Heves Megyei Hírlap, 1990. szeptember (1. évfolyam, 128-152. szám)

1990-09-01 / 128. szám

1990. szeptember 1., szombat Hírlap-HÉTVÉGE 7. Újrakezdési kölcsönből Military Shop Hatvanban Nyugaton már mindennapi, nálunk még egy kicsit szokatlan, hogy valaki hadfelszereléseket áruljon, netán egy lakótelepi emeletes ház földszintjén. Dr.Dériné Rudas Aranka a Selypi Cukorgyár egykori dolgozója újrakezdési kölcsönét fektette be, hogy Hatvanban „Military Shop” létesülhessen. Az álcahuzattal terepszintire mázolt üzletben „békés egymás mellett élésben” találhatók meg a NATO NSZK-raktárából és a Varsói Szerződés tagállamaitól származó hadfelszerelések. Ki, mi akar lenni: haditengerész, páncélos, repülős, vegyvédelmis, kom­mandós, bő a választék a fantáziától függően. Dobókések, bicskák, tőrök, francia kések, „Rambó-tőrök”, medveölő íjak, sisakok, kula­csok, csajkák vásárlói gyerekek közül tevődnek ki a legtöbben. De betéved egy-két vadász is terepszinti ruháért, álcázáshoz. Új tervek között szerepel, hogy a kivonuló szovjet csapatok készleteiből is sze­retne árusítani a „tulaj”, ami nem lesz nehéz, csak szűkös lesz kissé az üzlet hozzá. íj Dél-Koreá- ból, medveva­dászatra... Dobókések, „Rambó-tő­rök”... (Szabó Sándor felvételei — MTI) Kereszténydemokrata levelek „l/i az. mi embert boldoggá tehetne?” (Vörösmarty) Az ember az élő természet hierarchiájának csúcsán álló lény, mert nemcsak teste, hanem lelke is van. A lélek az ember fizikai lététől független, azt túlélő, Istentől ka­pott szellemi lényege. (Az orvostudomány „psychéről” beszél, és azt az ösztönök, az érzelem, az akarat és a gondolkodás összességének fogja fel, a materialista tanítás egyszerűen csak „tudat”-nak nevezi.) Ez teszi alkalmassá saját — tér- és időbeli — helyzetének felismerésére, saját magának másokhoz való viszonyítására, élete értel­mének keresésére, életcél kitűzésére és annak követésére. Pesszimista filozófiák sze­rint ezért a magasabbrendűségért az embernek hatalmas árat kell fizetnie: egész éle­te folyamán viselnie kell saját halálának nyomasztó gondolatát. A világon ugyanis minden élőlény idővel elpusztul, de ezt csak az ember tudja. Lehet-e, és hogyan le­het együtt élni ezzel a tudattal? Minthogy ez megmásíthatatlan természeti törvény, az egyetlen ésszerű viszonyulás a tudomásulvétel lehet, és az a szándék, hogy az em­ber a rendelkezésére álló időt tartalmasán, hasznosan, értelmes tevékenységgel tölt­se el. Hívők számára megvan a ha­lál utáni boldog örök élet remé­nye, egy hittel vállalt áldozatos élet jutalmaként, sőt a keresztény vallások követői a testi feltáma­dásban is hisznek. Ez kétségtele­nül segít az élet útvesztőiben el­igazodni és a nehézségeket átvé­szelni. Továbbmenve: a keresz­tény felfogás szerint az élet és a vele járó szenvedés tudatos, tü­relmes vállalása, a teremtő Isten céljainak megvalósításában való aktív közreműködés már itt a Földön is boldoggá tehet. De ilyen magas hőfokú hitet csak ke­vesen kapnak ajándékba, pedig az átlagember is a boldogságot keresi. Erről szólnak versek, da­lok, mesék, az emberek ősidők óta kergetik a „boldogság kék madarát!” Mi is a boldogság, és hogyan lehet elérni? A lélektan tudományos definíciója szerint a boldogság: a lelki egészség. El­érésére, megőrzésére irányuló tudomány a mentális higiéné, melynek célja biztosítani az opti­mális értelmi és érzelmi fejlő­dést, az ember személyiségszer­kezetét (lelki alkatát) olyan álla­potban tartani, mely alkalmassá teszi társadalmi feladatainak magas szintű teljesítésére, mi­közben önmagával és környeze­tével békében, harmóniában él. A lelki egészségtan szerint a teljes értékű, egyénileg boldog, társadalmilag hasznos élethez három feltétel szükséges: 1. Anyagi jólét és társadalmi biztonság; 2. Testi egészség; 3. Lelki harmónia. Csak ezek teljesülése esetén tudja az egyén képességeit kifej­leszteni, önmagát megvalósítva