Heves Megyei Hírlap, 1991. február (2. évfolyam, 27-50. szám)
1991-02-14 / 38. szám
4. HORIZONT HÍRLAP, 1991. február 14., csütörtök Tippek Németföldről Hogyan óvhatjuk meg környezetünket? A harmadik Nyugat-esten Szabó Lőrinciül Illyés Gyuláig 1. környezetvédelmi ötlet Padlóburkolatok (különösen burkolólapok) vásárlásánál ügyeljünk arra, hogy ne legyen bennük azbeszt. A régi burkoló eltávolításánál győződjünk meg arról, hogy azbesztmentes-e. Miért? Sokan nem tudják, hogy némelyik padlóburkolatban — különleges ellenálló képessége miatt — azbesztlap is van. Ez ugyan elhasználódás, kopás következtében aligha válik szabaddá, de a feldolgozáskor igen, és a felszedéssel járó töredezéskor is. Az azbeszt bizonyítottan rákkeltő hatású. A légutakba kerülve hörgőrákot okoz, valamint rosszindulatú daganatokat a mellhártyán és a hashártyán, illetőleg az emésztőszervekben. Németországban például a becslések szerint 1975-ben 14.300 tonna azbesztet használtak fel padlóburkolók előállítására. Ezek a burkolok nagyrészt még a helyükön vannak. Bontásuk különösen veszélyes! Mi a teendő? Győződjünk meg róla, hogy pincénk, garázsunk, mosókonyhánk és hasonló helyiségeink padlóburkolásához nem használtak-e azbeszttartalmú burkolóanyagot. A piacon már alig kaphatók, de a régi burkolat bontásánál különös óvatosságra van szükség, mert a helyiségekből nehezen szellőztethető ki az azbeszt, és a ruházaton is erősen megtapad. 2. környezetvédelmi ötlet Az ezüsttisztító, fémtisztító, molyirtó, fagyásgátló, penészgátló szerek, hobbi-vegyszerek, körömlakkoldók s azok hulladékai nem valók a kiöntőbe vagy a szemetesvödörbe! Miért nem? Ezek a háztartási szerek töb- bé-kevésbé mind mérgezőek, egészségkárosítóak, környezetünket veszélyeztetőek. Terhelik a vizeket, problémát jelentenek a hulladékok hasznosításánál, elégetésénél, komposztálásánál, vagy pedig szeméttároláskor növelik a környezet szennyezését. Mi a teendő? Meg lehet várni a következő lomtalanítási napot az eltávolításukkal, vagy ha nem, igénybe lehet venni a különleges hulladékok gyűjtőtartályát. Tudatosan törekedjünk arra, hogy minél kevesebb mérgező és környezetszennyező anyagot használjunk a háztartásban. Ha mégis elkerülhetetlen, igyekezzünk minél kisebb mennyiséggel elérni célunkat, s részesítsük előnyben a kevésbé agresszív készítményeket. 3. környezetvédelmi ötlet Télen használjunk az utak sózására olyan kevés sót, amilyent csak lehetséges — de még inkább: semmit! Miért? Az utak sózásával évente 200.000 út menti fa pusztul el Németországban. A fáknak 40- 60 évre van szükségük ahhoz, hogy igazán betölthessék feladatukat a környezet tisztításában. 1976-1979 között több milliónyi kilogramm sót használtak fel az utak szórására. Ez óriási környezeti károkat okozott. A városi utak mentén a fákat közvetlenül károsította a járművek által felcsapott sós sár, közvetve pedig a talajba szivárgott só ártott nekik. Károsodik a gyökerek táplálékfelszívó képessége, s a nátriumfelesleg még a vízfelvételt is gátolja. A növény így elpusztul. A havas utak szórására használt só más károkat is okozhat: a talajvíz sótartalmának növekedése elősegíti a rozsdásodást, így a hidakon és a tehergépkocsik alvázán is. Ez milliárdos veszteséget jelent. Mi a teendő? Használjunk inkább a környezetre nézve semleges anyagokat: murvát, homokot, kőzúzalékot. Ezek közül válasszunk! 