Heves Megyei Hírlap, 1991. február (2. évfolyam, 27-50. szám)
1991-02-09 / 34. szám
HÍRLAP, 1991. február 9., szombat HÉTVÉGI MAGAZIN 9. Temesvár nem marad egyedül! A magyarországi olvasó számára is köztudott tény az, hogy az 1989 decemberi romániai forradalom gyújtószikrája Temesváron pattant ki. Az is tagadhatatlan történelmi tény, hogy Tőkés László, akkori helybéli református lelkipásztor helytállásának, a kommunista rendszer elleni következetes fellépésének olyan eredményei voltak, amelyek bátorították és lelkesítették Temesvár soknemzetiségű állampolgárait, és erősítettek bennük azt a hitet, hogy kemény akarattal és összefogással megingatható a diktatúra. Az már csak természetes, hogy a végső csa- ást a Ceausescu-rendszerre Bu- arestben adták meg. Senki sem tagadja, és nem vonja kétségbe a bukarestiek gyors reagálókepes- ségét, azt, hogy a temesváriak által nyújtott „stafétabotot” késedelem nélkül átvették, és megadták a döntő lökést a diktatúra felmorzsolásához. Igenám, de az 1989. december 22-e után létrejött új bukaresti vezetés és elsősorban a később párttá alakult Nemzeti Megmentés Frontja fokozatosan kezdte elhatárolni magát a nagy véráldozatot hozó temesváriaktól, és arra törekedett, hogy a maga számára sajátítsa ki a forradalom kitörésének és a diktatúra megdöntésének minden érdemet. Különösen élesen vetődött fel ez a kérdés akkor, amikor a választások előtti időszakban a temesváriak mindinkább magukhoz ragadták a kezdeményezést, és sikerült a maguk — egyébként haladó- és európai szellemű — nyilatkozata köré tömöríteniük elsősorban az ifjúság nagy részét. Az egyes kommunista (és elsősorban nemzeti kommunista!) eszmék és vezető személyiségek átmentését is célul kitűző Nemzeti Megmentési Frontot mélyen sértette a Temesvári Nyilatkozat egyik-másik kitétele, mint például a 4-es számot viselő pont, amely kinyilatkozza azt az igazságot, hogy a temesvári forradalom győzelméért a románok mellett magyarok, németek, szerbek és más etnikai csoport^ hoz tartozó személyek is életüket áldozták; olyan emberek, akik évszázadok óta békességben élnek egymás mellett. Temesvár — proklamálja a nyilatkozat — román és európai város, amelyben a nemzetiségek elutasítottak és elutasítják a nacionalizmust. Meghívjuk Románia összes sovi- nisztáit függetlenül attól, hogy románok, magyarok vagy németek jöjjenek elTemesvárra, mégpedig a tolerancia és a kölcsönös tisztelet jegyében fogant átneve- lő tanfolyamra, mert csupán ezen eszmék uralkodnak majjd a jövő Európa Házában. Idegesítette és sértette a bukaresti vezetést a Nyilatkozat 8. pontja, amely határozottan követelte, hogy az új választási törvény úja elő, miszerint a volt kommunista vezetőréteg (a nomenklatúra) tagjait egymás után három választáson nem jelölhetik egyetlen választási lajstromon sem. Ugyanez lenne érvényes a volt biztonsági szolgálat (szeku- ritáté) egykori tisztjei számára is. Zavarba ejtette a választások előtti vezető személyiségeket az is, hogy a nyilatkozat aláírói kijelentették, nogy nem tekintik a romániai forradalmat befejezettnek. „Békésen ugyan, de határozottan tovább folyatjuk a harcot. Miután pedig külső segítség nélkül is győzedelmeskedtünk a világ egyik legerősebb elnyomó rendszere ellen, senki, és semmi sem félemlíthet meg többé.” Ez a nyilatkozat, amelynek csak egyes részleteit ragadtuk ki, két táborra osztotta az ország közvéleményét. A vezetés és hívei természetesen ellenezték, hiszen nagyrészt egykori kommunista vezetők léven — saját létüket és jövőjüket látták veszélyeztetve, a fiatalság viszont teljes erővel a nyilatkozat mellett foglalt állást, és teljes szakítást akart a volt kommunista nomenklatúrával. Sajnos, az elmúlt év május 20-i választás nem a temesváriaknak és nem az európai szellem híveinek kedvezett. Azóta viszont az egyre romló életkörülményeket mind többen a kommunista rendszerből átmentett