Heves Megyei Hírlap, 1990. november (1. évfolyam, 179-204. szám)
1990-11-01 / 179. szám
4. HORIZONT HÍRLAP, 1990. november 1., csütörtök Egri Shakespeare-bemutató Az Egri Megyei Színpad feltámadása Az érzékek zűrzavara Hálás, de istenkísértő vállalkozás is Shakes- peare-t játszani. Egyrészt a színházba járó emberek szinte betéve tudják legjobb drámáit, s alig van olyan különleges megoldás, amelyet ne próbáltak volna ki a világ rendezői. Másrészt e klasszikus szerző olyan csodálatosan csiszolt gyémántot ad a társulat kezébe, amely százfelé szórja a fényt. Akármerre fordítjuk, akármilyen látószögből nézzük, mindig más és érdekes. Az egri Gárdonyi Géza Színház társulata tisztelettel, mégis bátran vette kezébe a ritka ékkövet: a Vízkereszt, vagy amit akartok című vígjátékot. Gáli László rendező elképzelései hűen követik a darab belső összefüggéseit, a szöveg fordulatait, mégis frissek és meglepőek. A játéktér a reneszánsz szerzőhöz méltóan üde és tiszta: a színváltozásokat csak hangsúlyos jellel érzékeltetik (a díszlet- tervező: Csányi Árpád). A szereplők ebben a viszonylag színtelen közegben hangsúlyos, erőteljes színű jelmezben jelennek meg (Pilinyi Márta munkái), s ez még fontosabbá teszi játékukat. Ez a megoldás még inkább a színészekre vonja a figyelmet, érzékeltetve azt, hogy ebben a fajta világban az ember a legfontosabb. A rendező nem tekinti bábfigurának a társulat tagjait. Éppen ellenkezőleg: az egyéni jellegzetességeket, alkati adottságokat oly természetesen olvasztja bele az előadásba, hogy a néző inkább azon csodálkozik: ezek a színészek miként szerepelhetnek más művekben. A játékmester, mint oly sok Shakespeare-darabban, itt is a bohóc (Sziki Károly alakítása), aki gyászfeketében kíséri végig az eseményeket. Néha mozgatója, máskor krónikása, ismét máskor haszonélvezője a történteknek. Egyszóval a Művész megfeÜjra billen a szerelmi „libikóka”: a herceg (Kelemen Csaba) és a grófnő (Saá- rossy Kinga) lelője, aki azért burkolódzik feketébe, mert tudván tudja, hogy milyen kevéssé képes rendet tenni a zűrzavarban. Más eszköze nincs, mint az a néhány zeneszerszám fals hangja és cinikus filozófiája, amelyet mindenki humornak néz. Sziki sok apró ötlettel dúsítja ezt az alakot, teszi felejthetetlenné ezt a szerepet. A közönség leghálásabban mindig Shakespeare kitűnő mellékalakjait fogadja. Ezért is kötéltánc eljátszani Böffen Tóbiás (Soltis Lajos m. v.) s Keszeg András (Bakodi József) figuráját. Ha túl hangsúlyosra formálják ezeket, könnyen elvész a történet komolyabb fordulatainak hatása. Itt azonban nem következett be ez a félrecsúszás, mégis barátaink vidáman és lehengerlőén űzték ördögi tréfáikat. Jó társuk volt ebben a Fábiánt megformáló Balogh András, s a Máriát színre vivő Csonka Anikó. S természetesen egy viccnek akkor ül a poénja, hogyha a célba vett alany is tökéletes: ilyen szempontból jó médium a Pálfi Zoltán által életre keltett Malvolio. A cselekmény magja nem az ő esztelen és féktelen csetepatéjuk, hanem az az érzéki zűrzavar, amely a főszereplők között alakul ki. Ez a képtelen vízkereszti kavargás a szerelem álarcos farsangi játéka. Mint minden Shakespeare-műben, itt is mély, szinte filozófiai az értelme a cselekménynek. A vágyak kereszttüzében álló ember maga sem tudja, hogy kihez kötődjön, érzékei becsapják. Azaz