Heves Megyei Hírlap, 1990. november (1. évfolyam, 179-204. szám)
1990-11-24 / 199. szám
8. HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1990. november 24., szombat Sajósy Alajos alapítványt is tett... Az oltárképfestészet mestere volt Mária mennybemenetele (Kömlő) Az egri Grőber-temetőben egy elhanyagolt sírdomb alatt nyugszanak a múlt század második fele neves, de ma már teljesen elfeledett festőművészének, Sajósy Alajosnak a földi maradványai. 1836. szeptember 11-én született Gyöngyösön. Középiskoláit szülővárosában és a fővárosban végezte. Ezt követően mintegy 10 évig Bécsben, Münchenben, Brüsszelben és Velencében végzett képzőművészeti tanulmányokat. Első mestere Maras- toni volt. Külföldről hazajőve a báró Jósika család körében élt. Majd Egerbe jött, ahol 1868-tól 1899- ig a ciszterciták főgimnáziumának rajztanára volt. Közben a helybeli tanítóképzőben is tanított rajzot 18 esztendeig. Diákjai nagyon szerették, mert pontos és lelkiismeretes nevelő volt. Tanári működése mellett állandóan festett. Műterme a líceum épületében volt. Fő profilja az oltárképfestés. Lyka Károly művészettörténész véleménye szerint ő volt korában az ország legtermékenyebb oltárképfestője. Haláláig mintegy 100 oltárkép került ki kezei közül. Oltárképeinek leggyakoribb témái Jézus, Szűz Mária, a szentek és a nagy magyar királyok élete volt. Oltárképei közül csak a nevezetesebbeket említem meg. 1866-ban festette Tófalun az Őrangyal című oltárképet. Még ebben az évben került ki ecsetje alól a miskolci minoriták templomában a Mária mennybemenetele című képe. Ugyanebben az időben festette meg a kömlői templomnak az oltárképet a fent már említett címmel. A jászapáti templom számára a Szent Anna című oltárképet festette meg, a siroki templomnak pedig az Im- makuláta címűt. 1869-ben készítette el a tiszapüspöki templomnak a Magyarországi Szent Erzsébet című képet, az ecsédi templomnak pedig a Mindenszentek című oltárképet. Ekkortájt készült el Nyíregyházán az Olvasós Mária és Nagycsécsén a Szent Anna festmény. Az alsóábrányi templomnak a Szentlélek eljövetele című főoltárképet és a Szent Annát ábrázoló oltárképet festette meg. Ugyancsak az említett témát dolgozta ki a Hanyi-pusztai templom számára. 1871-ben a sülyi templomnak készítette el a Szent László király című képet. Ebben az évben fejezte be az egerszalóki templomban a Karmelhegyi Boldogasz- szonyt ábrázoló főoltárképet. 1874-ben lett kész a bélapát- falvai templomban a Szent István király, a nagyrédei templomban pedig a Szent Imre herceg című képe. 1898-ban festette meg a poroszlói templomnak a Szűz M ari elment. A gyerek is! Taxival jött értük az asszony fivére. Berakták a kocsiba a csomagokat, a személyes cuccokat, aztán csörgés, csörömpölés nélkül becsukták maguk mögött az ajtót. — Köszönj apádnak! — mordult az asszony a gyerekre. Lívia visszafordult, és bekiabált! — Szia apu! Majd felhívlak. Mindennek lehetett két-há- rom órája, de az is lehet, hogy több, hiszen a fél üveg vodka tompa zsongást hozott a fejébe, amolyan átmenetet az ébrenlét és az álom, a józanság és részegség között. Ákos ruhástól végigdobta magát a rekamién, és megpróbált gondolkodni, de csak eseményfoszlányok jutottak az eszébe: kölcsönös vádaskodások, káromkodások, gyereksírások. Nagy csend volt a lakásban — -vasárnap lévén az egész házban is —, sőt, mintha kint az utcán is halkabban, diszkrétebben zörögtek volna a járművek. Amikor felébredt és bekapcsolta a rádiót, delet harangoztak. Átnézte az űjságokat, végigböngészte az apróhirdetéseket, a házassági ajánlatokat is, aztán félredobta az egészet. — Marhaság! Egyikből ki sem másztam, máris keresném a másikat? A hírek végén gondosan meghallgatta az időjárást, aztán korogni kezdett a gyomra. Mária kis Jézussal, a Szent Anna, Szűz Mária és Szent Joachim című képeket. A következő évben került ki ecsetje alól a felsőhan- gonyi templomban a Szent Anna, a Boldogságos Szent Szűz és a Szent Joachim című alkotás. 