Heves Megyei Hírlap, 1991. január (2. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-05 / 4. szám
4. SZEMTŐL SZEMBE HÍRLAP, 1991. január 5., szombat „Tanácsi” bérlakások Az orvos-igazgató, aki a hitet akarja visszaadni Hátrahagyott kórkép Avagy: egy megfontolásra érdemes javaslat A lakhatási jog minden ember elidegeníthetetlen alapjoga. Törvényben szabályozandó, hogy biztosításában, az esélyegyenlőség feltételeinek megteremtésében milyen mértékben vegye ki a részét az állam, az egyén és a helyi önkormányzat. A szabályozás politikai előkészítést igényel, a döntés jogalkotási ütemezésünkben 1991. áprilisára várható. „Á tcsoportosított” költségvetési támogatás Kétségtelen, hogy az állam — az 1950-es évektől — nagy részt vállalt ebben a kérdésben, s látványos eredménnyel: hatalmas lakásállományt „produkált”, milliókat juttatott komfortos bérlakáshoz, kiemelten támogatta a magánerős építkezéseket. A pártállamra jellemző elosztási visszaélések ezekhez az eredményekhez képest szinte figyelmen kívül hagyhatóak. Az állami bérlakások fenntartására fordítandó költségek fedezésére azonban a lakbérek nem voltak elengendőek, ezért az állam napjainkig elviselhetetlen terheket vállalt magára: 1989- ben ez az összeg 8 milliárd, 1990- ben 3,7 milliárd forintot tett ki. Úgy tűnik, a bérlakások fenntartásához nyújtott állami támogatások felhasználása a mai napig nem egészen célszerűen valósult meg. A kezelő vállalatok a költségvetési támogatások jó részét monopoltevékenységeik fejlesztésére, különböző gazdasági szervezetek kialakítására, vagyon- és pozícióátmentésre, bérfejlesztésre, prémiumok kifizetésére (stb.) használták fel. Az állami támogatások — 1991-el történő—megvonásával az önkormányzatok tulajdonába kerülő bérlakások fenntartásának, felújításának teljes súlya, terhe a bérlőkre és az önkormányzatokra nehezedik. Világos ezek után, hogy a fenntartási, felújítási költségek folytonos növekedésének ellensúlyozására haladéktalanul lépéseket kell tennünk. A bérlőkre hárítható költségek emelésének szab határt az Országgyűlés 39/1989. (XII27.) sz. határozata, másrészt a bérből és fizetésből (nyugdíjból) élő bérlők teherviselési képessége. Havi hatezer forint Fel kell ezért gyorsítani a bérlakások magántulajdonba adását, értékesítését. Az önkormányzat szempontjából egyszerű a képlet: bevételhez jut, és veszteségforrástól szabadul meg. A vevő pedig tulajdont szerez, annak előnyeivel és terheivel együtt. A reális ár kialakításánál — ezek után — figyelembe kell venni többek között a„ lakottsági állapotot”, a bérleti jog jelenlegi örökölhetőségét, a műszaki állapotot, a bérlők vásárlási lehetőségeit, a társasház-alapítással és -fenntartással járó kötelezettségeket (stb). A tisztesség okán tájékoztatni kell a vevőket a megszerzendő tulajdon „terheiről”. Előzetes számítások szerint az 1,2 millió forint forgalmi értékű 2 szobás tömblakás — 50 százalékos áron történő — vétele esetén a vevőt terhelő havi kiadás 6 ezer forint (törlesztőrészlet, közös költség, fenntartásialap-képzés, lakásadó, stb.) körül mozog. Amennyiben a megszerzett ingatlan generális felújítása eddig nem történt meg, ennek várható költsége lakásonként 2-300 ezer forint. Mindezeket tetőzi még a havi rezsi. Az „ ellenérzésekkel” szemben feltétlenül vizsgálnunk kell azt a tényt is, hogy az állam az elmúlt évtizedek során kiemelten támogatta a magánerős építkezéseket: kedvező telekjuttatással, szociálpolitikai kedvezményekkel, kamatmentes, kedvező kamatú hitelekkel, vissza nem térítendőösz- szegekkel, munkahelyi kedvezményekkel, anyagárba beépített dotációkkal, stb. Érdemes itt megjegyeznünk, hogy a villalakások, luxusépületek már idejekorán —15 százalékos vételáron — a pártállam elitjeinek tulajdonába kerültek. A soron lévő értékesítések „ügyfelei” ma már zömmel bérből és fizetésből élő, úgynevezett kisemberek. A fentiek figyelembevételével — megítélésünk szerint — az egri városi tanácsrendeletben a forgalmi érték 50 százalékában megállapított vételár irreális, egyedülállóan és kirívóan eltér az országos gyakorlattól (de a megyeitől is), s nem veszi tekintetbe sem a város, sem a bérlők érdekeit. A reális ár kialakítása — a hatályos jogszabályoknak is megfelelően — a forgalmi érték 15-30 százaléka között mozoghat. Ezzel a megoldással az ön- kormányzat gyorsan jelentős bevételhez juthat, a vevők terhei pedig az elviselhetőség határán belül maradnak. Az önkormányzat elé terjesztett konkrét javaslatunk —1990. november 20-án nyújtottuk be — ezért a következő: a vételár a kijelöléskori értékbecsléssel megállapított forgalmi érték 30 százaléka legyen. További — a 30 százalékra vetített — 10 százalék árengedmény illesse meg azokat, akiknek a lakását térítés nélkül államosították, akiknek a lakását kisajátították, és bérlakás kiutalása miatta kártalanítási ösz- szeget 40 százalékkkal csökkentették, akiknek — közös háztartásában élők — egy főre jutó nettó jövedelme a havi 8 ezer forintot nem haladja meg, vagy akik a bérleményt leszármazóik részére, első lakásszerzőként vásárolják meg, ha a szerződés holtig tartó haszon- élvezeti jogot biztosít a jelenlegi bérlő részére. Javaslatunkkal nem kívántunk utat nyitni a nyerészkedéseknek, visszaéléseknek. Ellenkezőleg: a társadalmi igazságosság talaján szeretnénk hozzájárulni az egyik igen fontos, alapvető emberi jog biztosításához, amely — megítélésünk szerint — a jelenlegi hatályos jogi szabályozás alapján, azonnal rendezhető. Nincs idő várni... A kérdéssel rendezésével felesleges és veszélyes az áprilisi törvényi rendelkezésig várnunk, hiszen a tervezett szabályozás a bevezetőben említett koncepciókat hivatott kialakítani, a bérlakások sorsát — minden terhével együtt — teljes mértékben az ön- kormányzatok hatáskörébe utalja. A társadalmi konszenzus kialakítását, az önkormányzat megalapozott döntését elősegítheti az érdekelt lakosság, a Lakásbérlők Egyesülete, a választott önkormányzati képviselők szoros együttműködése, az álláspontok egyeztetése. Javaslatunk egyébként a Kereszténydemokrata Néppárt egri szervezete választási programjának része. Dr. Bárdos Rezső önkormányzati képviselő Csárli „Ide figyelj, Csárli, én magyar vagyok Csárli, színmagyar, és meghalnék a forradalomért, Csárli...” Alig néhány perce fordult át hozzánk a másik pulttól. Onnét már odébbkönyököltek az alkalmi ismerősei, most mi bámuljuk a... olyan könnyű lett volna leírni, hogy a „vizenyős tekintetét” — de az övé más volt, nem átlagos részeg-alkoholista-zülött-állat nézés, inkább olyan szomorúan alázatos. Mint akinek nagyjából mindegy már, csak megtűrjék néhány percre, nem is kell, hogy szóljanak hozzá, csak viseljék el a jelenlétét. Benőtte a borosta a képét, a hatvanéves ábrázatát, eltakarta még a finoman árnyalt barázdáit is... Mindenkit „lecsárlizott”, úgy ejtette ki azt a „csárlit”, mint ahogy Charles Bronson ejtette volna egy filmben, amelyikben a történet szerint végig nála van a pisztoly. Akadozó nyelvekkel formálta az idegen nevet, „mindent tudok már öreg, és te csak egy Csárli vagy” — vigyorogta bele a világba az arca. Olyan óvatosan húzta magához a fröccsömet, hogy észre se vettem. Bele is ihatott volna, lazán, szó nélkül, de ő azért még megszólalt, fölényesen: „Akkor én ezt most megiszom, Csárli...” — Tied az a pia, öreg? — kérdezte egy vidám ifjú a társaságból tettetett szigorúsággal. — Nem, de én ezt most megiszom, Csárli! — Iszod ám az anyádat, mert pofán töröllek... — Akkor is megiszom. — Nem iszod meg. Csak akkor iszod meg, ha hangosan azt kiáltod: Jó az anyám... Az öreg megütközve nézett vissza. Bámulta az ifjút, zavarosabb lett egy kissé a tekintete, nézte a fröccsöt, aztán megint az ifj út, nem tudta, mit tegyen. Annak a mondatnak, amit mondania kellene, rég nem volt már értelme. De valahogy érezte, nem idevaló, inkább azt mondaná megint: „Meghalnék a forradalomért, Csárli!” — bele, hangosan a kocsmába, hogy mindenki hallja, hogy ő bizony, tényleg, öregen is, remegő térdekkel is, de utoljára: bizony megtenne... — Mit mondjak, Csárli? — kérdezett vissza kábán. — Mondd azt, bazmeg, hogy „jó az anyám!” — A te anyád? — Nem, a tiéd... Néhány percig szótlanul nézett maga elé. Már azt hittük, alszik, amikor lassan felemelte a fejét. — Jó az anyám...