Heves Megyei Hírlap, 1990. augusztus (1. évfolyam, 102-127. szám)
1990-08-10 / 110. szám
A társadalombiztosítás is vállalkozhatna Franciák muzsikálnak a Dobó téren Azok a táncosok, és muzsikusok, akiket mostanában a Dobó téren látnak és hallanak Francia- ország különböző részeiből érkeznek hozzánk. Mint a Heves Megyei Mezőgazdasági Szövetkezetek Érdekvédelmi Szövetségétől megtudtuk: augusztusban, s főként pedig 13-a és 27-e között énekesek, fúvósok Szolnokon zenei táborban vendégeskednek. Ezen közben ellátogatnak a környező városokba, így a megyeszékhelyünkre is. Augusztus 23-án például a SI-RÉ énekés zenei együttes délután 5-6 óra között hazája dallamait adja elő a Dobó téren. Beszélgetés Koczka József megyei igazgatóval A zirci apát Egerben járt Az egri ciszterci gimnázium • •• rrm a Jövője? A Gárdonyi Géza Gimnázium belső udvara (Fotó: Szántó György) Isten malmai lassan őrölnek — mondogatják mostanában azok az egri öregdiákok, akik 1948. előtt a Szent Bemát Gimnáziumba jártak, ott érettségiztek, és akik természetesen azt szeretnék, ha ez a szerzetesi intézmény, iskola a maga teljes vértezetében újjászületne, hiszen tudják, mit kaptak ők ebben a középiskolában, hogyan vette őket körül az a lelkiség, amely a mai napig táplálta, megőrizte bennük az európai, a keresztény szellemet. És azt a készséget, amellyel képesek segíteni romjaiból is ujjáteremtern a lelki közösségeket. Amik nélkül csak atomjaira hullhat — így is történt eddig —, elemeire bomlik egy társadalom. Ennek az öregdiákos türelmetlenségnek, reménykedésnek az ötvözete ez az írás, amely abból az alkalomból keletkezett, hogy a múlt héten Egerben járt dr. Kerekes Károly, zirci apát: tárgyalt az egyházi főhatósággal, dr. Seregély István egri érsekkel és a városi tanács jelenlegi első emberével, a megbízott elnökkel, Békési Józseffel. A feketefehér reverendás főpappal Budán találkoztunk, de egri tárgyalásaink eredményéről faggatóz- tunk nála. Az apát maga is egykori egri ciszterci diák, rokon- szenwel fogadta érdeklődésünket, hiszen a közös cél, a közös eszmeiség és a tisztább jövő békés óhaja foglalkoztatja a válaszadót és az érdeklődőt egyaránt. így foglalta össze az eddigi tárgyalási eredményeket: — A városi tanácsnál jóindulatú fogadtatással vették tudomásul igényeinket. Nem jöhetett létre konkrét megegyezés, mert a város jelenlegi vezetése még és már nem dönthet olyan kérdésekben, amelyeknek alfája a jogszabályi rendezés. A közeli jövő képe tervek-elképzelések formájában a következő: 1990. szeptemberétől a jelenleg Budapesten munkálkodó rendtárs, Keszthelyi Ferenc Jeromos jár le hitoktatni hetente a Gárdonyi Géza Gimnáziumba — tudott dolog, hogy itt működött a Rend 1948-ig — és ezzel a szolgálattal indul hitoktatás és a ciszterci szellem újrahonosítása a gimnáziumban. Keszthelyi atya nem egyedül végzi ezt a csaknem áttörésnek számítható feladatot. Rendtársa, Lékai Péter Jusztin, aki mostanság az egri érsekség fontos építési munkálatainál főpásztori megbízott, és irányító, ugyancsak részt vesz majd ebben az alapozó munkában. Hitoktatás és pásztoráció egyszerre nem látszik könnyű feladatnak ilyen megoldásban. — A tervek szerint 1990. nyarán a volt rendház, ma kollégium, Széchenyi utcai szárnyának első és második emeletén kialakítanak néhány helyiségből plébániát, mert az érsek a Szent Bemát-plébániát a rendnek átengedi. A házfőnökkel együtt 1991. szeptemberétől kezdve két-három rendtag tartózkodna Egerben, és az atyák a pásztorá- cióban is, az oktatásban is, főleg pedig példamutatásukkal és személyes jelenlétükkel vinnék előbbre a keresztény szellem ügyét a városban. Amikor az apát a szellemiség újragyökerez- tetését minősíti fontosnak, nemcsak arra gondol, hogy sem elegendő épület, sem elegendő és aktív állandó munkára, megterhelésre alkalmas rendtársa nincs — a legtöbbjük hetven, inkább nyolcvan fölött van már —, ezért egy egész gimnázium vezetését, fenntartását nem vállalhatja. Inkább