Heves Megyei Hírlap, 1990. október (1. évfolyam, 153-178. szám)
1990-10-27 / 175. szám
1990. október 27., szombat Hírlap 3. Megkötik a kezünket... Merre tovább, falusi bank? Kamatlábak, részjegyek, kölcsönök, betétállomány... Kapkodom a fejem a fogalmak hallatán: mindig is elkerült engem a pénz: nejem kezeli, amióta csak együtt vagyunk, hát külön világ maradt nekem a bankok világa. * * * A Bélapátfalva és Vidéke Takarékszövetkezet hét kirendeltséggel dolgozik a környező településeken. Balatontól Bélapátig, Nagyvisnyótól Bükkszentmárto- nig gyűjtik, kezelik és fizetik az emberek pénzét: ki a tartozását, ki pedig a spórolt garasait hozza hozzájuk. Megszokta, megszerette őket a lakosság, ma pedig már el is várja, hogy takarékszövetkezet működjék a falujában. Rácz Miklósné igazgatósági elnök mintha mégis többet nyugtalankodna mostanában, mint éveknek előtte. Nem megy a bolt? Vagy mi bántja hát a pénzintézet vezetőjét? — Bonyolultabb a dolog, mintsem hogy rövid idő alatt elmondhatnám — válaszolja, de bátorítom, így hát mégis nekiülünk. Papír, toll a kézben, okosodom legalább magam is a pénz világában. — Ott kezdeném — veszi a nagy levegőt Ráczné —, hogy a magyar pénzkormányzat mindig is hátrányosabban kezelte a falusi lakosság takarékszövetkezeteit, mint a városokban működő OTP-t. Kezdve a részjegyváltási kötelezettséggel, a kamatlábak behatárolásán át egészen az állami dotációk legkülönfélébb formájáig: megkötik a kezünket, mikor nem kéne, elfordítják a fejüket, mikor pedig elkeln e a segítségük. A takarékszövetkezetek mindig is önállóan gazdálkodtak: abból, amit ők maguk a tagjaiktól összeszedtek. Begyűjtik a betéteket, s abból fedezik, ha valakinek kölcsönre van szüksége. Ez idáig még rendben is lenne, ha nem akarná az állam tőlünk is „lefejni” a maga hasznát. De akarja! Éspedig nagyon is akarja. Egyetlen példát mondok, mindennél fényesebb bizonyíték lesz: a begyűjtött lakossági megtakarítások állami fedezetének alapjára úgynevezett banki tartalékrátát kell képeznünk az MNB illetékes igazgatóságánál. Ennek összege tavaly még 2, ma már 15 százaléka a kimutatott betétállománynak. Mi kis szövetkezet vagyunk, de 23 millió forint körüli pénzünk fekszik imigyen az MNB-nél, s alig jelent számunkra valami vigaszt, hogy annyi sok vita után most már kapunk is rá némi kamatot — ám ezt is csak akkor, ha lakásalap-kötvényt jegyeztetünk rajta... Falusi pénzintézet vagyunk. Alig pár ezres, olykor ez alatti lélekszámú községekben dolgozunk. Nekünk nem emel az állam gyöngyfüzé- res üvegpalotát, s nem áll mögénk, ha pénz kéne az újabb lakossági hitelekhez. Nálunk önmagát segíti a paraszt: egyikőjük behozza, másikójuk meg kiviszi a pénzt, mert kölcsönre van szüksége. — Nem értem a dolgot — vetem most közbe —, hisz aligha lehet okuk panaszra. Nemrég építettek maguknak Szilvásváradon egy új bankházat, kirendeltséget nyitottak egy másik faluban, s talán az sem a csőd szélét jelenti, hogy meg akarják vásárolni a bélapátfalvi volt MSZMP-palotát. — Ez így is van. Mindez azonban csak azért sikerült eddig, mert szüntelenül kerestük a lehetőségeket: miként tudnánk még többet nyújtani a lakosságnak, amiből aztán a mi asztalunkra is több kerülhet majd... Igaz