Heves Megyei Hírlap, 1990. november (1. évfolyam, 179-204. szám)
1990-11-14 / 190. szám
HORIZONT HÍRLAP, 1990. november 14., szerda 4. Múlt, jelen r • •• fr es jovo a főiskolán A tanévkezdés óta több alkalommal is foglalkoztunk az egri Eszterbázy Károly Tanárképző Főiskola Jelenével és jövőjével. A közölt írások indulatokat kavartak, ellenvéleményeket szültek. Az alábbiakban a november 8-i, Mézesmadzag a szenátusnak című írásra küldött reflexiókat közöljük, valamint egy hozzászólást egy korábbi vitánkhoz. Mindezt azzal a megjegyzéssel tesszük közzé: készséggel helyt adunk a főiskolai tervek ismertetésének is. Vajon milyen útravalóval indulnak a holnap pedagógusai? Arcok egy hajdani főiskolai ünnepélyen. Mézesmadzag és epeömlés Azaz: miért nem szível engem a „-bori”? Kedves Ismeretlen Újságíró! Nagyon örültem a Hírlap november 8-i számában megjelent írásának, mivel a cikk hangvételéből és megjegyzéseiből egyértelműen kiderül, amit ezelőtt is sejtettem: nem kedvel engem. És elsősorban azért nem, mert egy jó éve főigazgatóvá választottak, s Önnek bizonyára más volt az elképzelése. Epéje viszont .akkor mondta fel végképp a szolgálatot, amikor most, a néhány héttel ezelőtti tanácsülésen megerősítettek posztomon. Aki jól ismer, tudja, hogy sohasem a hatalomvágy tartotté székben, nem is ragaszkodom hozzá különösebben, de ha megkaptam a bizalmat, úgy szeretném szolgálni ezt az intézményt, hogy előre haladjon, hogy fejlődj ön, hogy országos hírűlegyen, még akkor is, ha ezt a kishitű egriek nem nézik jó szemmel. Sajnálom, hogy egy olyan objektív szemlélődő számára, mint Ön, a főiskola főigazgatója egy ügyeskedőnek, a közvéleményt és a főiskolai tanácsot manipuláló- nak tűnik, egész írásában ezt igyekszik igazolni is, és főként megjegyzéseivel alátámasztani. Persze, ha az ügyeskedés, hogy a főigazgatónak kell a tárgyalópartnereket — az akkori Művelődési Minisztériumot, a megyei és városi tanács vezetőit — egy asztalhoz ültetni és egy ésszerű kompromisszum lehetőségeit kidolgozni, akkor természetesen vállalom e megjegyzést. Epénzszegény esztendőkben az elvégzett fejlesztések igenis nagy eredménynek számítanak. Kár, hogy ittlétekor elfelejtette feljegyezni, hogy azok az álmok nem Orbán Sándor főigazgató „álmai”, hanem egy kidolgozandó intézményfejlesztési koncepció részei, ezek megalkotásában részt vett a főiskola valamennyi tanszéke. Egy Vadon Lehel által irányított bizottság összegezte a véleményeket, és ezt foglaltuk egységes koncepcióba. A vezetés ennek az intézményfejlesztési tervnek a végrehajtását vállalta, s arra kérte a sza vazást a tanácstól, hogy megfelelőnek látja-e a jelenlegi vezetést a tervek megvalósítására. Sőt az is határozottan elhangzott, hogy a végrehajtás csak ütemezésében függ a megpályázott világbanki hiteltől. Akkor is kötelességünk e fejlesztéseket elvégezni, ha nincs külső segítség, hiszen a főiskola jövője függ ettől. Vagy egyetemmé válunk, vagy megszűnik a felsőoktatás Egerben. Ez is világosan elhangzott azon a bizonyos ülésen. A programbeszédet egyáltalán nem adu ásznak szántuk. Egyszerűen azért készült, hogy legyen mit bírálni, kérdezni, opponálni, és legyen objektív alapja a szavazásnak. Ne csak arra alapuljon a szavazás, hogy szeretem vagy nem szeretem Orbán Sándort vagy a helyetteseit. Úgy gondolom, minden választott vezetőnek be kell számolnia, és el kell