Heves Megyei Hírlap, 1990. október (1. évfolyam, 153-178. szám)

1990-10-03 / 155. szám

1990« október 3., szerda ___ _ _ Hírlap ______ 3.

Mire megöregszünk — mire öregszünk meg?

EGY FRANCIA GERONTOLÓGUS a közelmúltban megdöbbentő statisztikával keltett érdeklődést — minden bizonnyal nemcsak orvostársasági kollégái előtt — Párizsban. Mint közreadta: az idős embereknek csaknem 20 százaléka van saját családján belül is pszichológiai kegyetlenkedéseknek kitéve, ráadásul pedig 2 — 3 százalékuk fizikai erőszaktól szén ved. Előadásában ugyan csupán a Svédországban, Norvégiában, Finnországban, az Amerikai Egyesült Államokban és Kanadában folytatott egybehangzó vizsgálatok eredményeire utalt, de nem tartotta lehetetlennek, hogy saját hazájában is hasonló a helyzet.

Gondolom, hogy a számok többé-kevésbé talán ránk, magyarokra is vonatkozhatnak, hiszen az adatok, arányok korántsem tűnnek meglepőknek. »Jártunkban-keltünkben olykor szűkebb környezetünkben is meggyőződhetünk arról, hogy az öregek élete korántsem szívderítő. Már jóval nyugdíjaskoruk előtt nemegyszer megkezdődik az ellenük folytatott kiszorítósdi. Idő előtt megpróbálják rájuk bizonyítani alkalmatlanságukat a legkülönfélébb munkahelyeken, beosztásokban, tisztségekben. Szemrebbenés nélkül tolakodnak elébük a kevésbé felkészült, rátermett fiatalabbak is, az obsit után pedig főleg nem igénylik a segítségüket, tanácsaikat. Kerülik a velük való találkozást, nem hívják őket, és nem mennek hozzájuk. Sok esetben igen hamar teljesen megfeledkeznek a régi társról, barátról, ismerősről.

Mi az, ha nem kegyetlenség, amikor a méltatlanabb fiatalok is messze lekörözik fizetéseikben, juttatásaikban a nyugdíjba készülőt, s még a búcsúzás- nál sem illetik különösebb elismeréssel vitathatatlan érdemeit? Szolgálhat-e egy-egy távozó örömére, ha kilépésének úgyszólván első pillanatában ráhúzzák a másodrendű állampolgárok semmitmondó uniformisát, amelyről az „aktív” ember mindenütt tudja, hogy kevésbé kell tisztelni?

; A megaláztatások egész sora éri az idős embert az üzletben, a hivatalban, s másutt, amit bizony nem könnyű átélni, megemészteni. Vívódások, feszültségek okozója megannyi mellőzés, sértés, megbán- tás „odakinn” is, nem még a családban. Úgyszólván

a legderűsebb lelket is mérgezi, kikezdi, a legjobb egészséget is megtámadja, aláássa, rombolja a gyermeki figyelem, szeretet hiánya. Nemcsak az, amikor teljesen magára hagyják a szülőt, hanem az is, amikor ugyan a közelében maradnak, együtt élnek vele — csak éppen alig hogy észreveszik a jelenlétét, s kevés, vagy nincs hozzá szavuk.

HÁNY, DE HÁNY ÖREGRŐL HALLANI, hogy hazulról is elüldözik, gondozásba adják, amikor a megszokott fészekben jobb helye is lehetne. Aztán még a látogatásáról is meg-megfeledkeznek, levelet, csomagot sem igen küldenek számára! S mennyi szülőről halljuk, tudjuk, hogy — merő hiúságból, ostoba gonoszságból — akkor sem engedi gyermeke a szociális otthonba, ha ott sokkal jobb körülmények közé kerülne!

Teher, nyűg az öreg sok helyütt, fogyó erejét, növekvő tehetetlenségét indulatosan vetik a szemére. Kicsúfolják, bántják érte lépten-nyomon. A gorombaság olykor a tettlegességig fajul. Összevert, összetört szülőkről is érkezik hír nemegyszer.