is, hiszen miből pénzel a takarékszövetkezet? Észembe sem jutott még eddig megkérdezni, pedig hát a központ, no meg a kirendeltségek is valahol azért mégiscsak emésztik a pénzt! — Természetesen... Mint a nagyok, mi is a kölcsönzésből élünk. Sajnos, nálunk nem túl nagy ennek az állománya: alig több mint harmada a betétek teljes összegének. Ennek persze örülnöm illenék, mert az arány a még mindig jó sors mutatója: csakhogy mi a betétekre kamatot fizetünk, míg a kölcsönök után éppenséggel kasszírozni áll módunkban a pénzt. S az egyre szigorodó regulák lassanként az utolsó tartalékainkat is kimentik. Lám, tényleg nem annyira bonyolult a dolog, ha megfelelő tanítómesterre talál az ember. Csakhogy — suttog bennem mégis a kisördög — a takarék- szövetkezet igazgatósági elnöke ne tanítómesterként, hanem menedzserként álljon helyt. — Összebeszéltek ezek a kisördögök — mosolyog Rácz Miklósné —, mert az enyém is ugyanezt magyarázza. Úgyhogy nem is adjuk fel: munkatársaimmal tovább vadásszuk a lehetőségeket. Szeretnénk például elérni, hogy a helyi önkormányzatok pénzét is mi kezelhessük a sokszor több tucatnyi kilométerre lévő városi bankok helyett. Szeretnénk átvenni a helyi üzemek pénzügyeit is: nálunk tarthatnánk a pénzeiket, de tőlünk vennék fel a működésükhöz szükséges hiteleket is. Ugyanaz vonatkozik a szerencsére egyre nagyobb számban próbálkozó kisvállalkozásokra is. Lám, harmadik éve foglalkozunk Szilvásváradon valutával, most tervezzük ennek bevezetését Bélapátfalván is. Olyan dolgok ezek, amikért erős harcot vívtunk eddig is, meg ezután is vívnunk kell még: de rávisz bennünket a kényszer, hogy felvegyük a kesztyűt, ha már így elénk dobták. A falusiaknak egyszerűen szükségük van ránk, belőlük, velük élünk: nem hagyhatjuk hát cserben őket... * * * Törékeny csontú, fekete ruhás öregasszony bíbelődik a pénztárnál, amikor elhagyom az emeletes irodaházat. Bugyellárisként használt zsebkendőjéből százforintost bogoz elő, majd reszkető kézzel benyújtja a kisablakon: vajon kinek a számlájára? Ezen tűnődöm még egy darabig, majd becsukom magam mögött a falusi bank diszkréten megnyikkanó üvegajtaját... Hubai Grúber Miklós Ahogy a nagykökényesi polgármester latja „Magam sem tudom, mire vállalkoztam.. Nagykökényest jó ideig Heréd társközségeként tartották számon. Tavaly azonban — hasonlóan sok más településhez — itt is a teljes önállóság mellett döntöttek az emberek az általuk indítványozott népszavazáson. Lényeges változás azonban nem következett be a község életében, mivel sok szempontból célszerűnek tűnt várni az önkormányzati választásokig. Nos, ezen a procedúrán is túljutottak. Megválasztották polgármesterüket, valamint az önkormányzati testület képviselőit. Török László, a helyi általános iskola igazgatója kapott bizalmat a falubeliektől. A választást megelőző időszakról, a polgármesteri hivatásról alkotott véleményéről, a legfontosabb teendőkről így vallott, amikor felkerestük: — Az az igazság, hogy én egy lépést sem tettem annak érdekében, hogy polgármester legyek. Engem nem támogatott egyetlen párt sem, nem készítettem se plakátot, se szórólapot. Az egyik délután azzal kerestek meg, hogy vállaljam el a jelöltséget. Kértem egy kis gondolkodási időt, hogy áttanulmányozhassam az idevonatkozó törvényt, és tájékozódjam a polgármesteri hivatalról. Az utolsó pillanatig bizonytalan voltam, hogy vállaljam-e a jelöltséget, mivel rengeteg tisztázatlan kérdés van a mai napig az önkormányzatokkal kapcsolatban. Figyelemmel kísértem a parlamenti üléseket, bízva abban, hogy talán meghozzák a választás előtt azokat a törvényeket, amelyek legalább a helyi gazdálkodásban támpontot jelentenének. Hiába vártam. Ezek a törvények hiányoznak, így valójában magam sem tudom, mire vállalkoztam. Ha minden feltételt megismerhettem volna, lehet, hogy csak a képviselőséget vállaltam volna, azt is azért, hogy az iskola ügyét segítsem. — Önt — bár nem „reklámozta ” magát a kampány ideje alatt — mégis elsöprő szavazati aránynyal választották meg a helybeliek. Ez a bizalom nagy felelősséggel is jár. Nehezíti a dolgát az a körülmény is, hogy Nagykökényes nemrég nyerte vissza függetlenségét. Tudjuk, hogy az iskola sorsát is a szívén viseli. Mindezt figyelembe véve, nem érzi magát túlterheltnek? — Valóban komoly terhelést jelent ez a sok feladat. Az elmúlt időszakban teljes energiámat arra fordítottam, hogy a felső tagozatos oktatást is itt helyben oldjuk meg, eddig ugyanis Herédre jártak át a nagyobbak. Ez sem volt kis feladat, s most itt az újabb, az önkormányzat megszervezése, s az ehhez kapcsolódó rengeteg munka. — Mi az első teendő itt a faluban? — Megtartottuk az alakuló ülést, meghirdettük a jegyzői állást. Ezt tartom a legfontosabb dolognak, jogi szakember nélkül ugyanis nehezen boldogulnánk. A föld-, ingatlan- és tulajdontörvény nélkül sajnos nem tudunk ennél többet tenni. Nem tudjuk, mivel gazdálkodhatunk, hogy mekkora szabadságot kapnak az önkormányzatok. Egyelőre tehát csak olyan célokat tűzhetünk ki, amelyeknek a megvalósításához nincs szükség pénzre. Ilyen például az elhanyagolt köztemető rendbe hozása. Úgy látom, a jövőben rengeteg dolgot csak közmunká val tudunk majd megoldani, mivel kevés pénzünk lesz. Itt a faluban volt már erre példa, hiszen az iskolát is főként társadalmi munkával újítottuk fel. Ehhez azonban az kell, hogy aki munkára kéri az embereket, az maga is vegye ki a részét. Enélkül nem megy. — Ön iskolaigazgatós polgár- mester egy személyben. Tudtommal azonban még telefonnal sem rendelkezik. Enélkül manapság elég nehéz dolgozni... — Már jó ideje beadtam a telefonkérvényt, de visszautasították azzal az indokkal, hogy várni kell. Most egyelőre a postán lehet üzenetet hagyni nekem, ahová rendszeresen benézek. Tudja, kényelmetlen nekem ez a telefonügy, mert nem szeretném, ha a faluban az terjedne el, hogy „minden szentnek maga felé hajlik a keze.” Az iskolával is ez a helyzet. Nekem ez mindig is elsődleges volt, s az is marad. Villámhárítót kell felszerelni, telefont bekötni, a kéményeket rendbe hozni. A külső tatarozásról már nem is beszélek, erre egy ideig úgysem lesz pénz. — Ez azonban csak egy része az önkormányzatra váró feladatoknak... — Magam sem tudom rangsorolni a teendőket. Az idősebbek felkarolása, a szociális támogatás rendszerének kiépítése legalább olyan fontos, mint az út- és a villanyhálózat feltérképezése, a hiányok pótlása. És még lehetne folytatni vég nélkül