4. környezetvédelmi ötlet. A cigarettacsikkeket ne dobáljuk vaktában környezetünkbe. Miért ne? Szinte valamennyien láttunk már erdőn, mezőn, utak mentén vagy az utcákon halomban heverő cigarettacsikkeket. Valaki kocsijának hamutartóját ürítette ki! De a gyalogos sétáló is mindenfelé látja a szétdobált „egészségvédő” füstszűrőket. Ezeket a füst- és nikotinszűrő anyagokat séta közben eldobálják, vagy kiszólják a kocsiból. Ha minden dohányos ezt tenné, környezetünk valószínűleg csikkekkel lenne elbontva. A csikk pedig kifejezetten ellensége a környezetnek. A szűrő a „triacetátnak” nevezett műanyagból áll, s ez el nem bomló kémiai anyag. A szakértők szerint csak évek, de inkább évtizedek alatt semmisül meg. Ma még nincs elegendő ismeretünk arra vonatkozóan, hogy mi is igazán a hatása ezeknek a „nikotinbombáknak”, amelyeket ilyen gondatlanul szétdobálnak, s hogy mennyi nikotint és égésterméket mos ki az eső a szűrőből. De azt senki sem vitathatja, hogy meggondolatlan környezetszennyezésről van szó. Mi a teendő? Mindenki vegye magának a fáradságot, s a csikket dobja az arra szolgáló gyűjtőedénybe vagy tartályba. S ha valaki csikkhegyet talál a természetben, hogy ne legyen lelkiismeret-furdalása, próbálja meg azt a legközelebbi szemét- gyűjtőbe juttatni! A volt Megyei Irodalmi Színpad előadói Egerben, a helyőrségi művelődési otthon színház- termében adtak pódiumműsort a Nyugat költőinek műveiből, ezúttal Szabó Lőrinctől Illyés Gyuláig. Bizonyára azért is, hogy az időrendi ritmust is betartsák. A mai versolvasó-versmondó fiatalság viszonylag keveset tud Szabó Lőrincről. Indulásakor mintha hűséges famulusa lett volna Babits Mihálynak, egyéni hangjára azonban igencsak hamar rátalált. Megjárta azt az átkozott utat, amiről már Csokonai is azt írta volt, hogy az is bolond, aki poétának áll Magyarországon. Belső tépelődéseiből kaptunk ízelítőt a Vers és szorongást hallva, a gondolati és formai szépségről a Titi tóban és a Ficse- ri füsti-ben. Szívesen hallottunk volna akár bővebb válogatást is tőle, a Huszonhatodik évből, netán még a háború előtt megjelent nagy, gyűjteményes kiadásából annak bizonyítására, hogy kemény próbái ellenére nagyformátumú egyéniséggé alakult. A századdal egy időben kezdte életét, qs a sok-sok gerincet-sorsot megcsavaró korszakban nem egyszer méltatlanul bántak vele olyanok, akik többször és sokkal nagyobbakat vétkeztek, mint ő. Aki közelebbről ismeri sorsát, annak nem rejtély, miért is halt meg szellemi ereje teljében, hogyan is égette el a történelem — jócskán vegyítve ezt az őrlést emberi gonoszsággal és szolgalelkű- séggel — ezt a mindig őszintén, lelkesen lobogó alkotót. És emlékeinket Szabó Lőrincről még épp csak felidézték a zenélőverssorok, máris Márai Sándort kellett hallanunk. A még nehezebb sorsot, aki hosszú évtizedekig hurcolta magával, magában elnyűhetetlen és lerakha- tatlan poggyászként magyarságát, a polgár magatartását, lelki- állapotát. Számára talán annál keserűbb lehetett a magyar nyelvhez és a magyarsághoz kötődő végzete, mert még itthon megkapta a szellemi tekintély ragyogását, köteteinek, drámáinak sikerét, és azt a megbecsülést, amely csak a tiszta jellemeket övezte mindig is. Ma újra megjelennek itthon regényei, elgondolásai, eltűnődései a világról, benne az emberről, erről az esendő, csetlő-botló közép-európai polgárról, aki szeretett városában, Kassában látta belső világának közepét. A Halotti beszédet a diktatúra éveiben tiltott gyümölcsként ízlelgettük, kézírásos baráti kölcsön segítségével jutva hozzá, de ma is tragikusan hat ez az írás, hiszen a fájdalmat ilyen gyónásban csak megrendültén lehet tudomásul venni. Erdélyi Józseftől talán derűsebb, hetykébb, pattogósabb verseket is lehetett volna idézni, Fodor József akár el is maradhatott volna — bár a halottakról vagy jót, vagy semmit. Sárközi Györgyöt inkább prózája emeli az emlékezés világosságába, és az a tragikum, amely végül is elveszejtette őt. A megszólaltatottak közül Ily- lyés Gyula áll hozzánk legközelebb. Nemcsak azért, mert tőle mindent, vagy csaknem mindent olvashatunk ma is; közkönyvtárainkban, magánkézben forognak kötetei. Mondják róla, hogy a magyar költészet fejedelme volt, ha ennek az epitetonnak, rangnak, kifejezésnek hazai állapotaink között-miatt egyáltalán van értelme. A zenei nagyokról sokszor elgondolkodott — Bartókról és Kodályról. Nemes gesztussal őket akarta állítani abba a szellemi vezérszerepbe, amiben maga is vitézkedett — évtizedeken keresztül. Színpadon, könyvek lapjain öntörvényű hősei viaskodnak, ahogyan maga is mindig harcolt a betű fegyverével. Legszebben mégis lírájában lobogott. S ha költői hevülete okán átcsapott a politika mezejére, azt a „puszták népe” miatt tette. Meg is dorgálták érte. Mert a kor és annak urai nem szerették, ha az igazságot a szemükbe és a fülükbe mondták. A maroknyi publikum hálás lehet Szívós Józsefnek és barátainak, Pászthy Máriának, Juhász Csabának, Kakuk Jenőnek, Tóth Istvánnak, akik a legjobb értelemben vett szellemidézést művelték egy órán át. Mert az író, a költő csak a lélek, az élet legfontosabb dolgairól és tudata legmélyéről szedve tud kottát énekelni. Farkas András HANG-KÉP A demokrácia nem az emléktáblák levételével kezdődik Interjú Ormos Máriával Csak indulatok Megrekedt békés forradalmunk problémák, megoldásra váró kérdések regimentjével gyötör minket. Szenvedünk az indulatos, a szubjetív töltésű, az álvitáktól, azoktól a pengeváltásoktól, amelyek mögött piti kis érdekek húzódnak meg. Ez ötlött eszembe, amikor az elmúlt vasárnap délelőtt a Gondolat-jel kínálatát figyeltem. Az egyik blokk interjúalanyait a honunkban divatossá vált kom- munistázásról faggatták. A megszólalók az efféle minősítéshez a görény fogalmát társították. Sajnos — s ez egyáltalán nem véletlen —, kínosan a felszínen mozogtak. Nem jutottak el addig, hogy kijelentsék: a marxisták, a volt pártállamiak, illetve állampártiak táborában is akadtak becsületes, művelt, tisztességes, emberséges funkcionáriusok, hivatalnokok. Azt sem rögzítették, hogy az új hatalom képviselőinek körében nemcsak az átmentők virítanak, hanem a jel- lemtelen csúszómászók, az önmaguk oltárát elvtelenül építge- tők is. Azt sem emlegették elég határozottan, hogy a tülekedők, a ka- méleonlelkűek ráharaptak a privatizációban rejlő lehetőségekre, felfedezték a kft.-zés előnyeit, s az aligha foglalkoztatja őket, hogy a korábban kisemmizett milliókat éppúgy lekezelik, mint valaha, amikor piros tógában tetszelegtek. Annál lelkiismeretle- nebbül tették rá a kezüket azokra a forintokra, amelyeket mások kerestek meg. Nem nyomatékolták: ők azok, akik toleranciát szajkóznak, akik tiltakoznak az ellen, hogy a korábbi rezsimben produkált játékaikat mérlegeljék, minősítsék. Ilyenkor megsértődnek, s bűnbakkeresést emlegetnek. Tulajdonképpen nekik válaszolt Csurka István a Vasárnapi Újságban, amikor joggal háborgott amiatt, hogy rafinálton a je- lenidejüséget óhajtják a mellő- zöttek tudatába plántálni, mondván: ne feszegessük a múltat, tekintsünk a jövőbe. Le kell leplezni ezt a fondor- kodást, mert arra a jelképes pálmára csak az érdemes, aki folyvást megőrizte belső integritását, készséggel elszámol ténykedésével, aki valóban jó szándékú, tehetséges, humánus. Ebben az esetben teljesen mindegy, hogy melyik eszme- áramlathoz tartozott vagy kötődik... Giccsözön Az az érzésem, hogy pillanatnyilag még tupírozott mese a televíziós rendszerváltás. Nem a nyilatkozatok számítanak ugyanis, hanem az ajánlatlista, az, aminek nem dukálhat semmiféle dicséret. Elrettentő példaként említem — nem először, s valószínűleg nem is utoljára — a szellemi giccsparádénak számító Angyalbőrben című bárgyú sorozatot, amelynek tizedik része rabolta el hétfőn az időnket. Az egészben a legfelháborí- tóbb az, hogy ez a szellemi selejt- csomag vörös csúsztatásokban bővelkedik, s azt kívánja elhitetni, hogy a hadseregbeli kiképzés élvezetes sztorik sorozata, s az itt eltöltött hónapok nem versenghetnek még egy déltengeri utazással sem. Nem kell bizonygatni, hogy ezért a kétes értékű célért szórta a pénzt a volt Honvédelmi Minisztérium. Az ott trónoló illetékesek ugyanis naivan abban reménykedtek, hogy mindezzel elkápráztatják azokat a fiatalokat, akiket hivatali szobájuk vélt magasságából letekintve, enyhén szólva tökkelütöttnek néztek. Kell ez a vetítés? Nincs rá szüksége senkinek, de hát ami kész, azt illik lepergetni. Ekként vélekedhetnek azok, akik közreműködtek e szömyelmény létrejöttében, akiket nem zavar az, hogy e fércmunka sorsa, rendeltetése réges-rég a szemétkosár lenne. Az különösen bosszantó, hogy a kivitelezésre fordított hatalmas summából hány rangos filmet lehetett volna finanszírozni. A felfelé ívelést jelző átalakulásnak mindenképpen ártanak az efféle tákolmányok, hiszen azt tudatosítják mindnyájunkban, hogy az állóvíz háborítatlan. Hasznos lenne igazolni, hogy nem így van. Lehetőleg minél hamarabb... Pécsi István Történelmünk fehér — avagy éppenséggel fekete — foltjainak tisztázása mostanság egy gyorsvonat sebességével tart, ám időnként kiderül, hogy a mozdony a lezárt vakvágány felé vett irányt. Mert ugyan mivel lehet magyarázni azt, hogy a középiskolásoknak szánt történelem- könyv tavalyi kiadásában az olvasó hiába keresi az 1945 utáni események leírását? Vajon miért szűnt meg históriánk — ebben a tankönyvben — ennél a korszakhatárnál? A kérdés megválaszolására Ormos Máriát, a Pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem rektorasszonyát, a két világháború közötti időszak neves kutatóját kértük. — Azt hiszem, elég könnyű kitalálni, hogy miért választóvonal ez a dátum — mutatott rá Ormos Mária. — Az 1945 utáni igaz történelmet még nem sikerült megírni, a régi tankönyv pedig, amelyik tudomásom szerint a hatvanas évekig mutatja be a hazai eseményeket, nyilvánvalóan számos ferdítést, tévedést tartalmazott. Aki tehát megszakította a magyar történelmet 1945-nél, valószínűleg még mindig helyesebben járt el, mintha valami hevenyészett értékeléssel helyettesítette volna ezt a még feldolgozásra váró időszakot. — Néhány — korábban egyértelműen pozitív — történelmi időszak is átértékelődött, s úgy tűnik, vannak olyan események, amelyek áldozatul estek a napi politikának. A legújabb történelmi tankönyv például erős fenntartásokkal ír az 1919-es Tanácsköztársaságról, mintegy elvetendőnek tartva azt... — Egy ország életében nincsenek elvetendő időszakok. Jellegzetesen magyar betegség, hogy visszatérő módon történelmünk hol az egyik, hol a másik részét kívánjuk kidobálni az ablakon. Ilyen nincs, hiszen a történelem, az egy folyamat. Az már más kérdés, hogy vajon helyesen mutatták-e be ezt vagy azt a szakaszt? Biztos, hogy nem. Ez a szerencsétlen Tanácsköztársaság is sok mindent megélt. A Horthy-rendszer alatt agyba-fő- be kellett szidni, vigyázva arra, hogy ne a külpolitikáját, hanem a belpolitikáját éljék a szidalmak. Hiszen a külpolitikáját nehéz lett volna kritizálni, mivel a Tanács- köztársaság volt az egyetlen olyan alakulat az első világháború után, amely a magyar érdekekért fegyveresen is fellépett. Az 1945-ös fordulat után, Rákosi alatt, a Tanácsköztársaságot az egekig kellett magasztalni, csak éppen muszáj volt megfeledkezni egy apróságról: arról, hogy volt egy Kun Béla nevű vezetője, aki „jutalmul” nyomtalanul eltűnt a nagy szovjet hazában, mert kivégezték. Szóval, egy igazi értékeléshez mind a mai napig hiányoznak a megfelelő források, melyek nélkül csak torz lehet a kép. — Viszont néhány újságban manapság csak becsmérlő jelzőkkel illetik a Tanácsköztársaságot. — Annak, hogy valamit kizárólag a becsmérlő, gyalázkodó jelzők szintjén közelítsünk meg, egyszerűen nincs értelme. Egyedül a megértésnek van értelme. Hogy milyen helyzet mit hoz létre. Maga Károlyi Mihály, az 1918-as őszirózsás forradalom vezetője is arra a következtetésre jut uralma vége felé, hogy a zsákutcába vezető nyugati közeledés helyett az egyetlen megoldás a szovjet orientáció. Ugyanezt vallják ekkor a mérleg nyelvévé előlépő szociáldemokraták, de ehhez már nem Károlyit, hanem a megfelelő kapcsolatokkal rendelkező kommunistákat választják partnerként. — Az országgyűlési választások előtt már megkezdődtek olyan akciók, amelyek a Tanács- köztársaságra emlékező szobrok, táblák, utcanevek eltávolítását célozták. — Nézze, nekem erről az a véleményem, hogy ami egyszer kikerült, annak ott kellene maradnia. Párizsban senki sem háborodik fel azon, hogy ott az egyik utca máig is Sztálin nevét viseli. Rómában minden további nélkül megtűrik a Mussolini által létesített sportcsarnokot a fasiszta szimbólumaival és szobraival, s ettől még az olasz demokrácia egészen jól működik. — Mi tehát a különbség az olaszok és a magyarok között? — Például ez. Vagyis a demokrácia nem azon múlik, hogy kinek vagy minek az emléktábláját avatjuk fel vagy szedjük le a falról. Szeri Árpád
