Heves Megyei Hírlap, 1990. november (1. évfolyam, 179-204. szám)
1990-11-03 / 181. szám
8._______________________ _______ HÉT VÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1990. november 3., szombat H ELYSZÍV Laboda Kálmán: Vallomás szép vagy mint egy furcsa virághoz hasonló telitalálatot kapott ágyúcső melynek recés szirmai örök mozdulatlanságba merednek Szerelmes vers szeretnék ágyadnál ülni ha este lepihensz kis lámpád meggyújtod halkan egy könyvet kinyitsz s nem moccan semmi nesz én csak ülnék a széken mozdulatlan-csendesen nézve: hogy omlik el hajad hogy lüktet lágyan lélegzeted s mint egy ártatlan nyomozó kit nem bízott meg senki sem megfigyelném szépen sorban minden rezdülésedet Superman — Milyen hosszú szerelvény! Látod, még ott túl a bokron is tart. Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét... száz. — Nyolc! — Száz! — Nyolc — állította szemtelen magabiztossággal az a kis ötéves tökmag fiúcska, akivel már egy álló perce versenyt szavaltunk a kertek alján, a hősies dudvátlanítás pihenőidejében. — Na, jól van, legyen nyolc! ... De abban már biztos kvittek vagyunk, hogy ez személy- vonat. A szemem azért ritkán csal... — Márpedig az tehervonat. Még a marhavagonok vörös színe is idevirít... — Csalsz! — Fityiszt. Én csak tudom! Kis Viktor fürge ész!... biztatta magát, mivel becses neve Viktor volt. — A híradókban mutatnak régi, füstös ké- ményűeket, de azok már kihegnek-köhögnek. Ideje, hogy szanatóriumba vonuljanak. — Jó. Tegyük fel, hogy tehervonat, s csak nyolc vagon van a mozdony farához biggyesztve, de akkor hogy magyarázod, hogy ez a fém- szörny ott az elején meg is tud mozdulni? — Kis Viktor, fürge ész! — erre újból elismételte szóról szóra, amit néhány másodperce oly alázatos türelemmel már végighallgattam. Persze, kicsit meg is toldotta. — A híradókban mutatnak régi füstös kéményűeket... de azok már kihegnek-köhögnek. Ideje, hogy szanatóriumba vonuljanak. Erre inkább dízelek járnak, ahol meg villany távvezeték van, ott villamos mozdonyok tiletnek-tolatnak. Ez éppen narancssárga, nagy szemű, olajos dízel! — Nem egészen!... Abban tévedhetetlenül igazad van, hogy ezek a mozdonyok nyihog- nak, s persze tiletnek-tolatnak is. Csakhogy megkérdezted-e már magadtól, mitől mozognak? Bűvös neveket soroltál: füstös, csühögő, olajos, dízel, villanyos mozdony, de még mindig hallgat előtted egy nagy titok; mégis miért cammog, blattyog, jár, fut, surran, ribeg-ro- bog, vágtat ez a sok masina? Micsoda viszi őket? — És mi? — Supermanek. — Supermanek? — Su-per-man-ek! — Azok micsodák? — Erős emberek. Síneket úgy csavarnak izmos karjukra, mint édesanyád kötéskor a gombolyagot. Az egyik elöl van, a mozdonynál, a másik a kocsik mögött, ő meg tolja a szerelvényt ... Supermanek vannak mindenütt. Ők mozgatják kezedben a kanalat, kutyádnak a füleit, a mezőn a virágokat, a repülőgépen a motort, a rakétákban a lángokat... — De hát nem látom őket. — Persze, mert láthatatlanok ... Mi lenne, ha csak úgy észrevehetnénk őket? — Mese. Egészen biztosan most találod ki az egészet... A vonat szénnel, olajjal, villanynyal megy. — De ha mondom! Még Téged is, engem is ők mozgatnak. A bal lábam az egyik, a jobb a másik. Nézd csak!... Elhiszed már? — s olyan meggyőzően, mint még soha eleddig, mutatom neki girbe-görbe lábaimat. — Űrmese! — Egészen kitüntető véleményed van rólam ... — A madár nem beszél, a furulya nem nevet, a bárány nem táncol ... Apu mindig ezt mondja nekem. Hogy ez sincs, hogy az sincs. — Apu nem ismerte a Supermancket, predig jó fiúk, mindenkinek bemutatkoznak ... de van, akinek örökre láthatatlanok maradnak ... — De ugye azért a Viktor nevű kisfiúknak szeretnek bemutatkozni, s nem küldik el őt? — Ahogy gondolod! ... Hamarosan módot adnak rá — s a távolba mutattam, újból az ismerős töltésre, ahol egy dízelmozdony tűnt fel, mintha ünneplőre váltotta volna fakó színeit valaki kedvéért. Szűk Balázs A padra, ha ráhajtom a fejem, érzem a rét egyenletes susogását, finom remegését ahogy ébrednek lényei: szemben egymással a didergő szirmok, a levelek ráérős erdeje. Sikkesek, csinosak; a fény forog körülöttük. A vaskos ágak szinte rákuporodnak az útra, méterekre állnak meg a földtől. A rügyek közeli nevetése szétcseng a völgyben. Szeretem ezt a padot. Szeretem, ahogy fű nyaldossa körül. Teteje valami mély, rekedtes hangot ad, mint azon hordók, amiket a rét szélén, egy nagyobb facsoport kezdeténél még megtalál az ember. Évek óta meg sem torpannak onnan, olyan mozdulatlanok, hogy már a fu is felfutott az oldalukon. Szemérmes szirmok mindenfelé. Gyakran rajzolok itt. Kinyitott füzetem zavaros sorait is átjárja a temetői orgona sötét-mély illata, s közben a füvek monoton zúgása alább nem hagy... A virágokhoz nem mindenki tud közel hajolni: elszégyelljük magunkat előttük, egyenlőek leszünk, s ezt az egyenlőséget szinte képtelenek vagyunk elviselni. A csendben még az emlékek is felvéreznek. Sokan ezért félünk a megnémult virágoktól. Ahol én lakom, még nem lakott jól a város: ott a föld van, nád van a patakon, gyékényt zörget a szél, s magas fák cicomázzák a sűrűséget. Közel a temető. Virág-mauzóleum. Orgonák. Lilák és fehérek. Ott törtem én is egy ágat a bokrok lila tömegéből. Azpap fogyott el a pénzem. Szégyelltem, s meg- aláztattam szegénységemben. Téptem szivárványos gyomokat is — a rétnek e csúf kiskacsáit — s így lettek ők a méltóságos orgonák megbecsült, aprócska társai. A felszántott földben is mennyi drágája virág-államnak! Pongyola pitypang bólogat mellettem, margaréták kéredsz- kednek ujjaimnoz. Tudom, ez életed virága. Eltépem őket élni akarásuktól, hogy a te kezedbe vigyék simogatásukat. A boltok most olyan kiüresedettek. Pedig piramisban épülnek a jázminok, s közben a várost telerikácsoljak harsogó sehol-szegfűkkel, meg ijesztő tulipán-zöldekkel. S most mit gondolunk mi a szépségről, a szépségről, ami ilyen könnyel elveszett?! S mit gondolnak róla majd a virágok, arról, amiről ők nem tehetnek? Megfosztódik a szépség a méltatlankodók szívében. Csokrom teli. Nincsen másom. E virágokon kívül más. Szép terhem. Hisz mit adhatnék néked őszintébb-melegebbet, sajgón fájóbbat, édes egyetlenem, mindenem, Édesanyám?! Szűk Balázs Helyiérték... K. Zoltán (Onga) Gondosan bekötött kézirata igényes alkotót sejtet. Ám ezúttal is igaz; a forma nem minden! Mielőtt bármit üzennék, okulásul a legjobb, ha terjedelmes prózájának bevezetőjét idézem: „Azt hitte köny- nyebb lesz. Nehezen vallotta be magának, hogy neki fáj legjobban a szakítás. Már amikor várta a lányt, már akkor érezte, hogy nem bírja majd könnyek nélkül. Eszébe jutottak azok a boldog, csodálatos napok, amit a lánnyal töltött. Amikor megismerkedtek a lány testi-lelki tisztasága fogta meg a legjobban. Nem gondolta, hogy ez a csodálatos lány 18 éves, és még férfi nem érintette. Az első napokban nem is vette komolyan a lányt, csak amikor megértette milyen gyermekien tiszta a lelke annak, akit a macáénak mondhat.” Tudja, ilyesfélét sok magához hasonló fiatalember gondol, lehet, hogy még el is (szerkesztői üzenetek) mondja, vagy uram bocsá’ papírra is veti, de nem gondolja azt, hogy ez irodalom. Mi sem tartjuk annak, ámbár meglehet, hogy a manapság divatos érzelmes regényújságok nívójához közelít. Ha Ön megelégszik ennyivel, ám tegye! De ha többre vágyik, javaslom, hogy értékes müveken csiszolja ízlését. Ha bizonytalan lenne ezek megtalálásában, forduljon a „bevált” irodalomtörténeti kézikönyvekhez (mondjuk Szerb Antalhoz). S vélnetően ez majd meglátszik versein is, ha az ihlethez megfelelő műveltség párosul. S nem követ el olyasféle képzavarokat, mint amilyeneket szerelmi ciklusában is olvastam (például Véres lelkiismeretfur- dalásom van...). „Lírájában” keveredik a közönséges köznapiság a fennköltséggel. Ezért hiteltelen. Nem vall költői alázatra az sem, hogy terjedelmes kézirata mellé egyik barátja dicshimnuszokat zengő levelét mellékelte. Azt ajánlom, ha máskor másnak is elküldi műveit, ezt ne tegye! Sz. László(Eger): Egyetlen kézzel írt verset küldött Én Uram! Én Istenem! címmel. A szerkesztő tanácstalanságát megkönnyítendő, még a szótagszámot is megjelölte a sorok mellett. Ne higgye, hogy a költészet pusztán a szótagszamon áll vagy bukik. Sőt, azt kell mondjam, még az sem belépő a Parnasszusra, ha a sorok vége összecseng. Ettől fügÍ 'etlenül; meghatott őszinte val- ásossága. R. Gabriella (Hit ’89, Volt egyszer): Két verset juttatott el hozzám, amelyek a köznapi közlés és a költészet határmezsgyéjén mozognak. Mindenesetre biztatom, de ezek még nem közölhetők. (j‘)
