Heves Megyei Hírlap, 1990. szeptember (1. évfolyam, 128-152. szám)

1990-09-13 / 138. szám

1990. szeptember 13., csütörtök Hírlap 3. Kamatozó barátság Gyöngyösi iparoskapcsolatok — franciákkal „Mocorognak” a Gyöngyös és Vidéke Ipartestület tagjai. Érzik, tudják, hogy a területi, hazai igé­nyek kielégítésénél többre is ké­pesek. Mindenféle nagyképűség nélkül próbálkoznak hát a „világgal” is kapcsolatot teremteni. Ha már van faxuk — gondolják —, miért ne üzennének vele például Olaszországba, az NSZK-ba, vagy akár a távolabbi Kanadába, Malajziába, Tajvanra is..? S hogyan hagynák a magánjel­legű ismeretséget is a puszta láto­gatások, kirándulások szintjén megrekedni?! Ám beszéljen erről többet Matus Miklós kisiparos, a szer­vezet titkára: — Jelentkezéseink nagy ré­széből sajnos nem lett üzenetvál­tás. Megkeresett partnereink jó­szerével válaszra sem méltattak bennünket. így kapaszkodtunk jobban is abba a szálba, amely az egyik tagtársunk, Szalai Tibor édesapját valamelyest a francia Lyon mellé fűzte. Egyszóval megragadtuk ezt a levelezésre, kölcsönös látogatásra épült csa­ládi barátságot, hogy más mó­don is kamatoztassuk. Nos, a kedves família készségesen vál­lalkozott a közvetítésre, és jó szó­szólónak bizonyult. Gyorsan ösz- szehozott bennünket az említett külföldiek miénkhez hasonló testületével, amely az érdeklődé­sét mindjárt úgy is kimutatta, hogy képviselőnket meghívta az éppen soron következő konfe­renciájukra. Méghozzá úgy, hogy nekünk ne kerüljön semmi­be. Mondjam-e? Kaptunk az al­kalmon! A kollégánk — aki egyébként perfekt a vendéglátók nyelvében — gyorsan kiutazott. Természetesen konkrét megbí­zásunkkal. Egyrészt, hogy be­mutasson bennünket, tájékoz­tassa a franciákat arról, amire ké­pesek vagyunk, amihez kedvünk lenne, másrészt pedig a váro­sunkkal való együttműködés le­hetőségeiről is szóljon. Említse a közelgő világkiállítást is, hiszen talán a lyoniak számára sem le­het közömbös... Szalai úr elő­adását — mint utóbb közölte ve­lünk — meglehetősen élénk figyelem kísérte, s ezt a külföldiek igen rö­vid időn belül küldött háromtagú delegációja csak megerősítette. Újdonsült barátaink nemcsak egyszerű eszmecserét folytattak velünk Gyöngyösön, hanem mű­helyeket is felkerestek. Igen ko­molyan vették utazásukat. Lép- ten-nyomon annak adták a tanú­jelét, hogy dolgozni jöttek. Tár­gyalásainkon aztán közölték is, hogy elképzelhetőnek találnák például a női bérmunkát egyelő­re 50 — 100 ezer blúz elkészíté­sére, lakatos-, szerkezetipari műhelyeink építők állványzatai­nak tartóoszlopait gyárthatnák harmadik országban történő ér­tékesítésre is, szívesen rendelné­nek tőlünk irodai fémbútorokat, fürdőszoba-felszereléseket. Csak küldjünk részletes katalógust, árajánlatot mielőbb!- S küldtek? — Megbízottunk nemrég jött vissza második útjáról, amelyen már a kért ajánlattal vett részt. A blúzok és a támoszlopok szállítá­sa már bizonyosnak látszik, a többi ügy még függőben van. Ám reméljük, hogy a bizalom ezekben is nagyobb lesz irán­tunk, ha jobban megismerjük egymást. Ezért most a barátság erősítésén fáradozunk. Szeptem­ber második felében már népe­sebb társaságot, harmincnál több franciát várunk, s látogatá­sukat szintén még az ősszel — meghívóink költségére — hason­ló számú gyöngyösi és környék­beli ember vizitje követi. Hang­súlyoznom sem kell, hogy