Heves Megyei Hírlap, 1990. október (1. évfolyam, 153-178. szám)
1990-10-18 / 168. szám
1990. október 18., csütörtök Hírlap 3. „Ha újra kezdeném, ismét a vasutat választanám” Beszélgetőtársam, Kovács Kálmán, a MÁV Hatvan Körzeti Üzemfőnökségének vezetője. Munkaköre a szó szoros értelmében szolgálat, hisz akár éjszaka is csöröghet otthon a telefon, ha szükség van rá. — Tizennyolc állomás tartozik hozzám — mondja Kovács Kálmán —, ezek ellenőrzése, működésük összehangolása a feladatom. Maga a terület is hatalmas, hiszen ide tartozik Somoskőújfaluig, Pécelig és Jász- boldogházáig számos állomás. — Mióta tölti be e tisztséget? — Amikor megalakultak az állomásfőnökségek, egészen pontosan 1981. július 1-jén ültem ebbe a székbe. Tulajdonképpen azelőtt is ismertem a teriile- tet, mivel addig Hatvan állomásfőnöke voltam. Még Budapesten végeztem, a műszaki egyetemen, akkoriban még kultűrmémöki képzés volt. — Mi hozta ide, Hatvanba? — A lehetőség motiválta, hogy ide kerüljek, hiszen feleségem pedagógus, és itt kapott Ke- rekharaszton állást. így kerültem gyakorló mérnökként 1958-ban erre a területre, úgyhogy immár úgy érzem, „bennszülöttnek” számítok. — Ha beavatna tulajdonképpeni teendőibe... — Nagyon nehéz ez a feladat, de egyben szép is. A szó szoros értelmében szolgálat. Állandó készenlétben, itt nincs vége a munkának ünnepnapokon sem. Mintegy ezerötszáz ember dolgozik a kezem alatt, köztük kalauzok, vonatvezetők, fékezők, te- hervonatokon szolgálatot teljesítők. Hatvan óriási csomópont, huszonnégy óra alatt itt háromszáz vonat is áthalad. — Panaszolják-e mostanában a személyvonatok késését? — Szerencsére napjainkban javult a pontosság, nyugodtan állíthatom, hogy kilencvenhét százalékos. Késés csak akkor fordul elő, ha például pályafelújítás van, vagy valamilyen váratlan esemény történik. A forgalmasabb időkben mi felmérjük az igényeket, s a vezérigazgatóság mentesítő vonatokat indít — ezt az utazóközönség is tapasztalhatta már. — Hogy telik egy átlagos napja? — Reggel hétkor már az üzemfőnökségen vagyok, s közvetlen telefon-összeköttetésen helyzetjelentést kérek a körzetemből. A reggeli órák aztán az igazgatósági beszámoltatással telnek el, majd az itteni vezetőknek referálok a napi teendőkről, igényekről. De nincs két egyforma nap, mindennap más-más feladatot kell ellátni, s éppen ez az örök változás szép a munkámban. — Ha újra kezdhetné... — ...megint csak a vasutat választanám. Szeretem a fegyelmet, a magasfokú szervezettséget. De azt is feltétlenül említse meg, hány száz ember munkája kell ahhoz, hogy nap mint nap elinduljon a vonat. Nos, elsősorban én az ő helytállásukat becsülöm... (M.M.) A százegyedik szezon (Folytatás az 1. oldalról) — Kétségkívül a rendbe tett külső a feltűnőbb, mondja Viszló Gyula főmérnök, — aki számára minden bizonnyal kétszeresen is emlékezetes marad majd 1990: a köszöntött évszázadnyi időnek ugyancsak jubileumi negyedét töltötte itteni munkahelyén, s új beosztásában most vezényli először csapatát —, de jóval több is történt. A legalább 80 „kisebb” átalakítás, beruházás mellett dobszűrőinket modern, francia membrános szűrőprésekre cseréltük, amelyek már szárazon adják ki a mésziszapot, s így a környezetet is számottevően kímélik. Amellett, hogy mindennapi