Heves Megyei Hírlap, 1990. október (1. évfolyam, 153-178. szám)
1990-10-24 / 172. szám
1990. oktöber 24., szerda Hírlap 3. Pillanatképek a hatvani tűzoltókészülék-javító üzemből A Forma — 1-es autópályát is ők vigyázzák Belépvén a hatalmas csarnokba, azonnal belénk vág a gondolat: rto, itt sem lenne áldásos elegánsan cigarettára gyújtani! A számunkra titokzatos gépek, berendezések láttán úgy tűnik: elég egy csöppnyi vigyázatlanság, s a levegőbe repülne minden... Bár Földi János, a hatvani termelőszövetkezet tűzoltő- készülék-javítőés -töltő üzemének vezetője némileg megnyugtat: a legszigorúbb előírásoknak megfelelő, zárt technológiai rendszerben dolgoznak, ám azért kísérő nélkül nem bóklászhat itt az idegen. Nem is lenne tanácsos sem a raktárban, ahol katonás rendben sorakoznak a töltőanyagokat tartalmazó rejtélyes palackok, sem abban az üzemrészben, ahol a mentőkészülékeket töltik. Kalauzunk az üzemvezető, aki megmutatja a vízcsapdás festőműhelyt is, amelyet ő tervezett, s a dolgozókkal közösen fejlesztették ki. Itt már az utolsó munkafolyamatot végzik: a palackok szép piros színt kapnak, s már várja őket a kisebbfajta kamionra emlékeztető zárt teherautó, hogy szállíthassa rendeltetési helyükre. — Évente 40-50 ezer készüléket javítunk, töltünk, festünk — magyarázza Földi János. — öt észak-magyarországi megye tartozik hozzánk, s a szabvány előírásának megfelelően ellenőrizzük a tűzoltókészülékeket, az egykilósoktól egészen az ötven- kilósokig. Poroltó, hab-, széndioxid- és halonoltó felszerelésekkel foglalkozunk. — Azt hallottuk, több mint tíz évvel ezelőtt kezdték meg a munkát, ám korántsem ekkora kapacitással.. — Az első lépéseket 1978- ban tettük meg, a termelőszövetkezet biztosította a szükséges berendezéseket, s a csarnokot is rendelkezésünkre bocsátotta. Nem kis lendülettel végeztük a piackutatást, így jutottunk el ilyen hatalmas területre. Hogy mást ne mondjak, ma már a mi feladatunk a Forma — 1-es autópálya tűzvédelmi ellenőrzése, felügyelete is. — Ez érdekes. Egyáltalán, hogyan jutottak e munkához? — Versenytárgyaláson nyertük el. Érdekesnek ugyan valóban az, viszont kemény próbát jelent. Gondolják el, egy-egy alkalommal húszórás' szolgálatot teljesítenek dolgozóink. A versenyek előtt meg kell oldani a tűz elleni védekezést, a megelőzést, igen szigorú, biztonságos feltételekkel. A versenyek idején állandó készenlétben állni, ügyeletet tartani, utána pedig ismét mindent alaposan ellenőrizni. — Mindehhez, úgy véljük, sok ember munkája szükséges... — Lehet, hogy furcsának találják, de mindössze 18-20 dolgozó az állandó létszám. Természetesen itt nem lehet „üresjárat”, túlórára is szükség van. Egyelőre még átalánydíjas üzemként működünk, közeli terveinkről még korainak tartom beszélni. Tény, hogy nyolcvan százalékban szakmunkásaink vannak, a havi fixük mellett átalánydíjat kapnak. A géplakatosaink, hegesztőink tűzvédelmi ellenőrzésből vizsgát tettek, s itt szombaton is „nagyüzem” van. Az átlagkereset meghaladja a bruttó tizenötezret. Napjainkban a legtöbb helyütt alapanyag-ellátási gondokkal küzdenek. És önök? — Szerencsére kezdettől fogva nem volt ilyen problémánk. A budapesti Elzett Művek tűzoltó- készülék-gyáregységével kötöttünk szerződést, mi több, bérmunkát is végeztetünk velük. Ennek díját megelőlegezzük a leendő és a szerződött partnereink részére. Egyébként a 250 kilogrammos tűzoltó-felszereléseket adtuk ki bérmunkában az említett gyáregységnek. Ami viszont gondot jelent számunkra is: egyre drágábbak az alkatrészek. S bár eddig mindig meg voltunk elégedve a nyereségünkkel, bízunk abban, hogy a közelIsmeretlen erők nyomában (XX11/21.) Azáti ikvi isszaszál 1 Néhány héttel ezelőtt egy nagyon érdekes riport hangzott el az Ötödik sebesség