arra gondol az előttünk álló években: állami fenntartású intézményben, katolikus felekezeti gimnáziumban úgy jelen lenni, hogy egyre erősödjék, meghonosodjék az a világnézet és szellem, amelyre a ciszterci atyák szerzetesi életüket áldozzák. — Különös feladat ez az újrakezdés. Két generációt minden eszközzel a hit tagadására kényszerítettek — látszateredmények deklarálása mellett, miközben minden eszközzel megtorolták a hithez való hűséget, vagy főbenjáró bűnnek minősítették, ha templomba menni láttak egy pedagógust, vagy annak hozzátartozóját —, negyven év után a hitet a jó gazda gondosságával kell ápolni, a késztetésnek, a vezetésnek azzal a természetes hatásával, amely magától értetődővé teszi a földhöz ragadt, a materialista szemlélet helyébe léptetni a transzcendenciát, a természetfeletti régióval megbarátkozó kapcsolatot. Nem egyszerű feladatot ró a jövendő értelmiséget felnevelni akaró szerzetes számára az a gondolati és érzelmi rend, annak kiépítése, amely befogadtatja a hit indítékait, érveit, a lélek következtetéseit, mert hisz tudvalevő, a természetfölöttieket elsősorban a hit képessége által ismerhetjük meg, a kegyelem rendje szerint juthatunk el a lélek olyan állapotáig, amikor az élet nagy kérdései már nem az ész szerint várják a választ, hanem a lelkiismeret és az egész életünket átfogó szeretet működésétől. Lehet az is, hogy ennek az inkább baráti beszélgetésnek egyik-másik részletét elkapkodva írjuk le, félig a gyorsan fogalmazó emlékezet alapján, de a léírt mondatok arra jók, hogy az új szellemiséget felvillantsuk, megvilágítsuk, tisztábbá, érthetőbbé, leközelíthetőbbé tegyük. Ha már a lassú őrlésről szóló közmondást ideiktattuk, közöltük az apát úrral, hogy az egri ciszterci diákok valóban türelmetlenek a történelmi tempóval és lehetőségekkel szemben, ezért elhatározták: kuratóriumot hoznak létre, mert azt szeretnék, ha hangjukat hallatva, érveiket és tetteiket felsorakoztatva siettethetnék ennek a megújhodási folyamatnak a felerősödését. A zirci apát érzékelte jónak minősítette az ügybuzgalmat. Úgy gondolja, minden lépés a rehabilitáció érdekében, elsősorban az erkölcsiek, az eredményesek, a tetteket elindítóak, becsesek lehetnek az újjáépítésben. S ha a volt ciszterci diákok mozgósítják a társadalmat, benne a hatóságot, netán mozdító munkával segítik az előbbre jutást, nemcsak a Rend, nemcsak Eger, nemcsak a lelkileg gazdátlan fiatalság, de az ország is nyer, halad a közös akarat által a jó cél felé. És ha már a tájékoztató tárgyalás alkalmával a hatóság oldaláról felvetődött a gondolat, a tervet megosztjuk a nyilvánossággal : az egri tanács elképzeléseiben szerepel egy új középiskola építése. S mi lenne, ha a régi Szent Bemát, a mai Gárdonyigimnázium épülete helyett kártalanításként, de mindenképpen célszerű és gyakorlati megoldásként ezt az újat kapná a Rend. Az apát kifejezte azt a véleményét, hogy őt az újrakezdés címén, okán nem zavarná, ha ez az új létesítmény akár a szorosan vett belvároson kívül épülne is fel, mert nem az épület fekvése, hanem a benne folyó munka szabja meg egy iskola értékét. Akár bentlakásos konviktussal kiegészítve is! Csak felvillantottuk egy fontos tárgyalás némely részletét annak érzékeltetésére, mennyire bonyolult problémák kapaszkodnak egybe, amikor hosszú idő és gyakorlat után meg kell szüntetni a jogtalanságot és következményeit. Ki-ki levonhatja magára nézve a tanulságokat és készíthet terveket a jövőre. Mert hogy ebben az ügyben is lépni kell—, az több, mint biztos. Megkerülhetetlen feladat! Farkas András zat és igazgatóságai viszonyáról, míg a szervezeti mechanizmus belső intézkedések alapján végezné tevékenységét. A területi intézmények kihelyezett kezelési joggal tehetnék a dolgukat, s kü- lön-külön felelnének munkáikért. — Egyszóval, vállalkoznának? — így gondolom. S ehhez a forrás mindenekelőtt a „saját”, a viszonylag ugyan minimális, de korántsem jelentéktelen tartalék- alap