tevékenységünk már sokkal kisebb bűzzel jár, s a visszamaradt anyagot a mezőgazdaság számára talajjavításhoz értékesítjük, a korszerűbb eljárással nem lényegtelen cukormennyiséget sikerül megtakarítanunk. A szennyvízkezelésen is javítottunk, s például megoldottuk, hogy az eddig takarmányba került répatörmelék nemesebb részét szintén megmentsük késztermékünk mennyiségének növelésére. Hűtőkavarónk a melaszból segíti a jobb cukorkinyerést. Nem túlzás, hogy szinte minden kristályt szeretnénk megragadni s eladni, amire kiváltképpen szükség van most, amikor a vártnál lényegesen kisebb terméssel „biztatnak” bennünket szállítóink. Más irányú törekvéseinkkel — vállalati répatermesztő kft. megalakításával, a földekre szükséges gépek beszerzésével, működtetésével — szerencsére partnereinket is élénkebb igyekezetre serkentjük. Reményt keltőén nagyobbodik a termőterület, s így gyengébb betakarítás esetén is mind kevésbé veszélyeztetett a hazai igények biztosítása, illetve az újbóli export. Fejlesztéseinkkel tekintélyesebb kapacitásbővítést is megalapozhatunk. Az ünnep — észrevenni — csak szusszanásnyi megálló volt a felkészülés és az új szezon között. Régen túl vannak rajta az itteniek, ismét a hétköznapokat élik. Súlyos rakományaikkal begördülő vasúti szerelvények, ros- kadásig pakolt pótkocsis gépjárművek váltogatják egymást a hatalmas udvaron. Gőzölgő répahegyek, úgyszólván amerre csak a szem ellát. Mozgalmas, érdekes a szabadtéri kép is — két vonalon tisztul. Készül további útjára a termény — s a benti sem kevésbé látványos. „ Varázslók boszorkány- konyhája” az üzemi főépület, ahol a répából cukor lesz. Sima volt a százegyedik szezon startja — beszélik, akikkel csak szót váltok —, ember és gép együtt lett az indulásra. Ha a beruházás egy kicsit bele is nyúlt a már másra szánt műszakokba, érezhetőbb zavart nem okozott. Csupán a Zagyva alacsony vízállása jelentett nagyobb gondot, de az esőzések utóbb ezt is feledtették. A folyót emlegetve akár a „hajó” hasonlatnál is maradhatnánk a gépteremben. Lépcsőkön, mélyben és magasban kö- szöngetünk egymásra. A „fedélzeten” kormányosnak is szólíthatnám Borsos Ferencné mechanikai műszerészt, aki — mint magyarázza — ilyenkor, ősszel, fél évtizede cseréli szerszámait az irányítótáblára. A hosszú műszerfalról, amelyet felügyel, szinte mindent tud, ami a telepen történik. A kis jelzőlámpákat — már régebben — tévésons kiegészíti. Külön színes képernyőkön a technológia teljes folyamatirányítási rendszere, a program alapján sajátos fémceruzákkal az is „lehívható”, ami éppen nem látszik. Bárhol van baj, rögtön észreveszi, s intézkedhet. — Szüleim után jöttem a cukorgyárba — hallom tőle —, édesapám, a húgom, a férjem, a sógorom ma is itt dolgozik. Hagyomány, hogy egymásnak teremtjük a kedvet az itteni kenyérhez, s öröklődik a szolgálat. A több szakma is mindennapos. Előbb vagy utóbb ki-ki megérzi, hogy biztosabb a helye, ha máshoz is ért. Nem utolsósorban pedig változatosabb, érdekesebb a munka. Juhász Ernő cukorfőző — amíg a répa meg nem jön — esztergályos és marós. Á műhelyi egy helyett három műszakba jár, bejön mindig akkor is, amikor egyébként szabadnapja, ünnepe lenne. Kétségkívül számára is fárasztóbb az ilyen időszak — vallja —, de jobban fizet. S ez — kiváltképpen a mai világban — korántsem lényegtelen. A raktáriak közül való A ngyal Mihály. Ha valaki panaszkodhat a strapára — folytatja az üzem más helyén —, akkor ő igazán. Hiszen jómaga meg a társa naponta talán kétezer zsákot is megmozgat! Azazhogy: dolga volt ennyivel. Mostantól ugyanis a múlté az átkozott cipekedés. Sikerült végre gépesíteni a vagonrakást is. A csúszdán lesikló cukorral a szállítószalag még a vasúti kocsikba is bekúszik! Kinek könnyebb, kinek nehezebb. Deme János, a szeletszárító előmunkása — legrégebbi, 1957 óta itt lévő dolgozója — csak sóhajt a rakodók örömének hallatán. Mert bizony neki még elég gyakran kijut a nehezéből. Különösen sok kellemetlenséget hoz számára a cudarabb idő. Ha esik, minden, csak éppen nem leányálom, ha például a mészkemencé- re is fel kell másznia. Mégis itt van, s vállalja újra meg újra, ami adódik. Mert nemcsak megszokta, hanem szereti, is a gyárat. Csupa kipróbált, régi ember az öreg gyárban. — Es az újak? — kérdem. — Remélem, hogy beállhatok majd én is a sorba — feleli a laboratórium Erdélyből érkezett fiatal vezetője, Oroján Sándor vegyészmérnök, többszörös újító, szabadalmas szakember. — Mielőtt áttelepedtem, úgyszólván véletlenül válsztottam ezt a hé- lyet, de — érzem — nem bánom meg. Szolgálati lakást kaptam, feleségemet is álláshoz segítettek a közelben, nagy kedvünk van itt maradni. S mivel a fiatalabbak közül sem az egyetlen vagyok, gondolom, hogy lesznek még Selypen jubileumok, jubilálok. Ügy érzem, hogy nemcsak sej- ti, hanem hiszi is. Gyóni Gyula Ismeretlen erők nyomában (XXII/17.) Amitő lag é| lel k megbolot idulna k Nagyon gyakran előfordul, hogy idegesebb emberek környezetében a kis áramerősséggel dolgozó elektronikus eszközök tönkremennek, vagy ideiglenesen megbolondulnak. Amint az idegesség elmúlik, a berendezés újra normálisan működik. Adminisztrátor ismerősöm mesélte, hogy amikor fölbosszantották, a gép tizedespontja mindig odébb került, további bonyodalmakat okozva. Minél jobban fejlődnek elektromos eszközeink, minél kisebb áramerősséggel dolgoznak az elektronikus számítógépek, az egyre inkább elterjedő integrált áramkörök, — annál inkább, annál gyakrabban fogunk találkozni ezzel a jelenséggel, mégpedig azzal, hogy tudatállapotunk segítségével furcsa módon, de befolyásolni tudjuk ezeknek a készülékeknek a működését. A brit légierőpilótáia II. világháború alatt vették észre, hogy éles helyzetekben, erős légelhárító tűz esetén, vagy ha vadászok támadtak a bombázók kötelékére, a feszült, ideges helyzetben gyakran minden látható ok nélkül meghibásodtak a gép elektronikus áramkörei, és a vész elmúltával ezek teljesen maguktól „rendbe jöttek”. Ezekkel a dolgokkal végül is eddig már találkoztunk, ilyen esetekben még nem görbülnek el szükségképpen a fémek, de a szigetelőanyagok elektromos ellenállása hosz- szabb-rövidebb időre megváltozik, és ez az egész készülék működésére természetesen kihat. Több olyan ismerősöm is van már, akik egyszerűen félnek elektronikus készülékekkel dolgozni, mert ezek közelükben rendszeresen elromlanák. Külföldön, ahol rendszerezik, gyűjtik ezeket az eseteket, és próbálnak utánajárni, tudnak olyan nőkről, akiknek már csak úgy adnak el elektromos háztartási készüléket, ha nem kér garanciát, mert