1900-ban az egri ciszterciták templomában a Jézus szíve című képet festette meg. A legutolsó oltárképe Árpádházi Szent Mar- gitot ábrázolja, amelyet a puszta- szentmargitai templom számára készített. A főpapok közül megfestette Bartakovics Béla, Samassa József érsekek arcképét. A világi kiválóságok közül Deák Ferenc arcképét Heves vármegye díszterme, Kossuth Lajos képét az egri városháza, Csíky Sándor képét pedig az egri kaszinó számára festette meg. Oltárképein, arcképein kívül sok csendeletet és genre képet is alkotott. Az utóbbi műfajban a legkiválóbb a Pipázó kondás, amelyről egy anekdota is fennmaradt az Egri Újságban. Egy falusi ember „csak nézte, csak nézte a képet, egyszer aztán odament, hogy majd leveszi a — Csinálok magamnak valamit! Ezen aztán nevetni kellett, hiszen legföljebb egy teára, talán egy rántottára futotta volna a tudománya. Főzött egy kávét, vajas zsemlét, parizercafatokat harapott hozzá, majd tovább élvezte a nyugalmat, a lakás csendjét, különösen akkor, amikor Mari kulcscsomóját is megpillantotta a tv tetején. — Teljes biztonság! Egy telefon Évának, vagy Jolinak? Nem, majd holnap! Túl korai lenne! Aprólékosan megnézte a szekrénysort, a fotelokat, a piamnót, bement a gyerekszobába, ahol egy ottfelejtett Maci sandított rá szemrehányóan. Megigazította a könyveket a szűrt a kondás válláról. Ekkor látta, hogy az csak festmény. Egyet sodort a bajúszán, és oda- szolt a mosolygó művészhez: — Azt gondoltam, hogy az a szűr nem piktúra, olyan akkurátus!” Képzőművészeti munkássága révén tagja volt az Országos Középiskolai Tanáregyesületnek, az Országos Magyar Képzőművész Társaság Heves Megyei Bizottságának. Országszerte népszerű művész volt, nagy szorgalma, jó modora és műveltsége miatt. 1899-ben ment nyugdíjba. Ebből az alkalomból 400 koronás alapítványt tett iskolájának. Az alapító levél szerint ennek célja az volt: „... hogy az intézet növendékeit a rajz tanulására, ezenkívül szóval és példával nem tehetvén már, legalább így buzdítsam, s egyszersmind a tanári testülettel lélekben továbbra is mindig egyesülve maradjak.” 1901. május 24-én hunyt el, 65. életévében. Két gyermeket hagyott maga után. Május 26-án temették el a már említett temetőben. Munkásságának értékelése művészettörténészeink megtisztelőfeladata. Szecskó Károly könyvespolcon, letörölte zsebkendőjével a tv tetejét. Csöngettek. Nagyot dobbant a szíve, de csak a házmesterné volt. — Csupa kozmaszag az egész ház. Takács úr! Nem felejtették talán a gázon az ételt? — Rusnya teremtés! Szimatol, és hordja a „szagot” lakásról lakásra... Délután is a lakásban maradt, nem ment sehová, visszaparancsolta a ködös, nyirkos idő. — Karesz! Únta a magányt, és tárcsázta is a számot. — Gyere el hozzánk, Mari is akarja! Ha eljössz, csinál madártejet... Egy óra múlva már a második üveg bort itták. Egyedül i. „Csak ne jönne el, jaj, csak ne jönne el” — suttogta hangtalanul Zamfiri, kényszeredetten ment az üvegfalú presszó felé, ahol Tímea talán már váija... De amint közeledett, hirtelen eszébe jutott valami. „Csak jönne el, bárcsak eljönne” — gondolta, és sietni kezdett. ... Tímea épp annyit késett, mint amennyit késni illik. — Szia! — mondta szőkén, kéken és vidáman, leült a szív alakú asztalkához, s úgy nézett Zamfirire, mintha ő lenne az a vékony ezüstgyűrű, amit Z. vett neki három éve, és amit Tímea másfél nap múlva elvesztett; azóta sem került elő szobájának ötödik sarkából. (Tímea éppúgy négy fal közt élt, akár a parázna Messali- na, Madame Pompadour, vagy Corinne Russell, ám Zamfirink úgy érezte, mintha szobájának lenne egy ötödik sarka is, vagy egy Bermuda-háromszöge... — De hol?! — kérdezte Tímeát, s a szoba hallgatott.) — Még mindig ott laksz, a Mák utcában? ... Tímea bólintott, és elmesélte, hogyan telt az elmúlt nyara. — Fizetnék... intett az est végén Zamfiri a csilingelő mosolyú pincérnőnek. Mák utca 13, Tímeáék háza, este. Zamfiri becsönget, sötét hajú, bajszos fiú nyit ajtót, most jött a tus alól, derekán törülköző, lábszárán csíkokban rendezi a víz a szőrt. — Vendéged van! — kiabál Tímea szobájába, Zamfiri fűzetlenül veti la a cipőjét, benyit... Tímeát különös élethelyzetben találta: a padlón hasalt, a szőnyegen, s időnként „beszólt” a nagy szekrény alá: — Mucus... Mucika, gyere ki! — Megjöttem — mondta Zamfiri, és érdeklődve nézte Tímea fenekét. (Szép volt.) — Nézd csak, mit kapsz, ha kijössz? — Tímea