hasznos, produktív életet élni. Bármelyik hiánya az életérzés romlását, társadalmilag csök- kentértékűséget okoz. Vannak kivételes esetek, melyek azt mu­tatják, hogy a felsorolt feltételek nem egyformán fontosak a bol­dog életérzés eléréséhez. Előbb azonban vegyük sorra az alkotó­elemeket. Az anyagi jólét nem jelent gazdagságot, a kiegyensú­lyozott élethez nem kell feltétle­nül gazdagnak lenni. Mindenki ismeri a vidám kol­dus és a boldogtalan király me­séjét. Mindenesetre egy bizo­nyos szintű anyagi ellátottság — nevezzük nélkülözések hiányá­nak — szükséges. Ha valakinek mindén idejét, energiáját a pusz­ta létfenntartásra kell fordítani, kevés esélye van a lelki egyen­súlyra, ráadásul még a túlhaj­szoltságból eredő testi betegsé­gek is fenyegetik. Más kérdés, hogy az anyagi biztonság önma­gában, közhelyszerűen „nem boldogít”. Az anyagi és szociális jólét még nem biztosítja az em­ber lelki fejlődését, életigenlő és -élvező képességét. A technikai­lag civilizált országok „jóléti, fo­gyasztó” társadalmaiban is nagy az önmagukkal és az élettel harc­ban álló, boldogtalan lelki bete­gek (neurotikusok) aránya. Eb­ből ered a deviáns magatartás­formák, az alkoholizmus, kábí­tószer-élvezet terjedése, és az öngyilkosságok nálunk is ijesztő száma. Ami az ember társadalmi biztonságát illeti, az azért fontos pillére a jó közérzetnek, mert a munkában a személyes odaadás a leglényegesebb. Csak szabad emberek munkájában van kez­deményező erő. Szabadság nél­kül nem lehet optimális teljesít­ményt produkálni. A biológiai egészség, a testi telj esért ékűség annyira termé­szetes része a zavartalan életér­zésnek, hogy látszólag kár is reá szót vesztegetni. Ám még a testi egészség sem elengedhetetlen feltétele a lelki harmóniának, hi­szen számtalan krónikus beteg, mozgás-, illetve érzékszervi fo­gyatékos képes hátrányait lelki erejével pótolni, teljes értékű életet élni. Billy Graham híres evangelizátor mozgásképtelen tanítványa a tolókocsiból mond­ta a Budapesti Népstadion mik­rofonjába, hogy boldog, és életé­nek van értelme! Az egyháztör­ténet ismer nagylelkű szenteket, akik súlyos betegségek szenve­déseit is derűs alázattal viselték, íme a hit, és a belőle fakadó lelki erő csodája! A felsorolt boldogság-kritéri­umok közül a lelki harmóniát kell a legfontosabbnak tarta­nunk. Ez önbizalmat adó nyuga­lom és lelki egyensúly, mely az önmagával, környezetével és kö­rülményeivel megbékélt, reális gondolkodású és egészséges ér­zelmű ember sajátja. Lelki egyensúly nélkül azok sem bol­dogok, akik gazdagok és egész­ségesek. Valószínűleg tudta ezt Kölcsey Ferenc is, mert Isten ál­dását kérő Himnuszunkban előbb a jókedvet kérte, és csak azután a bőséget. A lelki egész­ség fakadhat hitből is, de min­denképpen kell hozzá önismeret és önnevelés. Az ókori görög kultúrában létezett delphi jósda felirata jelszó is lehet: „Ismerd meg tenmagadat!” Saját hajla­maink, képességeink, tulajdon­ságaink ismerete nélkül nem tűz­hetünk magunk elé elérhető, reális célokat. Önismeret nélkül nincs lehetőség helyes embertár­si kapcsolatokra. Aki nem ismeri önmagát, az embertársait és kö­rülményeit hibásan ítéli meg, amiből hibás, sokszor végzetes döntések fakadnak. A lelki egyensúly eléréséhez, majd megőrzéséhez még egy do­log kell, szeretet. Az ember érté­két elsősorban érzelmi gazdagsá­ga szabja meg, mert az érzelem minden emberi cselekvés alapja. Tartósan jót cselekedni, dolgoz­ni, célokért áldozatot hozni csak gazdag érzelmi forrásból lehet. Sajnos, a civilizált világ ifjúságá­nak egy része az érzelmek kor­szerűtlenségét, célszerűtlenségét vallja, és ideálja a nihil, a semmi­ben nem kapaszkodás, a ciniz­mus. E nálunk sem ismeretlen magatartás, az érzelmek elérték­telenedése, a szeretetnélküliség ellen küzdeni kell, mert az érzel­mi kultúra hiánya az emberi élet elsivárosodásához, az egyén el­magányosodásához, továbbá a