vezetés következetlenségének és melléfogásainak tekintik, amelynek egyik „eredménye” az lett, hogy az annyit áhított Európa nem fordította felénk annyira orcáját, mint vártuk. A végső kiábrándulást a temesváriak számára a forradalom kitörésének első évfordulója hozta, az az időszak, amikor az egész város, a Bánság szíve megmozdult, és tömegesen, erőteljesen tüntetve kereste fel az egy evvel korábbi forradalom helyszíneit. Ezek között — horribile dictu! — azt a református templomot és környékét, ahol annak idején Tőkés László lelkipásztor szolgált. Temesvár Tőkés mellett volt, és ki is nyilvánította mélységes szimpátiáját és háláját a forradalom szikrája iránt, de az ország hivatalos vezetése szembekerült mind Temesvárral, mind pedig Tőkés Lászlóval. Ez utóbbit a hatalmon lévő Nemzeti Megmentési Front szenátusi frakcióvezetője azon a december 5-i napon vádolta meg igen vehemensen állam- és nemzetellenes tevékenységgel, amikor a hónapokkal korábban súlyosan megsérült püspök éppen hazatért Nagyváradra. Az eseményeket ^gyorsan elfelejtő frakcióvezetőnem többet és nem kevesebbet, mint azonnali bűnvádi eljárást és letartóztatást követelt az ellen a lelkipásztor ellen, aki egy évvel korábban a forradalom tú- zét csiholta Temesváron, súlyosan veszélyeztetve életét és testi épségét. A forradalom évfordulójára időzített alattomos támadás egyúttal a temesváriakat is meg akarta félemlíteni, azokat, akik éppen a decemberi megem- lékezes-sorozatra készültek. Temesvár, Opera tér, ahol az elesett hősöket gyászolják A Boga partján lévő nagyvárosban már december 15-én kezdetüket vették az 1989-es forradalmat köszöntő megemlékezések. A református templom körül 15-én este ezrek álltak égő S ákkal, magyarul és romá- etve Tőkés Lászlót. Az ünnepség végén pedig megható esemenyre Került sor: az emberek magyarul, románul és németül mondták el a Miatyánkot. A következő napokban egymást követték a tüntetések: a dolgozók és a diákok nagy része sztrájkolt (sokan még január közepén sem adták fel a harcot). Az Opera téren, ahol egy évvel korábban a gyilkos lövések eldördültek, az átforduló napjaiban kora délutántól késő estig szónokoltak és tüntettek az emberek: erőteljesen követelték a jelenlegi vezetés lemondását. Forró délutánjai és estéi voltak Temesvárnak, hogy azután meg is kapják a „köszönetét” érte a Parlament és a szenátus közös ülésén. Az egy évvel korábbi események alig egy-két- perces méltatása után, a honatyák a gyűlés második részében alaposan „kioktatták” a forradalmár temesváriakat: éretlenséggel, naívsággal, nemzetelle- nességgel, a realitások semmibe vevésevel vádolták meg őket. Csak úgy pattogtak a televízió képernyőjéről az egész ország népe felé az elítélő, az egész temesvári megemlékezés-, tüntetéssorozatot „leleplező” szavak. Azok ütötték öklükkel a szónoki asztalt, akik 1989 decemberének forró napjain életüket féltve, megbújtak a golyózápor elől. Úgy tunt, úgy éreztük, hogy az ország elfordult Temesvártól, a szabadság, a demokrácia és a népek közötti testvéri megértés eszméjétől. S Temesvár jogosan haragszik forradalma és a forradalom emlékének megcsúfolásáért. A sztrájkolok is sok helyen még tartják magukat, s jogos követeléseiket is csak részben oldották meg. De a temesváriaknak nem kell legyőzöttnek érezniük magukat! Sok-sok tény bizonyítja: a hős város lakossága nem maradt egyedül. Tíz- es százezrek tüntetnek még mindig mellettük. Okos György Kolozsvár, 1991. január. Meztelenül és boldogan ... Egy augusztusi estén a Moszkva környéki Fekete-tó közelében meztelen fiatalok csoportjára figyeltem fel. Lányok és fiúk voltak vegyesen. Anyaszült meztelenül, ám ennek ellenére fesztelenül viselkedtek. „Talán csak nem nudisták?” — kérdeztem. Rám sem hederítettek. A lányok nem sikoltoztak, és nem kezdték el takargatni bájaikat, a fiúk sem őrjöngtek, és szemtelenségemért nem is vágtak szájon. Én pedig, aki ezen a kis réten felöltözve ácsorogtam, szinte magányos voltam, vagy három percig azon gondolkodtam, illő dolog-e itt lennem vagy nem. Végül drámai lépésre szántam el magam, es levetkőztem. Igaz ugyan, hogy az úszónadrág rajtam maradt, de erőmből csak eny- nyire futotta. A vízben megismerkedtem egy Anya nevű lánnyal. A beszélgetés során kiderült, hogy ők valóban nudisták. — Az ember szabadnak és meztelennek születik — mondta Anya. — Szerencsére nem a középkorban élünk. Még a papok sem lépnek fel nyíltan ellenünk. Arról már nem is szólva, hogy Michelangelo Dávidja nem éppen a nudisták korszakában született. És különben is disznóság ez. Láncokat aggatva magunkra, kétes feliratú trikóban járni, farmerben, bőrben — és ez senkit sem háborít fel. Mi fjedig a saját bőrünkben akarunk járni, de próbáld ezt hivatalosan és természetesen bejelenteni. A felháborodás szinte megsüketíti az embert. De miért kellene nekünk olyan ruhákba öltöznünk, mint a sznoboknak? Számomra nincs divatos ruha, nem akarok senkitől és semmitől függni. A rongyoktól pedig semmi esetre sem. Szabadon akarok élni. Mindenben és mindig szabadon, és nemcsak azokban a ritka pillanatokban, amikor biztosan tudom, hogy semmilyen félkegyelmű nem leselkedik a bokrok mögül, hülyén vihogva. Te például meg tudod mondani nekem, mi akadályoz téged abban, hogy levesd az úszónadrágod? A váratlan kérdés miatt sikerült jó adag vizet nyelnem a tóból. És valóban: mi akadályoz ebben? Nem tudom... ... Az utcákon, a metróban, az üzeletekben már szinte fizikailag érzékelhető egy bizonyos abnormális feszültség, az embereket majd szétveti a düh, és úgy tűnik, már-már felrobbannak. Hülyeség miatt óriási botrányokra kerül sor. És ha a felnőtt embert van ami visszatartja, a serdülőkkel teljesen más a helyzet. „Az üzletnél este fiatalok egy csoportja megtámadott egy embert: fémcsővel fejen ütötték. Arcát elöntötte a vér, ruháját is, elvették a dzsekijét...” — tudósít az egyik lap. Egy másik arról számol be, hogy fehér köpenyes iskoláslányok tanítás után tíz rubelért kínálják „szolgáltatásaikat” a sportbázison. Mások az öreg veteránoknak ajánlják fel, hogy élelmiszert vásárolnak nekik. Elveszik a pénzt, s aztán lelépnek a kedves „timurista” lányok. És mégis... Van egy olyan kétes érzésem, hogy még nincs minden veszve. Azért, mert a kiskorú narkóso- kon, a prostituáltakon és a banditákon kívül élnek az országban még olyanok is, mint Anya. És biztos vagyok abban, hogy sok hozzá hasonló is, akikkel sajnos még nem sikerült találkoznom. A nyakamat hagyom levágni: ha az üzlet polcain a poron kívül már egyáltalán semmi se lesz, amikor már semmi sem lesz a zsákvásznon kívül, amit magunkra ölthetünk (úgy néz ki a dolog, hogy ebbe az irányba haladunk), nem csodálkoznék, ha létrejönne az elvi szegények szövetsége. Azoknak az embereknek a szövetsége, akik lelki indítékból nem képesek odáig süly- lyedni, hogy állatok legyenek, még a létezés legállatiasabb körülményei között sem. Tehát élni fogunk... Szasa Orlov (A Komszomolszkaja Pravda nyomán: Z. L.) Szovjet elmegyógyászok kutatásainak új eredményei Ismeretes^ hogy a különböző elmebetegségek, a szkizofréniát is beleértve, rendszerint nem fenyegetik a betegek életét. Ugyanakkor egyes formáit a betegek rendkívül súlyos, általános állapota jellemzi, és ezek halállal is végződhetnek. Az adott esetben reanimáció szükséges a páciens megmentéséhez. .. A moszkvai V. P. Szerbszkij Össz-szövetséfű Általános és Törvényszéki Elmekórtani Tudományos-Kutatóintézet szek- emberei több éven keresztül foglalkoztak az elmebetegeknél ilyen állapotot előidéző okok tanulmányozásával. A tudósok végeredményben arra a következtetésre jutottak, hogy az ilyen válságos állapot kialakulásának egyik fő oka az, hogy a szkizofré- ma súlyosbodása esetén zavar keletkezik a haemato-encephali- kus gát funkcióiban — ez az egyedülálló szerkezet teszi lehetővé azt, hogy a vér és az agy körüli folyadék „egymás mellett éljen”, s ennek során szelektíve átadják egymásnak a mindegyikükben levő összetevőket. E gát működési zavara, vagy — képes kifejezéssel élve — átszakadása' azzal jár együtt, hogy az agy számos sajátságos fehérjéje bekerül a vérbe. (Két ilyen tehénét első ízben tártak fel az intézet laboratóriumában.) E fehérjék semlegesítése végett az emberi szervezet autoan ti testeket fejleszt ki ellenük. Mivel azonban az említett gát működésében zavar keletkezett, az a reális veszély fenyeget, hogy ezek behatolnak az agyba, megsértik annak mikroszerkeze- tét, és megbontják funkcióit. A hemato-encephalikus gát zavara esetén létrejövő autoimmun agresszió mechanizmusainak tanulmányozása arra késztette a tudósokat, hogy az agy megvédésének módját keresseK. A kutatás során több tényezős, 40-60 paramétert figyelembe vevő vérvizsgálatot vegeztek a pácienseknél, és feltártak a benne végbemenő legfinomabb, molekuláris szintű biokémiai változásokat. A haemato-encep- halikus gát áteresztő képességének zavarát kísérleti állatokon modellezték. A kutatások eredményeként kidolgozták az immunadszorpció módszerét. Ennek lényege az, hogy azokat az agyfehéije-molekulakat, amelyekkel szemben a szervezet au- toantitesteket fejleszt ki, vegyi úton „odavariják” a polimerekhez^ ezekkel egy speciális szerkezetű, oszlop alakú szűrőt töltenek meg, amelyen keresztül a vér megtisztítására szolgáló eljárás végbemegy. Ezen az „immunológiai csapdán”, mint valami szitán, átbocsátják a beteg vérét, s ennek során az „odavarrott” antigének lekötik az autoantiteste- ket. A szovjet tudósok kutatásainak eredményei nemcsak a sajátságos neuro-fehéijék meghatározását és a haemato-encephali- kus gát sebezhetőségének megállapítását teszik lehetővé, hanem azt is, hogy gyakorlati lépéseket tegyenek az agyszóvet megvédésere az egyes elmebetegségek által előidézett válságos állapotnál. Az új módszer előzetes szakértői vizsgálata már megtörtént, és ezt klinikai kipróbálásra ajánlották. Az ebben az irányban tett első lépések azt mutatják, hogy az immunad-, szorpció nemcsak megvédheti az emberi agyat az autoimmun agressziótól, nanem a haemato-en- cephalikus gát funkcióiban történő zavarral együttjáró, számos betegség komplex gyógykezelése kereteben is alkalmazható. Az immunadszorpciós módszert több szovjet találmányi szerzői bizonyítvány védi. Számos vezető — többek között finn, svájci, NSZK-beli — cég érdeklődést tanúsított az immunadszorben- sek előállításának technológiája iránt, és tudományos együttműködést javasolt a szovjet intézetnek. A szkizofrénia szokásos formái gyógyításának pontos receptjét az orvostudomány sajnos meg nem találta meg. Az e betegségben szenvedők állapotának könnyítésére azonban a szovjet intézetben olyan módszereket dolgoznak ki. amelyeknek alkalmazása jótékonyan befolyásolhatja e megbetegedés klinikai képét. Az ilyen módszerekhez sorolható többek között a lézerterápia, a hiperbarikus oxigenáció és több más eljárás. Jurij Zaritovszkij A V. P. Szerbszkij Össz-szövetségi Általános és Törvényszéki Elmekórtani Tudományos-Kutatóintézet immunkémiai laboratóriuma. Vlagyimir Csehonyin, az orvostudományok doktora, a laboratórium vezetője, az immunadszorbensek vizsgálatát végzi A V. P. Szerbszkij Össz-szövetségi Általános és Törvényszéki Elmekórtani Tudományos-Kutatóintézet sürgős elmegyógyászati osztálya. Baro- kamra alkalmazása az érrendszerei összefüggő pszichózisok gyógyítására Sebastian Eich Véletlen baleset Amikor hazaindultak, már leszállt a köd. Georg cinkostársként üdvözölte a tejfehér párát. „Ez a köd még fontos lehet később a sorompó nélküli átjárónál!” — gondolta. — „És most kérjük a sörünket” — mondta Robert a Söröskúthoz címzett kocsmában, ahová minden este betértek munka után. — Megint megszolgáltuk! — Szomjan halok! — kontrázott Georg. — Jobb lenne mindjárt kettő. Majdnem minden este ugyanezt mondta. Már kialakult a rituálé. Kezdetben Robert Mahr- ling, a főnök fizette a számlát. De csak kezdetben. Ott álltak a söntésnél, beszélgettek keveset, és sohasem maradtak sokáig. Egész nap dolgoztak Robert reklámügynökségén, mindketten fáradtak voltak estére. Georg írta a szöveget, s közben reménykedett, hogy egyszer ő lesz a főnök. Sőt, tulajdonos! Természetesen ezt csak Petrával, Robert feleségével válthatta valóra. Egy éve jár együtt az asz- szonnyal. A viszonyukról Robert, a vén trottyos nem sejtett semmit. — Rendelj még egyet! — mondta Robert. — Mindjárt itt vagyok! Georg körülnézett. A helyiségben vagy tucatnyi vendég volt, férfiak, akik mind magukkal voltak elfoglalva. A kocs- máros a pult körül matatott. Georg előhúzta kabátzsebéből az üvegcsét, és feltűnés nélkül Robert pohara fölé tartotta a fiolát, íztelen cseppek, de az erejük csodás. Még egy versenyló is elaludna tőlük. Robert már ásított, amikor visszajött. Fölhajtotta a sört, és indultak. Sokszor előfordult, hogy végighorkolta az utat hazáig, mert szinte mindig Georg vezette a kocsit — Róbert nagy BMW-jét. A városon túl laktak, ugyanabban a kis faluban. Az ottani levegő meg a békés táj megérte a mindennapos pendlizést. Georg néha a saját kombiján vitte be a főnökét reggelente, de Robert jobb szerette saját kocsiját. — Pokoli hideg van — jegyezte meg Robert, amikor kiléptek a kocsmaajtón. — Te vezetsz? — Ugyan ki más? — gondolta Georg, és átvette a kulcsot. Öt perccel később Robert elaludt. Georg a fényszórók tejfehér fényébe bámult. A várost már maguk mögött hagyták. Az országút teljesen elhagyatott volt. Robert egyenletesen horkolt. A vasúti átjárónál nem volt sorompó. Legtöbbször várniuk kellett a 19,12-es gyors miatt. Vichtbachban egy lélek sem volt már az utcákon. Aztán ismét a ködben és sötétben mentek tovább. Georgnak kiszáradt a torka, gyorsabban vert a szíve, de arra gondolt: nem fog visszariadni! A ködből előbukkant a figyelmeztető tábla. A sínek. Georg megállt, pont az átjáróban, a motort tovább járatta, de a fényszórókat kikapcsolta. A főnöke tá- tott szájjal horkolt. Teljes súlyával az ajtónak dőlve. Georg kioldotta a horkoló ember biztonsági övét, arra azonban nem vállalkozott, hogy a mázsás testet a vezetőülésre húzza. 19,07-kor otthagyta a kocsit a síneken, és a bokrok közé rejtett mopedjével visszahajtott a városba, a parkolóhoz, ahol még tegnap hagyta a kombiját. Betette a mopedet, és hazaindult. Magától értetődően a másik útvonalat választotta, ami ugyan tizenkét kilométerrel többet jelentett, de nem akart a baleset színhelyén átmenni. Már kilenc felé járt, amikor a rendőrök megálltak a háza előtt. Brest felügyyelő volt és a munkatársa. Georg meglepetést színlelt. Behívta őket. — Mesélje el nekünk Wiehert úr, hol volt azután, hogy Robert Mehrlinggel eljöttek a munkahelyükről — mondta Brest. — Történt valami? — kérdezte vissza Georg. Aztán választ sem várva mondta: — Mi... szóval mindennap, ma is a Sörös- kútban voltunk. Ott fejeztük be a munkanapot. Robert aztán hazament, én meg moziba indultam, de a kirakott képek nem tetszettek, úgyhogy mégse vettem jegyet, hanem inkább hazajöttem. — Prenzdorfon keresztül? — Igen — bólintott Georg. — Akkor azért nem tud semmiről — mondta Brest. — Szóval ... — kezdte jelentőségteljesen —, azok után, amit megtudtunk, nem egészen így játszódtak le a dolgok! Maga vezette Mehrling kocsiját, egészen a vichtbachi vasúti sínekig. Mehrling aludt, feltehetően valami kábítószer hatására. Maga otthagyta őt és hazajött. így volt? — Mi... mi történt? — Egy kerékpáros fedezte fel az autót.. Fél perccel a gyorsvonat érkezése előtt. Szerencsés véletlen, hogy a férfi még be tudta indítani a motort, és lehajtott a sínekről. Mindezt a maga főnökétől tudjuk. Pech volt Wiehert... Zahemszky László fordítása