lehet, hogy mégsem tévesztik meg, hanem a természet tréfát űz vele. Ki, kit válasszon? Orsino, a herceg (Kelemen Csaba) Olíviát, a grófnőt (Saárossy Kinga), akivel igazából összeillenek, vagy a fiúsmm? lány ikerpár nekijutó tagját, akihez inkább barátként vonzódik? Nehéz a döntés, annál is inkább, mert az utolsó pillanatig sem lehet tudni, hogy mi az igazság. Ezt jól érzékelteti a játék, amelyben különösen Pápai Erika erőteljes, aki Violát állítja elénk. Eszme- futtatásai, vívódásai, nő-férfi szereptévesztései a szöveg legmélyebb vonatkozásait is föltárják. Nem meglepő, hogy a jelentős különbség ellenére összetévesztik „ikerpárjával,” akit Tu- nyogi Péter alakít. Éppenséggel aláhúzza a szerző mondandóját tünékeny, kavargó érzéseinkről. Fel lehetne sorolni még valamennyi résztvevőt név szerint, de a lényeg az: egy erőteljes, tiszta hangú előadást láthatunk. Olyat, amelyre jólesik akár másodszor is beülni. A kint kavargó zűrzavart feledteti, ha ilyen pontosan beszélnek legbelsőbb káoszunkról. Gábor László Többszöri nekifutással A Hatvanasezred emlékművének megálmodói A közelmúltban avatták fel újra Egerben a Hatvanasezred emlékművét, amely a település tudatában fontos szerepet játszik. Kevesen tudják, hogy már megszületése sem volt egyszerű: a megálmodásától a megvalósításáig nem kis idő telt el. Még az I. világháború idején érlelődött meg a gondolat, hogy az ezred elesett fiainak méltó emléket állítson. Puy József, az ezred akkori parancsnoka, mint az ügy szellemi atyja, 1915-ben el is kezdte a gyűjtést. Az ezredpa- rancsnokság a vármegye alispánjának adta át az egybegyűlt pénzt, amely azonban a háború utáni infláció következtében jelentéktelen összeggé zsugorodott össze. Ezt követően többszöri sikertelen kísérlet után 1928-ban Arnóthfalvy István tábornok kezdte el ismét az emlékmű felállításának megszervezését, amelyet azonban már nem élhetett meg. Halála után Puy József tábornok vette ismét kezébe az ügyet. Wälder Gyula építész „az emlékműbizottság kérésének engedve, vállalta az emlékmű tervezését, és megértve ügyünk szent célját, önzetlen támogatásával lehetővé tette, hogy hőseink dicső emlékét méltóan megörökíthessük.” A kivitelezésre Kienle György helybeli szobrász kapott megbízást, aki korábban többek között dr. Nagy János kanonok, nemzetgyűlési képviselő síremlékét is készítette. Az 1932 októberében felállított emlékmű vertvas díszítéseit ugyancsak Wälder Gyula tervezte, az elkészítése pedig Za- chár Ferenc egri lakos munkája. A süttői kőből készített emlékmű most eredeti helyén áll ismét. Tizenöt év után második helyen Diáksikerek nyelvművelésben Nemrégiben ismét megrendezték Sátoraljaújhelyen az Édes anyanyelvűnk elnevezésű vetélkedőt. Ezen a résztvevők nemcsak helyesírási felkészültségükről adnak számot, hanem beszédkészségüket is próbára teszik. Az elmúlt évekéhez hasonlóan az idén is sikeresen szerepeltek a Heves megyei középiskolások. Képe Mónika, a hatvani Bajza-gimnázi- um tanulója Kazinczy-érmet vehetett át, mígJakus A ndrea, a gyöngyösi kereskedelmi szakközépiskola növendéke különdíjban részesült. Emellett az is szép siker, hogy az elmúlt tizenöt év eredményei alapján Heves megye a második helyen áll az összesítésben Budapest mögött. Mi van a versek mögött? A hetvenes évek elején, 1972- ben, tízesztendei