társadalom széteséséhez vezet. Minden nevelésnek (családi, iskolai, egyházi, egyesületi) az eszményekhez, életcélokhoz, hi­vatáshoz, munkához, szűkebb és tágabb közösséghez kötődő ér­zelmek kialakítására kell irá­nyulnia. Kiegyensúlyozott, elé­gedett egyének egészséges szel­lemű társadalmat alkotnak, a he­lyes egyéni gondolkodás, életfel­fogás és magatartás termi a konstruktív közszemléletet. Dr. Molnár Miklós Kutyahistóriák Az ősember nem ismerte a kutyát — A kutyában nincs rókavér — A „kuvasz” a legősibb magyar kutya — Brehm a kutyák barátja A háziállatok között a kutya egészen különleges helyet foglal el az ember életében, és ez a kü­lönleges kapcsolat nem is annyi­ra materiális, testi, sokkal inkább „lelki” eredetű. A szarvasmarha, a sertés, a baromfiak táplálkozá­sunk részét képezik, mindenek­előtt haszonállatok, amelyek le­hetnek ugyan számunkra kedve­sek, de annyira sohasem, mint a kutyák. Talán a ló az, amely az évezre­dek során az ember társává sze­gődött, bár „lelki” tehetségei messze elmaradnak a kutyáétól, és így nem üti meg azt a mérté­ket, amely az ember legközeleb­bi társává avathatná. A kutya az idők során fenntartás nélkül az ember rendelkezésére bocsátotta önmagát: önzetlen, alázatos, ál­dozatkész, hogy a legfontosab­bat, a „ hűséget ” ne is említsük. Ki ne hallotta volna ezt a szót: ku­tyahűség? Ez a szó tulajdonkép­pen a butaságig menő hűséget je­lenti, vagyis társas viszonyban, a teljes alárendeltség önként vál­lalt elismerését. A kutya háziasításának törté­nete mind a mai napig erősen vi­tatott. Abban viszont némileg egyetértés alakult ki, hogy az ős­idők ősembere még nem ismerte a kutyát. Híres barlangrajzokon a kutya nem szerepel és csupán később, az emberré válás egy ké­sőbbi időszakában lesz a kutya háziállattá, mi több, az ember legrégibb társává. Annak az ősembernek, akire gondolnunk kell, feltehetően még nem volt háziállata, hiszen ő maga is állat módra gyűjtögetett, vadászott, szerezte meg az élelmét. Bar­langjainak falairól ezért hiányoz­nak a kutyák, amelyek később az ember nyomába szegődtek, majd háziállattá lettek. A cölöpépítmények őslakói­nak kutyáit a tudomány „tőzeg­spiccnek ” nevezi, így kétségtelen, hogy ezek voltak a mai spiccek ősei, amelyeket a rómaiak is ked­veltek. Valószínű, hogy nem a tő­zegspicc volt az egyetlen ősi ku­tyafajta, nyilván más tájakon, földrészeken, más egyéb ősfaj­tákra is bukkantak. Újabb kutatások, — amelyek a kutyák származását böngészik, — arra a következtetésre is elju­tottak, hogy „farkas” korában volt az ősember háziállata, mint a kutya. Ez a feltevés — mások szerint, — fülénél előrángatott helytelen következtetés lehet csupán, mivel a már említett „lel­ki” különbségek áthidalhatatla- nok. A farkast sohasem lehetett megszelídíteni, a butaságig menő kutyalázatosságnak pedig épp­hogy a nyoma sincs e vérengző vadállatban. Kutya és farkas ke­reszteződéséből származnak ugyan utódok, de ezekből mindig kiüt a „farkasvér”: a vadság és a megbízhatatlanság. Kinológu- sok állították, hogy a kutya, a sa­kál meg a farkas vegyülete, né­melyek ezt megtoldották még a rókával is. Mindez méltatlan rágalom a kutyák családfájára vonatkozó­an — a viták szerint — ugyanis a kutyák családfájának gyökerét a „vadkutyák” között kell keresni. Az, hogy a róka nem lehet őse a kutyának, mivel sem bizonyítha­tó jobban mint azzal az egyszerű és kézenfekvő ténnyel, hogy a kutya a rókával sohasem köt há­zasságot, ám ha akadna is ilyen elfajult fickó, az sem járna sze­rencsével, ugyanis nemtelen fri­gyükön nincsen áldás... Sakál és farkas, kutya és farkas eredmé­nyesen köthetnek házasságot, ezeknek a keresztezése azonban egyáltalán nem bizonyítja a ku­tya korcs eredetét. A történelem folyamán két­ségtelen, hogy a kutya az ember leghűségesebb társává szegődött, együtt vadászik a vadásszal, őrzi a nyájat, a házat, a személyi biz­tonságot, sőt