c. rádióműsorban. Egy mama panaszolta, hogy tizenéves kisleánya megbetegedett, egyre jobban fogyott, életereje, életkedve elhagyta. Egymás után járta az orvosokat, mindenki tanácsolt valamit, azonban egyik sem segített, a lánya egyre inkább fogyott, kórházba került, szótlan, búskomor lett. A dolog mögött az állt, hogy összeveszett egyik barátnőjével, és azután kezdődött el ez a furcsa folyamat. A mama minden követ megmozgatott, hogy segítsen a lányán, mígnem végső kétség- beesésében elment egy olyan nő- Iroz, aki állítólag különleges képességekkel rendelkezett Ó megnézte a kislány fényképét, beszélgetett a mamával, majd úgy summázta a dolgot, hogy a kisleány régi barátnője gyűlöli most a lányát, és ez okozza ezt a betegséget. Valamilyen módon ki kell engesztelni, mert enélkül nem fog meggyógyulni. A kisleány közben kórházban volt, és tovább fogyott, már 10 kg-ot, és rendkívül aggódtak az egészségéért, állapota válságosra fordult. A mama erőt vett magán, és mindenféle ajándékokkal, jó szóval kiengesztelte a barátnőt, aki megenyhült a mama lánya iránt. Miután sikerült ezt a konfliktust elsimítani, és a mama a kórházba ment, hogy kislányát meglátogassa, az hónapok óta nem látott mosollyal fogadta, és enni kért. Ez a történt egy szokványos „átoktörténet,” amivel a középkorban vagy természeti népeknél gyakran találkozhatunk. El is intézhetnénk egy vállrándítással, vagy azzal, hogy éppen akkor hozta meg az orvosok gyógyítómunkája a sikert, mikor a mama beszélt a régi barátnővel. Azonban egyáltalán nem biztos, hogy a dolog ilyen egyszerű, mert hasonló esetek napjainkban többször is előfordulnak. Néhány héttel ezelőtt vastag levelet kaptam ugyancsak egy mamától, akinek kétéves kislánya fejlődési rendellenességekkel küzd, nem tudja végtagjait rendesen mozgatni. A mama itt is mindent megtett a kisleány érdekében, orvosok hada vizsgálta meg, de semmi különöset nem talált benne. Semmilyen gyógyszer, semmilyen kezelés nem segített látványos módon, és a mama — megint csak végső kétségbeesésében A Ibert Ignatyenkóhoz fordult, amikor az itt járt Magyarországon. Ignatyenko rövid vizsgálat után megkérdezte, hogy van- -e a mamának lánytestvére, szemüveges-e, és összevesztek-e a terhesség idején. Mindhárom kérdésre igen volt a válasz. Kiderült, hogy a két nővér között gyakran volt feszült a viszony, az idősebbik nővér irigykedett a fiatalabbik testvérére, mert annak lehetett gyermeke. Ignatyenko megígérte, hogy próbál segíteni a pici lányon, és kezelni kezdte. Azt ígérte, hogy körülbelül 4-6 hét kell, míg a kezelés hatása megmutatkozik, és akkor már remélhetőek a gyógyulás első jelei. Azt is hozzátette, hogy amennyiben a javulás bekövetkezik, akkor várható, hogy az átok visszaszáll, és ennek valamilyen jele lesz. Amint az ígért idő eltelt, a pici lány mozgatni kezdte végtagjait, és a mama érthető módon rendkívül megörült. Azonnal felkereste nővérét, hogy elmondja neki, mi történt, de ott munkatársai azzal fogadták, hogy néhány perccel ezelőtt elvitte a mentő, minden előzetes jel nélkül összeesett, mint a zsák. Ezek szerint az átok tényleg visz- szaszáll? Bizonyára a legtöbb olvasó fölkapja most a fejét, összeráncolja a szemöldökét és azt mondja: ostoba, falusi babona, vagy legjobb esetben szenzációhaj- hász poénkodás az egész. Ha viszont alaposabban végiggondoljuk az eddigieket, ha összevetjük néprajzkutatók megfigyeléseivel, akkor már valószínű, hogy más következtetésre jutunk. Az ilyen vagy ehhez hasonló történeteket ugyanis olyan „mozaikokból” ki lehet rakni, amelyekkel eddig már találkoztunk. Azt is tudjuk, hogy nagyobb távolságról gondolatokat lehet cserélni vagy erős szuggesztiókat lehet átvinni. Azt is tudjuk, hogy akár több méter távolságról nemcsak baktériumok, növények növekedését lehet befolyásolni, hanem kemény, szilárd anyagokat lehet „megpuhítani”. Tudjuk, hogy egyik ember be tud avatkozni a másik életébe oly módon, hogy bioenergiát ad át vagy vesz el tőle. Ezekből az elemekből viszont a cikk kezdetén leírt két történet főbb mozzanatai már összerakhatok, és egyáltalán nem érthetetlenek. Itt csak az a furcsa és szokatlan, hogy mindkét esetben valószínűleg nem teljesen tudatosan következett be ez az ártás, azok akik haragudtak, gyűlölködtek, nem gondolták komolyan, hogy ennek ilyen súlyos következményei lesznek. A természeti népeknél viszont néprajzkutatók gyakran leírnak, megfigyelnek olyan eseteket, amikor ez az ártó, rossz szándék kifejezetten tudatos, sőt „rendelésre” is lehet ilyen eseteket előidézni. Sajnos — úgy tűnik — az mítosz, hogy ezeket a jelenségeket kizárólag jó célra lehet használni. Ezt is, mint mindent a tűz feltalálása óta, lehet jó és rossz célokra is fölhasználni. Kik is képesek, milyen körülmények között lehet parajelenségeket előidézni? Ügy tűnik, hogy az emberek nagyobb része alkalmas kisebb- nagyobb mértékben általunk ma még parajelenségeknek nevezett hatások előállítására: azok, akik humán orientáltságúak, azok, akikben az analitikus gondolkodás nem túlságosan fejlett. (Ezek szerint tehát a fizikusoktól, mérnököktől, vegyészektől nem kell félni, de jobb óvakodni, ha valakit netán egy színész gyűlöl). A dolog fordítva is igaz persze, ha valakit egy művész szeret, próbál meggyógyítani, az nagyobb valószínűséggel lesz sikeres, mintha egy fizikaprofesszor próbálkozik vele. Az eddigi statisztikák, felmérések szerint tehát a humán vagy reál orientáltság a legfontosabb paraméter, ami eldönti, hogy kiben lehetnek ilyen képességek. A másik fontos dolog, hogy ki mennyire egészséges, kinek milyen az „állóképessége”. Minél jobb a fizikai állóképesség, annál nagyobb valószínűséggel tudja valaki tartósan és állandóan előidézni ezeket a jelenségeket. Ha valaki beteg, akkor ezek a jelenségek szinte automatikusan megszűnnek körülötte. Végül rendkívül fontos, hogy ki mikor kezdi ezeknek a jelenségeknek a megismerését, és gyakorolja-e. Mint sok minden dolgot a Földön, ezt is tanulni lehet. Azok a gyógyítók, akik a Fülöp-szigete- ken vagy Brazíliában vagy Afrikában látványos gyógyításokat tudnak így előidézni, szinte mind tizenéves koruk előtt kezdik a tanulást. Ott persze az ottani társadalom sokkal megértőbb, tole- ránsabb, sőt bátorítja is ezeknek a tulajdonságoknak a kifejlődését. Néhány kínai buddhista kolostorban pedig kifejezetten erre „szakosodott” iskolák működtek — persze elsősorban a harcművészet céljára használták föl ezeket a különleges képességeket. A mi technikai civilizációnkban teljesen megszokott dolog, ha valaki egy rendkívüli ügyességet igénylő szakmát, hivatást vagy művészeti ágat akár évtizedeken át.js tanul. Egy jó idegsebész, zongoravirtuóz vagy egy teniszbajnok hosszú éveken át tanulja a mesterfogásokat, gyakorol, és a társadalom ezt nem gátolja, sőt segíti, és anyagilag is elismeri. A mi technikai civilizációnkban azonban, ha valaki a gyógyítást próbálná meg gyakorolni, akkor nagyon gyorsan rács mögött találná magát, különböző okok miatt nem tolerálja a mi társadalmunk, és ezért nem is tanulható, ha valaki pedig mégis megszerzi ezt a tudást, nem adhatja tovább. Ezért találkozunk olyan ritkán a mi civilizációnkban ezekkel a jelenségekkel, mert ez még mindig szégyennek számít. Az ilyen képességű embereket nagyon gyakran elmebetegnek nézik, olyanoknak, akik nem illenek be a társadalomba. A legjobb esetben is csak cirkuszok vagy varieték porondján találkozhatunk ezért ilyen jelenségekkel. (Folytatjuk) Egely György jövőben tervezett változás még nagyobb eredményt biztosít majd. Mikes Márta Perl Márton