mondania terveit, mielőtt megválasztásáról, illetve további megbízásáról döntenek. Egyébként másfél évvel ezelőtti megválasztásomkor is mondtam programbeszédet az össznevelői értekezleten, és annak alapján szavaztak rám a két jelölt közül. Természetesen vállaltuk a fejlesztés végrehajtását mindhárman, és az idő el fogja dönteni, jól csináljuk-e, vagy sem. A felelősség is mienk, és a felelősséget vállaljuk. És ha valami nem úgy sikerülne, ahogyan elterveztük, Ön nyugodtan használhatja majd a manapság any- nyira elterjedt szólamot: „Én már akkor is megmondtam!” Dr. Orbán Sándor _ főigazgató Alom és valóság? Tisztelt Főigazgató Ür! Szomorú vagyok, mert félreértett. Én szándékom szerint dicsérni akartam Önt, és — egyébként gyönyörű közös álmukhoz — hozzáfűzni a kételyeimet. Higgye el, ehhez semmi köze az epémnek. Való igaz, a hangütés szokatlan volt kissé. De hát mi is változni szeretnénk, új álmok felé haladni (mint Önök), s ebbe ez is beletartozik. Jobban örülnének, ha a sajtó egyfolytában bólogatna? Kinek használnánk vele? Kérem, gondolja meg, milyen érdekem (vagy érdekünk) fűződne ahhoz, hogy ellendrukkere legyek az Önök nagy vállalásának? Az ügyeskedés talán tényleg nem szerencsés kifejezés, még ha az említett szövegkörnyezetben szerintem nem pejoratív értelemben szerepelt. Számomra ez tanulság. Én pontosan arra gondoltam, amit Ön levelében is megvilágított! Az a bizonyos programbeszéd tényleg ásznak bizonyult, hiszen meggyőzte vele hallgatóságát. (Emlékeztetem: van egy ilyen tévés műsor is, ahol kitüntetés ásznak lenni!) Önt és munkatársait megválasztották. S amint Ön úja is, azért mondta el, hogy legyen mit bírálni, opponálni. Mivel ott én — kívülállóként — nem szólalhattam fel, hát a véleményemet megírtam. Ez pedig talán az Önök számára tanulság: hátha lesznek (vannak) olyan idők, amikor nem kell hozzágondolni semmiféle hátmögöttit a kritikus megjegyzésekhez. Engem becsületes szándék vezetett, ezért nyugodtan alszom. S nem kenyerem az „Én már akkor is megmondtam” kajánkodás. Szeretném hinni, hogy a ma még nyolcéves gyermekem az Önök intézményében tanulhat majd. Ennyi elfogódottságot tiszta szívvel vállalok. Ászra ászt Kedves (-bori)! A Heves Megyei Hírlap 1990. no vember 8-i számában kifejtett gondolatai néhány tétova kérdést mindenképp megérdemelnek. Ha egy „A még 1989júniusában — azaz az MSZMP hatalmának idején — megválasztott főigazgató” — mint írásából megtudjuk — ,Jó szakember, lelkiismeretes tanár és tudós”, aki — igaz, hogy „ügyeskedéssel” — elérte, hogy „mégiscsak a főiskoláé legyen az OI épülete, s még a beígért Leányka úti építkezésről se kelljen lemondania. ” (Ha elérte, akkor ez valóban sikerült — ahogy ezt Ön megfogalmazza. ) Mindezek mellett fejlesztette a számítógépes hálózatot, megszervezte az új idegen nyelvi tanszékeket, meggyökereztette a számítástechnika szakot a főiskolán, (Kedves (-bori)! Tudja Ön, hány éve létezik ez a szak a főiskolán ?) vajon mit követett el a „ vezetői talentum ” követelményei ellen? Ha valaki msír ortrt\'i m ín slstn é tott fűoiiű/i. ként mindezt nem egyedül tette), akkor mitől mézesmadzag az, amit a jövőre vonatkozó elképzeléseiről mond? Biztosan nem szokott kártyázni, kedves (-bori)!, így nem tudhatja, hogy előfordul olyan eset, amikor valaki ászra ászt hűz. Ha nem hiszünk abban, hogy a 41 fős (biztosan nyomdahiba a 42-es szám) szenátus — melynek minden tagja választott tag — ászra ászt hűz, akkor lebecsüljük, becsaphatónak tartjuk. Ezen „átvágásnak” fő kelléke egy főigazgatói „mézesmadzag”, mint ász. A félreértések elkerülése végett: nem a „trónra ültetett vezetés” megvédése a szándékom, hanem csupán az, hogy elmondhassam véleményemet arról, hogyan képzelem el én az írástudók által létrehozott munkát. Úgy vélem, hogy az írás mércéje lehet: tartalmaz-e önellentmondást, előfeltételekből indul-e ki, és tárgyszerű-e. Sike Sándor Kedves Sike Sándor! Higgye el, azok közé tartozom, akik erősen szeretnénk, ha a főiskolai „játékosok” ászra ászt hűznának. Csakhogy én azt is számításba veszem, ellentétben Önnel, hogy manapság nemcsak tisztességes kártyajátékosok vannak a „nagy” küzdőtéren. Ráadásul egyáltalán nem vagyunk képesek belelátni mások lapjaiba. Sőt, keserű tapasztalatok mondatják velem, hogy azok, akik kártyáznak a hazai oktatással és felsőoktatással, bizony nem mindannyian ismerik a játékszabályokat, sőt még a lapokat sem. Ilyen körülmények között tehát ígérgetni merészségre vall. Ami a tárgyszerűséget illeti: az információkat az említett ülésen gyűjtöttem, s rögzítettem a jegyzetfüzetembe. (A 42-es szám tényleg sajtóhiba, ha annyival megelégszik: az esemény utáni tudósításomban ez a szám helyesen szerepel.) S hogy ügyeskedni kellett az OI megszerzéséhez? Ez nem a főiskolai vezetést minősíti elsősorban, hanem azt a közeget, amelyben szükség volt arra, hogy minden diplomáciai érzéküket latba vetve „harcoljanak” más helyi és országos érdekek ellenében. Az ügyeskedést erre értettem, mint ahogy szerintem mindenki, aki ismeri az előzményeket. Kedves Sike Sándor! Úgy hiszem, Önt az írás hangneme bőszítette fel. Elhiszem, hogy nem ezt szokta meg tőlünk. De ideje, hogy a régi reflexeket ebben is űjak váltsák fel. Az államhatalomhoz, a pártirányításhoz hivatalból lojális sajtó most másként viselkedik egy állami intézménnyel? Ugye, ez szokatlan? Tapasztaltam ezt a gyakorlatban, amikor egy korábbi, szintén a főiskoláról szóló írásom kapcsán az intézmény egyik vezetője — igaz, félig tréfásan — „megfenyegetett”: Ebből még bajunk lehet! Hm... S hogy nem hiszek a 41 tagű, választott szenátus kompetenciájában? Nem erről van szó! Hogy kételkedem a vállalt nagy feladat teljesíthetőségében? Ennyi űjságírói szabadság csak megengedtetik számomra, vagy talán nem? Egyébként személy szerint Orbán Sándornak tisztelője vagyok. Ez azonban nem akadályoz meg abban, hogy kétkedéssel fogadjam ígéreteit. Azokat az ígéreteket, amelyek egy bizonytalan gazdasági helyzetű ország határozatlan kultuszminisztériumának „árnyékában” hangoznak el, programbeszédként. Mellesleg, ha a szenátus ilyen magasra tette a lécet, tisztában van-e azzal, hogy lesz-e lehetősége át- ugomi? Mi boldogan tudósítunk majd a sikerről is! S végezetül még egy kiegészítés: az előző rendszerben vezető beosztásba került szakemberek mindegyikének bizonyítania kell rátermettségét, hiszen mindannyian tudjuk, hogyan adták-vették a pozíciókat. Orbán Sándor, hitem szerint, nem ezek közé tartozik, de lám, ő is szükségét érezte a kollektív bizalomnak. Mellesleg tényleg nem szoktam kártyázni annyit, amennyit szeretnék. Mostanában más dolgom van. Például, hogy közzétegyem kételyeimet. Remélem, néhányan elgondolkodnak rajta! Jámbor Ildikó Mérés és megmérettetés?! (Adalékok A múlt szorításában