manapság számta­lan olyan feladatra is betanítha­tó, amely a mostani körülmé­nyekkel és viszonyokkal szoro­san összefügg. Gondoljuk csak meg, hol lenne a rendőrség, okos, mindent kiszimatoló ku­tyák nélkül, amelyek megtalálják a keresett tárgyat, felkutatják az elrejtett kábítószert. Manapság, amikor hódít a ku­tyakultusz és az emberek milliói a legnehezebb körülmények kö­zött is ragaszkodnak a kutyák­hoz, — a kutyák is a számukra nehéz viszonyokhoz, — bajos ar­ra a kérdésre válaszolni, hogy melyik kutyafajta a legszimpati­kusabb? Természetesen min­denkinek a sajátja a legkedve­sebb! Manapság a „kutyairoda­lom” oly bőséges és terjedelmes, hogy lényegében nehéz lenne bármilyen újat is mondani e ked­ves állatokról. Ezért inkább régi véleményeket hozzunk szóba ar­ról a kíváncsi kérdésről: melyik kutya a legmagyarabb? Brehm A Ifréda híres zoológus és utazó 1848-ban Afrikában járt és ott tanulmányozta a ku­tyák, közelebbről az agarak éle­tét, miközben arra volt kíváncsi, hogy a kutya az ember vadász­társa, vagy házőrzője volt e elő­ször? Melbesz faluban agarakat figyelt meg, és megdöbbenve ta­pasztalta, hogy ezek a fejlett, erős állatok, nappal csendben ül­dögélnek a ház előtt, éjjel azon­ban felkapaszkodnak a házak te­tejére. A háztetőt ugyanis a de­rék állatok őrtoronyként hasz­nálják, és ha hiéna vagy párduc közeleg, egyetlen rövid vakkan- tással ad jelt a figyelő, mire a falu összes kutyája a támadókra ro­han. így derítette ki a nagyszerű tudós, hogy ebben az afrikai fa­luban az „ agár ”, illetve az agarak a házőrző kutyák szerepét töltik be. Elsősorban! Ugyanis, ha el­fogyott az élelem, megszólaltak a kürtök és a négerek agarászni, vadászni indultak... Visszatérve kíváncsi kérdé­sünkhöz, nevezetesen, hogy me­lyik az a kutyafajta, amelyet mi magyarok elsősorban a magun­kénak tarthatunk, ezt kell mon­dani, hogy feltehetően a „ku­vasz”. Bizonyára a kutyaértők egy része most felkapja a fejét és ké­telkedni kezd az ötven-, meg százesztendős kutyaigazságok­ban, mondván: ez sértés! Volt idő ugyanis, amikor a „kuvasz” megnevezés holmiféle korcs, szedett-vedett kutyanépséget je­lentett és értéktelennek volt te­kinthető. Nos, ilyesmiről szó sincs, ugyanis dokumentumok vannak arra, hogy a „kuvasz” hajdanán a magyar ember na­gyon is értékes és megbecsült pásztorkutyája volt. Nem volt magábanálló fajta, nagytermetű, hosszú, de nem lompos szőrű ál­lat volt. Ilyen kutyái voltak az ókori kaukázusi népeknek is, így nem véletlenül szegődtek hoz­zánk magyarokhoz. A kuvasz a komondornál sokkal erősebb, feje nagyobb és rövid, testét sima szőr borítja, sohasem gubanco- lódik, színe pedig fehér, illetve krémsárga árnyalatú. Az általunk hajdan kedvelt ál­latok külföldön is keresettek vol­tak és nagy pénzeket fizettek az úgynevezettt „magyar” kutyá­kért! Sajnos gyakori volt, hogy ’’kuvasz-komondorként” kerül­tek ki az országból, rontva ezzel is az említett magyar kutyafajta hírnevét. Napjaink közkedvelt háziállata a kutya. Fennen hirdeti csodála­tos alkalmazkodó képességét, ugyanakkor a számára mostoha és nem természetes viszonyok kö­zött is megtartja valamennyi jó tu­lajdonságát. Sajnos előfordul, hogy némely családban a kutya az egyetlen élőlény, amely barátság­ban és békében él a család vala­mennyi tagjával, miközben azok ádáz módon veszekednek. Arra a kérdésre, hogy miért tart kutyát, amikor annak sem házat, sem nyájat nem kell őrizúie, vadászat­ra sem használják, a leggyakoribb válasz: a kutyámban még nem csalódtam! Az emberek már be­csaptak, hűtlenek lettek hozzám, ragaszkodásuk sem a régi, de a kutyámban megbízom. Ezek a gyakran hallott mon­datok valóban „lelki” kapcsola­tokra utalnak, amelyek — ha em­ber és állat között egyáltalán így nevezhetően léteznek, — a ku­tyákat a háziállatok között a leg­első helyre sorolják. A kutyahű­ségre egyetlen állat sem képes... Sz.I.

Next

/
Oldalképek
Tartalom