Heves Megyei Hírlap, 1991. január (2. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-10 / 8. szám

4. HORIZONT HÍRLAP, 1991. január 10., csütörtök Optimista gondolatok a kultúra ügyében Amikor apró jegyzetemet írom, már túl vagyunk a karácso­nyi ünnepek, az újévi jókívánsá­gok hangulatán, az árhírek sok­koló hatását is kezdjük megszok­ni, természetesnek venni mind­azt a rosszat, amit megjósolnak, és amit el sem mernek mondani. Vegyes állapot ez. De most nem ezzel folytat­nám. Azt jegyzem le, hogy az utóbbi pár hónapban sűrűn sor­jáztak Egerben olyan műsorok, amiket nem felülről indítottak, nem a „kulturális struktúra” ho­zott létre, legfeljebb a kezdemé­nyezők, az indítók igénybe vet­ték az épületeket, a termeket, amelyek az intézmények kezé­ben-kezelésében vannak. Zenés irodalmi műsorok kö­vették egymást, hangversenyek jöttek létre templomokban, amatőr együttes igényelte a nyil­vánosságot. Feltámadni látszik a csaknem két évtizede méltatla­nul elhallgatásra kényszerített előadói kollektíva, a Megyei Iro­dalmi Színpad. Annak ellenére, hogy a Gárdonyi Géza Színház­ban — Réti Árpáddal az élén — egy sor versmondó működik és teremt közönséget, a városban elég gyakran szóhoz jutnak ta­nult barátai a versmondásnak, hogy szövetkezve hangszeres szólistákkal, de énekesekkel, kó­rusokkal is, a publikum elé állja­nak. Talán azért, mert a társada­lom gazdasági és szellemi gyen­gesége — hogy ne nyomoráról szóljunk — azt parancsolja ne­kik, hogy legalább lelki vigaszt nyújtsanak, tartsák ébren a re­ménységet, mert türelemmel, a lélek erejével, gazdagodásával könnyebb elviselni a terheket. Csak decemberben tíznél több olyan rendezvényre kaptam meghívót, ahol nem a fizetett ál­lami struktúra kopogtatott, ha­nem azok, akik úgy gondolták, hogy akár az ünnep, a karácsony, akár a keresztény, európai esz­meiség gondolatvilágához vezet­nek közelebb énekkel, szép szó­val, szenvedéllyel, a korokon át­ívelő szövegekkel. A Megyei Művelődési Központtól az Ifjú­sági Házig, a Dobos cukrászdá­tól a Helyőrségi Művelődési Ott­honig, olykor tudatos menedzse­léssel vagy életre hívó jószándék­kal születtek műsorok, ahol a művészi élményen túl és felül az látszik legnagyobb nyereségnek, hogy a templompadokban, cuk­rászdái asztalok mellett, a Líce­um kis előadótermében közössé­gek alakulnak, emberek közelí­tenek egymáshoz. Olyanok, akik nemcsak ideges mozdulatokkal dobálják le kabátjaikat a ruha­tárban, hanem a kapott élmény hatása alól nem szabadulván, még ki is beszélik magukból azt a kellemes feszültséget, ami a más­fél-kétórás együttlet alatt felhal­mozódott bennük. Ezeknek az együttléteknek manapság a barátsagosság, azt is mondhatnánk, a családiasság a jellemzője. Egy ilyen városban, mint Eger, a zenekedvelők arcról ismerik egymást, ha nem bará­tok. A vers szerelmesei az első hírre tudják, kit érdemes meg­hallgatni és miért. Ezt a meghitt­séget, ezt az összetartozást vet­ték észre ismert és kevéssé ismert előadóink, hangszeres szólistá­ink, kórusaink, karvezetőink. Akiket évek óta ismerünk, de ilyen szorgalmukkal eddig ritkán találkoztunk, és ha újak is mutat­koznak közöttük, annak csak örülhetünk. Biztatnánk őket. Az érzelmi­leg, hitében és öntudatában kifá­rasztott közösségeket újra kell építeni. És nem kell felülről várni az intést. Az önmagukat túlélt kulturális struktúrák, irányítási formák helyébe azok lépjenek, akik tehetsegükkel, hitükkel, ér­tékeikkel az ember méltóságát, a közösséget akaiják erősíteni. Szolgálni azt a tudatot, hogy nemcsak tudományos tétel, de fontos tudnivaló: személyiség nélkül nincs társadalom, csak zagyva tömeg, amit minden dik­tatúra bármikor maga alá tipor­hat. Ezeket a gondolatokat akkor éltem át, amikor az egyik kará­csonyi hangversenyen egy grego­rián Ave Mariát hallottam, aztán Rónay György naplórészletét, majd egy Babits-verset és Bach C-dúr szonátáját. Egy olyan kö­zösségben, ahol majdnem min­denkinek személyes ismerősként köszönhettem. Ezért vagyok optimista — és nemcsak a kultúra ügyében. (farkas) Társadalmi-szakmai bizottság alakult Széchenyi­centenárium A Széchenyi István születése 200. évfordulójának méltó meg­ünneplésére országos emlékbi­zottság alakult Budapesten. El­nöke Göncz Árpád köztársasági elnök, tagjai Antall József mi­niszterelnök, Szabad György, az Országgyűlés elnöke, András- falvy Bertalan művelődési és közoktatási miniszter, Siklós Csaba közlekedési miniszter, Kosáry Domokos, a Magyar Tu­dományos Akadémia elnöke, Juhász Gyula, az Országos Szé­chenyi Könyvtár főigazgatója. Ügyvezető elnöke Mádl Ferenc tárcanélküli miniszter. A gyakorlati feladatok ellátá­sára, a szervező-koordináló munka irányítására, indítványok eldöntésére külön szakmai bi­zottság is alakult; elnöke Ger­gely András történész, külügyi államtitkár lett. Kosáry Domokos professzor, a szakmai bizottság alakuló ülé­sén azt hangsúlyozta: régóta ese­dékes volt az országos bizottság megalakítása. Gergely András arról szólt, hogy a szakmai bi­zottságba már beválasztott tagok — intézmények, kiadók, társa­dalmi szervek vezetői — mellett minden olyan további jelentke­zőt is szívesen látnak, akik ered­ményesen tudnak segíteni a bi- centenáriumi rendezvénysoro­zat előkészítésében. Várják szponzorok jelentkezését, továb­bá hasznos indítványokkal, el­gondolásokkal levélben jelent­kezhet bármely szervezet vagy magánszemély. Címük — mint azt a szakmai bizottság elnöke is­mertette — Budapest 1051. Ná­dor u. 7., II. emelet 246. szoba. A szakmai bizottság már az alakuló ülésen megkezdte az ér­demi munkát. Egyik fontos kér­dés a pénzügyi lehetőségék vizs­gálata volt. Mint elhangzott, az országos rendezvénysorozat ki­adásainak egy részét a kormány fedezi, ezen kívül több intéz­ményjelentette be szponzorálási szándékát. HANG-KÉP Vigasznyújtó líra Nem éppen jól kezdődött ez az esztendő. Az első munkana­pon sztrájkoltak a mozdonyve­zetők. Aztán az eseményekről általában lelkiismeretesen, pre­cízen tájékoztató rádió elkeserí­tő információk regimentjét tette közzé. Értesültünk az áremelés-zu- hatagról, a lakás-, illetve a kamat­adó nemcsak kísértő, hanem máris gyötrő réméről. Később demokratikus han- goltságunk csapatott arcul, hi­szen a riporterek—végtére is ez a kötelességük — elmondták, hogy túlságosan is aggódó kor­mányunk valamiféle taxis