Heves Megyei Hírlap, 1990. szeptember (1. évfolyam, 128-152. szám)
1990-09-05 / 131. szám
1990. szeptember 5., szerda Hírlap 5. „1 lélek rendszerváltásához több idő kell” Egri beszélgetés Eörsi István íróval Becsöngettek... Higgadt rendszerváltást az iskolákban! Egy ideig úgy tűnt, hogy a rendszerváltás tiszta helyzeteket teremt. Aztán kiderült, hogy koránt sincs így. A kádári korszak kultúrpolitikája sok aknát fektetett le. A „három T” elve, mely szerint tiltottak, tűrtek és támogattak, sok mai vitának szolgál alapjául. Ki melyik kategóriába tartozott? Ki volt a hatalom kiszolgálója, és ki az ellenzéki? Nem könnyű kérdések ezek. Eörsi István író is éppen beszélgetésünk napján kapott egy támadást Hernádi Gyulától, mely szerint ű volt az egyik kedvenc... De mégsem ezzel kezdjük. Inkább arról váltunk szót előbb, hogy mit is jelent a fiókból elővenni egy színdarabot, s színpadon látni. — Nagyon egyszerű felelni: jó érzés — válaszol mosolyogva a kérdésre. — Mégsem lehet ilyen egyszerűen elintézni ezt, hiszen a művei régebben készültek. Azóta eltelt néhány év, megváltoztak a körülmények. Hogyan érzékeli ezt az író? — Az egri Gárdonyi Géza Színházban próbált darabot, a Sírkő és kakaót játszották már korábban is. A Thália Színház 1969-ben bemutatta. Ott is stúdióban ment. Igaz, nem szervezési, hanem cenzurális okokból, és tizenkét előadás után le is vették a műsorról, feltehetően felső nyomásra. Békéscsabán is bemutatták egyszer. Tehát ez nem egy olyan darab, amely a fiókból most kerül elő először. De vannak olyanok is, például a Kihallgatás, a Lukács Győrgyrőlszáló, vagy a Jolán és a férfiak. Tehát a múlt szezonban három olyan alkotásom is előkerült, amelyet régebben írtam, s még nagyon sok olyan akad, amelyet ki se nyomtattak magyarul. — Azért a színpadi szerző azonnal látni is szeretné ezeket, nem? — A fiókba legnehezebb színdarabokat írni. Az ember egy verset, egy esszét vagy egy regényt megír, s az készen is van. A dráma viszont akkor válik valósággá, amikor elkezdik próbálni. Sőt, a próbafolyamat befejezéséig alig van olyan darab, amely egésznek mondható. Az én műveim is — öt maradt fiókban — magukon viselik ennek hátrányait. A Lukácsról szólót például teljesen átírtam. A Kihallgatást akkor dolgoztam át, amikor Nyugat-Berlinben ’84-ben megvolt az ősbemutatója, tehát 18 évvel születése után. Nagyon kellemetlen, mert már más a történelmi helyzet. Egy társadalmi darabból — mire előadják — történelmi válik. Mai szemléletemmel nem is tudnám átfesteni, mert annak a kornak a bélyegét viseli magán. Úgy kell tehát hozzányúlnom, hogy benne is maradjak abban a világszemléletben. Nehéz munka. Sok mindent csináltam a Kádár-korszakban, ami hivatalosan nem volt szeretett. De igazából büszke arra vagyok, hogy a fióknak színpadi műveket tudtam írni, mert ehhez szinte hihetetlen morális nekife- szülés kellett. Tudtam azt, hogy nincs esélyem a bemutatóra. Még ezt a darabot sem lehetett igazán megjeleníteni, amit most Egerben színpadra visznek. Részben igen jó előadás volt, mert az egyik fele az elnyomott kisembert ábrázolta, s az jól meg volt csinálva. De a színház rettegett attól, hogy a másik felében a hatalom túl erős legyen. Ezért a figurát egy kitűnő, de nem félelmetes színésznőre, Komlós Jucira bízták, aki a maga operettes stílusában játszotta el. Én