tudják, hogy állandóan tönkremegy környezetükben a készülék. Ezeknél az eseteknél meglehetősen hasonló helyzetekkel találkozhatunk: vagy válófélben levő hölgyekről van szó, vagy olyan esetekről, amikor közeli hozzátartozójukat vesztették el. Az esetek persze nem korlátozódnak nőkre, férfiaknál is megfigyelhetők, bár ritkábban. Néhány esetben nem pusztán arról van szó, hogy elektronikus készülékek tönkremennek, vagy kisebb teljesítményű, 40 vagy 60 W-os izzók gyakorlatilag fölrobbannak, hanem folyamatosan szikrák jelennek meg az emberek testén. Szikrákkal, sztatikus fel- töltődéssel persze találkozunk hétköznapjainkban, különösen akkor, ha bőrünk száraz, a levegő száraz, és gyapjú- vagy műanyag ruházatban műanyag székeken ülünk. Ezeknél a furcsa eseteknél, anomáliáknál azonban nem ilyen egyszerű a magyarázat, mert az emberekről akkor is 5-10 cm-es szikrák ugrálnak le, ha semmit nem csinálnak, csak ülnek egy karosszékben, és nem mozognak. Ezeket az eseteket két kísérő- jelenség szokta jellemezni: egyrészt valamilyen élelmiszer-allergia vagy környezeti allergia, másrészt ezek az emberek általában jó telepatikus és jó megérzőképességgel is rendelkeznek. Van még egy csoportja ennek a furcsa elektromos anomáliának — és ez is gyakran megfigyelhető, bár kevéssé rendszerezett: előfordul, hogy kemény szellemi munkát végző emberek, ha az utcán sétálnak, elalszanak a higanygőzlámpák a környezetükben, de csak akkor, ha erősen a problémájukra koncentrálnak, és elfeledkeznek a körülöttük levő világról. Ezek az esetek gyakran a fejfájás szélén, vagy erős fejfájással együtt fordulnak elő, és valószínűleg azért csak higanygőzlámpáknál, mert ott ti- risztoros félvezető gyújtók vannak, és nagy valószínűséggel ezeknek a működését erősen zavarja, ha vezetőképességük megváltozik. A lámpák ilyenkor nem mennek tönkre, következő este, amikor újragyújtják az egész rendszert, jól működnek. Itt az elektromos anomáliák több méter távolságról fordulnak elő, és nem tekinthető pusztán véletlennek az, ha valakinek a környezetében többször is előfordul, hogy a lámpa alatt elhaladva a lámpa kialszik, és nem gyullad meg újra. Ez megint egy jelzés arra, hogy az ember, az élet olyan fizikai hatásokat is felhasznál a gondolkodás során, amelyeket ma még nem ismerünk, és mesterségesen nem tudunk előállítani. Van azonban egy másik effektus, ami meglehetősen könnyen ellenőrizhető, és jól demonstrálható módon igazolja, hogy a különböző terekkel való kölcsönhatásunk fontos és lényeges lehet, ez a régről ismert és meglehetősen tévesen varázsvesszős kutatásnak nevezett módszer. Valószínűleg sokan láttak már, ha máshol nem, tévében, fényképeken olyan embereket, akik egy vesszőt tartva a kezükben, sétálnak a földön, és így keresik a föld mélyén levő vízereket, csöveket vagy elektromos vezetékeket. A módszer rendkívül régi, az első írásos feljegyzések már az ókorból származnak. Nincs olyan sarka a világnak, ahol ne jöttek volna rá, ahol ne vették volna észre, hogy egy V alakú vagy L alakú botot a kézben tartva, meg tudják mondani a bot mozgása segítségével, hogy mi van a föld alatt és milyen mélységben. A legegyszerűbb eset talán, ha kettő darab L alakú dróttal próbálkozunk. Az L alakú drót rövidebb szára kb. 20-25 cm, hosszabb szára 40-50 cm kell hogy legyen, általában 2-3 mm vastagságú drótot kell használni (az anyaga lényegtelen), mert a drót csak segédeszköz a keresésben. Ha a drótokat rövidebb végüknél markunkba fogjuk úgy, hogy függőlegesen tartjuk (mint egy szarv, úgy mered előre körülbelül vállszélesség- ben), akkor normál állapotban a drótok párhuzamosak maradnak. Érzékeny emberek kezében azonban a lassú séta közben néha össze-összezáródik, vagy kikinyílik a két drót, ilyenkor valamilyen változás van ott a környezethez képest. Érzékenyebb emberek, vagy hosszabb gyakorlás után a kevésbé érzékenyek is meg tudják mondani, hogy vajon mit jelez a drót. Az eddigi felmérések szerint az embereknek mintegy fele képes használni a „varázsvesszőt”, és legalábbis néhány méteres mélységben meg tudják mondani, hogy van-e valami a föld alatt. Természetesen nagyon hosszú ideig mindenféle mítoszok vették körül a jelenséget, és komolyan úgy gondolták, hogy magáA kis áramerősséggel dolgozó elektronikus eszközök gyakran „megbolondulnak” idegesebb emberek közelében ban a vesszőben van a „varázserő”, és nem az emberben. A mérések, a pontosabb megfigyelések azonban egyértelműen eloszlatták ezt a feltevést. Az igazság az, hogy az ember jelez, és a drót vagy pálca vagy inga csak pusztán kijelzőként működik, és ezért teljesen mindegy, hogy miből készül. A mérések egyértelműen kimutatták, hogy az emberek izomtónusa megváltozik a vízerek, elektromos vezetékek stb. fölött, és az izomtónus megváltozása a kar kismértékű elfordulásával jár együtt, és ezt a mozgást az L alakú pálca nagymértékben fölnagyítja, láthatóvá teszi. Pusztán annyi történik tehát, hogy az emberi szervezet valamilyen módon reagál a külső környezet megváltozására, és ezt a pálcák segítségével mi észleljük. Nemcsak egy hatás válthatja ki ezt a reakciót, vannak, akik elektromos terek változására érzékenyek, vannak, akik csak mágneses terek változására érzékenyek, de vannak, akik így megérzik a radioaktív sugárzás megjelenését vagy erős nagy- frekvenciás sugárzás megjelenését is. Nem biztos, hogy itt azonban véget ér a fölsorolás, lehet, hogy még más dolgokra is érzékenyek vagyunk, csak ezeknek a mérése, föltárása nem történt meg még teljesen. Ezekben a zónákban másként viselkednek az élőlények, mint a megszokott esetekben. A zónák jelenlétében néhány növény rosszabbul fejlődik, mások jobban. A zónákat például kerüli a kutya, de szereti a macska. Általános azonban, hogy a zónákra érzékeny emberek meßsinylik, ha hosszabb ideig tartózkodnak egy ilyen zónában, különösen, hogyha a zónák kereszteződésében alszanak és dolgoznak is. Mint sok mindenben, természetesen itt is jelentős különbségek fordulnak elő ember és ember között. Nagy ritkán előfordul, hogy valaki egyáltalán nem érzékeny a legkisebb mértékben sem a zónákra, és semmiféle módon nem tudja ezeket kimutatni. Az embereknek körülbelül a fele csak igen kis mértékben érzékeny a zónákra, és ha ők kezdik használni ezt a vesszőt, az eredmények mindig ellentmondásosak, esetlegesek lesznek. Az emberek másik felénél elég jól látszik a vessző működése, és egy kis töredék esetén pedig rendkívül pontosan, biztonságosan használható ez a módszer, ezek az emberek az átlagosnál sokkal érzékenyebbek. (Folytatjuk) Egely György