Ilyennek álmodtuk, álmodjuk az öregkort? Ez a helyénvaló? Aligha. Megengedhetetlen ez a civilizált társadalomban, egyáltalán, ahol csak emberek élnek. Ahol szív dobban és lélek van, ahol egyszer mindannyiunk felett elszáll az idő.

Az ember szeretetre, tiszteletre született, melegségre vágyik. Idős korában különösen érzékeny a figyelmességre, megértésre, jobban igényli a segítséget — s azt, hogy amíg tud, maga is segíthessen. Mélységesen fájlalja a legkisebb csalódást is, el nem viselheti, ha „leírják”, semmibe veszik, elfelejtik. Ám legnagyobb elkeseredésén is túlteszi magát, mindjárt megbékél gyermeke, unokája legkisebb mosolyától, vigaszától. Ha kezében tarthatja kezüket, érzi, tudja, hogy együvé tartoznak, szükségét látják a jelenlétének.

BIZTOS, hogy az idősek élete is szebbé tehető. S nemcsak orvosi felismeréssel, javaslatokkal, igyekezettel, hanem a magunk, valamennyiünk jó szándékával, nem túlságosan nagy erőfeszítéseivel is. Ne késlekedjünk hát vele. Mert az öregeknek már nincs sok idejük a várakozásra.

Gyóni Gyula

Gyöngyösi igyekezet

Mátrai várak

Jóllehet, sem a középkori régészet, sem pedig a várkutatás nem éppen fiatal területe a hazai tudománynak, Magyarországon mindmáig hiányzik önálló szak- folyóiratuk, s nincsenek évkönyveik. „Hézagpótló” szándékkal indította a gyöngyösi Mátra Múzeum azt a sorozatát, amelynek első darabja a közelmúltban látott napvilágot.

Az inkább csak szakembereknek szánt — de természetesen más érdeklődők számára is hozzáférhető — sorozatnyitó vaskos kötet többnyire a gyöngyösiek által rendezett tavalyi nemzetközi konferencián elhangzott előadásokat ismerteti, de helyet

adott más érdekes anyagoknak is. Több más mellett olvasható benne a Kacsics-nemzetség nógrádi törekvéseiről, a történeti Borsod vármegye emlékeiről, nem utolsósorban Szihalom- Földvárról, Szilvásvárad-Éleskőről s — Dénes Józseftől — a Mátra-hegység Árpád-kori erősségeiről.

A ma embere számára minden bizonnyal meglepő, hogy csupán ez utóbbi területen nem kevesebb, mint 21 várat emleget a szerző, s belőlük hárommal is — a Mátra legkisebb erődjével, valamint a mai Magyarország egyik legmagasabban fekvő „sasfész- kével” — Gyöngyössolymos

büszkélkedhet(ne). Verpelét határából szemezett az ellenséggel a hegység egyetlen földhalom- vára, Márkáz magasából pedig Aba Sámuelé. A felsorolt 21-ben félbehagyott is akad, s társaik mindegyikét sem lakták állandóan. A mindennapi élet jeleire csak néhányban sikerült rábukkanniuk a kutatóknak. Különösen élénk lehetett a mátraszent- imrei Óvár és Ágasvár, hasznosi társuk, a gyöngyöstaijáni négyrészes Vtlágosvár, valamint a már említett királyi építmény. S aligha telt az idő a mátrafüredi Benevárban is sokkal csöndesebben.

(-ni)

Ismeretlen erők nyomában (XXII/4.)

Jó-e, 1

iá ismerji

ük máso

kg

ondc

ilatát?

A fordulatot századunk ’70-es éveiben az úgynevezett szabad- választásos telepátiakísérletek hozták, s ezek nagyjából úgy zajlanak le, mint ahogy a telepátiát a hétköznapi életben is megéljük. Itt általában az volt a kísérletek célja, hogy a hétköznapi életben lezajló folyamatokat értsük

S

óbban. Ilyen kísérleteknél g volt egy „adó” és egy „vevő” ember. Az „adó” kiment valamilyen véletlenszerűen kiválasztott helyszínre, és ott hosszan koncentrált valamire, amit a „vevőnek” több tíz, vagy akár több ezer kilométerre, egy lezárt szobában ülve ki kellett találnia, magnóra kellett mondania, vagy rajzot kellett készítenie. Az ugyan ritkán fordult elő, hogy a vevő tökéletesen visszaadta azt a képet, amit az „adó” látott, mégis meglehetősen jó rajzokat készítettek így is a megfigyelt tárgyakról, taiakról. Érdekes, visz- szatérő jellegzetessége volt ezeknek a kísérleteknek, hogy a „ vevő” néha olyan dolgokat is le tudott írni, amelyek ott voltak ugyan az „adó” ember környezetében, deaznemisfigyeltrájuk— ezek szinte tudattalanul kerülhettek az agyába, ilyen például, amikor szagokat írt le pontosan a „vevő” ember, vagy olyan hangokat, amelyek a kísérlet szempontjából egyáltalán nem voltak fontosak. Meg egy érdekes és talán lényeges momentum, ami említést érdemel, hogy nem minden esetben rajzolta le úgy a „vevő” az „adó” által megfigyelt tárgyakat, mintha éppen o lenne ott, hanem általában felülnézet- ben, mintha 10 vagy 100 méter magasságban lebegne a kiszemelt tárgy vagy tájak fölött. OJyan dolgokat is leírtak a „vevők”, amelyeket az „adó” emberek nem is láthattak, mert túl alacsonyan álltak. Az „adó” embereknek több méter magasságra fel kellett volna emelkedniük, hogy láthassák ezeket a tárgyakat.

Itt is szerepet játszott az emóciók, érzések erőssége, ha valami izgalmas, érdekes helyszínt kellett az „adónak” továbbítani, az rendszeresen jobban sikerült, mint egy egyhangú, bokros tájék vagy homoksivatag képének átvitele. Nem kell persze kimenni egy egész csapatnak ahhoz, hogy ■ilyen információkat átvigyen, elegendő, ha az „adó” ember egy tévéképernyőt vagy egy könyvesalbum képeit nézegeti. Otthon a legegyszerűbb ilyen módon kipróbálni a telepátia létét. Érdekes, hogy telepátia létrejöhet olyan emberek között is, akik nem beszélik ugyanazt a

nyelvet — viszont azt mutatja, hogy a jelenség nem a nyelvi kommunikáció egy fajtája, hanem valami sokkal alapvetőbb, egyszerűbb dolog lehet. A megfigyelések még azt is mutatják, hogy a telepátia erőssége, a képesség változik az életkor folyamán — kisgyermekkorban a legerősebb, majd rohamosan csökken jelentősége, intenzitása, s csak akkor tér vissza, villan fel újra ez a képességünk, ha csúcshelyzetbe kerülünk.

Jó dolog-e a telepátia?ló lenne-e vajon, ha mindnyájan rendelkeznénk ilyen képességekkel? Szerintem nem, komoly

f

ondok, bajok forrásává válna, a mindenki mindenkor el tudná olvasni mások gondolatait, ha akaratlanul is érezné, tudná, mire gondolnak a környezetében levő emberek. Ha másra nem is gondolunk, csak arra, hogy soha többé nem lennének orvosok, fogorvosok, ha a telepátia egy állandó tulajdonságunk lenne, hiszen akkor az orvosok állandóan éreznék a betegek fájdalmát. Ezért nagyon jó dolog és alapvetően helyes, hogy a természet ezt a rejtett, gyerekkorban valószínűleg nagyon erős képességünket elnyomja. Mindaddig, amíg ki nem fejlődik a beszéd, addig emóciókat, érzéseket át lehet

vinni ezen az úton. A kisgyermek és szülei számára ez alapvetően fontos is lehet, a későbbiek során azonban már határozottan a fejlődést, az értelem működését gátló dolog lenne, így örüljünk annak, hogy nem rendelkezünk rendkívüli telepatikus képességekkel.

Míg a gondolatok átadása és átvétele viszonylag szelíd dolognak tűnik, jóval furcsább helyzeteket teremthet az, ha az egyik ember rá tudja erőltetni saját gondolatait, akaratát egy másikra. Ez a hatás ugyanolyan régen ismert, mint a telepátia, de gyakorlati felhasználása sokkal fontosabb. A ’30-as, ’40-es évek ismert sztáija volt Európában Wolf Messing, aki a filmekről is jól ismert Hanussen, vagy a Thomas Mann által is megírt Cipolla mintájára estéről estére azzal szórakoztatta nézőit, hogy ráerőltette akaratát egy-egy kiválasztott nézőre, és az azt csinálta, amit ő akart, anélkül, hogy szóban erre biztatta volna, azaz hipnózist alkalmazott volna. Wolf Messingről maradt meg az a történet, hogy miután Hitler elől a Szovjetunióba menekült, Sztálin is érdeklődni kezdett különleges képességei iránt. Egyik alkalommal azt a feladatot adta neki, hogy jöjjön be hozzá, de belépési

engedélyt nem adott neki. Ekkor Messing úgy haladt át az őrök között, hogy azt szuggerálta be nekik, hogy ő Berija, Sztálin nagy hatalmú bizalmasa. Egy másik esetben, hivatalosan kijelölt szemtanúk jelenlétében, az volt Messing feladata, hogy menjen be az Állami Bankba, adjon át egy iskolásfüzetből kitépett üres, kockás lapot a pénztárosnak, és vegyen fel ezért

100.000 rubelt. Messing a feladatot pontosan végrehajtotta, a gyűrött irkalapot odacsúsztatta a pénztárosnak, aki figyelmesen megnézte, elolvasta, majd akkurátusán leszámolta a 100.000 rubelt, és egy szögre tűzte a cédulát a többi bizonylat mellé. Messing nagyon pontosan beszuggerálta a pénztárosba, hogy ez most egy szokványos bizonylat, és az minden gond nélkül kiadta a kért ösz- szeget. A feladat végrehajtása után Messing visszatért a pénztárba, és visszaadta a pénzt, és a

énztáros csak ekkor vette észre, ogy egy üres füzetlapra adta ki a

100.000 rubelt, s ezután ijedtében falfehér lett, és enyhe infarktust kapott.

Valószínű, hogy a hétköznapi életben mindnyájan élünk többé- kevésbé ezzel a képességünkkel, és rendkívüli nagy eltérések vannak egyes emberek között a szug- esztibilitás mértékében. Az emerek kis része, körülbelül 5 — 10 százaléka egyáltalán nem szuggerálható ilyen módon, hasonlóan kis része, másik 5 — 10 százaléka meglehetősen köny- nyen, s köztük van a nagy többség, akik általában csak néha és nem mindenki által szuggerálhatók. A dolognak az a lényege és fő érdekessége, hogy nemcsak cselekedetekre lehet rávenni egy másik embert, hanem egyes belső részei, szervei működésének megváltoztatására is. Ilyen módszerekkel például összehangolható két ember szívritmusa vagy agyi elektromos tevékenysége is, anélkül persze, hogy egy helyiségben tartózkodnának. Ezt a jelenséget végül is gyógyításra lehet a legjobban felhasználni, és segítségével főleg pszichés eredetű zavarokat, betegségeket lehet kitűnő módon gyógyítani. Ignatyenko például ilyen módon tud gyomorfekélyt, dadogást vagy szívszúrást, fejfájást, esetleg kopaszságot is gyógyítani. S ez az a terület, amit ő is a legfontosabbnak tart. sokkal fontosabbnak, mint hogy a színpadon megmutassa. hogy az emberek menynyire befolyásolliatóak. Itt kell keresni az egész jelenségcsoport lényegét, hasznát és értelmét is, ugyanis ha megismerhetnénk pontosabban ezeket a hatásokat, ezeknek a mechanizmusát, akkor a ma már népbetegségnek számítható pszichés zavarokat viszonylag könnyen, egyszerűen lehetne gyógyítani, és nem kellene az altatók, nyugtatok mellékhatásaitól szenvedni, nem kellene félni attól, hogy ezekhez a szerekhez hozzászokunk, rabjává leszünk, és életünk jóval egyszerűbb, könnyebb, lehetne.

(Folytatjuk)

Egely György