eleven munka és hatásos szereplések után, az akkori helyi kultúrpolitika érzéketlensége, személyi kérdések miatt a Megyei Színpad feloszlatta önmagát. Az együttes vezetője, Szívós József Gyöngyösre költözött. Egerben a versmondás ügye visszaszorult az iskolába, ott skandáltak azt ilyenolyan pátosszal, amit éppen időszerűnek vélt a politikát mindenben kiszolgáló kultúrszemlélet. Mert Szívósék amolyan fenegyerekeknek tűntek, s munkájuk életben tartását még az sem tette lehetővé, hogy műsoraik megszerkesztésében simulékonyak voltak, nem tettek olyan lépéseket, amelyek az akkori táncrendből kilógtak volna. Nos, mára, csaknem húszévi szünetet és néhány elvetélt próbálkozást is hátuk mögött tudva, megint itt vannak az akkori versmondók, a pódiumprogramok egykori lelkes szolgálattevői, és mondták a magukét. Azaz, hogy a NYUGATCfT, itt és így, ezt a fogalmat negybetűvel írva végig. Dátumot is ragasztanak hozzá, mégpedig 1908-at és 1941-et, jelölvén a magyar irodalomban és a költészetben azt a nemzedéket, vonulatot, Adyt, Babitsot, Juhász Gyulát, Karinthy Frigyest, Kosztolányit és Tóth Árpádot, azt a formában és tartalomban is a lírai csúcsokat jelentő-ostromló világot, amelyre mai irodalmi állapotunkból szorongó érzésekkel tekintünk fel. Sorozatot szerkesztettek a versmondók a Nyugatból. Első estjüket most tartották hétfőn este a helyőrségi klubban; a baráti mecenatúra azonosult az értékes gondolattal. Hónapok múlva talán kiderül, hogy a vállalkozás csak nosztalgikus hajlamok kiélésére adott alkalmat, vagy több is van benne, mögötte? Aggodalmainkat alig leplezzük. Gondoljuk meg, hogy Ady, Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád, ezek a nagyszerű formaművészek, a magyar nyelv belső világát mélyen átélők hogyan jelenítették meg érzéseiket, vívódásaikat, sorsukat a versben. Abban a formában, ahol a zeneiség, a szavakat összefűző dallam, a rímek összecsengése, a hangok kiérett rendje pontosan azt a köntöst szabta meg, amit a mondanivaló megérdemelt. Karinthy joggal sóhajtott föl, hogy a icöny- nyebb érthetőség és a biztos szöveg meglelése okából verset ír, hogy minden kétely-kétkedés nélkül megérthesse az üzenetet az, akinek szólt. És a vers mindenkinek szól, éppen tartalma, belső-külső formája, zenéje, ünnepélyessége, méltósága, a forma és a tartalom elengedhetetlen összefüggése, egymásnak megfelelősége által. A mai hazai versfelfogás a mindennapi újságszint, a folyóiratok által is elfogadott mérce szerint alakul. Mi itt, szellemiekben, érzéseinkben egy más világ, egy megkínzó kor, korszak rabjai vagyunk. Lélekben, testben, idegrendszerünkben is kifárasztva. A Nyugat íróihoz, költőihez képest feltétlen. Annak ellenére mondjuk ezt, hogy éppen az elhangzott hétfő esti műsor a bizonyság arra: ők sem mentesültek a kor nyomása alól, nekik is végig kellett jámiok azt az utat, azzal az átokkal is például, ahogy Ady hitetlenül hitt Istenben. Amíg a jól összeszerkesztett tizennyolc vers sodorta-szervez- te az élményt, többször gondoltunk a közönségre: vajon ezek a verset szerető fiatalok és felnőttek le tudják-e vetkőzni mai énjüket, a máshoz szoktatott fülüket átállítják-e, a meghökkentő fordulatokhoz szoktatott mai szívüket képesek-e visszahajlítani azokra az érzésekre, ahol a férfikönny magától értetődőnek tűnt a belsőben kavargó szerelmi viharok kifejezésére? Vajon vé- gigélték-e Kosztolányi Hajnali részegségének szenvedélyes kitárulkozását? őt is félrevezethette az akkori kor filozófiája, a szellemmel és a lélekkel spekuláló szó mágiája! De mikor magában maradt, mikor csak az övé volt a válaszadás lehetősége és hatalma, kizengte azt, ami nélkül ma nem lenne Kosztolányi azonos önmagával. Szívós József, a három évtized előtti karmester most megint beindította csapatát: Juhász Csaba, Kakuk Jenő, Pászthy Mária, Tóth István felsorakoztak. Ebben a vers-szertartásban zenei aláfestéssel részt vett Molnár Klára. Reméljük, állva maradnak. Sőt! Ennyi mindenképpen akad a versekben és a versek mögött! Farkas András A tudósító, akit golyó talált Emléktábla a magyar szabadságharc francia hősének Az. 1956-os magyar szabadságharc francia hősének, Jean Pierre Pedrazzininek, a Paris Match francia képes hetilap egykori fotóriporterének emlékét őrzi ezentúl Budapesten, a Köztársaság tér 25. számú ház falán elhelyezett emléktábla, amelyet kegyeletteljes ünnepségen avattak fel. Roger Thérond, a Paris Match vezérigazgatója a kollégára emlékezve elmondta: hivatásának teljesítése közben halt meg, a világot akarta tudósítani arról, hogy a vasfüggöny mögött ki- gyult a remény lángja. Egy magyar fiatal életét mentette, majd egy lövés az ő életét oltotta ki. Kiss Dezső, a Franciaországban élő egykori szabadságharcos, Fónay Jenő, a Magyar Politikai Foglyok Szövetségének elnöke, Nagy Erzsébet, Nagy Imre leánya megemlékezéseikben hangsúlyozták: örökre szívünkbe zártuk a hős francia riportert, akinek áldozata azt bizonyítja: a magyar szabadságharcért és forradalomért nemcsak magyarok vesztették életüket. A tisztelet és az emlékezés koszorúit helyezték el az emléktáblánál a Pedrazzini család tagjai, a S ár Köztársaság Elnöki Hi- nak, a Magyar Politikai Foglyok Szövetségének képviselői. A koszorúzók hosszú sorában végül Pierre Brochand, Franciaország budapesti nagykövete koszorűzta meg az emléktáblát. Mi lesz a sorsa? Pályázat a zánkai gyermekváros hasznosítására A Művelődési és Közoktatási Minisztérium sajtóosztálya közli: Andrásfalvy Bertalan művelődési és közoktatási miniszter a Balatoni Gyermekközpont (Zánka) sorsáról tartott megbeszélést, melyen részt vettek a f yermekközpont dolgozóinak épviselői is. A miniszter megállapította: Zánkának új szerepet kell kapnia, melyről letisztul az úttörőmozgalomtól örökölt ideologikus funkció. Ugyanakkor változatlanul megmarad, mint a magyar gyermektársadalom egyik kiemelt üdülési lehetősége. Ennek érdekében a Művelődési és Közoktatási Minisztérium úgy határozott, hogy a Balatoni Gyermekközpont 1990. december 31-ével megszűnik. Az intézmény jövőjét, leendő tevékenységi kórét november végéig vázolja fel egy e célra létrehozott bizottság, Szűcs Miklósnak, a minisztérium közoktatási főosztályvezető-helyettesének irányításával. Az intézmény hasznosítására pályázatot írnak ki. A beérkező javaslatokat a bizottság várhatóan 1991 márciusáig bírálja el. A gyermekközf iont miniszteri biztosa változat- anul Vajó Péter. A temetőnk dombján állok, a természet őszi búcsúzásában. Egy makk pottyan a lábam elé a sírokat beborító tölgyfáról, amelyről most hullik a sokszínű levél. A makkból új fa lesz, a fából erdő, a kivágott törzsekből bútorok, koporsók. A fa alatt sírgödröt ásnak, nemrégen kezdhették, mert a sírásó csupán kötözködésig áll a gödörben. A csákány szikrázva koptatja a gránitkemény követ, az apa és fia felváltva forgatják a csákányt és a lapátot. — Jó napot. A fiú visszabólint, de az apja némi fürkészés után megismer, és kilép a gödörből. Verejtékes homlokán meglágyulnak a vonások, mint télen a jégcsapok, ujjaim között érzem a kérges tenyerét, amely olyan, mint a ráspoly. — A szüleid sírjához jöttél? Beéri a bólintással, mint ahogyan szavak nélkül is megérti kíváncsi kérdésemet: kinek ássák a sírt? A fiú nem vesz tudomást egy idegen érkezéséről, de Bertus János egyre csak a régi emlékeket tereli össze a vén makkfa alatt, aztán amikor — gyermek módra — már eljátszottunk velük, válaszol a feltett kérdésre. — Egy apagyilkosnak! Iszonyatos döbbenetemben Mózes kőtábláján a szülők tiszteletéről szóló parancs jut az eszembe: tiszteld apádat és anyádat. — Felindulásból, hirtelen haragból tette... A mi temetőnk a domboldalon van, annyi sima sincs rajta, hogy megállna rajta egy golyó, így a sírok között parányi szerpentineken közlekednek az emberek. Többen is elmennek mellettünk, ám úgy vagyok velük, mint juhász a bárányaival, ismeri valamennyit, de egyiknek sem tudja a nevét. Látok arcokat a lélek viasztábláján, meg is pillantom hasonmásukat a járókelők között, de a sok emlék még nem bizonyosság. .— Az ital tette! — szól ki a legény a sírból, és mintha rimánkodna, úgy nyújtja karjait az apja felé. — Rántson ki! A Bükk felől hűvös fuvallat támad, és miután szeretteim sírjait meglátogattam, magam is körbejárom a temetőt. A nevek ismerősek, mi több, a sajátomét is olvasom nem egy márvány síremléken. Messzi rokonaim! Búcsúzik a nap a Vár-hegy mögött, tüzes koronája beragyogja az erdőt és a temetőt. Ilyenkor késő ősszel a völgyekben hajnalonta hatalmas vattacsomófelhők terpeszkednek a tájra, rőt levelek szállingóznak halk zizzenéssel, és reggelre levéltemetővé válik a fák alja... Fények csillannak a sírokon, pufók krizanté- nok — fagyástól rettegve — pompáznak mindenfelé, koszorúk és virágok borítják be a holtak faluját. Félhangosan olvasom a neveket, a mohás sírköveken betűzgetem a felírást: Ga csal János élt 81 évet. A távoli apátsági templomban csendítenek, indul a menet a templomdomb felé, Szent Mihály lova előtt, az évszázados, nagy kőkereszt mellett várom a precessziót. — Ó, adj Uram örök nyugodalmat nekik... Hozza a szél a dallamot, miként a könyörgést is élőkért, holtakért. Benépesül a temető, fekete gyászruhát parancsolt valamennyiünkre a halottak iránti tisztelet, mécsesek és gyertyák százai csillannak meg a sírok fölé hajló szemekben. Ma mindenki hálás, mindenki szeret és mindenki emlékezik. Mert halottak napja van! Ám megnyugodni vágyó lelkemet felzaklatja a sírásó szava... A holtakat tudjuk szeretni, de az élőkhöz, önmagunkhoz nincs elég türelmünk? A legkisebb szellemi villámlás láttán fiú apa ellen, barát barát ellen fordul... — Ó, ti holtak, ó, mi élők... Lobogó mécsesek és lángoló gyertyák fölött könnyes szemű, síró emberek. Valamennyiünk szívéből röppen a fohász, az imádság, a megemlékezés azok felé, akik már nincsenek. — Ments meg engem Uram, az örök haláltól... — zeng a temetőn át az ősi dallam, miközben szólnak a harangok... Szalay István Gyertyák és mécsesek