inkább Latino vitsra vagy Dajka Margitra gondoltam, akik szintén abban a színházban dolgoztak. De ez lehetetlen lett volna, mert akkor az első előadás után betiltják. Félig eljátszott mű volt tehát ez, mert az elnyomottak látszottak, de az elnyomó maga negédesnek és kedvesnek tetszett. Ilyen értelemben van esély arra, hogy igazából ez legyen az első előadás, mert — más okból — a békéscsabai is rosszul sikerült. — Alapvetően megváltozott a világ. Az alkotóknak sok mindent egyszerűbben lehet elmondani. Hogyan alakulhat át most az irodalom? — A mostani helyzetnek írói- lag megvan az az előnye, hogy a bátorság és a szókimondás semmilyen értelemben nem érdem. Jól kell tudni írni, s ez nagyon előnyös lehet. Másrészt kétségtelen, hogy az elnyomás idején rákényszerültünk arra, hogy bonyolult, sokrétű kifejezésmódot találjunk, s az árral szemben úszva a lehető legjobbat hozzuk ki magunkból. Most, hogy mindent kinyomtatnak, amit az ember ír, nagy a kísértés, hogy kevésbé legyünk igényesek magunkhoz. Ezt nagy veszélynek érzem. A másik alapvető gond, hogy a rendszerváltás bizonyos értelemben megtörtént, de a lélek rendszerváltásához több idő kell. Most annak a szörnyű korszaknak vagyunk a tanúi, hogy az emberek óriási energiával próbálják újrateremteni saját múltjukat. A közélet ma éppúgy lehetetlen, mint régen: mindenki mítoszokat teremt. A Népszabadságban ma jelent meg egy engem támadó cikk, amelyet Hernádi írt. Ebből kiderül, hogy ő volt a rendszer ellensége, én pedig a támogatottja. Ha mindenki átfesti a múltját, akkor a klikkharcok folytatódhatnak. Most nem beszélek a pártviszályokról. Ilyen értelemben nem jó magyar írónak lenni, mert nincs irodalmi élet. — Lehet, hogy ez az oka annak, hogy sok író politikusnak ment? — El tudok képzelni olyan írói szerepet, amely a politikától sem idegen. Tehát nem állítom, hogy ez a kettő feltétlenül szembekerül egymással. De kétségtelen, hogy van egy csomó író, aki valósággal belemenekült a politikába. Lehet, hogy a korábbi íróságának a kiapadása is közrejátszik ebben. De el tudom fogadni azt is, hogy például Václav Havel előbb-utóbb visszavonul, és jó műveket fog írni, s missziónak tekinti, hogy egy ilyen integrációs személyiségként megpróbálja a demokráciát Csehországban és Szlovákiában megalapozni. Ezt elfogadom feladatnak: én magam is politizálok. Ha a politika nem kívülről jövő feladat, hanem szenvedély, akkor már nem politika, hanem etikai elkötele(Fotó: Koncz János) zettség, a társadalmi igazságosság védelmében. Ez a költészetben Magyarországon elég gyakori, hogy csak a legnagyobbakat említsem: Petőfinél, Adynál vagy akár Csokonainál. Ők nem politizáltak, hanem éppen olyan fontos volt nekik az ország ügye, mint az, hogy meghalnak, vagy hogy szerelmesek. Az ilyenfajta írók létezhetnek minden korban anélkül, hogy kötelezővé kéne tenni ezt más alkatúak számára is. — Említette, hogy aktívan politizál. Milyen szerepet vállal mostanában? — Konkrét szerepem nincs. Mostanáig még az SZDSZ tanácstagja vagyok, de a gyakorlati, hétköznapi munkában nagyon kis részem van. A publicisztikáimat mostanában furcsa módon a Népszabadság közli (az emberi sors buktatókkal teli, s most ez a lap az, amely legszívesebben látja az írásaimat). Megpróbálok ezekben nem mindig a szabad demokratákat kímélve, hanem őket is bírálva, de