na­gyon örülnénk, ha megszokott tevékenységünket az említett módon is szélesíthetnénk, fej­leszthetnénk. Tudjuk, hogy kül­földi együttműködésünk, terve­zett exportunk a legjobb szán­dék, akarat, igyekezet mellett is csak „filléreket” hozhat a nemzetgazdaságnak, de az or­szág mai nehéz, szorongatott helyzetében azért talán ez sem jelentéktelen. Semmiképpen nem elhanyagolható. Legalább valami keveset feltétlenül segít­het. Ha pedig így lesz, már min­ket igazol az élet: jól lépett, he­lyes utat jár megújult kisiparos­ságunk, új ipartestületünk. (gyóni) Koncesszió a magyar szénhidrogénkészlet kutatására ? A bányászati törvény és a koncessziós törvény várhatóan a jövő év ele­jén kerül az Országgyű­lés napirendjére, s ez­után Magyarország nemzetközi versenytár­gyalást ír majd ki a szén­hidrogénkincs kutatásá­ra és termelésére. Az Országos Kőolaj- és Gázipari Tröszt szinte valamennyi nagy ameri­kai céggel (többek kö­zött az Occidental Pet­róleummal, az Amoco- val, a Mobillal, az Ex- xonnal) folyamatos kapcsolatban van, ugyanis rendkívül nagy az érdeklődés a magyar olaj- és gázkészlettel kapcsolatos koncessziós jogok megszerzése iránt. Felmérések szerint a Magyarország területe alatt lévő szénhidrogén 70 százalékát tárták fel eddig (a tévedés lehető­sége plusz-mínusz 10 százalék), s a még nem „megkutatott” mennyi­ség értéke 15 milliárd dollárra tehető. Ez már elég jelentős tétel ahhoz, hogy felkeltse a nyugati cégek érdeklődését. A bűn labirintusában? A pillanat nem egészen hétköznapi. A riadt te­kintetű fiatalember pislog a széken, csuklóit bilincs szorítja. Az egyetlen ember, akit még nem ismer a szobában tartózkodók közül, hideg kólával kínálja. A helyszín az egyik egri üzlet igazgatói irodája. Az ifjú méltán lepődik meg a fogadtatáson: őt ugyanis bizonyítási kísérletre hozták ide (meg még aznap vagy nyolc kereskedelmi egységbe a megyeszékhe­lyen). Lopott. Mindenhonnan. Ebből a boltból pél­dául sonkát, csokoládét, kenyeret. Éhesek voltunk — magyarázza... Ezek után kénytelen gondolkodóba esni az em­ber. Eszébe juthat mondjuk az is, hogy becsületes polgár munkával igyekszik előteremteni az élelem­re, a ruhára valót. De felmerül az is, mit tehetnek azok, akik akaratuk, legjobb szándékuk ellenére sem kapnak állást?! Azok, akiknek kevéske nyug­dijuk, alacsony fizetésük — nem tudván vetekedni a most már szinte naponta emelkedő árakkal — a hó­nap közepére rendre elfogy?! No és hová fordulja­nak azok, akik tartós betegségben szenvednek, s nem nélkülözhetik a mind többe kerülő gyógysze­reket?! Nem, szó sincs arról, hogy az egyedüli kiút vala­milyen — a jogszabályoknak, a társadalmi megíté­lésnek ellenszegülő — cselekedet lehet! A tények azonban bizonyos fajta általánossá válható kény­szerre engednek következtetni. A bűnüldözésben és -megelőzésben érdekelt ha­tóságok vezetői országosan is meglehetősen sötét képet festettek nemrégi beszámolóikban. Terüle­tünkön sem különb a helyzet. Az adatok sorolása helyett elég legyen ennyi: az év első hét hónapjában annyival több bűntény történt egész Hevesben, mint amennyiről tudomást szereztek és amennyit nyo­moztak 1989 teljes esztendejében Egerben és körze­tében! Ez pedig csaknem a fél megye. Naponta öt- ven-hatvan — személyi és közösségi — vagyont ká­rosító támadás miatt tesznek feljelentést. Nőtt az emberi életet veszélyeztető