kezében almagerezd, ő maga a szekrény alatti sötétséget fürkészi. — Te itt mit csinálsz? — kérdi Z. — A Mucus, a hörcsögöm... Kiszökött a szárazakváriumból, s bevette magát a szekrény mögé. Egyébként szia. — Majd én segítek keresni — ajánlkozik lelkesen Zamfiri, és máris ketten hasalnak a szőnyegen, fölváltva szólongatva a láthatatlan hörcsögöt. — Mucika, gyere ki! Utyuluputyulu! Harsogó csönd a válasz. — Hát ez itt nincs, az biztos — mondta Zamfiri (hasalva). — Itt kell lennie — vélte Tímea (szintén fekve). — Máskor is idebújt, ha kiszökött... Aztán mindig elő is jött. De most... Ez valami egészen más helyzet. — Ki ez a kan itt? — kérdezte Z. közvetlenül, mint régi ismerős. — Mintha már láttam volna valahol... — Aki ajtót nyitott?... A Béla. ’’Tehát a Béla. Szép ügy...” — gondolta Zamfiri, hasmánt a padlón. — És mióta?... — Csak időnként. Mucicka, gyere ki! — Lacival mi van? A Szőke Lacival. — Már elváltunk... Muci! — Elváltatok? Te férjhez mentél a Lacihoz?? . — Még előtte. — Formális logika... Lemaradtam egy brosúrával. — Zamfiri föltápászkodott a padlóról, leporolta magát, tüsszentett. — Néha porszívózhatnál is... A hörcsögödet megeszik a porcicák. ... Tímea fejét oldalt tartva nézett a szekrény alá, fenekén a nadrág megfeszült. Zamfiri: Te, Timiké... Tímea felült. — Neee... — suttogta pirosán. — Ne kezdjük újra... Valahonnét mocorgás hallatszott. — Ez a hörcsög lesz! A függöny mögül jött a hang! 3. A hörcsög azonban nem volt sem a függöny mögött, sem a közös erővel kimozdított szekrény alatt, sőt az ágyneműtartóban sem. Pedig ki nem szökhetett, ajtó, ablak, minden csukva — bent kell a szobában lennie! — De hol? — kiáltott félig sírva Tímea... — Látsz valamit? — kérdezte, mert Zamfiri egy nemlétező pontra nézett merőn: ott motoszkált az aranyhörcsög, szájában az ezüstgyűrű, ott porosodott sok-sok limlom, rozsdás idő, kihasználatlan alkalom, ott volt maga Zamfiri is — sötét hajú, bajszos fiú —, épp ajtót nyit Szőke Lacinak, „vendéged van!”, kiált Tímea szobájába... — Az ötödik sarok... Úristen. — Mondd már, mit látsz? Zamfiri fehér, mint a fal. — Semmit, Timiké, nem látok semmit... Gyújts világot, sötét van már. Rózsa Endre: Az éjszaka nagy madara megszívja a láng pici csőrét ellobban az élet Utolsó fényével is eteti a fióka a szörnyeteg anyát, a falánk, tátogó sötétet, mely lassan kihízza a mindenséget. Halál Úrnő! Éhséged éhhel étet. — Átvertél! — Elváltunk, nem érted? Vége mindennek! Egyedül vagyok, és akartam, hogy gyere el. Tudtam, hogy csípted Marit, ő is téged, és most már, hogy befejeződött az ügy, legalább kiteríthetjük a kártyáinkat. — Miféle kártyáról beszélsz? Kedvelem Marit, nem tagadom! Az ő számára sem vagyok közömbös, hiszen látja, hogy nem nő be a fejed lágya, röpködsz virágról virágra... így aztán neki is megvannak a saját jogai. Nem igaz? Ákosban felment a pumpa. Most már parancsolt: — Lefeküdtél Marival? Tudni akarom! Barátja hamiskásan és sokatmondóin válaszolt: — Ühüm... — Akkor igyál! Elvégre így „sógorok” vagyunk... Karesz most döbbent rá a helyzet komolyságára. Bánni kezdte a játékot, amibe belement, most már ő tartotta a poharat. — Öntsd tele! — Egy kortyot sem! Csinálok kávét! Ezzel kiviharzott. Karesz pedig papírt és ceruzát vett elő, és írt: — Nem feküdtem le Marival, ő téged szeret. Te bolond! A papírt az asztalra tette, lábujjhegyen az ajtóhoz sompoly- gott, és távozott... Szalay István Kiss Benedek: Anyám a babonák közt Szegény anyám a babonák közt érzi igazán jól magát, Jézus-szíve és lidércnyomás egymás mellett békésen megfér, azok közt tud csak eligazodni, mint akit folyton csal a világ, s megpihen nagysodrú, térés vizeknél Bántja sok hivatal, s ő olyankor Márit látja, a vén boszorkányt, rögzött hiedelmei alatt Nem tud már soha kiegyenesedni, irtózik mindentől, hiszen szívének mákony minden, ellene lyiunkál, legirtóztatóbb mégis: a semmi. Kapaszkodik hát fűbe, fába, Legvégül majd ama nagyharangba, s pompa nélkül és felhajtás nélkül el is jön érte majd az Isten. Szegény anyám a babonák közt érzi csak: jutott valami rangra, s aggódik mégis: valami földit magával hadd menekítsen. Farkas Csaba: A szoba ötödik sarka n .. A _________ L ryertya
