Heves Megyei Hírlap, 1990. október (1. évfolyam, 153-178. szám)
1990-10-03 / 155. szám
1990. október 3., szerda Hírlap 5. 4 Negyvenöt év után A Főegyházmegyei Könyvtár élettörténete Szeleczky Zita újra itthon... „Aki kiemelkedik a tömegből, aki csak fél fejjel is nagyobb, mint a többi, a körül általában sok a vihar. Föl kell nézni reá, s ez különböző érzékenységeket vált ki az emberekből. Tisztelni vagy irigyelni kell azt, aki többre hivatott. Harcolni érte vagy ellene...” Ezen gondolatokon tűnődött Buenos Airesben 1948 novemberében az az újságíró a MAGYAR ÚT megbízásából, aki a Szeleczky-rejtélyen tűnődve in- teijűra indult az emigrált ünnepelt magyar mozisztárhoz, továbbszőve az előbbi gondolatait: ”Ez a különös tehetségű színésznő valóban nagyon kiemelkedett az átlagból, csillagok magányos testvére lett, akit bája, tehetsége megérint, annak rajongásig szeretnie kell őt, aki számára pedig ez a tehetség saját be nem teljesült karriervágyának emlékeztetője, az nagyon tudhat haragudni Szeleczky re...” Az újságíró a MAGYAR ÚT című magyar nyelvű lapban VÁDLOTTAK PADJÁN címmel cikksorozatot jelentetett meg, mely rovatban végre megszólalhattak azok a kimagasló értékek, akik közel négy éven keresztül védtelenül tűrték a rágalmak, támadások, hazugságok özönét. A lapban 1948. november 7-én a meginterjúvolt magyar sztár az alábbi nyilatkozatot tette: — ...Még a látszatát is el akarom kerülni annak, hogy védekezni akarnék. Nem mentegetem magam, nincs szükségem rá. Engem a keleti demokrácia elítélhet, tudom, hogy nem a magyar nép ítélete. Nem becsülöm túl értékeimet, de biztosan érzem, hogy nekem a magyar néptől csak szeretet jár. Mi az én bűnöm? Mit tetten én? Azt amit tennem kellett. A kötelességemet! Amikor nemzetünk nagy harcát vívta, én hű maradtam hivatásomhoz. Derűt, mosolyt, vigaszt adtam a szenvedőknek. A rágalmazók és gyalázkodók vegyék tudomásul, hogy nem tagadom egy pillanatig sem, hogy felléptem a magyar katonáknak rendezett kívánsághangversenyeken, szavaltam és énekeltem mindazt, amit a harcoló katonák tőlem kértek... Nem kell nekem mentség. Persze olyasmi is megfordult a fejemben,hogy Gréta Garbót miért nem fogták perbe a „Ni- nocska” miatt. Vagy A/ida Valii hány kommunistaellenes filmet játszom, és most Hollywoodban filmezik. És az itteni csillag, Ro- sita Serano, akivel együtt léptünk fel egy magyar Kívánsághangversenyen. O tehát nem is a saját nemzete katonáinak énekelt, sőt a háború alatt Németországban ünnepelt sztár volt. Kinek jutna eszébe, hogf őt perbe fogják? Szeleczky Zitának azonban bűnhődnie kell, mert magyarnak és tehetségesnek született. Ez a két dolog külön-külön is tehertétel egy embernek, de így együtt, úgy látszik, megbocsáthatatlan... Az interjú után az újságíró következő sorokkal zárta cikkét: ”Ballagok hazzafelé a belgrá- nói nyári éjszaka békés csöndjében, s arra gondolok, ha majd nem a népbírák, hanem valóban a magyar nép ítélkezik otthon, akkor Szeleczky Zitát nem ítélet várja, hanem egy szabad ország szeretete, és akkor azt mondják majd neki: Szeleczky Zita, kis- hugunk, áldjon meg az Isten, hogy szavaltál a katonáinknak, hogy vállaltad a nyomorúságot, hogy elviselted a rágalmakat, és megmaradtál annak, aminek az Isten teremtett: magyarnak!” Nos, hát, a művésznő hazaérése nem egészen így sikeredett... Lapunk hasábjain az utóbbi években „Azúrexpress” címmel jelent meg egy