esetek száma. Felerősö­dött a szervezett bűnelkövetesi forma. Jellemző: csak az Egri Rendőrkapitányságon az augusztus 20-i ünnepek három napja során 43 bűncselek­ményt regisztráltak, harminc volt vagyon elleni, kettő rablás... Joggal vetődik fel a kérdés: meddig még? Megál­lítható-e a bűnözési hullám egekbe törése? Meg kell mondani, a köznapi emberek mindin­kább pesszimisták. Főleg, amikor arról hallunk, hogy a szigorított őrizetből kiengedettek, majd az amnesztiában részesültek közül elég sokan estek is­mét bűnbe. Amikor azt tapasztaljuk, hogy akár fát is vághatnának a rendőr hátán az őt szidalmazok, a köz javait gátlástalanul rongálok, a hatósági közeg birka módjára tűri. Igaz, kénytelen sokszor, nehogy pellengérre állítsák. (Ismert ennek másik oldala is: a rend őre elveszíti türelmét, s úgy intézkedik, ahogy azt éppen tiltja neki a szabályzat...) S amikor olyan adat kerül elénk, hogy a megyeszékhelyen és körzetében — a létszámhiány miatt — csak nagy erőfeszítések mellett tudják ellátni a járőrszolgála­tot a közterületeken. Arról már nem is beszélve, hogy alkalomadtán például több százezer kilomé­tert futott Ladáknak kell(ene) felvenniük a versenyt nyugati autókkal. Lefaragtak a helyi költségvetés­ből, nincs elég pénz korszerűbb technikára. Mind­ehhez társul az az elteijedt nézet, miszerint a ható­ságok a pártállam meghosszabbított karjai voltak, és korántsem a nép javára tették a dolgukat. Illene megkérdezni persze erről az éjszakákat a bűncse­lekmények felderítésére áldozó nyomozókat, járő­röket is... Elég továbbá, ha a maffia módszereihez hasonla­tos siófoki portásgyilkosságra gondolunk, vagy ar­ra a szertefutó — remélhetően csak — rémhírre, hogy hazánkban is megkezdődött a lánykereskede­lem. Máris méltán mondhatjuk: aggasztónak tűnik a helyzet! Kezdeti lépések természetesen történtek már. Emlékezzünk csak a lakótelepeken, községekben létrehozott állampolgári önvédelmi csoportokra, vagy arra a káli kezdeményezésre, amellyel cigá­nyok saját maguk közül akarják kiszűrni a bűnöző elemeket. Hevesen külön fórumot rendeztek ha­sonló témakörben. A belügyminiszter a közrend fenntartóinak béremelését szorgalmazza, s a mo­dern, valóban európai típusú rendőrség megterem­tését. Sok azonban egyelőre a hátráltató tényező. Leg­inkább a megfelelő jogszabályok mielőbbi megal­kotására lenne szükség a jogállamiságba illeszkedő bűnüldözés és igazságszolgáltatás kialakításához. Rendezni kellene végre ez utóbbi államhatalmi ág körülményeit! A többször beharangozott átszerve­zés konkrét módját sem ártana most már pontosíta­ni. A késlekedés csak az általános bizonytalanság fokozódásához, ugyanakkor pedig a személyünk­kel és javainkkal szembeni jogsértések soha nem ta­pasztalt mérvű szaporodásához vezet. Bizonyára senki sem kíván — akár a megtévedés­be, akár a tehetetlenségbe kényszerítettség miatt — áldozat lenni a bűn labirintusában. (Sz. Z.) A Választási Iroda kérése A Belügyminisztérium Vá­lasztási Irodája az MTI-hez eljut­tatott közleményében kéri: mindazok a pártok, amelyek nemcsak egy megyében, illetve nemcsak egy fővárosi kerületben állítanak — akár másokkal is kö­zös — jelölteket az önkormány­zati posztokra, nevüket és annak hivatalos rövidítését haladékta­lanul közöljék az irodával. (Kö­zösjelölés esetén csak bíróság ál­tal bejegyzett közös nevet lehet megjelölni.) A listás szavazólapon, illetve a polgármester-választás szavazó­lapján a jelöltállító szervezet jel­vényének fekete-fehér lenyoma­ta is szerepel majd. A Választási Iroda ezért azt is kéri, hogy a jel­vények 5x5 cm-es hiteles lenyo­matát is juttassák el hozzá. Cí­mük: 1903 Budapest Pf. 314/19. Telefax: 118-2530. (MTI) Párthírek Szarvas Béla országgyűlési képviselő értesíti választókerüle­tének polgárait, hogy képviselői irodája a Magyar Demokrata Fórum egri, Sándor Imre u. 6. szám alatti székházában műkö­dik, ahol jogász megbízottja na­ponta 10 és 13 óra között tanács­adással áll a lakosság rendelke­zésére. A képviselő pénteki na­pokon 15 és 18 óra között szemé­lyesen várja az érdeklődőket. * A gyöngyösoroszi művelődési házban a helyi kisgazdapárt és az MDF-szervezet találkozót szer­vez Tollas Tiborral, a Nemzetőr című lap főszerkesztőjével. A beszélgetésre szeptember 16-án, 16 órakor kerül sor. Állítólag demokrácia? „ Végtelen felháborodással tölt el bennünket, hogy munkahe­lyünkön a közelmúltban semmiféle változás nem tapasztalható, an­nak ellenére, hogy állítólag demokrácia van Magyarországon. Ugyanis mi a demokráciát úgy tudjuk elképzelni, hogy nemcsak a ve­zetőknek, hanem a dolgozóknak is vannak jogai. Itt nálunk, ha valaki kinyitja a száját, azt éri el vele, hogy nagyon könnyen kikerülhet az ut­cára.”— így kezdődik a levél, amelyet egy kistelepülés szövetkezeté­nek dolgozói küldtek nekem. Legalábbis úgy gondolom, mert aláírás helyett rejtélyes többes számba burkolóztak. Az is lehet, hogy csak egyetlen sértett, jogosan vagy jogtalanul felháborodott dolgozd raga­dott tollat. Mindenesetre a következőkben felsorakoztatott érvei és esetleírásai arról igyekeznek meggyőzni: a levél valódi, létező indula­tokat és ellentmondásokat takar. Ha még a „szocializmust építenénk”, hivatalból, bizakodván az emberarcú demokráciában, esetleg továbbíthatnám a — neveket is tartalmazó bejelentést — a népi ellenőrzésnek. Amelyről azonban úgyszintén sok minden kiderült az utóbbi időben. Esetleg dörgedel­mes cikket kanyaríthatnék a névtelen levélírók, írogatok ellen, erköl­csi magaslatról ostorozván az ilyen nyámnyila, önmagukat, konflik­tusaikat vállalni nem tudó, opportunista, miegymás... embereket. Nem teszem. No, hát most mi legyen? Menjek riportot készíteni a basáskodó, a vállalati vagyont sajátjaként kezelő főkönyvelőnő ellen? Akinek fi­acskája — mint írva vagyon — nem tud elszámolni a szerződéses üz­lettel, s még csak haja szála sem görbül meg. Mire a riportot megír­nám, lehet, hogy gyökerest megváltozna az alaphelyzet. Hiszen a pri­vatizáció küszöbén állunk. (Az már a Parlamenten múlik, hogy lép­hetünk-e beljebb.) Na és, mi van akkor, ha a basáskodó főnöknőből — anyagi ereje révén, mert már eddig sikerült magát megszednie — egy-két hónap múltán vállalkozó vállalatvezető lesz? S ugye látszóla­gosan emberellenes intézkedéseit már nem a szocialista magatartás­sal ellenes, antidemokratikus vezetési stílusnak fogják nevezni, ha­nem... Hogy a levélben írottaknál maradjak: pazar ajándékozásai a vállalati költségvetés számlájára — a továbbiakban üzleti megfonto­lásból eredő reklámfogások lesznek. S aki a továbbiakban ki meri nyitni a száját a beosztottak közül, hát istenem, legfeljebb tényleg az utcára kerül. (Akad majd jelentkező bőven, hisz egyre szaporodnak a munkanélküliek.) Hát, ez van. Mélyen sajnálom önöket, kedves levélírók. Az állítólagos de­mokrácia tényleg kemény dolog. Azért szerintem nincs minden el­veszve. Merthogy ezzel az elkeseredéssel és indulattal, mellyel ne­künk — a most már hál istennek nem mindenható sajtónak — megír­ták (ha tényleg többen írták az esetet), mondom, ezzel az erővel, s még ennél sokkal többel, együttesen álljanak oda a basáskodó főnök­nő elé, és szembesítsék vele saját érdekeiket. A jövőben ezt úgy fogják majd hívni, hogy szakszervezet. (Volt ilyen eddig is, de azt csak úgy hívták.) Ezt nem magamtól találtam ki, állítólag jól működik ez a pol­gári demokráciákban. Esetleg — ha vádjaik tényleg megalapozottak — jelentsék fel az adóhatóságnál. Próba — szerencse... Állítólag demokrácia? Nem olyan rózsaszín, mint a politikai pártok kampányszólamaiban. S most már egyre világosabb: a de­mokráciát nem adják, hanem teszik... Jámbor Ildikó Ahogy' az élet más területein, az egészségügyben is sok a bizonytalanság. Mit jelenthet a rendszervál­tás, milyen következményei lehetnek ezen a területen? Nem könnyű ez a kérdés, mert itt a szó szoros értelmében életbevágó. Betegek egészsége, élete múlik egy egészségügyi intézmény hatékonyságán. A Markhót Ferenc Megyei Kórház és Rendelőintézet meghatározó jellegű e téren térségünkben. Az alábbi vitairatot azért adjuk közre, hogy az érvek és ellenérvek a nyilvánosság előtt szembesüljenek. Várjuk a további hozzászólásokat. Kiből legyen orvos-igazgató? Vannak, akik vizet is isznak, nemcsak prédikálják A népjóléti miniszter és a bel­ügyminiszter együttes rendeletet hozott augusztus 21-én, amely a kórházak vezetésének új formá­ját írja elő. Ennek értelmében a kórházak élére három főből álló testület kerül, amelynek elnöke az orvos-igazgató, két tagja pe­dig a gazdasági igazgató és az ápolási igazgató. Az orvos-igaz­gatói szék megpályázására 30 napos időszakot engedélyez a rendelet. Ezt követően 15 nap alatt kell a pályázatokat elbírálni. A pályázókat véleményezi, mi­nősíti a Magyar Orvosi Kamara illetékes szerve. Az orvos-igaz­gató kinevezéséhez a kórház fő­orvosaiból álló, szakorvosokkal kibővített tanács egyetértése szükséges. A megyei kórház orvosait és egyéb alkalmazottait élénken foglalkoztatja a vezetők kivá­lasztásának új módja. Az elmúlt 25 évben az intézet élén 5 igazga­tó és hasonló számú pártvezető követte egymást. Az igazgatók kinevezésében a hírhedt hármas követelményből a politikai meg­bízhatóság jutott döntő szerep­hez. A legutóbbi évekig kizáró­lag „fölülről” történt a kiválasz­tás, az orvosi kar véleményének megkérdezése vagy figyelembe­vétele nélkül. Most azonban a le­endő beosztottak is szóhoz jut­nak. Bizalmat megvonni vagy bi­zalmat szavazni — ez olyan új le­hetőség, egyszersmind felelős­ség, amely megmozgatja az or­vosi kart. Gondolatok, vélemé­nyek cserélnek gazdát, kérdések vetődnek fel. Érdemes néhányat csokorba szedni. 1. Milyen stílus jellemezte a megyei kórház vezetését az el­múlt 20 — 30 évben? Ugyanolyan, mint a legtöbb intézetét. A bolsevista rendszer élcsapatát számos kolléga képvi­selte nálunk is. Azonban nem volna helyes sommásan megítél­ni ezeket az embereket. Többen igyekeztek tartózkodni attól, hogy másoknak ártsanak. Sőt, nemegyszer tapasztalhattuk jó­indulatú és segítőkész megnyil­vánulásaikat. Néhányuk arra kellett, hogy tagságával némi hi­telt kölcsönözzön az élcsapat­nak. Cserébe elfogadta a kisebb- nagyobb kedvezményeket, elő­nyöket, és megkülönböztetett védettséget élvezett. (Bár köny- nyen meglehet, hogy nem is volt ez valójában felhőtlen élvezet.) Másoknak viszont szemernyi lel­kiismereti aggályt sem okozott a rezsim módszereinek elfogadása és gátlástalan alkalmazása. 