című vitához) Az elmúlt korszak ideológiai telítettsége az egész magyar társadalmat alkalmazkodásra késztette. Direkt vagy indirekt módon, de mindenki alkalmazkodott a korszak (kvázi) értékrend- szeréhez. A társadalmak legtöbbjében az ideológiák közvetítésében mindenütt kiemelt szerepet kapott, kap és kapni fog az értelmiség, de ezen belül is a tanári társadalom. Azt gondolom, hogy akik nem vállalták az elmúlt években ezt a közvetítést, ma már csak képesítésük szerint tanárok, mert katedrához nem jutottak, nem juthattak. Ideológiai érintettsége minden, jelenleg is aktív tanárnak mérhető. A pártonkívüliség nem mentesített, nem mentesíthetett az ideológia közvetítése alól, hiszen a relevánsnak minősített tudás is többé-kevésbé át- ideologizálódott. A természettudományok ideológiai mentessége sem jelentette közvetítőik ideológián kívül állását. Ösztönös védekezése a magyar társadalomnak az ideológiai túlfűtöttséggel szemben eredményezte, hogy az uralkodó értékek közvetítése az esetek túlnyomó többségében csak kvázi szocializációt jelent. Tanáraink többsége meg tudta őrizni autonóm személyiségét valamilyen mértékben, mert lehetőséget adott erre a tanítás önálló, ellenőrizhetetlen jellege. (Minden tanár mellé nem állíthattak ellenőrt, hogy ideológiailag helyes igéket közvetít-e). A tanárok ideológiai szerepükből ki-kikacsintva végezték el az ideologikus értékek közvetítését. Súlyosabb öröksége az elmúlt korszaknak az a kontraszelekció, amely csak a társadalom egészétől lemaradó rétegeknél nem érvényesül. A hármas követelményrendszerben a politikai elvárásoknak való megfelelés túlsúlyozottsága még azoknál is érvényesül, akiknek szakmai tudása, eredményei vitathatatlanul megkérdőjelezhe- tetlenek. Azt gondolom, nem kell külön bizonyítanom, hogy az értelmiségen belül ez is a tanári pályát érintette legmélyebben. Nem szándékolt következménye ennek az értékelésnek, hogy a szakmaiság értékei devalválódtak. A diplomákat kimondatlanul azonos értékűnek tekintjük, ez nem differenciál sem erkölcsi, sem anyagi tekintetben. A megbízhatóság értéke mellett kizárólagosan csak a seniori- tás elve differenciál. A tevékenység, hatékonyság mérésének nehézségei a szellemi munkaterületen dolgozóknál felerősítik az ideológiai hatást, és így a differenciálás a személyiségjegyek bizonytalan területére került. A tanári pozíció betöltésének a diploma csak formális feltételévé vált. A minősítési eljárás kategóriái lágyak, végtelenül szubjektivek. A diplomákat, bizonyítványokat kibocsátó intézményrendszer az elmúlt és a jelenlegi rezsimben is úgy élt, illetve él, hogy a legitimitását a társadalom nem kérdőjelezte meg. Az intézmények azonban társadalmi védettségüket már nem tudták kiterjeszteni a bennük dolgozó személyekre, az általánosan kiteijedt kontraszelekció következményei miatt. Ebben az ellentmondásos helyzetben a mérés, minősítés igénye két irányból indult meg. Először magából a tanári társadalomból, illetve ezzel párhuzamosan és egyre jobban felerősödve a tanulók, hallgatók részéről úgy, hogy ez egyúttal látens módon tartalmazza a tanulók, hallgatók szüleinek értékelését is. A tanári társadalom hivatásrendként tételezi magát alapvetően. Belső differenciálódásának az alapját ennek ellenére a tudományos fokozatok jelentik. Doktori, kandidátusi, nagydoktori fokozatok szerinti értékelések keverednek az elhivatottság személyiségjegyeivel. A hallgatók részéről történő megmérettetés alapja alapvetően szakmai bázisú, de nem független ez a véleményalkotás természetesen az illető tanár(ok) személyiségétől. Az egri főiskolán 1988-ban a hallgatók írásban minősítették tanáraikat. Ez a minősítés magán viselte az alapkategóriákból eredő bizonytalanságot, ambivalenciát. Ez a minősítés — éppen a fenti okok miatt — hallgatói attitűdök gyűjteményének tekinthető. Ennek ellenére, vagy éppen ezért, a tanárok többségéből a hallgatói véleményezés óriási ellenérzést váltott ki. Mások jelzésértékűnek tekintették magukra nézve a hallgatói véleményeket. A hallgatók korlátozott érdekérvényesítési lehetőségeik miatt ezt a módszert — fogyatékosságai ellenére is — érdekérvényesítési csatornaként fogják fel, ezért jelentősége és lehetősége túlhangsúlyozódik számukra. Szociológiai tény, hogy az értékelések és minősítések rendszerére igény van, mind a tanárok, mind a hallgatók részéről. Tekintettel arra, hogy a tanárok érdekérvényesítési lehetőségei is korlátozottak, helyzetük nem jobb a hallgatók helyzeténél, a nyilvánvaló minőségbeli különbségek ellenére sem. A korlátozott cselekvési térből eredő evidencia a tanárok és hallgatók egymásra mutogatása, esetenként pejoratív minősítése. Az elmúlt korszak utóhatásaként ezek a cselekvések közvetlen politikai színezetet is kapnak. S felvetődik a kérdés, hogy az ilyen minősítések zaklatásnak is megélhető rendszeréből milyen irányban lehet kimozdulni? A rendszerváltás okozta anomáliák által adott keret biztosít-e olyan lehetőségeket, hogy a megélésre alkalmas alapvető értékek hangsúlyozódjanak, és társadalmi konszenzus jöjjön létre? Ezen a ponton, általános elvek síkján, azt kell mondjam, hogy a társadalmi kontinuitáshoz szükséges az olyan alapvető értékek hangsúlyozása a társadalomban, amelyek elfogadását maga a társadalom igényli. Azt gondolom, ma a munka és a teljesítmény mérhető értékei hangsúlyozódnak. Nem mindegy azonban, hogy milyen módon, milyen formában történik meg ezen értékek újratételezése. Esetünkben a teljesítményérték akkor válik legitimmé, a társadalom és a szakma által is elfogadottá, ha egy új követelmény- rendszer felállításával, illetve ennek való megfeleléssel jár együtt. Ennek az igénynek az elvek síkján túlmutató egyik formája az az elhatározás, amely a jelenlegi tudományos minősítési rendszert kívánja korszerűsíteni úgy, hogy az európai normáknak megfeleljen. Európai példákat tekintve: Franciaországban például a tanári pályák legtöbbje csak akkor nyílik meg valaki előtt, ha az illető sikeresen megfelel egy versenyvizsga követelményeinek. Ezeknek a vizsgáknak a lebonyolítása, ill. az ezekre felkészítő, egyetemi kötelékekben folyó tanfolyamoknak a megszervezése a regionális szintű tanügyi irányítószervekre, a rektorátusokra hárul. A versenyvizsgák rendszerének fő előnye lenne az, hogy minőségi szelekcióra adna lehetőséget. Ez a minőségi szelekció visszaadná, visszaadhatná a pálya — mára igencsak megkopott — presztízsét. A szakmaiság evidenciájának kell kiszorítani a politikaimorális elvek nevében történő ítélkezést és megmérettetést. A megmérettetési igényt fokozza az azonos típusú iskolák fokozódó differenciálódása, hi- erarchizálódása: egy elit iskola- rendszer kialakulása kezdődött el. Szilvási László főiskolai adjunktus Ám legyen: ászra ászt!