a felsorolást... Bárhogy is van, Nagykökényesen olyan emberre szavaztak, akiben valóban megbíznak. Ez talán arra is garancia, hogy a gondokkal nem marad egyedül a falu „első embere”. Barta Katalin Az Alkotmánybíróság döntése: alkotmányellenes A halálbüntetés eltörlése, • j r • r £• i r rf mint az európaiság fokmérője Interjú dr. Györgyi Kálmán legfőbb ügyésszel A gyilkos sohasem ad kegyelmet — ellenben a hírek és a tények szerint mindig kap, legalábbis Magyarországon. Lehet manapság valaki előre megfontolt szándékkal, vagy éppen unalomból, az idő elütése végett többszörös embermészáros, gyakorlatilag nem kell attól tartania, hogy bitófán fejezi be életét. A közvélemény a felmérések szerint jórészt halálbüntetés-párti, mégis, szinte bizonyos, hogy erről a témakörről hazánkban nem lesz népszavazás. A neves jogászok a hivatalos nyilatkozataikban gyakorta érvelnek a halál- büntetés hiábavalósága mellett: így tett a szekszárdi orvosklub illusztris vendége, dr. Györgyi Kálmán, a Magyar Köztársaság legfőbb ügyésze is. — A halálbüntetést kegyetlen, embertelen büntetésnek tartom, ennek az ítéletnek a célszerűségét a nemzetközi tudományos vizsgálatok is kétségbe vonják — mutatott rá a legfőbb ügyész. — Számos alkalommal bebizonyosodott, hogy a halál- büntetésnek nincs meg az a visz- szatartó hatása, mint amilyet a hívei tulajdonítanak neki. — Olyan visszatartó hatása sem lehet, hogy akit halálra ítélnek, az már nem követhet el több gyilkosságot? — Akit kivégeznek, az természetesen újabb bűncselekményt már nem tud elkövetni. Ám ha ez lenne a büntető-igazságszolgáltatás fő vezérlő szempontja, akkor a sokszorosan visszaeső tolvajt vagy rablót is halálra lehetne ítélni. Mindennek azonban ellene szólnak az emberiességi szempontok. — Mi tehát a megoldás, hogy ne kelljen rettegni egy lehetséges gyilkos szabadulásakor? — Már a mai magyar büntetőjog is csak a legsúlyosabb bűn- cselekmények esetében helyezi kilátásba a halálbüntetést, minden esetben alternatívaként. Azaz: a bírónak választási szabadsága van abban, hogy tíztől tizenöt évig, vagy életfogytig terjedő szabadságvesztést szab-e ki... — Ezzel kapcsolatban viszont nem ártana eloszlatni egy közkeletű hiedelmet: Magyarországon ugyanis az életfogytiglani ítélet egyáltalán nem azt jelenti, hogy az elítélt az élete végéig a rács mögött marad.. . — Igen, jelenleg az életfogytiglan azt jelenti, hogy legalább húsz évet kell börtönben tölteni. Ha közben kegyelmet nem kap az elítélt. — Ezt Ön megfelelő ellentételezésnek tartja egy többszörös gyilkos számára? — Sokoldalú megvitatást igényel, hogy mi legyen a legkorábbi időpontja az életfogytiglani szabadságvesztésből való szabadulásnak egy olyan jogrendszerben, ahol nincs halálbüntetés. Viszont létezik olyan jogrendszer, ahol egyáltalán nem ismeretes az életfogytiglani szabadságvesztésből történő szabadulás rendes, tehát a hazaival megegyező módja. Ilyen volt korábban a nyugatnémet jogrendszer. Nemrég azonban a nyugatnémet alkotmánybíróság arra a következtetésre jutott, hogy az emberi méltóságot sérti, ha valakit haláláig a rács mögött tartanak. Ezen a döntésen persze lehet vitatkozni, ám az tudott dolog, hogy Magyarország tagja kíván lenni az Európa Tanácsnak. Ez a szervezet pedig az emberi jogok európai kon venciójához kapcsolódó hatodik számú kiegészítő jegyzőkönyvében a halálbüntetés békeidőre vonatkozó élt őrlését javasolja. Ehhez már egy sor ország csatlakozott, s amennyiben hazánk hasonh'tani akar Európa nyugati részéhez, ugyanezt kell tennie. — Ezek szerint Nyugat-Európában már nem létezik halál- büntetés? — Egészen a legutóbbi időkig ebből a szempontból Európa térképén kirajzolódott a két tábor. A szocialista országok mindegyike alkalmazta ezt a büntetést, az egységet csak 1987-ben törte meg az NDK. A tőlünk nyugatra fekvő országokban nem alkalmazzák a halál- büntetést. — Viszont az Egyesült Államokban igen, s ezt az országot bajos lenne diktatúrának nevezni... — Az Egyesült Államok esetében ezt nem lehet átfogóan kijelenteni, mert ott nincs egységes, szövetségi büntetőjog, viszont az tény, hogy az országot alkotó államok többségében létezik a halálbüntetés. — ő vajon mikor szűnik meg végérvényesen hazánkban, annak ellenére, hogy a lakosság többsége — vélhetően — más véleményen van? — Én úgy vélem, hogy annak rendkívül nagy jelentősége lenne, ha a magyar büntetőjogból eltörölnék a halálbüntetést. Erre a magyar törvényhozás a történelem folyamán egyszer már vállalkozott: 1843-ban Deák Ferenc közreműködésével készült az a büntetőtörvénykönyv-javas- lat, amely a halálbüntetést feltétlenül eltörölni kívánta. Annak idején ezzel Európa csodálatát, a legkiválóbb jogászok elismerését váltottuk ki. Az alsótábla meg is szavazta ezt a javaslatot, a felsőházban viszont megbukott a főrendek ellenállásán. Gondolom, hogy 1991-re elérheti Magyarország törvényhozása azt az erkölcsi színvonalat, amit 1843-ban az akkori időszak reformer honatyái már elértek. Szeri Árpád Horgásztelkek Hatvanban A Heves Megyei Vagyonellenőrző Bizottság közelmúltban megtartott ülésén ismét újabb, állami tulajdonban lévő ingatlanok sorsáról döntött. Ennek értelmében a Hatvani Városgazdálkodási Vállalat és a végrehajtó bizottság határozatai alapján a hatvani görbe-éri bányató környékén horgásztelkeket alakítottak ki. Jó néhány igénylő vágya teljesült, amikor elosztották, illetve eladták a telkeket. Ugyanezen a tanácskozáson döntöttek egy, ez idáig állami tulajdonban lévő horti ingatlanról is, ahol egy budapesti vállalkozó kíván benzinkutat építeni, illetve üzemeltetni a közeljövőben. Második „honfoglalás” Új (és jobb) helyen a visontai öregek Sokáig csak a helyi művelődési házhoz toldott, ütött-kopott épületben tudtak helyet szorítani Vison- tán az öregek napközi otthonának. A községi tanácsnak csak az utolsó időkben sikerült változtatni a helyzeten. Amint mód nyílott az új orvosi rendelő kialakítására, az addigi egészségügyi létesítményt szépen rendbe tették, felújították — majd néhány hete ide költöztették az idős embereket. Mostani helyükön az öregek már két foglalkoztató-, s külön pihenőhelyiséget használhatnak, és van már fürdőjük is. A második „honfoglalást” — mondani sem kell — örömmel fogadták a napközi otthon lakói, s azóta is jól érzik magukat a minden tekintetben megváltozott környezetben. Szívesebben időznek az épület falai között, ahol életük utolsó szakasza telik. (Fotó: Perl Márton) I lazafHr