vagy népmozgalomtól tartva megelő­ző jellegű — s amikor ezt írom, fi­noman fogalmazok — rendőri intézkedéseket léptetett életbe, tartva a nem éppen lelkendező polgárok százezreinek felhábo­rodásától. A lapszemlék félreérthetetle­nüljelezték a csodálkozó, a meg­hökkent zsurnaliszták szolid és tisztességes reagálását, a hajdani szavazók teljes mértékben indo­kolt csalódottságát. S ráadásul ott a vészesen köze­lítő Öböl-háború nagyon is reális víziója. Ebben a légkörben amolyan üdítő oázisként hatott a hétfői A hét költője című program kínála­ta. Ezúttal az egri születésű poé­ta, Kálnoky La'.íztómunkásságá- ból kaptunk frappáns ízelítőt, amolyan kedvcsinálót ahhoz, hogy a jövőben sűrűbben ólvas- suk lelki és esztétikai épülésün­ket szolgáló költeményeit.­Érdemes, mert megismerked­hetünk azzal a személyiséggel, aki bár az egykori kisváros elitjé­hez tartozott, mégis kritikus szemmel nézte szűkebb és tá- gabb környezetét, s nem szűnő vehemenciával ostorozta az igénytelenséget. Szembesülhetünk azzal az al­kotóval, akit félreállított — szár­mazása és szabad gondolkodása miatt — a Rákosi-terror, s annak liberálisabb jogutódja a Kádár­rezsim irodalmi parancsnoki ka­ra. Noha csak a műfordítás bizto­sította számára a megélhetést, az íráshoz, a kendőzetlen, az őszinte vallomáshoz — mindhalálig hű maradt. Ars poétikája ugyan nem kelt hurráoptimizmust, mégis hami­sítatlan katarzist kínál. Gyógyírt, vigaszt a néha fojto­gató káoszban. Sosem volt ilyen szükség rá, mint ma... Illúzió­teremtés A tévés berkekben uralkodó zűrzavart tetten érhetjük a zö­mében színvonaltalan ajánlatlis­tában is. Mindez azért bosszan­tó, mivel a nézőt egyáltalán nem érdeklik ezek a kakasviadalok. Azt viszont joggal várja, hogy leg­alább szórakoztatásáról gon­doskodjék ez az ésszerűtlenül felduzzasztott, mammut — szer­vezet. A gondokra — s ez bármilyen kegyetlenül hangzik, de tény — senki sem kíváncsi, hiszen akár­csak a színházban itt is kizárólag a produkció számít. A magyarázkodás viszont tarthatatlan. Elnöki vagy inten- dánsi szinten egyaránt. Mi csupán épkézláb, kikap­csolódást, esetleg valamiféle pal- lérozódást is ígérő műsorokat, filmeket szeretnénk látni. Méghozzá egyre gyakrabban! Elég volt az ügyetlenül lelep­lezett ismétlésekből, az avitt és unalmas, háború előtti munkács- kákból. Ezekkel kapcsolatban nem a valódi ékköveket kárhoz­tatjuk, hanem a garantált selej- tet. Az se megnyugtató, hogy a két adó már egyet sem pótol. Legalább olyan művek sorá­nak vetítésére szánják el magu­kat a feladatgazdák, mint a janu­ár 5-én este bemutatott Vörös Pimpernel, ez az angol cégjelzé­sű kalandos játék volt. Clive Donner rendező bizo­nyára nem tartotta a Parnasszus féltett kincsének Orczy Emma bámónő két regényét, azt azon­ban észrevette, hogy a történelmi atmoszférájú, cselekménydús sztorit megéri a celluloidszalagra vinni. A siker őt igazolta. Akkor is, ha a históriai hitelesség részletei­ben megkérdőjelezhető. Ezért a hiányosságért busásan kárpótol­tak minket a hús-vér figurák, s az a karakterfestés, amely elénkva- rázsolta 1792 Párizsának meg­határozó jellegű figuráit. S még valami. Azt hiszem mindnyájunkat megbabonázott az árnyalt igazság diadalmasko­dásába vetett konok hit. Hogy ez illúzió? Lehet. Ám nélküle csak vege­tálnánk... Pécsi István Fejezetek a Hevesi Dalegylet történetéből (2.) Egy lelkes műkedvelő gárda gadta, és elhatározta azt is, hogy „egyelőre hetenként három pró­bát tart. Egyik héten a tenor jön kétszer, másik héten a basszus.” Ezután még szép sikerek és nehéz esztendők jöttek, egészen a II. világháborúig, amely után már nem szerveződött újjá az egylet. A napi megélhetés gond­jaival küszködtek a dalegyleti ta­gok, így ezek az idők nem ked­veztek az énekkar talpraállításá- nak. Később pedig a kórusmoz­galmat az új politikai igényeknek megfelelően szervezték újjá. A Hevesi Dalegylet — története ezt bizonyítja — két évtizedes mű­ködése alatt kiemelkedő szere­pet játszott Heves község kultu­rális életében. Tevékenységét összefoglalóan értékelve mindenekelőtt a szege­di országos dalosversenyen nyert második dijat, a debreceni orszá­gos vetélkedőn elért középhelye­zést, a miskolci győzelmet, és a kerületi kórustalálkozón ugyan­csak a borsodi megyeszékhelyen szerzett dijat kell kiemelnünk. Ezek a sikerek elvitték jó hírét Heves községnek és az itteni énekkarnak hazánk minden ré­szébe. Hangversenyeiken, amelye­ket otthon és más falvakban, vá­rosokban rendeztek, többségé­ben népdalok és a kor neves ze­neszerzőinek művei szerepeltek. De ilyen alkalommal gyakran fő­városi művészek is közreműköd­tek, akik az operával is megis­mertették a közönséget. A kórus fáradhatatlan szerve­zőmunkáját, tekintélyét, a tele­pülés életében betöltött kiemel­kedő szerepét bizonyítja az is, hogy ki tudott alakítani maga mellett egy lelkes műkedvelő gárdát, és velük együtt színdara­bokat, operetteket mutattak be, valamint farsangi és szilveszteri estélyeken adtak műsort. A dal­egylet előadásain a közönség­nek zenei, irodalmi, színházi él­ményben volt része, ami a szegé­nyes környezetben élő lakosság számára nagyon sokat jelentett. Külön ki kell emelni, hogy a kar fellépése nemzeti ünnepeken és más ünnepségeken, emelte ezek­nek a rendezvényeknek a színvo­nalát. Az egyesület történetének kü­lön fejezete az énekkar alapítójá­nak és karnagyának, Hevesi Jó­zsef nótaszerzőnek a munkássá­ga. Szerzői estjei, amelyeken ugyancsak felléptek neves fővá­rosi művészek is, igen nagy ér­deklődést keltettek helyben és a környéken. A rádióban és a bu­dapesti Fráter Lóránd Társaság rendezvényein énekelték dalait, és a Rádió Újság nótapályázata­in is szép sikereket ért el, így or­szágos hírnevet, dicsőséget szer­zett magának és Hevesnek. Nó­tái ma is nap mint nap felcsen­dülnek a rádióban. Befejezésként, úgy érezzük, szólnunk kell — ha csak vázlato­san is — Hevesi József 1945 utáni életéről, tevékenységéről. A ta­nítói pályán működött, és negy­venhárom éven át végzett kiváló munkájának elismeréséül 1966- ban aranydiplomát kapott. A nótaszerzést élete végéig folytat­ta, összesen 236 kottát írt, mely­ből hatvan az, amelyet rendsze­resen előadnak, játszanak, gyak­ran külföldön is. A hagyatékban maradiakat kötetbe rendezik. Hevesi József 1970. szeptember 22-én, 81 éves korában hunyt el. Özvegye a közelmúltban a félje lemezei után járó szerzői jogdijat — évi 30-40 ezer forintot — fel­ajánlotta a Hevesi 1-es Számú Ének-zenei Általános Iskolá­nak, hogy ebből az összegből az énekkart fejlesszék, s a kiemel­kedően tehetséges növendéke­ket zenei pályára segítsék. 1988. március 11-én kedves ünnepség színtere volt az intézmény. Az is­kola kórusa felvette Hevesi Jó­zsef nevét. (Vége) Vörös Dezső Az 1927-es szegedi országos versenyen készült felvétel, ahol a kó­rus második dijat nyert. Háttérben: az egylet zászlaja Hevesi József, a neves karnagy 1925. július 12-én, egy esős vasárnapon tartotta a dalegylet a zászlószentelési ünnepélyét. Az erre az alkalomra készült meghí­vón az egylet jeligéje is olvasha­tó, amelyet Surányi Viktor nyu­galmazott pénzügyi főtanácsos, a kórus dísztagja szerzett: „Mi szívünkből árad, mi lelkűnkből támad, / Te néked szép hazánk, ó félre gyenge szó, / Csak dal, csak dal, csak dal mondhatja jól!” Reggel 5 órakor zenére ébred­tek a hevesiek. Nyolckor fogad­ták a dalegyleteket és vendége­ket a diadalkapunál. Tíz órakor a „Hősök szobrá”-nál tábori misét tartottak, és ekkor szentelte fel a kék színű, aranyhímzéssel és a magyar címerrel díszített se­lyemzászlót — az egylet zászlaját — Buczkó János hevesi esperes­plébános. Ezután Deák János fő­jegyző üdvözölte a vendégdalár­dákat. A felszentelt zászlót meg­koszorúzták a vendégegyletek, illetve a Hevesi Dalegylet is ko­szorút kötött a vendégkórusok zászlóira. Majd díszközgyűléssel folytatódott a program, ahol Pa- tay János alelnök titkári jelenté­sében az egyesület története mellett arról is beszámolt, hogy a dalegylet vagyona körülbelül 60-70 millió koronára tehető. „Van egy tökéletesen felszerelt és kottákkal megrakott kotta­szekrény, egy modem és igen ér­tékes fekete zongora, és a most felszerelt ragyogó zászló...” — mondotta. A közgyűlésen adta át Kamondy János egyházi kar­nagy, a Magyar Dalszövetség ki­küldöttje, a hevesi kórusmozga­lomban legrégebben résztvevő dalosoknak a szövetség díszér­meit és díszokleveleit. A délután kezdődő hangversenyen a meg­hívott 9 dalegylet 348 dalosa és a vendéglátó kórus 38 énekese mutatta be egy-egy számát. Ez az esztendő Hevesi József karnagynak is meghozta az első komoly elismerést: az Országos Dalszövetség bronzéremmel tüntette ki. Figyelemre méltó, hogy a dal­egylet vezetősége időnként megvizsgálta a kórustagok ének­tudását, hallását. így történt ez év májusában is, amikor a vá­lasztmány elhatározta, hogy a dalosoknak egy úgynevezett zsű­ri előtt vizsgát kell tenniük. Ez­után a zsűri 11 tag törlését indít­ványozta a választmánynak, mert mint indokolták, „nevezett tagok éneke, éneklése, hallása nem megfelelő, s a dalárdában való részvételük csak a többi tag munkáját hátráltatná.” Hevesi József karnagy személyenként, részletesen indokolta a törlése­ket. így 26 maradt az énekkar létszáma. Ugyanakkor Kerekes Dezső kórustag javasolta, hogy fellépés előtt minden dalos egye­dül énekelje el a műsorra tűzött darabot, s ha kiderül, hogy nem tudja, tiltsák el a szerepléstől. A választmány a javaslatot elfő-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom