Heves Megyei Hírlap, 1990. szeptember (1. évfolyam, 128-152. szám)

1990-09-08 / 134. szám

1990. szeptember 8., szombat Hírlap 5 ,yVz egyház tevékenységére számít a magyar társadalom” A Katolikus Püspöki Kar elnöke: dr. Seregély István egri érsek (Fotó: Perl Márton) Megtalálni az utat a boldoguláshoz Szeptember 3-án a Magyar Püspöki Kar konferenciája el­nökévé választotta dr. Seregély István egri érseket. Évszázados hagyomány szakadt meg ezzel, ^fdig a mindenkori esztergomi érsek töltötte be ezt a tisztséget. Még ezen a napon a püspöki kar az új elnök vezetésével találko­zott Antall József miniszterel­nökkel, s a kormány több tagjá­val. Dr. Seregély Istvántól, új megbízatásáról érdeklődtünk, s arról, hogy milyen eredménnyel zárult a kormány képviselőivel való tárgyalás. „A püspökök választása rám esett” — Tisztelt érsek úr! A közvé­lemény még nem ismeri ezeket a fogalmakat, amelyeket az ön megválasztásával kapcsolatban hallott. De talán még a hívők szá­mára is újdonságként hat ez a mostani váltás. Ezért először ar­ra kérjük, hogy tájékoztassa ol­vasóinkat arról, hogy mit is jelent megbízatása! — Magyarországon nem új dolog a püspökkari konferencia, hiszen már a múlt században lé­tezett. Ez egy olyan konzultatív, rendszeres találkozója a magyar- országi katolikus püspököknek, amelyet a mindenkori esztergo­mi érsek, az ország prímása hí­vott össze. Önálló jogi egységgé a II. Vatikáni Zsinat szándékai szerint lett, alapjait és törvényeit .pedig az 1984-ben életbe lépett egyházi törvénykönyv szabá­lyozza. Ennek értelmében min­den püspöki karnak saját statú­tumot, alapszabályt kell készíte­nie, s ennek jóváhagyása után működése ehhez van kötve. Ma­gyarországon az ismert okok mi­att mind ez ideig nem került sor erre a jóváhagyásra. Most azon­ban módunk van rá, hogy az újonnan elkészült statútum alap­ján a Magyar Püspöki Kar is — a világ valamennyi püspöki kará­hoz hasonlóan — betöltse szere­pét, és folytassa munkáját. Az el­múlt esztendő folyamán elkészí­tettük a statútum szövegét, meg­felelő nyelvre lefordítottuk, és jóváhagyásra kiküldtük Rómá­ba. Az előírások szerint a Ma­gyar Püspöki Kar öt évre választ elnököt, aki a találkozók alkal­mával vezeti a konferenciát, és az ott hozott határozatok gyakor­latra váltásáról gondoskodik, s természetszerűleg tartja a kap­csolatot az Apostoli Szentszék­kel és más külföldi püspöki ka­rokkal. — A szeptember 3-án meg­tartott püspökkari konferencia a jóváhagyott statútum alapján megválasztotta az elnököt. Ezzel gyakorlatilag megszűnt az a pri­vilégium, a hosszú évtizedek, év­századok során érvényben lévő gyakorlat, hogy a magyar prí­más, Esztergom érseke egyben az elnök is. Ez természetesen előfordulhat a jövőben, ha őt vá­lasztják meg, most azonban a püspökök választása reám esett. így énnekem kellett vállalnom ezt a számomra eddig ismeretlen, és majd most jobban megisme­rendőfeladatot. Teljesítve mind­azt a tennivalót, programot, fel­adatot, amelyet a püspökkari konferencia alaptörvénye az el­nökre bíz. Újabb, a történelmi fehér fol­tokat eltüntető kiadvány került a Téka könyvesboltjaiba: Hrus­csov magnetofonszalagokra dik­tált, s a KGB elől sikeresen elrej­tett memoárját jelentette meg a Leopárd Kiadó. A Hruscsov em­lékezik; Szemben a zsarnokkal című kötetet — amely a júliusban alakult cég debütáló kiadványa Az akut kérdések a kormány asztalán — A híradások szerint egy másik, kiemelkedően fontos ese­ményre is sor került szeptember 3-án. A miniszterelnök fogadta önöket, s tárgyaltak egy sor kér­désről. Milyen eredménnyel? — Régóta esedékes volt ez a találkozó. Részben a nyár vi­szontagságai, részben pedig a kormány útkeresése és a minisz­terek elfoglaltsága miatt vált csak most lehetővé, hogy a mi­niszterelnök fogadja a Magyar Püspöki Kar tagjait. Találkozni kívánt velünk a Parlament már számunkra más időkből is ismert 64-es termében. A találkozón természetesen a miniszterelnök volt a házigazda, de jelen volt kormányának több tagja is, így a művelődési és közoktatási mi­niszter, az igazságügy-miniszter, a belügyminiszter, a pénzügymi­niszter és a népjóléti miniszter. A Magyar Püspöki Karból min­denki jelen volt a székesfehérvári püspök kivételével, aki egészségi állapotára való tekintettel már a konferencián sem tudott részt venni. A találkozó a legjobb lég­körben zajlotffa felmerülő prob­lémákban szinte a megoldás ke­resésének teljesen azonos útjáról győződhettünk meg. — A híradások arról számol­tak be, hogy önök egy négy pont­ból álló állásfoglalást nyújtottak át a miniszterelnöknek. Mit tar­talmazott ez? — Kérem, minket a miniszter- elnök meghívott: mi egy udvari­assági látogatásra számítottunk. Tudtuk azt, hogy a parlamenti időszak alatt megannyi elfoglalt­sága van. Ezért hosszabb tárgya­lásra nem gondoltunk. Ennek el­lenére másfél órán keresztül mó­dunk volt kölcsönösen megis­merni egymás véleményét. En­nek során került szóba, hogy a — szerdán mutatták be a sajtó képviselőinek. Nyikita Szergejevics Hruscsov leváltása után, 1964-ben kezdte szalagra mondani visszaemléke­zéseit, amelyeknek 1925-től 1953-ig, Sztálin haláláig teijedő részét bocsátotta a Leopárd Ki­adó rendelkezésére fia, Szergej Nyikitics Hruscsov. A memoár­ban Hruscsov izgalmas képet fest délelőtti püspökkari konferenci­án nagyon gyorsan összeállítot­tuk az akut kérdésekkel kapcso­latos észrevételeinket. Az ezzel kapcsolatos állásfoglalást való­ban átadtam a miniszterelnök­nek. De az idő megengedte, hogy erről szóban is beszéljünk. — Ezek megoldatlan problé­mák? — Fogalmazzunk úgy: megol­dás alatt álló kérdések... — Ezek szerint lesz arra mód, hogy kedvező változások történ­jenek? — Minden valószínűség sze­rint. Kéréseink között első he­lyen az szerepelt, hogy minden egyházi üggyel kapcsolatban időben kérünk tájékoztatást a kormány, illetve a Parlament ré­széről, hogy a magunk állásfog­lalását meg tudjuk fogalmazni. Ne a sajtóból értesüljünk az egy­házi ügyek tárgyalásáról, főleg a velünk kapcsolatos döntésekről. Ez az általános kérdésünk magá­tól értetődő, hogy elfogadásra talált a miniszterelnök és kormá­nya részéről. A jövőben ki fog alakulni egy eddig még nem járt úton a kapcsolattartás lehetősé­ge. Második kérdés a hitoktatás ügye. Ebben a Magyar Püspöki Kar változatlanul tartja magát a püspöki szinten és a miniszter ál­lamtitkárai által folytatott meg­beszélések során létrejött közös nyilatkozathoz. Ehhez ragasz­kodva továbbra is fakultatív tárgynak tekintjük, s tekinti a kormány is a hittant, amelynek helye van az iskolában. A helyi körülményekhez igazodva kap­csolódik az órarendhez, mint a többi fakultatív tantárgy. A hit­oktató ennek a helyzetnek meg­felelően lesz tagja az iskola tan­testületének, ha nem is úgy, mint egy ott főállásban lévő pedagó­gus. Szeretnénk, ha a hittanbeí- ratások még a kezdő stádiumban Sztálin személyi kultuszáról, a tehetséges politikus jellemének félelmetes torzulásaként kibon­takozó gátlástalan, véreskezű zsarnokról. A könyvben kirajzo­lódnak a Kirov-gyilkosság valódi motívumai, a Molotov — Rib- bentrop paktum, majd a II. világ­háború kitörésének eddig isme­retlen részletei, Sztálin utolsó évei. továbbra is lehetővé váljanak, s hogy az év folyamán is csatlakoz­ni lehessen, vagy ha valaki nem akar részt venni, kimaradhasson. — A harmadik a vagyoni kér­dés. Az egyház tevékenységére számít a magyar társadalom, el­sősorban annak az erkölcsi alap­nak a megteremtésében, amely nélkül minden gazdasági, társa­dalmi, politikai és kulturális te­vékenység bizonytalan. Csak a tetteiért felelősséget vállaló, val­lott elveit életével alátámasztó ál­lampolgárokra lehet építeni egyéni sorsot, családot és jövőt. Ennek megfelelően az egyház, amelynek minden eszköze gya­korlatilag elveszett, csak akkor tud ebbe a munkába hatékonyan bekapcsolódni, ha szükséges anyagi feltételeit — legalább mi­nimálisan — meg tudja teremte­ni. Ehhez kellenek azok az épü­letek, amelyek eddig is tulajdo­nunkban maradtak, de mások használták azokat: immár a mi használatunkba kell, hogy át­menjenek. Ezenkívül számítunk arra, hogy az olyan épületek, amelyek ugyan államosítva let­tek, de jelenleg egyházi haszná­latban vannak, a tulajdonunkba kerüljenek. Az olyan épületek pedig, amelyek államosítottak, de az egyház gyakorlati működé­séhez szükségesek, használatba vehetők legyenek. És természet­szerűleg — ez az első és legfonto­sabb — az egyház tulajdonát ké­pező államosított ingatlanok és középületek lehetőleg eladha­tatlanná váljanak. Tehát egy rep­rivatizációs stopot kértünk. Hazai és külföldi feladatok — Ezek alapján fogalmazha­tunk úgy, hogy az ön megválasz­tása, s a kormánnyal való tárgya­lás után kimozdulhatnak a holt­pontról ezek a kérdések? — A kettő teljesen független egymástól. Az egyik egy egyházi, a másik egy kormányzati ese­mény volt. Hogy ez éppen egy napra esett, azt véletlennek lehet tekinteni. Természetesen mi eb­ben a Gondviselés intézkedését látjuk. Számítunk rá, hogy a kez­deti nehézségek után a negyven éven át a politikai életből kizárt magyar társadalom a saját jövő­jének építéséhez megtalálja a megfelelő utat. — Nyilvánvalóan megsoka­sodnak a következő években a feladatai. Mit jelent az ön, s mit az egyházmegye számára ez a megbízatás? — Az egyházmegye számára azt jelenti, hogy ritkábban leszek itthon, s kevesebbet tudok fog­lalkozni a helyi gondokkal. Te­kintettel arra, hogy a püspökök által ránk bízott országos felada­tok intézésében személyesen kell részt vennem, és arra időt, fárad­ságot fordítva, a megoldásért meg kell küzdenem. Ez hazai és külföldi tevékenységre egyaránt érvényes. — Ehhez sok szerencsét, erőt, egészséget kívánunk olvasóink nevében is, vagy hogy ideillően fogalmazzunk: a Gondviselés segítségét... — Én pedig azt kívánom, hogy a magyar társadalom, elin­dulva a megújulás útján, előbb- utóbb az egyesült Európa népei között megbecsült tag legyen. Gábor László A kötetet Gellért György for­dításában, 30 ezer példányban jelentette meg a Leopárd Kiadó. A továbbiakban egyébként évi hat-nyolc könyvet szándékoznak közzétenni. Terveik szerint még az idén kiadják Egon Krenz: Amikor a falak leomlanak és Bí­ró András: A hűség könyve című köteteit. Külsőre csinos, fiatalos, jól öl­tözött, de nem hivalkodó. Belső­re kedves, intelligens, közvetlen. Ilyen benyomást tett rám Szent- Györgyi Albert professzor özve­gye, amikor bujáki kiállításának megnyitóján találkoztunk. A protokolláris program lélegzet­vételnyi szünetében készségesen válaszolt kérdéseimre. Először magyarországi benyomásáról beszélt: — Most negyedszer va­gyok ennek a csodálatos ország­nak a vendége. Azért szeretek ide jönni, mert azt tapasztaltam, hogy az emberek mindenütt ba­rátságosak, vendégszeretőek, kulturáltak, és szívesen fogadják az idegeneket. — Pontosan milyen kapcsolat fűzte a professzor urat ehhez a kis nógrádi településhez? ' — A közeli Kiskér-pusztán volt családi birtokuk, ahol gyer­mekkorát töltötte. Sokszor és szívesen emlékezett életének erre a korszakára, saját bevallása sze­rint a legszebb éveit töltötte itt. — Úgy tudom, ön tanított St. Louis szegény negyedében, egy általános iskolában. Most is egy iskola érdekében fáradozik. Te­kinthetjük ezt a látogatást vala­miféle misszió folytatásának? — Azt hiszem, igen. Mindig nagyon fontosnak tartottam, hogy segítsem a gyerekek neve­lésének, oktatásának ügyét. Ugyanakkor férjemnek, Albert- nek az emlékét is szeretném őriz­ni, hogy tovább éljenek, és má­soknak is segíthessenek az ő ta­nításai. Elhunyt férjemnek meg­győződése volt, hogy a magyar oktatási rendszer jól működik, és ez az oka annak, hogy ez a kis or­szág olyan sok nagy „koponyát” adott a világnak. Számomra Al­bert volt a legnagyobb tanár, mégpedig olyan tanár, aki tanuló is volt haláláig. Rászakadt a szabadság a peda­gógusokra az idei tanévben. A régi, elavult tankönyvek helyett nem, vagy csak késve jelenik meg az új, így a tanár lelkiismeretére bízzák, hogy milyen ismereteket ad tovább diákjainak. Tavasszal a sajtóban és szakmai körökben is sok szó volt az úgynevezett nemzeti alaptantervről, mely meghatározza majd azt a normát, melyhez az oktatásnak igazodnia kell. Már szeptember van, és mégsem hallunk semmit e tan­tervről, annak vitájáról. Ám ez „csak” egy újabb momentum, mely növeli az iskolákban terjedő bizonytalanságot. — Gond is, lehetőség is, hogy magunk dönthetjük el milyen szellemben tanítunk — mondta Perge Imréné, az egri 2-es számú gyakorló általános iskola törté­nelemtanára, aki harmincnégy éve oktatja e tárgyat. — Sajnos, bármennyire is lelkiismeretes és törekvő is az ember, akkor sincs lehetősége, hogy megvásárolja a legújabb kutatások eredményei­ről beszámoló szakkönyveket, a magas létszámú osztályok, és a túlterheltségünk miatt pedig idő és energia sem igen marad erre. A szakfolyóiratok, mint például a Történelemtanítás című igen nagy késedelemmel jelenik meg, tavasszal jött meg például a tava­lyi utolsó szám. Az érettségizők számára kiadtak az elmúlt évben kis füzeteket, melyekből egy-egy korszakot ismerhettek meg váz­latosan bár, de a legmodernebb megközelítésben. Nos, mi, szak­tanárok szinte képtelenek vol­tunk ezekhez a kiadványokhoz hozzájutni, legfeljebb nagy utá­najárással és szerencsével sike­rült. — Milyen szakmai eligazítást kaptak erre a tanévre? — Szinte semmilyet. Az év eleji előkészítőn a megyei szakta­nácsadó azt mondta, hogy nin­— Az ön festményeiből is nyí­lott kiállítás az iskolában. Mon­dana valamit ezekről a művek­ről? — Magyarországon ez az egyetlen kiállításom, külföldön az USA-ban, az NSZK-ban és Finnországban találhatók képe­im. Ha valamilyen irányzathoz kellene sorolnom őket, azt mondhatnám, hogy legtöbbjük expresszionista jellegű. Festé­szetem legfontosabb feladatá­nak azt tartom, hogy képeim sza­bad gondolkodásra ösztönözzék az embereket, és kifejezzék az élet logikáját. — Ma nálunk semmiből sem maradhat ki a politika. Önnek mi a véleménye a nálunk végbe­ment változásokról? — Jómagam — amerikai ba­rátaimmal együtt — nagyon tisz­telem az embereket mindazért, amit az utóbbi években tettek, ahogy szabadságukért harcoltak. Mi Amerikában nagy érdeklő­déssel, reménykedve és izgatot­tan figyeljük az eseményeket. Én pedig mindig optimista voltam Magyarország távlati jövőjét ille­tően. Nagyon sajnálom, hogy Albert ezeket a változásokat már nem érhette meg, mert ez tette volna igazán boldoggá. Ő mindig a békéért dolgozott, és támogat­ta a tehetséges magyar embere­ket annak érdekében, hogy egy­szer valóban szabadon élvezhes­senek. — Világosan látom az önök problémáit és lehetőségét, de maguknak kell megtalálniuk a saját útjukat a boldoguláshoz. Hiszem, hogy ez önöknek sike­rülni fog. Ezúton szeretném megköszönni mindenkinek azt a kedves fogadtatást, amelyben részesítettek. csen központi útmutató, ne is váljon senki ilyenre, így nem is tekintették át a magyar és az egyetemes történet folyamatát, hogy tanácsokkal lássanak el. Valószínűleg a jövőben maga vá­lasztja majd meg a pedagógus, hogy melyik tankönyvből tanít­son, ehhez azonban mindegyiket ismerni kell, hogy felelősséggel dönthessünk. Leginkább az úgy­nevezett legújabb kor oktatása okoz fejtörést, a tudományos szocializmus, a NOSZF például. — Igen sok eseményt és sze­mélyiséget átértékeltek a közel­múltban, hogyan tud ezzel lépést tartani? Hogyan állítja például a tanítványai elé Kun Bélát? — Többféle állásfoglalást el­mondok, a régi szemléletet, ami­hez eddig igazodtunk, épp úgy is­mertetem, mint az újat, melyet a tévé, a rádió és az újságok közve­títenek. Hozzáteszem a magam álláspontját is, és az a célom, hogy a gyerekek kialakítsák a sa­ját véleményüket. Mindez persze nem könnyű, különösen ha arra gondolok, hogy egy általános is­kolás gyerek még nem rendel­kezhet szilárd ítélőképességgel. Eddig nem tehettük meg, hogy érzelmeink, személyes hatásunk, világnézeti elkötelezettségünk is szerepet játsszon abban, hogyan közvetítjük a história eseménye­it, most azonban tér nyílik erre. Hogyan tanítom Kun Bélát? Olyan személyiségnek, aki meg­győződése szerint kezdeménye­zett valamit. A jelenlegi feltárt történelmi tények még nem ad­nak kellő bizonyítékot arra, hogy elítéljük őt. Véleményem szerint sosem volt ilyen nehéz történe­lemtanárnak lenni, hiszen a nagy szabadsághoz nem járulnak olyan anyagi és szellemi lehető­ségek, melyek segítségével iga­zán élni tudnánk e szabadsággal. Pt. Hruscsov — Sztálinról Lénárd Tamás Történelem: tények nélkül? Hangulatjelentés a tanáriból

Next

/
Oldalképek
Tartalom