mégis a nem kommunista baloldali eszmék jegyében politizálni, amelyek mellett sok évvel ezelőtt elköteleztem magam. — Nagyon megragadott az, amit a lelki rendszerváltásról mondott. Ön szerint a ma nagyon is megzavart értelmiség milyen szerepet vállalhat ebben? — Mindenekelőtt igazat kell mondani. Ez száz százalékig nem megvalósítható, mert az igazságot nem tudjuk minden téren. De a legjobb lelkiismeret szerint kell megszólalni. Az országnak nemcsak nyersanyaghiánya van, de hiányoznak a hiteles személyiségek is. Szerintem ha az értelmiségi a saját esendő figuráját hiteles személyiséggé tudja formálni, akkor már nagyon sokat tett ezért az országért. Ebben az országban — minden ellenkező mítosszal szemben — nagyon kevés demokratikus tradíció van. Most is megvan a veszélye annak, hogy a régi pártállami struktúra egyben marad, a proletárdiktatúra helyett nemzeti-keresztény vagy más jelszavakkal. Ennek megakadályozása az értelmiség egyik legfontosabb feladata, minden más téren vitatkozhatunk egymással. Egy demokratikus közélet és intézményrendszer megteremtésén kell munkálkodnunk. Ez frázisnak hangozhat, de a mai korban, amikor párt-, személyes vagy csoportérdekek a demokráciát háttérbe szoríthatják, ezt nagyon hangsúlyozni kell. Gábor László A csemege: Beethoven összes szonátái Filharmóniai évad Egerben Az Országos Filharmónia Egerben ebben az évadban is szép programmal váija közönségét. Bár a szokásosnál kevesebb a hangverseny, mivel a pénzínség nem kímél egyetlen rendezvényt sem, egy meglepetéssel kárpótolják a szervezők a közönséget: az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola ének-zene tanszékének zenetermében Fellegi Ádám nyolc koncerten játsz- sza el Beethoven összes szonátáit. A filharmóniai hangverseny- sorozat a szokásoknak megfelelően október 2-án, a zenei világnapon kezdődik. A székesegyházban Jean Guillou francia orgonaművész ad koncertet. Bach, Vivaldi, C. Franck és Liszt műveit játssza. Február 4-én Peré- nyi Miklós gordonkaművész és Jandó Jenő zongoraművész szonátaestjére kerül sor. November 20-án a Magyar Virtuózok Kamarazenekar áll pódiumra Berkes Kálmán vezényletével. A zenetörténet egyik „slágerét”, A négy évszakot is játsszák. Március 18-án a sportcsarnokban a Magyar Állami Hangversenyzenekaréi a Magyar Állami Énekkar szerepel, műsoron: Haydn: A teremtés című oratóriuma. December 11-én a sportcsarnokban a Miskolci Szimfonikus Zenekar német karmester vezényletével vendégszerepei, majd az Egri Szimfonikusok zárják a sort 1991. április 29-én, Ránki Rezső zongoraművész közreműködésével. Hangversenybérletek, s a Fellegi Ádám-sorozatra belépők az Egri Állami Zeneiskolában kaphatóak. Új tanév elején a beköszöntőket visszatekintéssel szokták kezdeni, és statisztikákkal: hány új iskola épült, mennyi tantermet adtak át, ezt és amazt felújították... Szóba kerül a tankönyvellátás helyzete is. Nevetséges lenne, ha az idén is hasonlókkal kezdenénk. Valójában a kiindulás 1946 lehetne. A forint bevezetésével össszekapcsolt bérrendszer, amely a pedagógusok fizetését az 1938. évi húsz (!) százalékában állapította meg. Azzal kellene folytatnunk, hogy képesítés nélküli nevelőket állítottak a katedrákra. Utána következhet a körzetesítés, kiváltképpen annak a hetvenes években tetőzött második hulláiria, amely a legkisebb falvak alsó tagozatos iskoláit is — tanítóikkal együtt — magával sodorta. Szólhatnánk az elhibázott tantervi reformokról, a megváltó tanítási módszerekbe vetett gyermeteg hitekről, arról az illúzióról, hogy részenként megújítható a magyar oktatásügy. Ám maradjunk a legfrissebb fejleményeknél! Elvi viták és sok-sok sürgetés után az előző kormány áttért a fejkvótás alapon történő normatív finanszírozásra. Már tavasszal kétségbeesett segélykiáltások érkeztek főként a mezőgazdasági vidékekről: a legszikárabb költség- vetés szerint is októberre, novemberre csődbe jutnak az óvodák, általános iskolák. A közvélemény nyomására és zajos egyetértésével megszűnt a kötelező oroszoktatás, és elkezdődtek az orosztanárok átképzését kísérő anomáliák. Majd következett az új művelődési és közoktatási tárca megegyezése a hitoktatásról az egyházak képviselőivel, s annak ingerült fogadtatása, a sajtóviták, majd új egyezség, a második megállapodás. Eközben az oktatási-nevelési intézmények körül isThozgolód- tak a pártok, szervezkedtek a szülők. Minden valamirevaló politikai csoportosulás oktatás- politikai koncepcióval (tervezettel, programmal, tézisekkel) rukkolt elő; valóságos számháború kezdődött arról, hogy 8+4- es, 4+8-as, 6+6-os legyen-e a magyar iskolaszerkezet. Iskolaszékek születtek, illetve már csírájukban vetélődtek el. Egyik helyen nevelőtestület váltotta le igazgatóját, más helyeken be sem töltötték az igazgatói posztokat. És most jelent meg a sajtóban a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének indítványa, miszerint lehetőleg már októberben az iskolaigazgatókat vessék bizalmi szavazás alá a tantestületek. Mit mond a Művelődési és Közoktatási Minisztérium? Óva int a megalapozatlan döntésektől. Azt mondja: meg kell óvni az iskolákat az ötletszerű intézkedésektől! Vajon nem tudják-e a főhivatalban az illetékesek, hogy a társadalmi változások méhében már rég megérlelődött az egész oktatási rendszer gyökeres megváltoztatásának szükségessége és igénye? Tudják, ám hozzáteszik:- az oktatási rendszer napi működtetéséhez is hiányoznak a feltételek. Ezért most csupán azt ajánlják a minisztériumban: csak olyan változásokat vezessenek be az intézmények, amelyekhez helyben megteremthetők a személyi és a tárgyi feltételek. A megújulási törekvések még nem álltak össze egy jól megalapozott stratégiai programmá. Az új tanév kezdetén kimunkálatlan a kormányzati és a helyi önkormányzati oktatáspolitika, valójában nincs működőképes intézményrendszer. Új oktatási törvényre lenne szükség. Csakhogy még nincs új oktatási törvény, ezért csupán rendező elvekre futja. Alapvető elv az, hogy az iskola nem válhat a politikai harcok színterévé. Rendszerváltás ide vagy oda, még érvényesek a hatályos jogszabályok. Jogsértő például az igazgatók rögtönzéses leváltása, ám az is, hogy a szabályosan lefolytatott pályázatok után, a nevelőtestületek egyetértésével sem neveznek ki új igazgatókat. Ugyanakkor már most érvényesülnie kell annak a követelménynek, hogy a vezetői megítélés mércéje kizárólag a szakmai teljesítmény. Ám tudjuk, hogy a Parlament időközben módosította az 1985- ös oktatási törvényt. Kimondta, hogy az iskolák fenntartása már nem állami monopólium. A magániskolák indítását a helyi tanácsok engedélyezik, csakhogy nem tisztázták, a költségekből mi hárul az államra. Ezért a mai kormányzat nem vállal semmiféle garanciát. Pontosabban: ha az engedélyező állami feladatokkal is megbízza az iskolát, megkapja a költségvetési törvény szerinti „ normatív” finanszírozást. És hiába volt hangos a sajtó a jelenlegi iskolaszerkezettől eltérő nyolcosztályos gimnáziumok, illetve a hatosztályos alapiskolák programjától, nincs pénz a központi forrásban egyikre sem. Változtatni lehet, ha a megújítás nem az állami költségvetést terheli. Vállalkozhat az iskola, nyújthat különszolgáltatást a szülők pénzéből, saját leleményéből. Megszűntek azok a korlátok is, amelyek a kötelező óraszámok felhasználásában kötötték meg az iskolaigazgatók kezét. Az iskolák maguk dönthetnek arról, hogy mit lehet beszámítani a pedagógus kötelező óraszámába, mit kell külön díjazni — csak legyen rá az intézménynek pénze. Egyetlen fillérbe sem kerül — egy új rendelkezés módot ad rá, hogy az iskola elismerje a másutt szerzett nyelvtudást. Az a középiskolás, aki közép- vagy felsőfokú nyelvvizsgával rendelkezik, mentesül a tanulás, a vizsga, az érettségi kötelezettsége alól az adott nyelvből. A minisztérium valamennyi iskolatípusban visz- szavonta a történelem, a társadalomismeret, a bevezetés a filozófiába tárgyak tanterveit, és megszünteti a szakközépiskolák politikai gazdaságtan tantárgyát, helyette a közgazdaságtant vezeti be. Sovány a mérleg? Türelem, csak türelem... Az iskolarendszert nem lehet szanálni, a gyerekek nem kaphatnak munkanélküli-segélyt. Igaz ugyan, hogy a türelem véges: becsöngetnek, kicsöngetnek. De nem ok nélkül, és nem idő előtt. Miksa Lajos O sole mio... Jó lenne kicsit könnyedebbnek lenni, szabadabbnak, modernebbnek. Nem rágódni a múlton, nem töprengeni, nem aggódni. Mindig csak előre nézve, és előre menni. Az osztrák ember hét végén csak pihen. A japán azt mondja: minden jó! Lehet, hogy most rosszul csináltam valamit, de most ennyire tellett. Holnap job- *ban csinálom. És optimistán halad előre. Minden jó! Az olasz ember pedig lelkesen tapsol és énekel: O sole mio... Szerencsém volt az Atellana Mozgásszínház vezetőjeként a Kereskedelmi és Hitelbank, a. MEFAG, a SZÜV és az Egervin segítségével vendégül látni két olasz csoportot. A Le Nuvola fekete bábegyüttest és a Éassocia- zione Culturale Masquerade bohóc-pantomim együttest. Kirándultunk a Szalajka-völgyben. Sütött a nap, az olaszok lelkesen tapsoltak, énekeltek: O sole mio... Hirtelen zápor kerekedett, a magyarok ijedten szaladni kezdtek, az olaszok tapsoltak, sikoltoztak, és énekelni kezdték az O sole mio...-t. Egyhetes ittlétük alatt minden változásra így reagáltak: Rögtön áthangolódtak, és az új helyzet előnyeit nézve tapsoltak, énekeltek. Augusztus 20-án a Szépasszony-völgyben, a Hírlap-fesztiválon az egrieknek is alkalma nyílt velük együtt nevetni. Mintegy két órán keresztül táncoltak, énekeltek, lufit osztogattak, kerékpároztak, vezényelték a cigányzenészeket, és énekelték az emberekkel az O sole mio...-t. Elmúlt az ünnep. Elmentek az olaszok. Elmentek, és elvitték a dalukat. O sole mio! Elvitték a dalukat és az optimizmusukat. Higgyétek el, jó lenne nekünk is megtanulni ezt, ezt a lelkesedést, ezt az örömöt. Higgyétek el, jó lenne szeretni egymást. O sole mio! („Ne azért higgy nekem, mert én mondom — nézz a tükörbe, és láss magadtól.”) Gerják István