cikkünk, amelyben az emigrációban élő művésznő rehabilitációját sürgettük, hisz annyi szép filmje hevert évekig dobozban az eltiltott filmek polcain. Később lapunk interjút közölt a művésznővel, amelyben vallott pályafutásáról, az őt illető szélsőjobboldaliság vádjáról, beleértve az antiszemitizmust is. Azóta szép hazánkban és a környező országokban történt egy és más... Világmegváltó, megdönthetetlennek hitt ideológiák bizonyultak a gyakorlatban használhatatlanoknak, s kerültek kiselejtezésre, s ezen hamis eszmék talaján kifejlődött véres diktatúrák omlottak össze akár a kártyavár, maguk alá temetve haszonélvezőiket, felszabadítva az igájukban sínylődő népek millióit. Ennek vetü- letében ma már a jobboldali polgári demokrácia útjára lépett hazánkban megmosolyogtató anakronizmusnak tűnnek a háborút követően a művészvilág reprezentánsai ellen felhozott vádak, népbírósági ítéletek, köztük a Szeleczky Zita távollétében hozott elmarasztaló ítélet, amely a Szabad Nép 1948. február 8-i számában közölt pár soros tudósításban így hangzik: „Szeleczky Zita háborús bűnügyével foglalkozott szombaton a népbíróság. A népügyészség azzal vádolta Szeleczkyt, hogy szereplésével a háborúba való belépésre befolyásolta a közvéleményt. A tárgyaláson több színészt és színésznőt hallgattak ki tanúként. A népbíróság bűnösnek mondta ki Szeleczky Zitát, népellenes bűncselekményekben, és 3 évi börtönbüntetésre, valamint vagyonelkobzásra ítélte. Az ítéléf jogerős. ” A művésznő vallomása szerint az ő főbűne, hogy ”Magyarországon magyar mertem lenni...” Ez való igaz, mert Grosits Gyulának szavaival élve: „...harminc éven keresztül nem volt szabad kimondani azt, hogy magyar, ugyanakkor tőlünk elkívánták, hogy a szívünket tegyük ki a pályán a hazai színek érdekében...” Váratlan hírt röpített szét a Magyar Hírlap szeptember 20-i számában, fényképes tudósítást közölve Szeleczky Zita hazalátogatásáról, közölve, hogy ”a legnagyobb titokban és álnéven érkezett haza..."Nos, a lap indiszkrét módon megsértette ezt az in- kognitót, sőt mi több, eddig még ismeretlen szélsőjobboldali mártással is kedveskedett, kiírván udvariatlanul a művésznő életkorát, még meg is toldva egy esztendővel: ”Szeleczky, gyakori szélsőjobboldali megnyilvánulásai miatt, a háború befejezése előtt Németországba menekült, ahonnan rádión továbbra is szélsőjobboldali műsorokat továbbított...” Ez megalapozatlannak tűnő, hazug vád, amely nem szerepelt a népbírósági tárgyalásán sem, mint ahogyan az O antiszemitizmusáról terjesztett híresztelések is hamisnak bizonyultak. Minderről így vall a művésznő egyik baráti körlevelében: "Óh, ezajobboldaliság-balol- daliság! Ez egy irtózatosan buta dolog volt, ami egész életemre kihatott, ami tönkretette külföldi karrieremet is. Szélsőjobboldali én, amikor sohasem csináltam politikai filmeket, mint ahogyan pártnak sem voltam tagja... Az- időben, amikor a zsidókat visz- szaszorították, az volt az eltiltásom, hogy nem kaptam színházat. Sajnos ők azt sem tudták, hogy miért gyűlölnek engem, hisz nem bántottam őket, semmi előnyben nem részesültem hátrányukra, senkinek a kenyerét el nem vettem, erre nem is volt szükségem. De miért is haragudhattam volna rájuk, hiszen elhalmoztak jó szerepekkel, szerződésekkel...” De hát működnek még a régi reflexek... A Magyar Hírlap riportere a hazatérés eufórikus hangulatában feltette azt a kellemetlen, etikátlan