Heves Megyei Hírlap, 1991. március (2. évfolyam, 51-76. szám)

1991-03-30 / 75. szám

8. HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1991. március 30., szombat Ünnepek és hagyományok Húsvéti szokások, érdekességek Az idei naptárt forgatva szinte megdöbbentünk, hogy milyen korán, szinte a tavasz elejére esik a húsvét. Kevesen tudjak, hogy már a kereszténység első száza­daiban viták támadtak a húsvét megtartásának időpontjai miatt. Ennek a vitának vetett véget a híres niceai zsinat (325-ben), amely az alábbi határozatot hoz­ta: Húsvét mindig azon a vasár­napon tartassák, amely a tavaszi éjnapegyen utáni holdtöltére kö­vetkezik. Ha a zsidók paszkája is e napra esnék, akkora reá követ­kező vasárnapon. Ennek a dön­tésnek megfelelően a húsvét mindig március 22-e és április 25-e közé esik. Miért ennyire fontos ez a hatá­rozat? Fontossága mind egyházi, mind naptárkészítési szempont­ból lényeges, ugyanis korábbi vagy későbbi megtartásától függ az egész esztendő „mozgó” ün­nepeinek a berendezése. Ha meggondoljuk, hogy a húsvét kezaettől fogva a kereszténység legnagyobb ünnepe, a megváltás és a feltámadás tekintetében ki­magasló a többi ünnepek közül, akkor érthető a naptári elhelye­zés fontossága is. A húsvét az ószövetségben a zsidók egyiptomi kivonulásá­nak, pontosabban annak emlék­ünnepe, hogy a tizedik csapás al­kalmával a zsidók elsősziílötteit a büntető angyal megkímélte. Héberül a pesach, latinul a pas- cha, népi nevén a pászka, vagyis a kovásztalan kenyér ünnepe. Az újszövetségben Jézus halá­lának es feltámadásának, így a kereszténységnek a legkiemel­kedőbb ünnepe, az egyházi év központja. Említettük, hogy lé­vén mozgó ünnep, emiatt hozzá alkalmazkodik minden más ün­nep is. E helyen talán érdemes megemlíteni, hogy a húsvét so­káig kötelező kettős hivatalos egyházi ünnep volt mindaddig, amíg a másnapját X. Pius pápa eltörölte. Többeket foglalkoztat bizo­nyára e jeles ünnep elnevezése. A magyar elnevezés onnan származik, hogy a hívők — a fel­támadás emlékünnepét megelő­ző böjt után — e napon kezdték meg, a húsevést. Ezt megelőzően „vetek” volt a húsevés, így nyil­vánvalóan adódott a húsvét sza­vunk. Az Érdy-kódexben nagy­böjt, „negyvenlőböjt” az egyházi évben, hamvazószerdától hús- vétvasárnapig terjedő idő. Ne menjünk elkönnyelmüen a böjt szó mellett, amelynek régi népnyelvi alakja a „bűt”, megbe­csülendőbecsesrégiségünk, mert még a magyar nyelv szakrális po­gány rétegéből került bele a szó­használatba, a magyar-keresz­tény nyelvezetbe, így kár lenne a feledés homályába dönteni e rö­vid, ősmagyar nyelvi darabkán­kat. Ami a böjt tartalmát illeti, bi­zony azt a korábbi évszázadok­ban rendkívül szigorúan vették (’’szigorú bejt”), s sokan az emlí­tett böjti időszakban csupán ke­nyéren és vízen böjtöltek. Az ókeresztény regula szerint a hús­félék mellett még az úgynevezett „fehér eledeltől— tej, túró, vaj — is tartózkodni kellett, de még tojás sem kerülhetett az asztalra. Később enyhültek az előírá­sok, a régi idők fegyelme lazult, és csupán a húsevéstől kellett tartózkodniok a híveknek. Sok vita volt a böjt körül, de főleg a XVII. században a franciskánu- sok és a jezsuiták között tört ki a nézeteltérés, ugyanis a jezsuiták a „fehér elederevését megenge­dettnek vélték, szemben a fran- ciskánusokkal, akik az őskeresz­tény szokásokhoz ragaszkodtak. Szokásainkat illetően bizony mi is különlegesek voltunk, így a százötven éves török megszállás ideje alatt Allah követői meg­mosolyogták, amikor hamvazó­szerdán a hívek a pap keze által hamuval megjelöltettek. íme, egy török jelentés a magyarok böjti szokásairól: „A keresztények az év egy bi­zonyos időszakában teljesen megzavarodnak, és csak amikor egyes csodálatos port szórnak fe­jükre, térnek vissza önmaguk­hoz. ”E sorokat I. Ferdinánahoz továbbította a fényes „Porta”. Szokás volt az etelszentelés is hamvazószerdán! Sok helyen azt a sonkát is megszenteítették, amelyet húsvétkor fogyasztott a család. Legutoljára Szihalom községben jegyeztek fel a népraj­zosok ételszentelést, amely ma már ritkaságszámba megy. A húsvéti ünnepkörben több olyan jeles ünnep van, amelyről érdemes szólni, bár a fénypont természetesen maga a húsvét. Az alleluja, a beteljesülés külső jelei is impozánsak, megszólalnak a Rómába „ment” harangok, vége a böjtnek, az önmegtartóztatás­nak, ilyenkor eljön az ideje a vi­galomnak, az evésnek, ivásnak, a szórakozásnak. A keresztény vi­lágban az ünnep fénypontja a nagy húsvéti körmenet, amelyet a nyugati egyházakban nagy­szombaton, a keletiekben hús- vétvasárnap reggelén tartanak. Nem lenne teljes ezen összeál­lítás megközelítőleg sem, ha nem szólnánk a húsvéti jelképekről, amelyek egyházi eredetűek, de amelyek helyet kaptak a külső világban is. Fontosak az elede­lek; a bárány, a tojás, a kalács, a zsidóknálapászka, amelyek ere­detüket tekintve a keresztény egyházakban magát Jézust jelké­pezik. Jézus a jó pásztor, aki életét adta juhaiért... Sok vita támadt az idők folya­mán a tojás jelenlétéről a húsvéti jelképek között. A legvalószí­nűbbnek látszik, hogy ez ősi, sőt, pogány eredetre is utal, de jelké- pezi a születést, a feltámadást is. Amint „élet” kél a tojásból, úgy kelt életre a halott Jézus feltáma­dása által, és váltotta meg életé­vel az egész emberiséget. Szokásaink között igen régiek is találhatók, így Erdélyben a Jé­zus-keresés, amelynek nyilván bibliai gyökerei vannak. Ne fe­ledkezzünk meg arról, hogy a húsvét a pogány korban a tel te­metésének ünnepe is volt, így nem véletlenül maradt reánk a fáklya, a faégetés, amely hazánk egyes vidékein szintén megszo­kott volt. A tűz körül gyülekező legények nagy vigalmukban ug­rálták át a mezőn rakott tüzet, es dobáltak bele ócska ruhákat, téli holmikat. Ezen ünnepek felújí­tott szokásairól már vannak is­mereteink (busójárás). Európában mindenütt divat a fánk-, a kalács-, a perecsütés a húsvéti ünnepkörben, de érde­kes módon nem azonos időben. Nálunk a farsangi szalagos fánk a híres, a németek húsvétkor szer­vírozzák! Jelképünk a zöld búza szórása! Ez talán nálunk, ma­gyaroknál a leggyakoribb, és olyan esztendőkben volt reá le­hetőség, amikor a kései húsvét már talált zöld vetést. El nem feledhető, kedves szo­kás a húsvéti öntözködés vagy locsolkodás, amely újabban fel­kapott „divat”, természetesen nem az eredeti szokás szerint — vízzel és vödörrel. A húsvéti lo­csolkodás jó alkalom volt arra, hogy kibéküljenek azok, akik mar unták a haragot. Ezért olyan locsolkodó családok mellé csa­pódtak, akiket szívesen fogad­tak, de a nem várt vendégeknek sem mondhatták, hogy odakint tágasabb. így azután szent volt a béke. A húsvét nagy és szép ünne­pünk. Békességben és szeretet- ben való eltöltése valamennyi­ünk lelki és testi épülésére szol­gál, a hagyományod ápolása pe­dig igazan nemes cselekedet, amely apáról fiúra száll (bogácsi) Kétezer kiadó brüsszeli randevúja Könyvcsodák bemutatója A képregények művészei a népszerű figurákat rajzolták amúgy frissiben, a nagy enciklo­pédiák kiadói sorsjegyeket kí­náltak a látogatóknak, hogy megszerezzék címeiket, a számí­tógépes könyvárusítási progra­mok forgalmazói képernyőiket villogtattak, a gyerekek pros­pektusokat gyűjtöttek, az írók az olvasókkal találkoztak, a rádió- és tévériporterek a hírességeket interjúvolták: a brüsszeli könyv­vásár nagy gépezete egy héten át úgy működött, ahogy a nagy- konyvben meg volt Írva. A közelmúltban huszonhar- madszor rendezték meg a belga fővárosban a hagyományos ta­lálkozót, amely ugyan nem ver­senyezhet a frankfurti könyvvá­sárral, a kiadók legnagyobb ran­devújával, de a francia nyelvű ki­adók rangsorában a genfivel együtt a legjelentősebb. Kétezer kiadó mutatta itt be több száz­ezer publikációját az érdeklődő kollégáknak és a nagyközönség­nek. Miután a rendezvénynek ed­dig hagyományosan otthont adó kiállítási épületét bezárták, idén Brüsszel kongresszusi palotájá­ban rendezték meg a találkozót: mivel az igazából kicsi a vállalko­záshoz, előterében hatalmas sát­rat állítottak fel, s ott helyezték el a belga cégek java részét. Lehetetlen itt felvázolni a be­mutatott művek sokféleségét és gazdag választékát. Irodalmi és tudományos, szakkiadók és spe­cializált könyvházak, művészeti vállalkozások standjai sorakoz­tak egymás mellett, versenyezve egymással abban, hogy miként hívhatják fel magukra a figyel­met. A könyv Nyugaton nem olcsó mulatság: támogatást alig élvez, a vevőnek kell finanszíroznia a teljes árat. Ezzel szemben a kiál­lítás színvonala magas, és sokféle kedvezménnyel, szervezett vá­sárlási formával, könyvklubbal igyekeznek elősegíteni a vásár­lást, a forgalmat. Különösen a nagy sorozatok, enciklopédiák I elentkeznek egyre újabb keres- íedelmi fogásokkal, hitelkonst­rukciókkal, tetézik ajándékok­kal a drága kiadványokat, hogy vevőre találjanak a kemény ver­seny közepette. A könyvvásár látogatói talál­kozhattak a piac idei szenzációi­val, kezdve Elizabeth Taylor életrajzával, Kirk Douglas ön­életrajzával (mert az amerikai bestsellerek természetesen ha­mar átkelnek az óceánon) és Gil­les Perrault Barátunk a király cí­mű, II. Hasszán marokkói ural­kodót bíráló művével, amely po­litikai vihart kavart, és feszültsé­get támasztott Franciaország és Marokkó között. Henri Troyat II. Sándor cárról szóló regénye a mai viszonyokra való számos utalásával keltett feltűnést, Ca- vanna, az ismert esszéista „vér­tolulásaival” (Coups de sang — valahogy így lehet fordítani új könyve címet). De természetesen igazságta­lan lenne kiemelni bármely mű­vet a sok százezerből, az a látoga­tó magánügye, ha lenyűgözte a Larousse fantasztikus, tízkötetes művészettörténete, amelynek ara a teljes sorozatéval veieKsziK, de egyedülállóan szép kiadvány, bőr címlapján Picasso grafikai­val. A kongresszusi palotában a látogató megismerkedhetett a belga és a francia kiadók mellett számos más ország könyvtermé- sével is: így kínai, szovjet és a magyar publikációkkal. Jelen volt a Kultúra is: mint Dufala Ákos és Róth Mária, a cég két képviselője elmondotta: mind magyar, mind idegen nyelvű publikációinkkal szép sikert arattunk. Ami az előbbit illeti, a Belgiumban élő magyarok szá­mára éppen az évenként meg­rendezett könyvvásár a legjobb alkalom arra, hogy felfrissítsék készletüket, beszerezzék az új­donságokat, hiszen a Kultúra rendszeres résztvevő, és Belgi­umban niqcs magyar könyvke­reskedés. így több száz magyar nyelvű mű, nem egy szép és drá­ga könyv talált gazdára. Az idegen nyelvű publikációk terén némi hátrány, hogy első­sorban angol nyelvűek: a sza­kácskönyvek, az útikalauzok így is szép sikert arattak. Türelmet­lenül várnak a tanulni kívánó belgák, vagy belgiumi magyarok f yermekei egy új, jó nyelvtan- ónyvet a magyarul tanulók szá­mára, nagy kereslet lenne szótár iránt is. A magyar könyvek sikere mindenesetre tanúsítja a megnö­vekedett érdeklődést irántunk most, hogy a francia ajkú közvé­lemény is tudatára ébredt Kö- zép-Kelet-Európa változásai­nak. Gömöri György: Hazatérés Mint álomban, a fák olyan kuszák és homálybaveszőek; kopott utcákon bandukolsz - a házak gonddal viselősek. A szerelem, mint gázlámpa, hunyorog a budai parton - busz dörömböl a Lánchídon, fáradt utas, leszáll az alkony. A köd, a köd, az őszi köd összeborul az alkonyattal, valahol langyos eszpresszók várnak sustorgó, halk zsivajjal. De hirtelen elfog a vágy a Montparnasszért, és megérted: itthon vagy. Ez hát a hazád - és nincsen hová hazatérned. R agyogó, virágillatos, barkás húsvét volt. A templomban a feltá­madt Jézus dicsőségére szóltak a harangok, a körmenet mint dí­szes kígyó hullámzott a páston, ahol a bencések kolostora állott, de már sarkköve is alig akadt a hajdani apátságnak. — Laudétur Jézus Krisztus!— üdvözölte Babirák atyát a fiú, aki — noha szaléziánus szerzetes volt — valahogyan ottfelejtődött az isten háta mögötti falucska parókiáján, és szakállánál csu­pán a hite volt nagyobb. Az „In etemum” alig hagyta el a pap ajkát, amikor a fiú egyszer­re magán érezte szeh'd tekintetét. A körmenetesek szétszéledtek, a falu ünnepi, húsvéti fényben úszott, a pást zöld gyepén kisli­bákat legeltettek. Az atya intésé­re melléje szegődött, és némán lépegettek a repkénnyel benőtt parókia felé. Meglepte a szoba szerzetesi egyszerűsége, amely inkább hasonlított sekrestyéhez, mint kényelmes otthonhoz. — Jövőre mihez kezdesz? Miközben elhelyezkedett az öreg tonettszéken, máris a kér­déssel birkózott, és szeh'd Dávid­nak érezte magát a góliáti felad­vány hallatán. Negyedikes gim­nazista volt, apját elvitte a rák, további taníttatása bizonytalan volt, mint a kutya vacsorája. — Nem tudom, atyám. Pirítóst ropogtatott a csipke­teához Babirák atya, miközben gondolatai valahol a messze tá­volban kalandoztak. Nem sokkal később kopogtattak, és belépett Eitner Ernő úr, a környék leg­módosabb embere. Jöttére tisztelettel felállt, és — Nyúl és bárány hogy ne zavarjon — menni ké­szülődött, mire Babirák atya so- katmondóan rámutatott: — Róla beszéltem... Húsvét másnapjának délután­jára hivatalos lett Eitner úr kúri­ájába, bár a személyes és rendkí­vül kedves meghívásból éppen úgy nem értett semmit, mint az atya bemutatásából. Keveset aludt azon az éjsza­kán, és sehogyan sem ment a fe­jébe, hogy mit keres ő tulajdon­képpen a kastélyban. Mindemel­lett pontos volt, és bejelenttette magát a szobalánnyal. Eitner úr úgy fogadta, mintha régi ismerő­se lenne, majd bizalmas beszél­getésbe keveredtek. Elmonda­tott a diákkal néhány aesopusi mesét, amelyek közül a Békák királyt kémek című nyerte meg legjobban a tetszését. Később minden különösebb köntörfala­zás nélkül közölte, hogy beíratja majd szeptembertől a tanítókép­zőbe, és fedezi a költségeket... Mondani készült valamit, de az úr a szavába vágott: — Hagyd el! Én tehetős em­ber vagyok, és kötelességem, hogy az Úr jótéteményeiért — csekély viszonzásul — neki némi hálával kedveskedjek... E nap fordulópont volt az éle­tében. Vasárnap délutánonként átjárt beszélgetni Eitner úrhoz, aki társasághiányban is szenve­dett. Amint teltek-múltak a hó­napok, őszinte társalgások — sőt, mi több —, viták is zajlottak közöttük, s annyira felbátoro­dott, hogy megtudakolta, ho­gyan szerezte Eitner úr a vagyo­nát. — Nyulakból! Értetlenül bámult, de a kérde­zett megerősítette állítását. — Nyulakat tartottam, ezek­ből vásároltam néhány bárányt, amelyek gyorsan szaporodtak. — És a nyulak? Elnevette magát, és cigarettá­val kínálta. — Nem dohányzom. — Jól teszed! A fiú észrevette, hogy Eitner úr szívesen beszél hajdani énjé­ről, gazdagságának kezdetéről, és boldognak látszott, hogy foly­tathatja az előbbi kérdésre a vá­laszt. — Nyúlbőrrel kereskedtem. Jó illatú Havanna szivart szí­vott, amitől kellemes lett a szoba. — Felugrott a szőrme ára! Öt vadnyúl bőréért adtak egy mázsa búzát. Szerencsém volt, mert ugyanabban az esztendőben szé­pen fizettek a gyapjúért is... Eitner úr sohasem ivott kávét, helyette csodálatos aromájú kí­nai és indiai teákat szolgált fel neki a szobalány. Nézte az egér- keszemű csont és bőr emberkét, amint illatos szivarfüstbe burko­lózva szürcsölte megszokott csé­széjéből a teát. — Nyúlból és birkából gazda­godott volna meg? Az úr fuldokló nevetés köze­pette csapkodott maga előtt a le­vegőben, mintha tolakodó legye­ket hajtana, aztán valamit mesél­ni kezdett az ilyen meg olyan ta­nyáról, a bőrgyáráról és a nyuga­ti üzleti érdekeltségeiről, ame­lyekből ő úgyszólván egyetlen szót sem értett. — Ide sem figyelsz! A szemrehányást ifjúi hánya- vetiséggel, kamaszos szemtelen­séggel fogadta, és bevallotta, hogy egy csöppet sem érdekli az egész, és számára — mint kurió­zum — mindössze a nyúl és a bá­rány érdekes. — De miért? — csodálkozott Eitner úr. — Én, kérem, tanítónak ké­szülök. Egy életreszólóan sze­gény embernek, aki az élet tarka „meséit” tartja a legnagyobb kincsnek a világon... Szalay István Petőfi Irodalmi Múzeum Ungváron Adakozókban nem volt hiány Van Ungváron, a bal parti vá­rosrész főterén egy épület. Nem építészeti remekmű, mégis jel­legzetessége a városnak, sőt, ereklyének tekintik a kárpátalja­iak. Énnek az épületnek a helyén állt ugyanis egykor a Fekete Sas Szálló, melyben — ha csupán egy éjszakára is — megszállt 1847 jú­liusában Petőfi Sándor. Az épü­let falán márványtáblába vésett szavak emlékeztetnek az ese­ményre, átellenben pedig a kis park hólepte pázsitján áll a költő szobra, Ferenczi Béni alkotása. Az épületben a művészeti iskola kapott helyet, és a Petőfi Irodal­mi Múzeum. Hosszú története van e múze­um létrehozásának. Évekig tar­tott a vajúdás, pedig nem voltak kevesen a mindent vállaló, tenni akaró Petőfi-hívek. A lelkese­déssel azonban nem lehetett messzire jutni, anyagiakra, szak­emberekre is szükség volt a mú­zeumteremtéshez. Különösen elkötelezett híve és szorgalmazó­ja lett eme nemes ügynek a belo­rusz nemzetiségű Anatolij Do- nyec, a művészeti iskola igazga­tója. Ó találta meg a szponzoro­kat, a Patent Nyomdaipari Vál­lalat, valamint a péterfalvai és a nagydobronyi kolhoz vezetőinek személyében. A szaktanácsadói szerepet pedig Váradi Stemberg János professzor, a neves Petőfi- kutató vállalta. A szervezőmun­kán kívül a professzor saját Pető- fi-gyűjteményének féltve őrzött, ritka ereklyének számító darab­jait is a múzeumnak ajándékoz­ta. Sokan és sokfelől járultak hozzá az irodalmi múzeum anya­gainak összegyűjtéséhez, a többi között a Széchényi könyvtár és a Petőfi Irodalmi Múzeum, a Ma­gyar Köztársaság kijevi főkonzu­látusa, a kárpátaljai területi könyvtár. Akadtak szép szám­ban egyéni felajánlók is, mint például Jurij Skrobinec költő és műfordító, aki Petőfi műveinek ukrán nyelven megjelentetett kötetét ajándékozta a múzeum­nak. Ott látható a múzeum tárló­iban Horváth Anna kárpátaljai képzőművésznek a Megy a ju­hász a szamáron című vershez készített kisplasztikája, Tarasz Rusznák a költőt megörökítő, egész alakos szobrát, Varga Gyula ungvári lakos pedig a múlt században kiadott Petőfi-album fennmaradt példányát adta a múzeumnak. Persze, sok más kiállítási anyag is látható a múlt év végén ünnepélyesen megnyitott Petőfi- múzeumban. A tárlók anyagai a gyermekkortól egész jelenünkig tekintik át a költő életét, tevé­kenységét, a személye köré fonó­dott legendákat. A vitrinekben egy-egy életszakaszt összesűrítve kaptak helyet az anyagok, ma­gyar és ukrán nyelvű szöveg kísé­retében. Köztük ugyancsak ma­gyar és ukrán nyelven egy-egy is­mert Petőfi-vers kapott helyet. A kiállítás első anyaga a Szü­lőföldemen című vers első szaka­sza, a mellette levő tárlóban pe­dig a költő szüleiről, szülőházá­ról, iskoláiról, egyik bizonyítvá­nyáról, nyomtatásban megjelent első verséről készült felvételek, illetve másolatok láthatók, to- íkbbá ott van a költő első köteté­nek borítólapja, valamint annak a saját kezével út szerződésnek a fotókópiája, melynek alapján 1848-ban verseinek gyűjtemé­nyes kötetét kiadták. Megismerheti a múzeum láto­gatója a szabadságharc költőjét, a feltételezett segesvári emlék­helyet és sok-sok könyvet: a fel­mérhetetlen értékű Petőfi-szó- tárt, Endrődi Sándor, Hatvány Lajos, Illyés Gyula köteteit. És persze, a külön vitrinben csopor­tosított azon kiadványokat, me­lyek a szibériai legenda nyomán láttak napvilágot. Elég sok anyag foglalkozik a költő Kárpátaljá­hoz fűződő kapcsolatával, emléké­nek ápolásával, szovjetunióbeli nép­szerűségének bemutatásával. Z Lt*C G U Z H = ‘U §1

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom