Heves Megyei Hírlap, 1990. december (1. évfolyam, 205-228. szám)
1990-12-06 / 209. szám
4. HORIZONT HÍRLAP, 1990. december 6., csütörtök Mire elegendő három hónap? Körkérdés három megbízott tanszékvezetőhöz A társadalomelméleti tanszék szakcsoportjainak önállósodási, elszakadási törekvését hosszú vajúdás után végre siker koronázta. 1990. október 16-tól három új társadalomtudományi tanszék működik az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskolán. Az új tanszékek irányítására a főigazgató megbízott tanszékvezetőket nevezett ki: a filozófia tanszék élére dr. Törőcsik Miklóst, a politikatudományi tanszékre dr. Kovács Ernőt, a közgazdaságtani tanszék vezetésére dr. Kádek Istvánt. Őket, kollégáimat kérdeztem tanszéképítő munkájukról, valamint egyéni terveikről. — Kollégáitok bizalmát élvezve, három hónapra szóló megbízást kaptatok a főigazgatótól. Miért vállaltátok el ebben a nehéz, „társadalomtudományellenes”, bizonytalanságokkal teli időszakban ezt a feladatot? Dr. Törőcsik Miklós: — Elsősorban kötelességből. Mégpedig azért, mert a tanszék létrehozásáért folytatott harc tőlem indult ki, ezért úgy éreztem, ha sikerül önálló tanszéket létrehozni, és ha a kollégák is megbíznak bennem, akkor ezt a feladatot vállalnom kell. Éppen azért, mert — ahogy kérdezted — társadalomtudomány-ellenes hangulat van, úgy érzem, meg kell próbálni megmenteni a társadalomtudományt, és erre a szakmai jelleg erőteljes kiemelésével van esély. Dr. Kovács Ernő: — Hogy miért vállaltam? Egyrészt azért, mert úgy ítéltem meg, így elmélyültebb szakmai munkát lehet végezni, jobban ki tudjuk építeni a kapcsolatokat a politikatudomány elismert művelőivel. Másrészt a bizalom, amely kollégáim részéről megnyilvánult irányomban, megtiszteltetést jelent számomra. Harmadrészt éppen a „társadalomtudomány-ellenes- ség” oldására is jó lehetőséget nyújt az önálló politológiai tanszék megszervezése. Dr. Kádek István: — Én vitatkoznék a kérdésben megfogalmazott állítással, hogy „tarsada- lomtudomány-ellenes” lenne a közhangulat. Azt hiszem, ez nincs így. Különösen akkor, hogyha a saját szakmámra gondolok. Sőt, éppen ellenkezőleg, azt mondhatom, hogy a jelenlegi időszakban, érthető okokból, a hallgatók körében is megélénkült az érdeklődés a közgazdasági kérdések iránt. Ilyen szem- ontból a bennünket körülvevő özeg jó impulzusokat ad. A megbízást pedig alapvetően azért vállaltam el, mert a kolléf ák bizalmat szavaztak nekem. így érzem, ez kötelez arra, hogy a feladatot elvégezzem. — Mire elegendő három hónap? Mit lehet ilyen rövid idő alatt elvégezni a tervezett munkából? Dr. Törőcsik Miklós: — A három hónap arra elegendő, hogy jelezzem a stílusváltást, és hogy elindítsak bizonyos folyamatokat. A következőkre gondolok: kapcsolatok teremtése más tanszékekkel, az új programok kidolgozásának megkezdése, bekapcsolódás a különböző pályázatokba. Ez az idő tehát csak az indításra elegendő. Dr. Kovács Ernő: — A három hónap csak arra nyújt lehetőséf et, hogy összeálljon a tanszék, ialakítsuk tevékenységünk fő vonalát, és felkészüljünk a hallgatók által elvárt, magas szintű oktatásra. Örülök a kollégák nagy aktivitásának, amellyel a tanszék megszervezésében részt vettek. Jelenleg ott tartunk, hogy a zavartalan munkavégzéshez szükséges feltételek lényegében kialakultak. Dr. Kádek István: — Ez a nagyon rövid idő egy dologra elegendő kell, hogy legyen: megszervezni ennek a csoportnak az önálló tanszéki létét. Szakmailag eddig is elég nagy önállóságot élveztünk, most már szervezetileg is önállóak vagyunk, január elsejétől a gazdálkodási kérdések zömében is azok leszünk. Erre kell felkészülnünk. — Megbízásotok óta eltelt egy hónap. Milyen nehézségekkel kellett megküzdenetek, illetve milyen támogatást kaptatok az új tanszékek megszervezéséhez? Dr. Törőcsik Miklós: — Meg kell küzdenem azzal a rezignáltsággal, amit közvetlen környezetemben tapasztalok. Nem tudom, milyen ok miatt, de többen úgy érzik, nincs lehetőség igazi cselekvésre, ezért belenyugvással, passzívan szemlélik az eseményeket. A másik dolog a főiskola általános szegénysége: elemi anyagi feltételek hiányoznak. Sok energiát leköt ennek biztosítása. Aztán meg kell küzdeni azzal az általad is emlegetett társadalomtudomány-ellenes hangulattal, amely itt a főiskolán az utóbbi időben — úgy érzem — egyre erőteljesebb. Ez rövid távú gondolkodásban, egy prakticis- ta, haszonelvű szemléletben nyilvánul meg. Ennek a szemléletnek a jegy eben sokan úgy gondolkodnak, hogy mivel nem lehet „használni* semmire a filozófiát és általában a társadalom- tudományokat, ezért egyre jobban háttérbe lehet szorítani. Ezzel a szemlélettel van, illetve lesz a legnagyobb gondom. Dr. Kovács Emő: — A legnagyobb nehézséget az új tanszéki egységek elhelyezése, valamint a tanszéki munka anyagi feltételeinek a megteremtése jelentette. Ráadásul Közeledik az év vége, amikor az egyébként sem rózsás pénzügyi lehetőségek már kimerülőben vannak. A legtöbb segítséget — a tanszék oktatóin kívül — a főigazgató úrtól kaptam. Sikerült megoldanunk a tanszéki adminisztrációt, igaz, megosztva a filozófia tanszékkel, biztosították a hiányzó bútorokat. Ebben persze szerepe volt a gazdasági igazgatónak is. Dr. Kádek István:—Ha őszinte akarok lenni, akkor a következőket el kell mondanom. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy az önállósulás, ami itt történt, a mi távlati elképzelésünkbe is beleillik. De azon azért lehet vitatkozni, hogy ez nem volt-e elsietett. A magyar oktatásügynek több évtizedes betegsége az, hogy úgy valósít meg önmagában jó elképzeléseket, hogy a megvalósítás pillanatában nem adottak hozzá a feltételek. Most, egy hónap elteltével sem oszlott eTbennem az a kétely, hogy nem estünk-e mi is ugyanebbe a hibába? Nem túl elsietve vittük-e végbe ezt a tanszéki szétválást? Persze, ezen most már kár filozofálni, inkább arra kell törekednünk, hogy a kialakult helyzetben hogyan lehet jól dolgozni. — Befejezésül egy személyes jellegű kérdés. A három hónap leteltével megpályázzátok-e a tanszékvezetői állást? Dr. Tör öcsik Miklós: — Még nem tudok erre a kérdésre válaszolni. Mint ahogyan az eleién elmondtam, kötelességből vállaltam el ezt a funkciót. Tehát, ha a helyzet úgy hozza, hogy ez újra rám hárul, akkor természetesen megteszem. Azonban az én helyzetem pillanatnyilag nem teszi lehetővé, hogy egy ilyen pályázatot beadjak. Ugyanis főiskolai adjunktus vagyok, és tudomásom szerint adjunktusok tanszékvezetői állásra nem pályázhatnak. Dr. kovács Emő: — Talán. Lehetséges... Kádek István: — A válaszom nagyon rövid, mindössze három szóból áll: még nem tudom. Két hónap múlva mindenre fény derül. Addig is kíváncsian váijuk a folytatást... HacsiLajos HANG-KÉP Tehetségek Valaha — több mint négy évtizeden át — divatozott a kontra- szelekció. Nemcsak egyes pontokon, hanem az élet szinte minden területén. Mindez törvény- szerű volt, hiszen a szerény képességű, a politikailag szentesített főnökök kizárólag a náluk tájékozatlanabbakat menedzselték, mert csak így érezhették magukat valakinek. Az istenáldotta adottságok emiatt sorvadoztak, hátrarendelve a negyedik, az ötödik vonalba. A rendszerváltozás e téren is fordulatot ígért. Más kérdés, hogy azokból a választási fogadkozásokból valójában nem lett semmi. Kiugrások azért akadnak, amolyan szabályt erősítő kivételként. Ilyen rádiós program a harmadik humorfesztivál, amely régóta kellemes meglepetéssel örvendeztet meg minket. A legutóbb a középdöntő műsora szórakoztatott bennünket. Túlzás nélkül állítom, hogy eredeti, vérbeli tehetségekkel szembesültünk, olyanokkal, akikre korábban hiába áhítoztunk. Onnan jöttek ők, ahol eddig nem kutatott utánuk senki. A babérokon a befutottak osztoztak, nem gondolva arra, hogy bizonyos idő elteltével nélkülözhetetlen a vérfrissítés. A most porondra lépők nyitott szemmel járnak, más szemlélettel mérlegelik a társadalmi torzulásokat, mint profi társaik. Iróniájuk, csipkelődéseik mögött egyértelműen érezhető az igaz iránti vágy, sóvárgás, az, hogy a megkopott szavak magvas tartalommal telítődjenek. Akadnak köztük remek paro- disták, karakteres énekesek, majdhogy érett szövegformálók. Énnyi erényhez ráadás az, hogy rögvest reagálnak, kifigurázzák a tülekedőket, a hajbóko- lókat, az elvteleneket, a pozícióért ácsingózókat. Teszik ezt mindenféle erőlte- tettség, szakmai manírok, tiszteletkörök nélkül. Nem kell jósnak lenni ahhoz, hogy leírjuk: nem búcsúzunk tőlük, hiszen a versengés után is feltűnnek majd a különböző rendezvényeken. Ez a helyes, így van rendjén. A baj csak az, hogy a hétköznapok egyéb posztjain még nem váltották át a szemaforokat pirosról zöldre, holott erre lenne szükség, mert szürkeállomány nélkül vörös ízű handa- banda bármiféle zászlóbontás. Akárhol. Távol a csúcstól Hazudnék, ha azt mondanám, hogy sportrajongó vagyok, ám a TS-szombatok kínálatlistájára felfigyeltem. No, nem az ifjú riporterek ügyetlenkedéseire, botladozása- ira, hanem az esténként vetített — pihentetőnek szánt — filmekre gondolok. Dicséretes ez a törekvés, hiszen a közéleti undortól sanyargató t tan sóvárgunk az efféle csemegékre. Bizakodva telepedtünk a készülék elé december elsején is, ám sajnos csalódtunk. Méghozzá lépésről lépésre, azaz fokozatosan. Először A kockázat árát, ezt a francia cégjelzésű bűnügyi produkciót nézhettük. Kétségkívül a sikerért fogott össze az alkotógárda. A cél érdekében úgyszólván teljes eszköztárukat hadba vetették. Nem teljesen feleslegesen, ugyanis perceken át rutinosan adagolták az izgalmat, csak hát olykor megtört a cselekmény lendülete. Ettől függetlenül — a hosszabb előkészítés után — mégis drukkoltunk annak a magányos hősnek, aki csak azé rtis diadalmaskodik a tévés maffián, aki elhiteti velünk — de szép illúzió ez —, hogy mindig a Dávidok győznek a Góliátok felett. Ilyen előzmények után magasabb szintű folytatást vártunk, de hiába. A Portugáliából postázott Halálos hely ugyanis meglehetősen bárgyú, sületlen sztorit bo- gozgatott igen dilettáns módon. Krimibe csöppentünk bele, aztán szenvedhettünk a vontatott szerelmi nyavalygástól, az émelyítő lelki sziruptól, és ezzel párhuzamosan bepillanthattunk egy izgő-mozgó zsumalisztácska bonyolultnak tűnő, ám egyszerű képletbe rögzíthető kandúrkodásába. Végül aki feladta, szundíthatott is. Öt-hat perces szendergése nem okozott kiesést. A legszerencsésebb kétségkívül az volt, aki horkolásba menekült. Sem vesztett, s értékítéletesem vitatható... Pécsi István Kínai útinapló (11/2.) Ahol sült szitakötőt kínálnak... Peking a legnagyobb jóindulattal sem mondható tipikus világvárosnak. Ha háromemeletesnél magasabb házat látunk, az egészen biztos egy szálloda, amelyek manapság szépen szaporodnak. A lakóházak túlnyomó többsége egyszintes, és szinte hajszálpontosan egyformák. Ezer év hagyományát nem szívesen szegik meg. A 4-5 család másfél szobás lakásai egy közös udvart fognak közre, melynek közepén az értékes vízcsap — természetesen a víz ivásra csak forralás után használható — és a szabadtéri konyha található. Amint megérkezünk ismerőseinkhez, rögtön főzni kezdenek, felbontják féltve őrzött amerikai cigarettájukat, és teával kínálnak. Nagy nevetések közepette nézik, hogyan erőlködünk az evőpálcikákkal. Nekünk pedig sírhatnékunk támad, hogy ügyetlenkedésünk miatt túl lassan fogy ez a különös fűszerekkel és mártásokkal leöntött, földi- mogyoróval, uborkaszeletekkel és fokhagymával megszórt főtt tészta. Még szerencse, hogy a sört ugyanúgy isszák, mint nálunk, pohárból. Nagyon szerettünk volna megismerni egy kínai falut is, ám a hatóságok nem kifejezetten szeretik, ha a külföldi egyén utazgatásokba kezd az országban. Amikor megérkeztünk az általunk térképről kiválasztott, magas hegyek között megbújó kis faluba, melyet Ye San Po-nak hívtak, első utunk a rendőri hivatalba vezetett, ahol módszeresen felvették adatainkat. Természetesen egy szót sem értettek az útlevelünkből (sőt, a latin betűket sem ismerték), de azért felelősségteljesen lerajzolták (!) az első oldalt. így kezdték: ÚTLEVÉL. Szerencsére itt is összebarátkoztunk egy fiatal vendéglős házaspárral, akik ismertek néhány angol szót. Az egyik reggel — kilépve az udvarra — barátunkat nagy munka közben találjuk. Egyik kezében hatalmas bárd, a másikban béka. Megborzongva fordulunk vissza. Ekkor még nem sejtettük, hogy az aznapi vacsoránk előkészületeit látjuk. De mi még szerencséseknek mondhattuk magunkat, mert egy szovjet ismerősünket például sült szitakötők csemegézésére biztatták. A vendéglőben nagyon kevés vendég fordul meg. A barátunk békát, nyulat fog, mogyorót szed. Ebből élnek. Szegényesen, sok szabadidővel, de legalább van. idejük. Egymásra is. Az egyik nap kirándulni mentünk a hegyekbe. Ók bezárták a boltjukat, és elkísértek bennünket. Útközben énekeltek, koszorút fontak nekünk, nevetgéltek. Nincsenek értékeik, pénzük, és mégis természetes számukra, hogy barátaikkal legyenek, bár ez a keresetkiesés őket meglehetősen keményen érinti. Hazafelé indulván kikísémek az állomáshoz. A házigazdánk 18 éves, Szivárvány nevű felesége (az ő esetében valóban nagyon találó a név) egy-egy lapos kavicsot nyújt át hármunknak, melyre egy tiszta arcú, hozzá hasonló hölgyet festett. Egyszerű ajándék, s egyike lett a legértékesebb tárgyainknak. Ez a fajta szellem egyáltalán nem ritka errefelé. Azt hiszem, ezekben az apró dolgokban van igazán nagy különbség a praktikus európai és a közvetlen, kis sárga emberek között. Vajon értékesebb-e az európai civilizáltság ennél a nyugodt bölcsességnél? Vajon a nagy fal jelképezte zártságukat érdemes-e megőrizniük? ók bizony nem törődnek efféle kérdésekkel... (Vége) Gáspár Attila Rezeg a világ Reiki-energia árad a beavatottak kezéből „Felhagyok minden mérgelő- déssel. Felhagyok az aggodalmaskodással. Tisztelem szüléimét, tanítómat, az idősebbeket. Kenyeremet becsületes munkával keresem. Tiszteletet és szeretetet érzek minden élő iránt.” Ugye, kedves olvasó, ön is rokonszenvesnek találja ezeket a fogadalmakat? Ha igen, máris közelebb került a reikihez. Ez a legújabb irányzat a természet- gyógyászat palettáján, s — kell-e mondanunk? — a misztikus Keletről származik. Maga a szó any- nyit jelent, hogy „univerzális életenergia”. Minden létező dolog valójában energia, rezgés, legyen az például a fény, egy jó vacsora, vagy akár a hálószobái komód. Azt a technikát nevezik reikinek, amely lehetővé teszi, hogy ezzel a mindennek alapját képező rezgéssel, energiával fennálló kapcsolatunkat felerősítsük, elmélyítsük. Ha valaki birtokában van az Erőnek, az igen sokat segíthet magán és másokon, merthogy a reiki enyhíti a fájdalmat, segíti a gyógyulást, megkönnyíti a nehéz testi és lelki helyzetek elviselését, serkenti a kreativitást, segít a harag, a méreg, a félelem, a depresz- szió leküzdésében. A reikisták realitásérzékét, mondhatni szerénységét bizonyítja mindenesetre, hogy eme univerzális erő manipulálásának birtokában is azt tanácsolják pácienseiknek, hogy ha betegek, először forduljanak orvoshoz. Az irányzat megteremtése egyébként egy keresztény japán teológiaprofesszor, dr. Mikao Usui nevéhez fűződik, aki a krisztusi kézrátételes gyógyítás nyomába szegődve, hosszas kutatások után végre egy régi szanszkrit írásban találta meg a kulcsot, és úgy vált gyógyítóvá, hogy huszonegy napos meditálá- sa utolsó pillanataiban az égből erős, pulzáló fénysugár csapott le rá. Mikor a transzból magához tért, kézrátétellel meggyógyította magát, egy fogfájós leánykát és egy buddhista kolostor haldokló apátját, s attól kezdve még rengeteg embert. Természetesen követői is akadtak, akik közül a legtehetségesebbek maguk is mesterré váltak. Egyikük dr. Paula Horan, egy kaliforniai pszichológus, aki Japánban sajátította el a reiki-tant és az Erő alkalmazásának technikáját, s állítólag olyan tökéletességre vitte az örök léleknek múlandó otthonul szolgáló földi test feletti uralmat, hogy daganatokat képes kelteni és elmulasztani a szervezetében. A csúcson levő mesterek egyébként álh'tásaik szerint képesek kilépni testükből, majd újra visz- szabújni, mint valami jelmezbe, és a távolság sem jelent számukra a kapcsolatteremtésben és az energiaátadásban akadályt, mivel szerintük valójában nincs sem tér, sem idő, ami mellesleg összevág a fizika legújabb sejtéseivel is. Dr. Horan már Magyarorszá- on is elhintette a reiki magvait a özelmúltban tartott kétnapos budapesti tanfolyamán, ahol a hallgatók díszes diplomát is kaptak. Az egyik „diplomás” kézrá- tevő az egri Kun István, aki „mellesleg” jonevű elektroműszerész. Ót faggattuk arról, mit is lehet tanulni ilyen rövid idő alatt. — Megismertettek bennünket a reiki történetével, alapelveivel, felhasználási területével és módjával. Mi természetesen csak a tanítványi fokozatot kaptuk meg, hiszen a csúcsra hosszú út vezet, amit nem is képes mindenki végigjárni. Beavatásunkkal mindenesetre lehetőséget és késztetést kaptunk a reiki irányítására, amit mesterünk szeretet- energiának nevezett. Ehhez előbb megnyitottak a fejünk tetején négy csatornát, melyen az energia beáramlik, hogy kezünkkel kisugározhassuk. Egyszerre nyolcunkkal foglalkozott dr. Horan: speciális alakzatban, ösz- szetett kézzel leültünk, majd egyenként avatott be bennünket. Kezeinket felemelte a harmadik szemünkhöz (ez a homlokunk közepén levő pont, amelynek segítségével a gyakorlott rei- kisek látják az élőlények auráját, azaz kisugárzását, és annak színéből, formájából képesek megállapítani a betegségeket), majd egy kispárnára helyezett kerámiaedényt kezdett ütni egy faütővel. A hangzásból egyre fogytak a felharmonikusok, végül egy velőig hatoló, tiszta hang keletkezett. Ekkor mögénk állt, kezeinket összenyomta, és elvégezte a csakra-, azaz csatomanyitást. Huszonegy nap tisztulási időt kellett betartani, utána kezdhettünk magunk is energiát átadni. — Valóban érzel magadban változást? — Kiújult az összes korábbi betegségem, de ez része a tisztulási folyamatnak. A kezemmel már kezdem érezni a másik ember energiatérképét, a tenyerem egy-egy, körülbelül 40 perces ke- zeíés alatt érezhetően felmelegszik. Valóban érzem azt is, hogy energia áramlik át rajtam. — Mire akarod használni te az Erőt? — Szeretnék valahol bérelni egy kis szobát a belvárosban, ahol esténként két-három embert kezelhetnék. Mivel energiát adunk át, ez hasznos szinte minden betegség leküzdéséhez, különösen a fizikai és pszichikai kimerültség megszüntetéséhez. Rákos betegeken viszont nem tudunk segíteni, az energiát ugyanis a daganat is hasznosítja, és ez még súlyosbíthatja a beteg állapotát. Négy egymást követő napon célszerű egy-egy kezelést adni, utána elég egy-két hetente egyszer találkozni a páciensekkel. * * * Merő kíváncsiságból magam is kértem egyetlen reiki-sugár- zást. A gyógyító keze valóban meleg volt, de ennél is érdekesebb, hogy — miként azt Kun István megjósolta — este fél nyolckor szabályosan beleájultam az ágyba, és csak másnap reggel nyolckor ébredtem fel, tényleg kipihenten. Sajnos, a rendszeres kezelésre már nem tudtam időt szakítani, de ha csak ennyi hatása van az „univerzális energiának”, már megérte... Koncz János