2. Hogyan viselkednek a volt funkcionáriusok most? Némelyükben az őszinte belá­tás szikrája sem fedezhető fel. Képtelenek félreállni, csendben beilleszkedni az átlagpolgárok sorába. Magyarázzák a bizonyít­ványukat, megkísérlik a hibáikat eltussolni vagy erényként feltün­tetni, olykor az áldozat szerepét öltik magukra. Hangadó pozíci­ójukat új szervezeti formákba próbálják átmenteni, szemreb­benés nélkül hazudtolva meg ko­rábbi önmagukat, elképesztő le­leményességgel és „rugalmas­sággal” találnak új szólamokat. Nem veszik észre vagy nem akar­ják észrevenni, hogy ma már a kollégák megengedhetik ma­guknak bárki hamisan csengő ki­nyilatkoztatásának, önvallomá­sának vagy fogadkozásainak el­utasítását. 3. Ki tekinthető erkölcsileg al­kalmasnak arra, hogy a kórház vezetője legyen? Ritka kivétel, ha akad a régi vezetők között alkalmas. Már csak azért is így van ez, mert ki vannak téve régi kapcsolatrend­szerük befolyásának. Úgy hírlik, van néhány önjelölt, akiket nem zavar az a körülmény, hogy a le- vitézlett rendszer elkötelezettjei voltak. Ők két csoport valame­lyikébe tartoznak. Az egyikben azok vannak, akik azt vallják, be­léptek ugyan a pártba különböző okokból, de annak elveivel és módszereivel nem azonosultak. Magyarán, beismerik, hogy vizet prédikáltak és bort ittak. Jobban mondva, lelkűk mélyén elítélték a borivást, mégis beálltak bori­vónak. Hát ez, ugyebár, nem túl karakán magatartás. Ugyan mi okunk volna feltéte­lezni, hogy ezek most majd meg­változnak?! De nem jó nekünk a másik csoport sem. Ők dacosan és sértődötten vallják, hogy meg- győződéses, hithű kommunisták voltak (netán ma is azok), ámde csalódottan kellett tapasztalni­uk, hogy tévedtek. Naivak vol­tak, sokáig nem vették észre, hogy becsapják őket. Jó, tévedni emberi dolog. Ezért elmarasztal­ni őket nem volna helyes. De kérdem én, miért pont őket vá­lasztanánk megint vezetőnek?! Adjuk meg az esélyt arra, hogy újból tévedjenek? Hát nem ígé­retesebb nekünk az, aki még nem tévedett? Aki észreveszi, ha be­csapják. Aki nem asszisztál az ér­tékeink elprédálásához. Úgy vé­lem, azok nem tévedtek, akik a fenyegetettség és kényszerű hall­gatás időszakában sem adták fel tisztes meggyőződésüket és hite­lüket, gyakran súlyos hátrányok ellenére sem. És az sem baj, ha nem verték és nem verik a mellü­ket. Inkább a gerincükkel törőd­nek. Jó okunk van feltételezni, hogy ők ezután sem változnak meg, ítélőképességük megbízha­tó marad. 4. Elégséges-e a hiteles sze­mélyiség ahhoz, hogy valaki jó vezető legyen? Nyilván nem elégséges, de fel­tétlenül szükséges. Az új veze­tőknek nem lesz könnyű dolguk, ha azt becsületesen és követke­zetesen akaiják végezni. Mivel nem kevés kollégát ismerek, aki ha vizet prédikált, eddig még mindig vizet is ivott, bizonyára akad közöttük olyan, akiben az erkölcsi tőke mellé megvan a kellő adottság is ahhoz, hogy eredményes vezetővé váljék. Dr. Bagi István

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom