Heves Megyei Hírlap, 1990. december (1. évfolyam, 205-228. szám)
1990-12-01 / 205. szám
8. HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1990. december I., szombat Heves megye címerének históriája Sok oldalról hallottam, hogy örömmel vették a Heves Megyei Hírlap „ újítását ”, mely első oldala homlokzata központjába iktatta Heves megye középkori eredetű címerének rajzát. Maga a címer rajza általában ismeretes, hiszen nem csupán a megyeháza homlokzatát díszíti, de bejárati kapualjában a mesz- szeföldön híres Fazola-féle ko- vácsoltvas-kapu egyikének is természetszerű és szinte jogos részese. Joggal merült fel sok érdeklődőben a kérdés: mikor keletkezett Heves vármegye címere, milyen körülmények tették szükségessé megalkotását, s tulajdonképpen mit is jelképez, mit is szimbolizál a címer ábrázolata. A magyarországi vármegyék önállósulási törekvéseinek egyik, de semmiképpen sem megvetendő eredményeként az 1550. évi 62. törvénycikk tette kötelezővé, írta elő, hogy az egyes vármegyék alkossák meg sajátsaját címerüket. A magyar törvénykönyvben, a Corpus Juris Hungariciben közreadott törvénycikk magyar fordításban imigyen hangzik: ’’...elhatározták, hogy azoknak a különböző alkalmatlanságoknak elkerülése végett, amelyek a vármegyékben eddigelé többször azért fordultak elő, mert a pecsétek bizonytalanok és ismeretlenek voltak, jövőre a vármegye nevében kiadandó leveleket a királyi felség kegyes en- gedelméből egy pecsét alatt adják ki, amint ez Somogy vármegyében történik. 1. paragrafus. Amely pecséteket miután azokat megnyerték el elkészítették, mindenegyes vármegyében az alispán, szolgabí- rák és esküdttársak pecsétéi alatt szekrényben, vagy ládában tartsanak, és onnan csak akkor vegyenek ki, amikor a törvényszék tartása alkalmával a vármegye nevében valamely levelet kell megpecsételni.” Ettől kezdődően tehát a vármegye által kiadott hivatalos iratok, levelek megpecsételésére a megye saját címerével ellátott pecsétnyomót használtak. A vármegye címeres pecsétjének tehát rendkívüli jelentősége volt, s ezt misem tanúsítja fényesebben, minthogy az újonnan választott alispán installációja, azaz beiktatása egyik lényeges mozzanatát képezte a vármegye hivatalos pecsétnyomójának részére való átadása. A második világháború utáni politika baloldali fordulata kapcsán szüntették meg a magyarországi vármegyék címereinek használatát. A teljesség kedvéért azonban meg kell mondanunk, hogy a „kalapos király”, II. József gyökeres reformjai sorában is eltörölte a megyék addig használatos címereit, s helyette olyan pecsét elkészíttetését rendelte el, amely Magyarország címerét ábrázolta, s egyben szövegében feltüntette az illető vármegye nevét. ♦ A Magyar Országos Levéltárban való kutatásaim során úgy találtam, hogy Heves vármegye első címerét tartalmazó pecsétlenyomat a kassai Szepesi Kamara Levéltárában őrzött két Heves vármegyei iraton fordul elő: A két vármegyei irat ugyan 1583. december 23-án, és december 24-én kelt, de Heves vármegye 1563 évszámát mutató pecséttel került hitelesítésre. Tekintve, hogy 1550-ben rendelte el a törvény a vármegyéknek pecséteik, azaz címereik elkészítését, minden valószínűség szerint ez volt megyénk első hivatalos pecsétje, illetve címere, — tekintve, hogy meglehetősen kopottnak, erősen használtnak tűnik a pecsétnyomó, azaz lenyomata. Na de mit is ábrázol Heves vármegye első címere? A címer mezejét zömében egy jobb felé forduló gólyamadár tölti ki, csőrében erősen tekergő kígyót tartván. A gólya egyik, előreálló lába alatt kifejezetten egy hal ismerhetőfel. A másik lába mögött pedig egy szőlőfürt látható. A gólya nyaka előtt és mögött az 1563 évszám olvasható le. A pecsét körirata latin, s magyar fordítása imigyen hangzik: „Heves vármegye pecsétje.” Az 1600-as esztendőkből Heves vármegyének két pecsétlenyomata ismeretes. Az egyik az 1614-es, a másik pedig az 1684- es dátumot viseli. Az 1614. évi pecsétlenyomat, azaz vármegyei címer az előbb leírthoz hasonló, de lényegesen finomabb, pontosabb pecsétmetszői kivitelben készült. Itt is a gólya csőrében erősen tekergő kígyót tart. Előrelépő lába alatt (ujjai között?] egy hal, hátrább álló lába mögött pedig feltűnően egy nagy szőlőfürtnek csak a szárát tartja. A pecsétlenyomat dátumának négy számjegye itt két elosztásban szerepel: 16 14. A pecsét körirata természetszerűen megegyezik az 1563. évivel. (1. ábra) Itt okvetlenül szükséges elmondanunk, hogy Eger várának 1596. évi török kezbe jutása nyomán a vármegyei hatóság Felső- Magyarországra menekült, és kezdetben rövid ideig Rimaszombaton, majd pedig Fülek várában székelt. De Thököly kuruc hada 1682-ben ostrom alá vette Fülek várát, s azt alaposan elpusztította, részben pedig fel is égette. Ennek a hadi vállalkozásnak a során nem csupán Heves vármegye iratai pusztultak el, de természetesen odaveszett 1614- ben készített pecsétnyomója is. Mivel pedig a megyei hatóság enélkül nem működhetett, ezért egy 1683. évi vármegyei közgyűlési határozat alapján űj pecsétnyomót kellett készíttetniük. A jegyzőkönyv feljegyzése szerint 1684-ben Heves vármegye űj pecsétnyomója elkészült, sőt azt is feljegyezték róla, hogy 13 forint 80 krajcárt kellett a rézmetszőnek érte fizetniük. Ez az 1684. évi Heves vármegyei pecsét rajzolata már számottevően eltér az előzőektől. Az első, ami feltűnik az, hogy a pecsét lenyomatának mezejében már címerpajzs mezejében van feltüntetve Heves vármegyének tulajdonképpeni címere. A gólya csőrében tekergő kígyó feje balra tekint. A másik lába alatt pedig már két hal ismerhető fel, de olyan pozícióban, hogy az egyik hal feje a másik hal farka felett látható. Igen szembetűnő és az előző pecsétlenyomatoktól, illetve címerektől az is eltérő, hogy a fent leírt címerpajzs felett ötágú nemesi korona kapott helyet. A dátum itt is kettős elosztásban látható a címerpajzs két oldala mellett: 16 84. Igen jellegzetes a vármegyei pecsét latin nyelvű köriratának magyarfordítása: „ Heves és Külső Szolnok vármegyéké” — tudniillik a pecsét, mely már terjedelménél fogva nem fért reá a pecsétnyomóra. (2. ábra) E pecsétnek ez a körirata azonban némi magyarázatot igényel. Miután Külső Szolnok vármegyét elfoglalta a török, 1569- ben törvényileg egyesítették a két szomszédos vármegyét, s ettől kezdődően az úgynevezett ’’kettős vármegye” hivatalos elnevezése imigyen hangzott: „Heves és Külső Szolnok törvényesen egyesült vármegyék. "Éppen ezért figyelmet érdemel, hogy az 1614. évi pecsét körirata csupán Heves megyét említi. (Egyébként csak 1876-ban vált le Heves vármegyéről Jász- Nagykun-Szolnok megye. De címerében a gólya is helyet kapott!) A reformkor nyakasan magyar Heves vármegyéjének 1836. egyik augusztusi közgyűlése ügy határozott, hogy mivel a régi pecsétnyomó már erősen megkopott, újat készíttet, s azt magyar körirattal látja el. Jellemző a magyar szöveg használatának indoklása: „...minekutána elértünk azon honi nyelvünk virágzására oly régtűi fogva kívánva kívánt időszakot, melyben magyarul írott törvényekkel élhetünk, és megyebeli minden levelezésünket és kiadásainkat (azaz kiadványainkat, S. I.) anyanyelvűnkön folytathattyuk...” Ezért az 1836-ban készítendő pecsét köriratát imigyen fogalmazták meg: „Heves és Külső Szolnok t. e. Vármegyékpecséttye 1836.” Ebből azonban nagy és hosz- szadalmas jogi vita bontakozott ki a Kancelláriával, mely ragaszkodott a latin szöveghez, majd ugyan megengedte a magyar szövegű körirat használatát, de vármegyének nem tetsző címerrajzzal állott elő. A Kancellária nem gólyát ábrázolt címertervezetén, hanem ezüst színű darvat, s a két szőlőfürt mindegyikét vörös színűnek tüntette fel, holott a város szerint az egyik fürt színe fehér, a másiké pedig kék. (Ez a tény tehát már tükrözi, hogy ekkor Egerben már a kék színű s így vörös bort adó szőlők mellett számottevő helyet kapott a fehér is.) A vármegye nem nyugodott bele a kancelláriai álláspontba, hanem kérelmezte annak az ő saját eredeti rajzolatú címerüknek az elfogadását, melyhez végül is a kancellária hozzájárult. A problémát most az okozta, hogy mire a legfelsőbb kancelláriai döntés megszületett, már 1839- 40-et írtak, s a vármegye által elkészített pecsét, azaz címer, köriratában az 1836-os évszám szerepelt: "Heves és Külső-Szolnok törvényesen egyesült vármegyék petsétje — 1836.”De végre vala- hára a magas Kancellária 1840. március 3-án hozzájárult a vármegye címerét ábrázoló és magyar köriratú pecsét törvényes használatához. A királyi adománylevél imigyen írja le a kettős — de alapjában Heves — vármegye címerét: A címerpajzs fölött drágakövektől és gyöngyöktől csillogó korona díszlik. A címerpajzs kék mezejéből tűnik elő a természetes színű gólyamadár, csőrében balra, azaz a gólya feje fölé tekeredő kígyófejjel. A gólya vizenyős talajon áll, melyből sás és mocsári káka emelkedik ki. A gólya bal lábán áll, s jobb lába ujjai között egy zöld kacson csüngő fehér és kék szőlőfürtöt tart, de felettük egy szőlőlevél is előtűnik. (3. ábra). De én találtam már olyan Heves megyei — természetesen nem törvényes — címerábrázolást, melyen a gólya lába alatti vizenyős terepen még egy teknősbékát is odarajzolt a buzgó és lelkes grafikus. A Heves Megyei Levéltár egyik igen becses darabja az a vármegyei közgyűlési jegyzőkönyv, 1724-ből, amelybe a vármegye aljegyzője, Dévay András uram színesen odapingálta (pin- gáltatta?) a vármegye címerét, sőt alá latin nyelvű hexameterekben azt el is magyarázta. (Kohaj- da László fordításában így hangzik e 266. éves versezet): „íme itt van a zöld réten méltó- ságos lépésekkel sétáló, kígyót vivő jeles és kegyes gólya, hogy elpusztítsa a csúszó-mászókat, hogy megsemmisítse a férgeket, és a gólyafiaknak egyedül csak az okosság maradjon meg. így Heves vármegye is karddal bünteti a gonoszt, az ártalmast; és a jót koronával díszíti és jutalmazza. Ámde a kettős szőlőfürt miért rejtőzik az árnyékban ? Úgy vélem, ezzel talán azt jelöli, hogy Heves és Külső-Szolnok kettős vármegye egy testben él. Vajon miért tapossa a gólya lábával az édes eledelt, inkább, hogy érdemli az édeset, aki keserűt nem kóstolt.” E romantikus magyarázattal szemben Heves megye címere minden bizonnyal arra utal, hogy az eredeti vármegye — mely le- teijedt a mai Jász-Nagykun- Szolnok megye közel északi harmadára —, a Tisza folyam volt az, amely hatalmas kiterjedésű ; kiöntéses mocsárvilágával mint- * egy jellemezte területét (sószállí- i tó víziút!). S jellegzetes termékei j voltak a messze földön híres bo- ! rai, mely gazdasági életét tükrözte. Szeretnénk hinni és reményle- I ni, hogy napjainkban újjászületett és immár nem tiltott, nem tilalmas Heves megyei címer a Heves Megyei Hírlap élén, éppen úgy tükrözi napjaink nagy politikai változását, miként az újságunk mondandója is. Sugár István K opog az ajtón az esztendő tizenkettedik fia: december. A szobában puha félhomály ásí- tozik, a kályhában pattogó tűz erőtlen szárnya repked, és mindenféle furcsaságokat rajzol a meszelt falra. Izzik a rőzse, siránkozva sustorog, ami tulajdonképpen panaszt jelent amiatt, hogy a vadőr nedvesen dobta a tűzre. Hajdan megszokott, most idegen világ ez számomra az erdő közepén, távol a város zajától, torokfojtogató levegőjétől. Vendég vagyok! „Vendég” — mondom —, akinek még a nagyapja is cserfalevelet viselt a hajtókáján. Saját elhatározásból mondtam búcsút a vadászpuskának, és vettem kezembe távcsövet, fényképezőgépet, megtartva a tollat, amely időnként kiparancsol a hegyek közé, egy-egy meghitt vadásziakba. A természetről írni nem lehet személyes élmények nélkül, erőlködve, íróasztal mellől... — Ne gyújtson még lámpát! A meleget árasztó kályha mellett nem fázom már, rossz emlékű borzongásaimat is feladni próbálom, és hogy most — ennyi év után — mégis szóba hozom arról „december”, az önmagunkkal való elszámolás hónapja tehet. Egyedül vagyok a sűrűsödő homályban, és úgy érzem, hogy megáll felettem az idő. Megállnak az alant járó, havat ígérő felhők, dermedten hallgatnak a fák, a reverendás örökzöld fenyők, és csak a szívem dobog egy-egy sántító kihagyással. Nem törődik velem, én se vele, azt sem tudom, mikor indult el, mikor kezdett dobogni, és azt sem, hogy mikor áll meg. Ha majd egyszer megáll, December akkor majd szellemi hatalmammal teszek egy nemes gesztust, kezembe veszem, és megcsókolom a szívemet. Hálából. Azért, mert annyi ideig elviselt, sőt szeretett és szerette az egész világot! A szeretetre méltó embereket, a kályhában pattogó rőzse lángolásával, de a megbocsátás erejével a lelki orvvadászokat is... — Vacsorázzunk, beszélgessünk! A szemem issza a petróleum- lámpa fényét, a fülem hallja, a kezem érzi a vadászbarát bíztató simogatását, futószőnyeget szőnek a fejemben a gondolatok, amelyeket aztán összegyűjt a szív, amely tudatomtól függetlenül kezdett el dobogni, élni és szeretni... Csodálatos a hajnal, a korai séta az erdőn. Barátom vállán a puska, az enyémen távcső és fényképezőgép. Az éjszaka kevés hó esett, de arra elegendő, hogy magába fogadja a mindenfelé ágazó nyomokat, a szarvasok elugrását, a róka tétovázó táncát. Havas, fehér a világ, a beköszönő december. A felhők ólomszámyon járnak, az erdő csendes és néma, mint a gondolat, a szél Isten tudja hol, merre kóborol, talán hóval terhes felhőket keres, amelyeket jó pásztor módjára erre-arra terelni lehet. Nézelődök. Bámulom az öreg galagonyát, a somot, a csupasz fák zuzmós oldalát, a tuskókat, amelyekben hangyák tanyáznak, és szeretném megkérdezni tőlük, hogy vannak-e titkaik, fájdalmas sóhajtásaik. Mivel kétségeim vannak! A völgyekben benzingőz gomolyog. A Bükk legszebb, legrejtetebb helyén évek óta három műszakos fülsiketítő fúrásokat végez valamelyik vállalat „tudományos” céllal, miközben szétzavaiják a vadakat, és megölik a békét és a csendet. Most éppen az Ódorvár környékén dübörögnek a gépek, csattognak a láncok, tavaly a Piliske környékén vertek tanyát: — Földtani vizsgálatokat végeznek. — Talán mást, egyre megy! A barbárság, barbárság marad akkor is, ha jószándékkal nyomták rá a pecsétet. A mérhetetlen zaj, a pusztítás, a Természeten ejtett sebek semmiképpen sem indokolhatók nemes célokkal... A hajlatban régi kunyhó maradványai, néhány esztendővel ezelőtt nekem is tanyámul szolgált. Régi napok, öreg emlékek, hajdani tűzrakások, amelyek egykor égtek és melegítettek, hagymászsíros májat pirítottak az éhes vadászoknak. Mély lélegzet után indulunk, a gyertyánok virgácsgallyai a fülembe suttognak, egykori nótákat idéznek, amelyeket itt dudo- lásztunk a Toldi-kunyhó előtt: — Húzz bele Jancsi, ne sajnáld! Gondolatban megsimogatom a nóták lelkét, titokban; hogy társam ne hallja — dúdolok is egyet-kettőt —, amelyek csendesek, mint a ki nem mondott esti imádságok. A reggel ácsorog még egy ideig, aztán újra havazni kezd, de csak mórikálják magukat a hó- pelyhek a kabátom gallélj án, miközben fehérre meszelik az esztendő végét váró irdatlan erdőt. Előttünk disznók túrták fel a tavalyi avart. Olyan mintha ekét húzott volna a földön egy láthatatlan kéz. Ezek nyomai bukkannak fel a mindig zöld szedresben, róka villan át a cserkészúton. — Egy másodpercen múlott az élete... Ebédre visszamegyünk, elvégre holnap is nap van, új látványokkal, új reményekkel. Boldognak érzem magam. Enyém az egész erdő; a friss levegője, a vadcsapásai, a karcsú cserkész- utak, amelyeket már eltakar a korai decemberi hó. Enyém az egész erdei világ, mindannyiunk féltve őrzött kincse, a Természet‘" Szalay István Moldvay Győző Magam törvénye Ki hallgat, nyugton maradhat, nyugalmuk van a halaknak, melyek a vízmély öbliben egymást kerülve siklanak, csak pikkelyük tűz, mint a Nap. Kotyogó semjén, szűz vízen vállam ne ily sorsot vigyen, habok hangomtól rengjenek, s amint a szívben: ajkamon lármás legyen a nyugalom! Ki hallgat, nyugton szendereg, szívem a szó illette meg, a szó, mely sose nyomtalan, okos igével: élesztő, ha húrja feszül: éles kő... Szó, buzogj számon parttalan! (A szerző készülő, Mint az apostolok című kötetéből).