lenne, de szóba jöhetnének a nemzeti jövedelem termelését elősegítő állami költségvetési juttatások is, amelyek hasznosítása az egészségügyi kiadásokat csökkenti. Persze, mindez így együtt sem minden. Csakis olyan vállakózásokba foghatunk, amelyek megfelelnek a biztonsági, a jövedelmezőségi, a likviditási követelményeknek, hogy ellátásainkban ne legyenek zavarok. Rövid távon például akár részvények vételére, banki pénzkihelyezésekre vagy éppenséggel a tőzsdén való megjelenésre gondolhatnánk. Míg hosszabb tavon a leginkább „húzó” ágazatokhoz kapcsolódva, érdekközösségek létrehozása lenne célszerű. Jól működő vállalatokba, gyárakba, üzemekbe is fektethetnénk a tőkénket járulékelőleg kérése mellett, éves elszámolással, banki garanciával. Ingatlant is vehetnénk, üzletbe társulhatnánk, egészségügyi létesítmények, központok birtokosaivá, vagy résztulajdonosaivá válhatnánk, külföldről hazatérőknek teremthetnénk szerződéssel nyugdíjasházakat. Esetleg — hogy közelebbi, s friss példákat is említsek — olyannal kísérletezhetünk, mint amire nemrégiben kötöttünk szerződést a bükkszéki bányászüdülővel. Nevezetesen, hogy költségünkre az itteni gyógyterápiában a közeli három község „civil” betegei is részesülhessenek, ne kelljen nekik Egerbe járniuk kezelésre. Hasonló ügyben megkeresett már bennünket a megyeszékhelyi Flóra Hotel is, hogy gyógy- részlegük szabad kapacitásával szintén osztozzék a szomszédos, túlzsúfolt reumakórház feladatain, ugyancsak a mi térítésünkkel. S örülnénk, ha tárgyalásaink sikerrel járnának. Mi ebből a hasznunk? A gyógyításra szorulók kisebb utazási térítéssel terhelnek minket, kevesebb ágyat vesznek igénybe, táppénz nélkül is részesülnek a kúrákban, megtakarításainkat pedig más nemes célokra fordíthatjuk, hasznosan kamatoztathatjuk... Mondjam tovább? A társadalombiztosítás devizatermelésre is vállalkozhatna. Külföldi tőke bevonásával rehabilitációs bázist teremthetnénk, patikát, utazási irodát nyithatnánk szabad pénzünkből, reszt vehetnénk munkahelyteremtő vagy környezetvédelmi beruházásban is. — Elképzelésben nincs hiány. Ám lehet-e belőlük valóság is, s mikor? — A valóraváltáshoz szükséges döntési jogkörök az Országy- gyűlés, a Minisztertanács, illetve a már elérhetőnek látszó, leendő társadalombiztosítási önkormányzatnál vannak. Ma még különböző az utak keresése, s idő is kell, hogy ki-ki ráakadjon a legjobbra. Ám bizonyos, hogy ez is elérkezik egyszer, s teljesülnek az álmok. Ezt ugyanis nem csak óhajtja, sürgeti, hanem várja is a biztosítottak tábora országszerte. Gyóni Gyula Mindennapi életünkben sok szó esik a tulajdonreformról, végrehajtását a jelenlegi válságból történő kilábolás fontos eszközének tartjuk. Ezért a megoldást keresve a legkülönbözőbb területeken mérlegeljük a lehetőségeket, s találgatjuk, számítgatjuk a várható eredményeket. Igyekezetünkben vajon gondolhatunk-e arra, hogy például a valamennyiünket érintő társadalombiztosítás is egyféle tulajdon, a gazdálkodó szervezetek, illetve az állampolgárok „rejtett vagyona", s mint ilyen, szintén változást sürget? Annál is inkább, mivel ehhez a korántsem lebecsülhető — csak milliárdokban kifejezhető — értékhez köztudottan különös, furcsa gyakorlat fűz bennünket: jobbára csak fogyasztjuk, mintsem gyarapítjuk. Koczka József megyei társadalombiztosítási igazgatóval beszélgetünk a témáról. — Nos, hogy a kétségkívül nemes törekvések érinthetnek, érintenek-e minket is, arra valójában a jogalkotók válaszolhatnak. Jómagam csakis intézmény- rendszerünk egyik munkatársaként mondhatok véleményt. Részemről is helyénvaló a kérdés, úgy vélem, hogy a reform természetesen bennünket sem kerülhet el. Tarthatatlan a helyzet, amit a hosszú idő, több évtized alatt kialakult központi gyámkodás teremtett. Konkrétan, hogy miközben az állam döntően a társadalombiztosításon keresztül próbálta kifejezésre juttatni szociálpolitikai törekvéseit, a gondoskodás legegyszerűbb formájában összegyűjtötte az SZTK- járulékokat, s belőlük iparkodott kielégíteni a jelentkező igényeket. Ha pedig a kiadásokhoz netalán kevésnek bizonyult a fedezet, hát pótolta az ország „nagy kalapjából”, míg az esetleg keletkezett többletet elvonta, átcsoportosította más célokra. A módszer — aligha kell hangsúlyozni — nélkülözte a realitást. A befizetések meghatározásánál nem a kifizetések várható nagysága, hanem a költségvetés szükségleteihez igazodó szabályozás volt a döntő. Kizárták, hogy esetleg tartalékalap képződjék, a napi pénzforgalom a bankokon keresztül történt, s ez még a rövid távú befektetéseket sem tette lehetővé. Csupán ez utóbbi miatt több száz milliárd forintos hozamtól — többletjuttatástól—estek el a biztosítottak hazánkban. Kétségkívül hiba, hogy a kívánatosabb gazdálkodásra nem nyílt mód. Igazgatóságunk is csak puszta végrehajtóként működött az országos hálózatban: beszedte a „neki” járót, s gondoskodott az előírt ellátásokról. Másokkal együtt egészen 1988-ig szinte még csak eszükbe sem juthatott, hogy plusz bevételeinkből a szolgáltatásainkat valamiképpen fejlesszük. — Mit tart a feszültség legfőbb forrásának, s hogyan képzeli a helyzet javulását? — A problémáknak két oka is van. Egyrészt úgy találom, hogy miután az aktív-inaktív arány igen számottevően változott, a társadalombiztosítás formálisan kiterjedt már az egész lakosságra, a foglalkoztatottak terhei irreálisan nőttek. Másrészt a kibontakozott gazdasági recesszió a keresők és nyugdíjasok között kiélezte a fogyasztásnak az elosztásban meglévő feszültségeit. A gondok a finanszírozási válság „köntösében” mutatkoznak. Mialatt ellátásaink reálértéke rohamosan csökken, az állampolgárok és a munkáltatók kiadasai ugrásszerűen, olykor már alig el- viselhetően növekszenek. Kialakult rendszerünkben az egyéni biztosítási döntéseknek tulajdonképpen nincs helye, a kieső jövedelmeket csakis társadalmi szinten lehet pótolni. Megoldást — szerintem — az jelenthetne, ha a gazdasági rendszer határozottan elmozdulna az államitól az egyéni racionalizálás irányában, hivatalosan is véget érne a "bölcsőtől a sírig "hirdetett központi gondoskodás, amit egyébként valójában sohasem sikerült megvalósítani. — Vagyis: az állam vonuljon ki a társadalombiztosítás területéről is, szűnjön meg az eddigi ga - randa, s a továbbiakban ki-ki gondoskodjék magáról? — A megfelelőbb társadalombiztosítást nem egészen így képzelem el. A tulajdonreformot az intézményrendszeren belül kellene közös erővel megvalósítani. Olyan általános modellre lenne szükség, amiben a társadalombiztosítási vagyon megőrzéséhez és gyarapításához egyaránt megvan a kívánt érdekeltség. Nálunk és másutt is csak az lehet a cél, hogy a befizetett forintok szaporodjanak. Valóságos és felelős önkormányzatok — a járulékfizetők megbízottai, képviselői — vegyék at hazánkban a társadalombiztosítási alapot, s kezeljék önállóan, a legjobb igyekezetükkel. Hiszen ez a teljes gazdaság reformfolyamatait is erősítheti, az egész hazai tőkejövedelmet növelheti. Ha létrejön az a bizonyos saját alap, egyenes következménye lesz, hogy — nem éppen nehány éven beiül — az ellátások minősége észrevehetően javul, a kifizetések jobban vagy teljesen megőrzik értéküket. — Van reális esély mindezekre? — Elsősorban a jogi önállóság megteremtése kell az elmondottakhoz, szervezeti és gazdasági képviselettel. Szükséges továbbá a pénzügyi rendszer átszervezése úgy, hogy a szociális juttatás és a járulékból adott társadalombiztosítási ellátás teljesen elkülönüljön. Nem utolsósorban pedig — főként országos — önálló vagyonkezelő szervezet létrehozása is indokolt. Talán az abszolút képviseleti forma felelne meg leginkább a központi vagyonkezelő önkormányzatnak, amely egyenesen az Országgyűlésnek tartozna beszámolni. Elképzelésem szerint a Parlament keretszabályokkal határozna az ága1990. augusztus 10., péntek Hírlap ______________________________________3. L illafüredi nyár * (Fotó: Szántó György)
