás nevében lép fel, ennek híveit hívja magához szent háborúra, s úgy tűnik, renge­tegen hallgatnak is rá. Bár azért e vallás követői között is sokan vannak, akik már szembefordultak vele. A Magyar Iszlám Közös­ség például nem sorolható Szaddám követői közé. Szóvivőjük, Oszmán Milehi nyilatkozott lapunknak. — Azt tartják az iszlámról — kezdte —, hogy egy abszolút te­kintélyuralmi alapokon nyugvó, autokratikus vallás. Úgy vélik, hogy érvényesül az „egy akol, egy pásztor” elv, tehát hogy egy vélemény a mérvadó, és van a tö­meg, amelyik ezt mindenáron követi. — Ezt azért most igazolni is látszik a valóság... — Igazolni látszik. Amikor a pusztai beduin törzseket Moha­med próféta összefogta a mono­teizmus alapján, ennek az elvnek kellett érvényesülnie. Most is en­nek kell megvalósulnia, mert az az égkör, ahol az iszlám született, az a temperamentum, azok a ter­melési és kulturális hagyomá­nyok egy erős egyéniséget kíván­nak. Ez különösen így van Irán­ban, ahol valójában megszületett az iszlám köztársaság. De azzal, hogy Izrael államot mestersége­sen létrehozták, a politika beha­tolt a vallásba, holott addig sem­mi közük nem volt egymáshoz, arabok és zsidók békésen éltek együtt. Nem az iszlám változott, így jöhetett létre ez a rendkívül sajnálatos és szerencsétlen dolog is, ami Szaddám Húszéin nevé­hez fűződik. — Elmondott néhány dolgot az iszlámról. Én még továbbra is azt hiszem, hogy ebbe belefér az, amit Szaddám Húszéin tesz. De cáfoljon meg! — Igen, első hallásra valóban. Hiszen Szaddám minden muszli- mok vezérének kiáltotta ki ma­gát, de anélkül, hogy megkér­dezte volna azokat. Az iszlám­ban van egy egység, de oda min­denkit választanak, így ennek vezetője sem lehet önhatalmúan valaki. Én is muszlint vagyok, és ezzel az erővel kikiálthatnám magam Bosznia-Hercegovina és Albánia vallási vezetőjének azon az alapon, hogy jobban ismerem a Koránt, mint az egyszerű albán pásztor. Nincs hierarchia az isz­lámban, de vannak irányítók, a tanítók, akiknek jóvá kell hagy­niuk, hogy ki lehet vallási vezető. — Húszéin azonban mégis­csak vezető. Bár elsősorban poli­tikai értelemben az... — így van, Szaddám Húszéin nem vallási vezető, ő elsősorban a Baath, azaz az újjászületés pártjának a vezére, soha nem is volt vallási vezető. Olyannyira, hogy Irakban rendkívüli módon megnyirbálta az egyház jogait. De kihasználta például azt a po­zícióját is, hogy az évek alatt mind a Kelet, mind a Nyugat se­gítségével olyan haderőt hozott létre, amelyik a világ egyik legna­gyobbja. Igaz, most ékesen ki­tűnt, hogy mint hagyományos hadsereg, nem veheti fel a ver­senyt a számítógépekkel. — Miért van az, hogy az isz­lám vallású emberek közül pro­minens személyiségek még nem mondták ki azt, amit most ön? — Azért, mert a Közel-Kele­ten létrehoztak egy mesterséges államot. Azért hajlanak a Husze- in-féle vonalra, mert az egyen­súlyt teremtett a túlságosan Nyu­gat-barát, Amerika-barát szem­lélet mellett. Tudni kell azt is, hogy aki Irakban ími-olvasni tud, azt már mesterként tisztelik. Ezeket a tömegeket — akik rá­adásul nem is szeretik Amerikát — befolyásolni, fanatizálni nem nehéz. Áz iraki kurdok helyzete ráadásul megmutatta, hogy Amerikának mi volt a lényeg eb­ben a háborúban. Amerika — leg­alábbis a mostani események tükrében úgy tűnik — megnyerte a csatát, de elvesztette a háborút. Az iszlám világban mindenkép­pen azzal, hogy egy évtizedek óta pusztított nemzeti kisebbséget prédául otthagyott. Szaddám Húszéin rajtuk bosszulta meg a vereséget. És mivel Amerika ezt jószerivel csak bámulja, azért le­het még mindig nimbusza Hu- szeinnek. Már csak az hiányzik, hogy leüljenek tárgyalni, de ak­kor az Egyesült Államok vég­képp elveszti a tekintélyét az arab világban. — Ön ismeri az ottani helyze­tet, többször járt Bagdadban is. Lát arra lehetőséget — amit so­kan hangsúlyoznak Nyugaton —, hogy saját népe buktassa majd meg Huszeint? — Ő egy újabb Ceausescu, rendkívül elszigetelt diktátor, csak a saját sleppje veszi körül. Ha ebbe valaki be tud épülni, ak­kor látok lehetőséget, különben nem. — Tehát ugyanarról lenne szó, mint Romániában? — Talán igen. De őt valahol ez a nép még mindig nem gyűlöli eléggé, pedig nekik kellene hatá­rozniuk. Bár ezzel a kurdisztáni dologgal Szaddám a történelem­nek afféle Holocaust-figurájává vált... ő nem vallási vezető, nem muszlim, mert az fegyvert csak a saját életének megmentéséért fog. Ennek ellenére azt mondják az emberek: inkább egy Húszéin, mint egy Bush. Az irániak is azt mondják — ahol igen sok prag­matikus politikus van, méltó el­lenfelei az európaiaknak —, hogy semlegesek maradnak, de csak addig, amíg nem területhó- dító háborúról van szó. Ha az úgynevezett iszlám konferencia nem ül össze, akkor ott — még a mi életünk során — ennél is na­gyobb tragédiák történnek majd. — Mindezeket tudva, ön ho­gyan vélekedik Irak jövőjéről? — Iraknak csak akkor van jö­vője, ha Szaddám Huszeinnek már csak múltja lesz... Kovács Attila Almák (Orosz emlék) lagyimírban, az ősi orosz városban tör­tént. A négy lány pár hete él csak itt. Most ösz- szekapaszkodva kuncognak, hideg van, mínusz húsz fok — de moziban voltak, magyar filmet láttak, Kozák András volt a főszereplő, és őket nem érdekelte, hogy szlávos mondatok töltötték be a nézőte­ret, az agyuk rögtön magyarra fordította a szöveget, és ettől má­sok lettek, mint a többi, kabátba burkolózó, fázós orosz... Kozák András is szebbnek tűnt abban az ecetszagú mozi­ban, férfiasnak szinte, és ők szí­vesen meghívták volna az egyet­len éjszakai bárba, amit ismer­tek. Hét rubelért lehetett bemen­ni, de ott legalább adtak vodkát, a faajtón kívül rekedt az állam­hatalmi rendelkezés, a „szuhój zakón”. Máshol, hétköznapo­kon, de akkor is csak kedden meg pénteken, kilométeres so­rok álltak a bodegák előtt bolgár borért, örmény konyakért, na, meg a vodkácskáért, amit becéz­ve simítottak csíkos szatyrukba a borostás öregemberek. ' Ott álltak a piros troli megál­lójában. Alig figyeltek arra a fe­kete alakra, aki néhány perce mereven bámulta őket. Csak ar­ra kapták oda a fejüket, amikor a fekete ruhás szelíd, mély hangon megszólalt. — Gyévuski, ugye, ti magya­rok vagytok? — kérdezte oro­szul. — Igen — és várták, hogy mit akar. — Itt tanultok, nálunk? — Még néhány hétig, hál’ is­tennek, már csak néhány hétig — pontosítottak. — Anyácskátok hiányzik? — faggatózott tovább a fázós öreg­asszony. Azok csak bólogattak. Külön­ben is, mi köze hozzá, mi köze a hiányhoz, az ő itteni idegensé- gükhöz, ahhoz, hogy az első nap bemutattak kétszázuknak egy rendőrt, aki majd vigyáz rájuk, és tényleg, másnap már ott állt a kollégium ajtajában, nézte, ki megy be részegen, még a szobá­ba is benyitott, barátságosan megkérdezte, rendben van-e minden. Négyen igeneitek vissza kombinéban. Az ablakokra gyurmát ragasz­tottak, a résekre, a lukakra, de még így se volt jó, süvített be a szél. Aztán vettek egy hősugár­zót, de nemcsak ők, minden szo­bában vett valaki hősugárzót, mire a portás este nyolckor ki­kapcsolta az áramot. Mert nem elég, hogy a magyarok egy nap kétszer zuhanyoznak, reggel meg este, és szól a magnetofon­juk, és hajszárítóval szárítanak hajat — de még a hősugárzó is. És elegük volt már a görbe pil­lantásokból, hogy itt nem szokás felhúzott térdekkel ülni az órán, ez valami kapitalista rothadás­effektus, és tilos dohányozni az utcán, és teát főzni este tíz után, és vendégségbe menni más nem­zet újaihoz, egyáltalán, szóba áll­ni velük... Az öregasszony sokáig nézte őket. Kinyitotta aztán a táskáját, olyan táskája volt, mint minden fekete, meghajlott öregasszony­nak, orosz, magyar, mindegy. Őt alma volt benne. Négyet kivett, és szinte kapkodva pakolta az egyik lány markába az egészet. Csak néztek. Ilyen nagy és piros almákat csak a piacon lehetett venni, a rendes ár háromszorosáért. Kedvesen ingatta a fejét, mo­solygott. — A fiam Magyarországon halt meg, a háborúban. Azt aka­rom, hogy békessége legyen ná­latok... Nem várta meg a trolit. Elme­nőben még egyszer visszaintett, mintha évek óta ismerné már őket. Doros Judit

Next

/
Oldalképek
Tartalom