- darálta dühösen, és még talán be sem fejezte a mondatot, amikor nyúlt is a fröccsért. Nagyokat kortyolt, mohón, sietve, aztán elégedetten koccantotta a pultra az üvegpoharat. — Most akkor adj egy cigit, Csárli! — fordult az ifjúhoz, meglepő józanul. Olyannyira józanul és követelve, hogy az ifjú máris benyúlt a zsebébe, és nem követelt újabb mondatot, nem akart még egy próbatételt — nyújtotta a dobozt. Az öreg győzedelmesen nézett körbe. Felemelte a mutatóujját, hogy ő most valami egészen újat, merőben mást, de kifejezetten fontosat fog szólni. Hosszú hatásszünetet tartott, majd átkarolta az ifjú vállát. — Te, Csárli, Csárli...én...én meghalnék a forradalomért, elhiszed, Csárli?! — Én is meghalnék, Csárli! — vette át a fonalat az ifjú, és már neki is csillogott a szeme, nem lehetett tudni, pontosan mitől, de azt hiszem, inkább a vodkától, mint az áhítattól. Ott álltak, összekapaszkodva, mintha örök időkre megértenék ettől kezdve egymást... — Na, most már mehetsz, Csárli — törte szét a néhány másodperces összhangot az ifjú. — Menjél, a forradalom odakint van, ez csak egy húgyszagú kocsma, érted, Csárli? Az öreg megadóan biccentett a fejével, aztán egészen lassan elsündörgött az ajtóig. „Te, Csárli...” — emelte fel a hangját még egyszer, es visszanézett, pont az ifjúra — „...éljen Magyarország!” Ezt üvöltötte, és kuncogott, hamiskásan, ahogy csak a mindig mámorban lévők tudnak kuncogni. — Good by! — legyintett utána az ifjú — Aztán, ha megtaláltad a forradalmat, gyere vissza értem! Az öreg talán még elmosolyodott az ajtóban, és talán még bólintott is. Aztán kilépett az utcára... Doros Judit Legyen korszerű kórháza Gyöngyösnek Dr. Nagy János: ”...ez a hivatás egész embert kíván.” A gyöngyösi Bugát Pál Kórház több mint másfel évszázados történetében dr. Nagy János a kilencedik igazgató. A kórházalapító Dr. Vezekényi (Horner) István, majd dr. Pikkler Antal, dr. Koller János, dr. Frindt Ferenc József, dr. Wiltner Sándor, dr. Fejes István, dr. Mátyus László és a nem is olyan rég kinevezett dr. Thuróczy János után az intézmény kollektívája 1990. október 2-án őt választotta meg a kórház orvos-igazgatójának. Négy pályázó közül esett rá a választás. Árra, hogy jelöltként induljon, kezdetben még gondolni sem mert. Orvosok, ápolónők, szak- asszisztensek kérték fel rá, és demokratikus légkörben meg is választották. Elsősorban a Bugát Pál Kórház kollektívájától kapott bizalomról, eddigi munkájáról kérdeztük, de természetesen a születendő új kórházról is érdeklődtünk. * * * — Kérem, elsőként mondjon néhány szót önmagáról. Úgy tudom, tősgyökeres gyöngyösi... Igen, valóban született gyöngyösi vagyok, 1946-ban itt láttám meg a napvilágot. Az általános és középiskolába is Gyöngyösön jártam, majd az orvostudományi egyetem elvégzése után 1970. október elsejétől a Bugát Pál Kórházban helyezkedtem el. Hat évig a belgyógyászati osztályon dolgoztam, s belgyógyászatból szereztem első szakvizsgámat. Saját magam kértem az áthelyezésemet az intézmény központi laboratóriumába, 1981-ben levizsgáztam laboratóriumi ismeretekből. Pályám kezdetétől intenzíven kezdtem érdeklődni a hematológia, mint a belgyógyászatnak egy speciális területe iránt. 1990. január 1-jé- től neveztek ki a laboratóriumban osztályvezető főorvosnak, és jött a pályázat... — Un éppen a rendszerváltás kellős közepén lett orvos-igazgató. Úgy tudom, semmilyen politikai tevékenységet nem folytatott, csak a munkájának élt, s ráadásul még pályázni sem akart a bársonyszékre... — Valóban nem voltam tagja semmilyen pártnak, nem is tartoztam azok közé, akik valamiféle üldöztetésben részesültek az elmúlt rendszer részéről. Nem azt mondom, hogy nem érdekelt a politika, de elsősorban orvosnak tekintettem magam, szerintem ez a hivatás egész embert kíván... Hosszú ideig meg sem fordult a fejemben, hogy én pályázatot nyújtsak be. Ami nekem biztatást adott, az a rendeletnek az a része, amelyben elég jól körvonalazták, hogy mostantól kezdve az intézményt egy hármas igazgatói testület vezeti. Igen jól körvonalazódott, hogy mi az orvos-igazgatónak és a gazdasági-, ápolási igazgatónak a feladata és hatásköre. Amikor ezt átnéztem, akkor éreztem először úgy, hogy ezt talán meg tudnám oldani. Az orvos-igazgató feladata főként az orvos-szakmai feladatok összehangolása az intézményen belül. — Igazgató úr! Mi késztette még arra, hogy pályázzon? Lehet, hogy szerénységből nem mondta el, de úgy hírlik, igen sokan biztatták, kérték, hogy jelöltesse magát... — Gyakorlatilag húsz éve itt, a Bugát Pál Kórházban dolgozom, nagyon sokan ismernek. Ápolónők generációit tanítottam például belgyógyászként. A választás közeledtével egyre többen kerestek meg, hogy vállalkozzam a megméretésre. Közöttük volt osztályvezető főorvos éppúgy, mint ápolónő, vagy takarítónő, illetve az osztályoknak a gazdasági nővérei, akikkel annak idejen együtt dolgoztam. Hosszú napokon, éjszakákon át töprengtem. Végül is úgy éreztem, megfutamodás lenne részemről, ha ezek után nem vállalnám el a megméretést. Október 2-án volt a választás. Az első fordulóban jelöltként indult még dr. Thuróczy János, dr. Mózer Albert és dr. Reményi Gyula. A hivatalban lévő dr. Thuróczy János igazgató-főorvossal ketten kerültünk a második fordulóba. Az intézmény szakorvosainak többsége — csaknem kétharmados arannyal — engem szavazott meg orvos-igazgatonak. A kollégák így szavaztak. Engem ez nagyon megnyugtatott, mert bebizonyosodott, hogy nem volt megalapozatlan az a bizalom, ami személyem iránt megnyilvánult. — Hallani olyan véleményeket, hogy öt év alatt már rég felépülhetett volna az új kórház. Végül is hol tart a rekonstrukció, és mennyiben jelent ez minőségi változást az intézmény életében? — Igen, ez idő alatt valóban már reg felépülhetett volna, s ez korántsem a Kivitelező vállalaton múlott. Sajnos, a beruházási énzek ütemezése nem tette leetővé. Adva volt minden évben egy bizonyos keret, amit be lehetett építeni. Pillanatnyilag a költségek értékelésével a minisztérium foglalkozik. Szóbeli információk alapján valószínűleg na- gobb összeg áll majd rendelkezésre, mint az eddigi években, s fel lehet gyorsítani az építkezést. Jelenleg az építészeti rész 85-90 százalékos, az épületgépészeti rész 75-80 százalékos készültségi Folyamatban vannak a belső munkák. Az ütemezés szerint az épületnek 1991 végére el kell készülnie, mert 1992-ben megkezdődik az orvostechnológia telepítése, szerelése, amely várhatóan 1993-ig tart. A műszerek és egyéb orvosi berendezések korszerűségének a felülvizsgálata megtörtént. Fő célkitűzésünk, hogy az egészségügy követelményeinek maximálisan megfelelő, az 1993-as év, sőt, az utana következő 10-15 esztendő követelményeit kielégítő, korszerű, jól felszerelt, magas szintű szakmai ellátást nyújtó kórháza legyen Gyöngyösnek... * * * Dr. Nagy János kinevezése óta már több minden változott a Bugát Pál Kórház életében. Az intézményben másodorvösi értekezletet szervezett, mert ugyanúgy kollégáinak tekinti okét, mint a főorvosokat. Erre egyébként tíz éve nem volt példa itt. Rendszeresen jár vizitelni, mert csak így ismerheti meg közvetlenül a betegek, az orvosok, az ápolónők problémáját. Tudja, érzi, hogy az emberek türelmetlenek, bizalmatlanok, és ugyanakkor — a rossz gazdasági helyzet következeiében — alig van lehetőség látványos produkcióra. Úgy véli, fontos feladata, hogy visszaadja az általa irányított intézményben munkálkodók hitét... Korcsog Béla
