Heves Megyei Hírlap, 1991. március (2. évfolyam, 51-76. szám)

1991-03-23 / 69. szám

HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1991. március 23., szombat Egy négy évtizeden át tiltott regény margójára Wass Albert: Afuntineli boszorkány Habentsuafata libelli— a könyveknek megvan a maguk sorsa. Az egyik töretlen íveléssel hódítja meg a világot, szerez rajongókat, a má­sik hosszú évek múltán, csak nagy kerülővel érkezhet meg tulajdon értő és befogadó közegébe: az anyanyelvi olvasók táborához. Ez lett a sorsa Wass Albert remekművének, A funtineli boszorkánynak is. 1952-ben jelent meg először, mégpedig a nyugati magyar irodalom elsöprő sikerű alkotáséiként, s csak most, majd negyven esztendő el­múltával érkezett haza. Korábban a határon elkobozták, a posta visz- szaküldte, s a szerencse kedvelnének tudhatta magát az, aki külföl­dön járva elolvashatta. Pedig ez a csodálatos trilógia semmi olyat nem tartalmaz, ami „ideológiailag” nemkívánatosnak minősült volna. Sőt! Erdély jó emberöltő előtti múltjáról egy olyan példaértékű rajzot kínál, amely sok tekintetben a mának szóló üzenet! Wass A Ibert valaha erdélyi gróf volt, s már a két világháború közöt­ti időkben is sikeresnek tekinthető író (1944-ben, a pályája kezdetén egy ideig Egerben is tanárkodé Makay GusztávírXn róla az utolsó ha­zai méltatást a Magyar Csillogóan), ma pedig „Amerikában élő hon­fitársunk”, a nyugati magyar irodalom egyik nesztora és reprezentán­sa. Már 1946-ban megírta az emigrációs irodalom egyik „első nagy könyvsikerének bizonyult” művét, Adjátok vissza a hegyeimet cím­mel, amely nemcsak magyarul, de német, spanyol és angol fordítás­ban is sikerkönyv lett. A funtineli boszorkány vélhetően itthon is hamar népszerű lesz. Mert erre is érvényesek ama svéd irodalomtanárnő szavai, aki Ivó Andric Nobel-dija kapcsán jegyezte meg: „Végre olyan író kapta a kitüntetést, aki gyönyörűen ír, és akit épp ezért élvezettel lehet olvas­ni.” Nos, aki már netán olvasta a trilógiát, tanúsíthatja: Wass Albert is gyönyörűen ír, és élvezettel lehet olvasni. A Maros völgyében, Déda, Marosvécs, Ratosnya vidékén játszódó történet a havaslakó nép világába viszi az olvasót. Csodálatos régió: „Keleten a Pietrosz..., Cserbükk..., Kelemen..., délen az ilvai, bélbo­ri, borszéki hegyek..., nyugat felé a görgényi gerincek szelíd láncai, és északon a lapos tetejű Istenszéke...” Ebben a mesés, vadregényes táj­ban élnek, ölelnek, szeretnek, örülnek és szenvednek a regény hősei. Nuca, Tóderik, Dumitru, Vénség, Iván és az öreg Sándru és fiai, Szőr­fülű, az örmény kocsmáros, a haramiává lett Bandilla, s a vidék birto­kosai: a vécsi báró, Éltető uraság, Gáspár úrfi, s még számosán az itt nem említettek. A történet az Urszuban tanyát verő Tóderik, s a kis Nuca színrelé­pésével indul, s a Funtinelen zárul. A szűkszavúság és nyerseség fo­galmaival illethető expozíciót követően érdekfeszítő eseménytörté­net következik, amelynek epizódjai önmagukban is kiérdemelnék a szépírói remeklés minősítését — egy-egy elbeszélés valamennyi. Mert nem csupán Nuca nagylánnyá növekedésének, szerelmének, csaló­dásainak és sorsa beteljesülésének történetét ismerjük meg, hanem a felsoroltak legtöbbjének életstációit is. Döbbenetes emberi sorsok és döbbenetes emberi tartás és méltóság az esetek minndegyikében. És közben — miként egy monumentális díszlet — elénk tárul a havasi vi­lág minden szépsége és csodája. A havasok, ahol „ostorral veri a zá­por a világot”; ahol „fehér fénnyel villám hasítja ketté a zápor palást­ját”; ahol az emberek között „lassú beszédet virágzik a csönd”; ahol reggelente „a patakokon vastagon ül... a hajnal teje”, a köd; ahol az éjszaka távoztakor „a virradat már valahol” „a felhők között” „této­vázik”; ahol a csöndes szavú emberek zivatar idején némán „nézik az időt”; s ahol a leányszem olyan „mély... és tiszta, mint azok a kis kék tavak a hegyek tetején...” És korántse higgye a kedves olvasó, hogy e tájrajzban testet öltő csodának ezzel vége van. A trilógia minden lapján jelen van a havasi világ megannyi szépsége: fák, virágok, bokrok, üverek és szíriek, kristályvizű források és patakok, vérszomjas farkasok és szelíd őzek, királyi szarvasok s a plájászok juhnyájai a legelőkön. S lám: a termé­szet ezernyi csodája, törvényes, sajátos, de igazságos rendje is kevés ahhoz, hogy az ember jó legyen. Mert hiába megy a világ elől a vén Tóderik a csöppnyi Nucával a havasok közé, a világ utánamegy. S akik a világból képletesen avagy valóságosan is követik, azok nem a havasok, hanem a világ törvényei szerint élnek és cselekszenek — nemegyszer mások rovására. Ahogy az öreg Birtalan mondja: „Az embereket, a többit... elrontotta... az, hogy nem voltak soha egyedül, és nem tanulhattak meg olyan dolgokat, amiket az erdő meg az egye­düllét tarnt. Hanem megteltek sok másféle dologgal, hazugságokkal, amiket egymásnak összehazudtak, félelmekkel, amikkel egymást ri- asztgatták, és megteltek valami rosszasággal, ami a szemükre borult, mint egy hályog... és csak azon keresztül tudják látni a világot és a töb­bi dolgokat...” A tragikus életsorsok ábrázolása, a varázslatos tájrajz vagy a sajá­tos írói bölcselet még korántsem jelenti a mű értékhordozóinak teljes spektrumát. A páratlan kompozíció, a mértéktartó, de annál érdek- feszítőbb vadászjelenetek, a jellemrajzok, a cselekmény fordulatos­sága, a hiedelemvilág stb. sorolható még el talán, mint a legfontosab­bak. És a regényinformáció, az életanyag gazdagsága, amely végső soron a havasi világ, a havasi létforma enciklopédiájává emeli a re­gényt. Mert az erdélyi havasok világáról már él egy színárnyalatok­ban gazdag kép az olvasóban, az, amelynek szépírói forrásvidéke is jól ismert: a legnemesebb magyar nyelvű széppróza, Tamási Áron és Nyíró József munkai. Most mégis azt kell mondanunk: Wass Albert műve teszi teljessé az erdélyi táj e csodálatos szépírói eszközökkel raj­zolt pannóját... "Mindezek az idők” persze „elteltek már régen”. „Ma vonatok dü­börgése tölti meg a Maros völgyét, s fűrésztelepek szirénája sivít bele az erdők csöndjébe, s ha valaki siető útján, egyik irtástól a másikig menve, áthalad egy-egy... eldugott tisztáson, a régi faházak dőlt rom­jait látja, nem ér rá gondolkozni azon, hogy ki is élhetett valamikor abban a házban. Régi életek sok furcsa titkát belepte már a moha, mint ahogy belepte az ösvényeket is régen, melyeken hajdan emberek jártak ismeretlen célok után, s melyek ma már nem vezetnek sehova.” Emlék lett minden. Ám, hogy az emlék mégsem múljék el nyomtalan az időben, az író Wass Albert maradandóvá tette „a tisztességadás ácsolt fakeresztjének” szánt művével... Lőkös István Olasz folyóirat a Szovjetunióban Az APN hírügynökség és a milánói Europeo könyvkiadó TU ITI címmel szovjet - olasz folyóirat alapítására kötött meg­állapodást Moszkvában. A vál­lalkozás az olaszországi Anten- na-3 nevű magántelevíziós tár­saság és az Expo ST cég közre­működésével jött létre. A TUT- TI havonta egyszer jelenik meg. Bolognában adják ki orosz nyel­ven, és kizárólag a Szovjetunió­ban kerül terjesztésre. A folyóirat célja, hogy a szovjet olvasót meg­ismertesse az olasz élet különbö­ző területeivel, Olaszország ősi kultúrájával, képzőművészeti al­kotásaival, nemzeti hagyomá­nyaival. A szovjet üzletembereknek is hasznára lesz ez a folyóirat. Az olasz gazdaság eredményeit és a technikai újdonságokat ismerte­tő cikkeken kívül a folyóirat köz­li olyan cégek reklámjait is, ame­lyek szovjet partnereikkel üzleti kapcsolatokat akarnak kialakí­tani. A TUTTI első száma a múlt év végén jelent meg 150 ezer induló példányszámban. Ára 3 rubel. Tavaszi csokor M orcos, testet, lelket sa­nyargató telet ha­gyunk magunk mö­gött. A jégcsapokká keménye­déit szívek olvadozó cseppjei is inkább bánatot, mint örömet hordoznak, és a remény csak fél­ve, titokban bujkál közöttük. Ki­áltani szeretnénk, de a hitetlen­ség a torkunkra fagyasztja a szót, amely kimondatlanságában ép­pen a legfájdalmasabb, félelmet és bizonytalanságot szül. És mi mégis reménykedünk, mert az ember természete ilyen: napfényt sejt a tétova fénysugár­ban, meleget egy marék parázs­ban, tavaszt, ha a felhők mögül elő-előbukkan a nap. Hajnalban eső veri az ablakot, a szél, mint nyüszítő kutya fütyül a házak között, öreg kémények­ből kesernyés koromszag árad szerteszét. Szendergésemet fur­csa álmok zavarják, sok katonát és vért látok, amelyekben a teg­nap esti tévéképek iszonyatait vélem felfedezni, aztán nyugod- tabbá válik a szunnyadás: mada­rakat látok, a levegő szárnyas ka­landorait, amint éppen szere­lemre, fészekrakásra vágyva ha­zaérkeznek. — A tavaszi szelek szárnyán jöttünk! — újságolja a barázda- billegető, szárnyait szitálva bi­zonygatja ezt a pacsirta, és az ör­vösgalamb szíve csordultig van izgalmas, tavaszi várakozással. Kinyitom az ablakot, a felhők eltakarodtak az égről, fény öleli körül álmaimmal együtt az egész szobát. Gerlék turbékolnak a park kopasz ágain, feketerigók futkosnak a bokrok alatt, és a dermedt fagytól oldódó földben lárvákat, gilisztát keresnek. Szin­te mulatságos a tüsténkedésük, amint szaladgálnak a bokrok alatt, és bekiáltanak az ablakon: ébredjen fel, hogy alhatik ilyen­kor valaki, amikor mi már érez­zük a tavaszt? — Kicsit ér, kicsit ér... szólal meg a cinke, noha az ő hangján is érzem, hogy ezt nem komolyan mondja, csak úgy kiabál tavaszos jókedvében, és csodálkozik, hogy a morcos emberek milyen nehezen értik meg, hogy végét járja már a tél, az ajtóban a ta­vasz, erről szól a rigófütty és a cinkenóta... A hét végén nem bírom a négy fal között, hátizsákos barátom­mal járom az erdőt, tüdőt tágító hegyi ösvényeink titokzatosak és ígéretesek. Áz erdő aüg nőtt ta­valy óta, az öreg fácánkakas most is itt gallyaz mellettem, úgy hangoskodik mintha tudná, hogy fegyvertelen a vadász, a pintyőke is abba a bokorb^ re­pül, ahová tavaly szokott, egy denevér a fejem fölött libben el. — Csak ez a kutya szél ne fúj­na! Csakhogy a szélnek fújnia kell ahhoz, hogy tavasz legyen, ez a természet rendje, mint ahogyan a zivatar sincs fellegek nélkül. Szürkül az ég alja, a völgyekben megbújó sötétség tolvaj módjára lopakodik mind feljebb, a nappal birkózik az éjszakával, éppen úgy, mint a tavasz a téllel. Harc ez, méghozzá nem is akármilyen, ősi törvények szerint, ősi pa­rancsra történik minden, és ebbe a változásba az ember — bármi­lyen nagy úr — nem szólhat bele. Kis pontok vagyunk a természet törvényeihez képest, gyakorlat­lan ügyvédbojtárok, kontárok és hivatlan prókátorok, akik tudni vélik azt, amit még nem is sejthe­tünk, mivel csupán csak részecs­kéi vagyunk a Természetnek. — Hallgassa csak! Forgatom a fejem, kibicsak­lott nyakam fejemmel együtt be­lefárad mind a filozófiai eszme- futtatásokba, mind az ég bámu­lásába, ahol mégiscsak felcsillan valami. — Ott az Esthajnalcsillag! Nagyot dobban a fegyvertelen vadász szíve a szeles, de langyos márciusi estén, amikor a szár­nyas világ szerelmi kalandjainak kezdődő időszakában, a mézes­heteket ígérő tavasz legelején megpillantja az első hosszúcsőrű madarat a szalonkát. Úgy utaz­nak, mint az inkognitóban surra­nó feleségek a titkos légyottra, kiszámíthatatlanul és némán. Régről tudom, hogy először — a tavaszi lesen — csupán a szállás- csinálóikat várhatom, akik hang­talanul elsurrannak a fejünk fö­lött, és mint a villám csapnak a bokrok közé, úgy tűnnek el a sze­meink elől. — Hallotta? Semmit sem hallok, csupán a szél tilinkózik a gallyak között, rázza a cserfák tavalyi rokojáit, de érzem a föld szagát, a fagytól dermedt cserjék kesernyés ízét, szinte harapom és tudom, hogy ez már a tavasz része. Az égóceánon, mint parányi világítótornyok ragyognak fel a csillagok: A Göncöl, a Fiastyúk és a többiek, miközben ránk bo­rul az este. Ma hiába várjuk a hosszúcsőrűeket, néhány bagoly üzen egymásnak, de mi a madár­nyelv analfabétái mit sem sej­tünk abból, hogy ők miről be­szélnek. Sokak szerint olyan üres, egy­hangú az erdő, amíg a szalonkák meg nem érkeznek, mert ez a fél­énk kis madár hozza meg a válto­zatosságot, ő jelenti a tavaszi hír­verést, a hosszú tél végét. Ám moccannak a madárszívek, és napról napra hangosabbá válik a szalonkales, hangokkal telik meg a levegő, apró árnyékok libben­nek a bokrok között, szélesedik a tavasz... — Majd holnap! És az éltető remény erősödik bennünk, amelynek manapság oly nagy híjával vagyunk, noha tudjuk, ismerjük a kerékforgás elméletét, amely szerint a re­ménykedésnek realitása van. Másnap langyos eső áztatja a tavaszt váró, kopasz földet. Egyik-másik felhő, mintha nem is lenne igazi, csak úgy oda van rajzolva az égre, világos a széle, puffadó a közepe, az egész olyan, mint egy nagy foszlósbélű kalács, amelyet húsvétra sütnek a háziasszonyok. A kora tavaszi zápor amilyen hamar jött, olyan gyorsan továbbáll, a tavasz derűjében, és borújában leli játékos kedvét. Ilyenkor márciusban már a való­ságos tavasz szenteltvize ez, amelytől kizöldellnek az elhalt növények, feltámadnak a füvek, és előbújnak a virágok. Tavaszlesünkről emlékként egy csokor hóvirág maradt... Szalay István Konczek József Kurdics a menny­országban Kurdics egyik reggel a menny­országban egy pádon üldögélt. Erősen tűzött a nap, ezért le­hunyta a szemét, majd amikor újra kinyitotta, a sugárzóan kék égi porta felhőkből tornyosuló hatalmas ívei borultak a feje fölé, duzzadt-gömbölyű robusztus felhőépítmények, kupolák, csa­varvonalú oszlopok, s a messszi távolból tisztán áradt az egyenle­tes, aranyszínű fény, majd nem­sokára, felszikrázva egy vakítóan fehér felhő sarkán, a nap be­úszott valamiféle derűs égi ud­varba, jobbról-balról szél feszí­tette a felhőpalotát, s jól látszott, hogyan nyílik meg fokról fokra, s foszlik széjjel a nagy fal. Egy pillanatra, mint hópely- hek a vízben, a duzzadt tömeg szélén leszakadó laza anyag mintha szabályos szerkezetet mutatott volna, ám hamar kide­rült, hogy csak káprázat az egész. Elolvadt, felszívódott a kékség­ben. A felhőfal mégegyszer kitü- remkedett, majd elvékonyodott, s gigantikus fodrai mögött ugyanaz a kékség bukkant elő. Kurdics csak nézte, nézte ezt a csodálatosságot, s érezte, mint zuhan, úszik, száll valaminek a mélysége felé. De hogy mi lenne az, elképzelni sem bírta. Mint ahogyan azt sem érzékelte, lefelé vagy fölfelé mozog egyáltalán. Szabadon, félelem nélkül hul­lott, hullott valahová, s olyan ha­talmas és szelíd volt a mély. Átengedte magát a súlytalan­ságnak, s úgy tűnt, hogy minden erőfeszítés nélkül lehet a köz­pontja mindannak, amit lát, ér­zékel, amit sejthet az elosztó fel­hők mögött. Amint a tekintete lejebb szállt a zöld barátságos tartományába, meglepődve ta­pasztalta, hogy irányítani tudja magát, sőt, hogy ő maga azonos valamilyen anyagtalan energiá­val vagy mivel, s ahhoz, hogy helyzetét változtassa, elégséges a tekintetét elfordítania. "Lehet, hogy én vagyok az Is­ten?” — gondolta ijedten. Eltű­nődött aztán, belenézte magát a kékségbe ismét, majd elsúlyosí­totta nézését, hogy megint le­szálljon a zöldhöz. Mintha egy lassan mozgó hajóhintában len­ne, hogy az ég nem rohant hirte­len a feje fölé, hanem lassúda- dan, fokozatosan váltott át kék­ből a zöld, zöldből a kék, aho­gyan éppen kívánta. Egyszercsak felfedezte a szíve egyenletes dobbanásait.” Ezek szerint mégiscsak ember va­gyok” — futott át agyán a gondo­lat, de a játékot nem volt kedve abbahagyni. A gyerekdal már jó ideje a fü­lében motoszkált, hallotta eddig is csak nem figyelt rá. Most arra nézett. Az éneklő gyerekek aranysárga csillagvirággal bon­tott bokor mellett álltak szépen egymás kezét fogva, s nagy, dús orgonafürtöt lengetve egy kelle­mes fürdőruhás iíjú női jelenség vezényelte őket. Később a gyere­kek a madarakról kérdezgették az iíjú hölgyet, Kurdics pedig örömmel vette tudomásul, hogy itt a mennyországban szép, teljes mondatokban beszélnek az em­berek. Szerette volna odanézni magát az óvónéniszerű kedves jelenség elé, hogy az arcát is megpillanthassa, ám mire eltö­kélte magát, amaz, ruganyos lép­tekkel már oda is lépett hozzá: „Nem hideg ez a pad?” Milyen aranyos, gondolta Kurdics, csak úgy, közvetlenül megszólít en­gem, lehet, hogy mellém fog ülni. Kurdics megköszönte az érdek­lődést, majd azt felelte, hogy nem is vette észre. „Csak azért, mert így május első napjaiban még nagyon vigyázni kell az ilyen dolgokkal!” — mondta hamiská­san mosolyogva a bájos hölgy. Látva, hogy Kurdics a zsebeit ta­pogatja, kecses mozdulattal át­nyújtott neki egy szál cigarettát, felkattintotta a melltartójából előhalászott gyöngyházberaká- sos öngyújtót is, s amikor Kur­dics nagyot szívott az illatos, lágy füstből, könnyed mozdulattal melléült a padra. Ahogy Kurdics odanézett a bokájára, látta, hogy ebben a pillanatban millió virág nyílik a fűben. „Kér egy kávét?” — kérdezte feléje fordulva a le­ány, s szépvonalú bokáját meg­villantva már futott is a bokor­hoz. A termosz kupakját csavar­gatva jött vissza. „Sajnos, tejet nem tudok adni... egyébként nem cukroztam meg. Kér hozzá egy édeskét?” Kurdics elhárító mozdulattal egyúttal meg is kö­szönte, majd átvette, és a padra tette a kávét. Mire belekortyolt, a gyönyörű nő már megint nem volt ott. Megitta a kávét, s a válla fölött hátranézve pillantotta meg az if­jú hölgyet, amint kézenfogva ve­zet vissza egy gyermeket a rétet szegélyező virágfák alól. Menet közben lehajolva felemelt muta­tóujjával oktatgatta türelmesen, hogy nem szabad virággal dobál­ni a járdán sétáló bácsikat. „Ak­kor menjünk labdázni!” — mondta a göndörhajú gyermek, s már hozta is a nagy pöttyös lab­dát. Kurdicsnak kavargóit egy kicsit a feje, mert még mindig érezte az előző éjszaka hatását, de azért kedvtelve nézegette a labdázó párost. Végigsimított a homlokán, s hogy újra rájuk pil­lantott, a gyermek a csillagvirá­gos bokor felé futott. Mire a bo­kor alól előhalászta a labdát, az égen újra kisütött a nap. Kurdics lehunyta szemét, arcát süttette a nappal. Később megint beborult egy pillanatra, s amint felnézett, látta, hogy a gyermek megint a bokor alól kanalazza ki a labdát. Akkor a szép óvónéni megfogta, és egy hálószatyorba rakva fel­akasztotta egy tulipánfa ágára. A gyermek ágaskodott utána egy ideig. Kurdics odalépett, hogy segítsen neki levenni. A labda olyan forró volt, hogy szinte megégette a kezét. Néhányszor még megpróbálta megérinteni, aztán letett róla. "Kérsz ilyent?”- hallotta a há­ta mögül. Á gyermek állt ott, és valami felhőszerű anyagból csi­pegetett. Kurdics is csípett belő­le, de mire bekapta volna, már semmi sem volt az ujjai között. „Onnan hoztam” — mutatott a rét széle felé a gyermek. Kurdics odanézett. Egy ke­rékpárra szerelt dobozból sor­ban csavarodtak elő a felhőcs- kék. Aki a kereket forgatta, hát­tal állt, s el-elkapdosta a hófehér foszlányokat egy-egy kispálcá- val, majd sorban a gyerekeknek nyújtotta őket. A dobozból a kék égre is szökve úsztak föl a fel- hőcskék... Odament a kerékpárhoz. Az öregember rámosolygott. Vá­szonruhát viselt, melléig ért a hó­fehér szakálla, övébe tűzve egy nagy kapukulcs ragyogott, feje fölött pedig valami fényes rézka­rika lebegett. ’’Bocsásson meg, hol vagyunk most? Mi ez a hely itt...” — szólí­totta meg Kurdics az öreget. Hol lennénk? Hát nem lát­ja, hogy a mennyországban?” — kacsintott rá az öregem­ber.

Next

/
Oldalképek
Tartalom