kérdést, hogy nem tart-e provokációktól, mivel a tavaly decemberben közölt interjújuk után a Zsidó Hitközség tiltakozott... Szeleczky Zita filmjeit ma már zsúfolt házakkal játsszák a filmmúzeumi hálózatban idehaza, persze még nem mindet. A televíziónál úgy tűnik, még mindig feketelistán van, hisz a Muzsikáló mozi sorozatban a szerkesztés úgy kerülgette a filmjeit, gyönyörűséges filmdalait, mint macska azt a forró kását. Csak néha-néha villan fel a képernyőn, de az archívfilmek sorozatában sem vetítették még egyetlen filmjét sem. Pedig a Zenélő malom, a Rózsafabot, a Gül baba, az Egy éjszaka Erdélyben, a Sziámi macska, és még oly sok kitűnő filmje a televízió nagy nyilvánossága előtt osztatlan sikerre számíthat. Szeleczky Zita a tudósítás szerint mintegy hat hetet tölt ideha- za, gyógykezelni kívántatván reumáját. Hazatelepülése még nem eldöntött. Itt-tartózkodása alatt feltehetően felkeresi egri rokonait. Városunk oly kedves néki, ahol fiatal korában oly sok kedves hónapot töltött. Mint ahogyan kedves a Bükk-hegység is, hisz mint korábban megírtuk, családi kötődése is fűzi ehhez a tájhoz. Édesapja, Szeleczky Manó, vasútépítő mérnökként tevékenykedvén, többek között az Eger-putnoki vasútvonal építésével tette nevét ismertté, nagyszülei Nekézsenyben élnek, a ne- kézsenyi temetőben .nyugszik nagyszülein kívül édesapja, édesanyja, és most nővére, Olga urnáját is személyesen szeretné elhelyezni a családi sírboltban. Szeleczky Zita tehát inkognitóban érkezett. Nem azért hogy pereljen, hogy az igazságát keresse, elkobzott vagyonát szerezze vissza. Egyszerűen hazahúzta magyar szíve szép magyar hazánkba. Bízik abban, hogy a Történelmi Igazságtételi Bizottság előbb-utóbb őt is rehabilitálja. Hazajött magyar levegőt szívni, miután hiába várta hollywoodi magányában azt a hazahívogató furulyaszót. Kár volt ezért az inkognitóért. Érkezhetett volna előre bejelentve saját nevén felemelt fővel, és akkor a szűk rokonság helyett híveinek népes tábora fogadta volna a repülőtéren, ”Isten hozott” üdvözléssel. Helyettük, és a magunk nevében így fejezzük be cikkünket: Isten hozta a Művésznőt hazai földön, érezze magát jól, s mielőbb gyógyuljon meg... Kriston Béla Irodalmi apostolkodás Joggal mondhatjuk, Eszterházy Európát hozta Egerbe a 18. század második felében. Olyan szellemi kincstárat halmozott fel ezen ősi falak között, amelyet Kazinczy és Toldy Ferenc után sok százezren megcsodáltak már. Amikor 1793 december 28-án megnyitották a Püspöki Könyvtárat, Eszterházy könyvgyűjteménye a legnagyobb volt az országban” — idézünk abból az előadásból, melyet dr. Antalóczi Lajos tartott az egri püspök emlékére szeptember elején rendezett tudományos tanácskozáson. Ekkor kapta vissza az Egri Főegyházmegyei Könyvtár azokat a termeit, melyeket a főiskola 1952 óta jogtalanul használt. Az érseki főkönyvtárost először a majd kétszáz esztendős intézmény élettörténetéről kérdeztem. — A könyvtár mindig leképezi annak a kornak szellemi arculatát, amely körülveszi. A bibliotékánk a múlt század közepén élte fénykorát, Bartakovics érsek idejében. Ekkor az alsó- és középfokú iskolákon túl ugyanis jogi akadémia, tanítóképző, teológia működött Egerben, és egyházi műveltségű pedagógusgárda dolgozott itt. A könyv jelentette ekkor a művelődést, a szórakozást, kikapcsolódást, s a pezsgő életről mi sem tanúskodik jobban, mint az, hogy napi nyolc óra nyitvatartással várták az olvasókat. — Mely korszakot tekintené mélypontnak? — Az egész XX. század eléggé viszontagságos, a századelőn belső válságba kerül az intézmény, az I. világháború után újabb krízis jön, majd a páratlanul tragikus korszak 1949-59 között következik a könyvtár életében. 1949 és 1954 között mindvégig zárva tartották, s ez nem válik dicséretére annak a szellemi környezetnek, amelyben ez előfordulhatott. — Ön 1983 óta főkönytáros, de emellett p lé bános i teendőket is ellát. — Én vagyok az első ilyen csodamadár, aki együtt végzi e két feladatot, és bizony mindkét helyen rendelkezésre kell állnom. A lelkipásztori munkából nem akarok kiállni, és nem is állhatok ki. A könyvtárosi jól kiegészíti hivatásomat, mivel a könyvek nyújtotta szellemi és esztétikai élvezeten túl kiváló lehetőséget kínál az irodalmi apostolkodásnak. Az én szívem fájdalma, hogy Magyarországon a katolicizmus lelki irodalma a nullával egyenértékű, pedig ezen irodalom hordozza azokat az ismereteket, amelyekből az Istenhez kötődni akaró lélek táplálkozhat. Igény volna a lelki táplálékra, de sem a kiadás, sem a terjesztés nincs megoldva. Szeretnék a lelki irodalom terén tenni valamit, hogy olyan gyöngyszemekhez jussanak az olvasók, melyek az evangéliumot horhozzák. Szívesen írok, leginkább recenziókat, célom annak a szellemi örömnek a megosztása, melyet olvasmányaimban lelek: ily módon összekapcsolódhat a lelkipásztori és a könyvtárosi hivatás. Nem igaz, hogy a szó devalválódott. Ami a szépből, a harmóniából hordoz valamit, az mindig is hatást gyakorol. A hagiográfiát, a szentek életét tanulmányozom a legszívesebben, az érdekel, hogyan éli meg a misztikumot az evilági ember. Hiszen szentté nem születik, hanem formálódik az ember. — A tudományos vizsgálódást, vagy a menedzser típusú tevékenységet érzi magához közelállónak? — Nekem egyszerűen időm sem volt rá, hogy olyan tudós könyvtáros legyek, mint akire csodálattal'néznek fel. A bibliotékát előbb a kutatásra alkalmassá kell tenni, teljességgel fel kell dolgozni az anyagot, lehetővé kell tenni, hogy könnyen tájékozódjanak benne az olvasók, és csak ha ez készen van, akkor következhet az én saját érdeklődési területem. Az elmúlt hét évben azon munkálkodtunk, hogy az Egri Főegyházmegyei Könyvtárat mind külső megjelenésében, mind belső feldolgozottság tekintetében európai rangra emeljük. A barokk könyvtárterem teljes állványzatának restaurálása, a teljes állomány vegyszeres kezelése, modern, a környezetbe illő bútorok beszerzése: csak néhány a tennivalók közül, melyekhez pénz és megelőlegezett bizalom nélkül kezdtünk hozzá. Nem volt más választásunk, mint venni a koldustarisznyát, és végigkoldulni fél Európát.- Vajon mélypontra, vagy fénykorra számítanak a kétszázadik évforduló felé közeledve? — Most, hogy visszaköltözhettünk a termeinkbe, szabadabb lehetőségek nyíl rak, csupán személyi kérdéseket kell még megoldanunk, hogy valóban európai színvonalon működhessünk. Jelenlegi munkatársaim, Juhász Tibor, Surányi Imre, Fodor József né, Petrasevits Nicefor igen sokat tettek azért, hogy eljussunk idáig, de föltétlenül szükségünk volna még két főállású kollégára. Páratlan segítőkészség folytán komputer- rendszerhez jutottunk, a gépek azonban állnak, és nincs, aki dolgozzon rajtuk. Ha ezeket a gondokat nem tudjuk megoldani, az eddigi munkánk nem teljesedhet ki, csak torzó marad. Palágyi Edit
