Heves Megyei Hírlap, 1990. augusztus (1. évfolyam, 102-127. szám)
1990-08-22 / 119. szám
Hírlap 1990. augusztus 22., szerda Kultúrálatlan keletiek kavalkádja Hurráááá! Megszálltuk Velencét! (De ez nem győzelmi jelentés) időkben a parkoló is úgy nézett ki, mintha tatárok pusztították volna végig. Ma már itt is alkalmazkodtak az olaszok, óriási konténereket helyeztek ki a szemétnek, rendszeresen cirkálnak az utcaseprő és locsolóautók, és konténeres WC-ket is felállítottak, így sikerül megőrizni a civilizált körülményeket. Hat óra körül megindulnak hazafelé a buszok, egymást előzik az autópályán, hiszen nagy a tét, aki hamarabb ér az olaszosztrák határra, még elkerülheti az igazi tumultust, ami azért nem mindegy, mert előfordult már, hogy 3-4 órát kellett várni az átkelésre. Ez a korai indulás azért is jó, mert legalább a buszból megnézhetik még az olasz Alpok lenyűgöző csúcsait és szikláit, kiegészítésképpen a velencei emlékekhez. Aztán jön újra az éjszaka, dupla fáradtsággal az izmokban és a csontokban, újra az ülésekben fészkelődve, félálomban hallgatva Lagzi Lajcsit és a Dolly Roll-t. Az ember már leltározza az emlékeit, és próbál mérleget készíteni: megérte-e vajon ez a gyors ámokfutás, keresztül három országon és egy városon? A választ ki-ki magának fogalmazza meg, ám valószínűleg többnyire igenlő a válasz — a Start Eger utasai legalábbis ezúttal többnyire így nyilatkoztak. Velence egy olyan csoda lett ma számunkra, amely viszonylag olcsón elérhető, és a fáradtság ellenére is egy pillanatnyi kilépést jelent a mindennapok monotóniájából és sokak számára fokozódó reménytelenségéből. Meg aztán tagadhatatlanul jól hangzik, másnap megemlíteni a kollégáknak vagy a rokonoknak: csaptunk egy görbe hétvégét, leugrottunk egy kicsit Velencébe. Es ez nagyon jól is van így, az viszont eléggé lehangoló, hogy nem tudjuk megadni a módját egy ilyen utazásnak. Hiszen jó lenne ott tölteni 4-5 napot és valóban megismerni a varos változó arcait. Esténként éttermekben múlatni az időt, halk zeneszó és könnyű bor mellett, majd ábrándosán siklani a csatornák vizén és hallgatni a gondolás evezőjének csobbanásait. Csakhát ehhez két dolog hiányzik'^ egyrészt apénz, ami igen lényeges tényező, hiszen Velencében mindent igen drágán mérnek. Mi tagadás szegények vagyunk, és csak egy ilyen egy napos rohanásra futja legtöbbünknek, de erre még futja legalább. A másik probléma: szeretnénk visszatérni Európába, de sokszor még nem úgy viselkedünk, hogy valóban megkaphassuk a hosszú tartózkodásra szóló belépőjegyet. Sokan közülünk kultúrálatlanok, modortalanok, és elfelejtik, hogy vendégként úgy kell viselkedni, hogy ne sértsük meg a házigazdákat, különben mi magunk sem várhatjuk el a szívélyes vendéglátást. Az olaszok már megtették a szükséges technikai intézkedéseket, hogy a város nagyobb megrázkódtatások nélkül elviselhesse a kelet-európai dömpinget. Nem vitatják el azt a jogunkat, hogy mi is megtekinthessük Velencét, de azt nem várhatjuk el tőlük, hogy szeressenek is bennünket, amíg mi akarva-akaratlanul is bepiszkítjuk féltett kincsüket, az Adria legszebb ékkövét" Koncz János Tízezrek egy irányba: reggeli roham Velence ellen Különös népvándorlás kezdődik minden péntek délután Kelet-Európábán. Valahol Csehszlovákiában sok-sok Milos, He- lenka, Zdenek és Verocska kockaformájú Karosa buszokra száll, miközben Magyarországon sok-sok Jancsi, Pista, Klára, Sára ugyanezt teszi, bár a busz márkája itt többnyire egy hasonlóan kockaalakú Ikarus. Ezek a tömött járművek mind elindulnak egy irányba, hogy szombat hajnalban találkozzanak a velencei . nagy parkolóban, s reggel a belőlük kirajzó utasok megszállhassák a lagúnák városát. Ennek a váratlan turistadömpingnek az olasz házigazdák egyáltalán nem örülnek, a Kelet-Európából kiszabadultaknak viszont joguk van arra, hogy megnézzék az Adria királynőjét. Csak éppen a megvalósítás mikéntje riasztó egy kicsit. Hogy milyen is egy út, két napos nemalvással és egy egész napos non stop gyaloglással? Mi is kipróbáltuk, és magunk is ellentmondásos tapasztalatokat szereztünk. Csoportunkkal péntek délután indult el a Start Eger Utazási Iroda Mercedes busza, és rögtön kellemes meglepetés ért bennünket, hiszen az idegenvezető és a sofőrök frissítőkendővel, csokoládéval, üdítőitallal, konyakkal, vodkával vendégelték meg az utasokat. Ezen a buszon ráadásul még WC és mosdó is található, így kulturált körülmények között telt el az a tizennégy óra, amit a Békéscsaba és Velence közötti úton töltöttünk. Bár a határokon viszonylag gyorsan átjutottunk, és a busz halkan suhant végig az osztrák és olasz autópályákon, mégsem volt leányálom végigbóbiskolni az éjszakát. Mi tagadás, hiányzik az embernek a megszokott ágy, és míg félóránként fészkelődik az ülésben, s ötpercenként megtámogatja le-lebillenő fejét, arra gondol, megér-e ennyit az, hogy láthassa a világ egyik csodáját, a tengerre épült várost. A legkeservesebb pillanatokat a hajnal hozza, amikor az utas valamelyik útmenti benzinkút parkolójában kikászálódik a hűvös hajnalba az ülés melegéből. Murphy törvényeinek megfelelően itt már legalább 30 busz utasai várnak arra, hogy bejussanak a mosdókba, így ajánlatosabb elővenni az ásványvizes üveget, az is elég egy macskamosdáshoz. Amikor a busz begurul a Velence legszélén, a Tfonchetto- szigeten lévő óriási parkolóba, ott már egymás mellett sorakoznak a kiöregedett magyar és csehszlovák buszok, a sofőrök már terítik a pokrócot a tetőre, ahol napozni fognak. Hihetetlen, egyenesen hátborzongató látvány, ahogy a nép hosszú, tömött sorban, gyalogosan vonul a belváros irányába. A legjobb lenne visszafordulni, és inkább a közeli Mestrében sétálgatni kényelmesen egész nap, de aztán mégis ellenállhatatlanul vonz a város. Csodák csodájára befelé haladva a sok kisebb-nagyobb utca elnyeli a tömeget és egészen elviselhetővé válik a helyzet, kivéve azokat a főútvonalakat, amelyek a legismertebb látványosságokhoz vezetnek. Az sem fontos, hogy együtt maradjon a csoport, hiszen Velencében tilos az idegenvezetés, azt csak a városban fogadott kalauzok végezhetik, ám erről a szolgáltatásról természetesen az egy napos olcsó túrákra befizető vendégek készséggel lemonda.1 önnek a csehszlovákok (és a magyarok) déglők tulajdonosai, akik egyetlen líra bevételhez sem jutnak ettől a tengernyi embertől, aki inkább eszi a saját hideg főztjét, minthogy kiadjon 500-1500 forintnyi valutát egy finom olasz ebédért. Evés után édes a pihenés: sokan még álomba is szenderül- nek, ha találnak valahol egy kis árnyékot, hiszen hosszú volt az út idáig, és még hosszabb lesz hazafelé. A Szent Márk térnél lévő kikötő lépcsőit többnyire hazánk fiai foglalják el, a sok járkálástól dagadt bokájukat áztatják a föl- fölcsapó sós vízben. Egy idős bácsi cúgos cipőjét a parton hagyja, és ő maga feltűrt nadrágjában térdig begázol a vízbe, szemét kezével árnyékolva figyeli a hajók jövés-menését. Az ébredés után jó néhány óra van még a visszaindulásig, és a többség azért megkóstolja a híres olasz fagylaltot, megpróbálkozik egy-egy falatnyi pizzával, vesz egy-két képeslapot, ami majd csak akkor er haza az ismerősökhöz, amikor ő maga már rég elmesélte nekik az élményeket. Jó forgalmat bonyolítanak a giccs- árusok is: rettenetes minőségű, rikító színű, világító műanyag gondolák, csicsás rámájú emlék- képek, Velence feliratú trikók és kalapok találnak gazdára. Ezek kb. 6-15 ezer lírába kerülnek, még éppen megfizethetők, és mégiscsak arra emlékeztetnek, hogy volt egyszer egy velencei kirándulás, amikor vakítóan ragyogott a Nap az azúrkék égen, aranyosan csillogtak a meseváros kupolái, macskák osontak a kopott falak tövében, kólás dobozokat vitt a víz, s csak höm- pölygött-hömpölygött a tengernyi nép a csatornák mentén. De a nosztalgia ideje majd csak később jön el, meg vissza kell előbb jutni valahogy a buszparkolóba, és ez nem egyszerű feladat mindenkinek. Térkép híján gyalogosan már korántsem olyan egyszerű ki vergődni, mint amilyen könnyű volt bejönni, s a viszonylag olcsó vízibuszok isJcét irányba közlekednek, így olykor előfordul, hogy a jóhiszemű, ám tájékozatlan utas a Lidón köt ki, ahol fedetlen keblű nők napoznak és javában zajlik a víziélet. Csakhogy míg ő ebben gyönyörködik, majd újabb jegyek után szaladgál a visszaútra, 40-50 ideges ember várja a busznál, aki fáradt a sok gyaloglástól és a hihetetlen töménységben rázuhant élményektől, és szeretne már hazafelé robogni. Bár tagadhatatlan, hogy nem mindenki áll ilyen egyoldalúan a dolgokhoz, egyesek remekül berendezkednek a parkolóban. Vannak, akik egy-két óra alatt megúniák Velencét, és visszatérnek a buszhoz, ahol előveszik a gázfőzőt és rittyentenek egy igazi csehszlovákos vagy magyaros ebédet. Aztán is jól elvannak itt, napoznak a rakparton, vagy a buszok tetején, vagy ellenkezőleg befeküsznek az árnyékba, és jókat húznak a sörösüvegből. Nem csoda hát, hogy az első Ők gondoláz- nak, mi nézzük nak. Jobb híján a buszon próbálják felkészíteni az utasokat a várható látnivalókra, ám legyen bármilyen lelkiismeretes az útközben tartott fejtágítás, eredménye nem sok van. De az azért mégis túlzás, hogy a város szélén lévő parkolóházat Casanova börtönének nézze valaki, és a Sóhajok hídját keresgélje a betonmonstrum körül, mint azt a csoportban lévő egyik család tette. Ha az ember elkalandozik a kis csatornák mentén a túristáktól érintetlen, zeg-zugos negyedekbe, hamar megérinti a város utánozhatatlan baja, és órákig képes szemlélni az áttetsző vízen ringatódzó csónakokat, a galambokat és macskákat etető idős asszonyokat, a gyermekeiket levegőztető fiatal anyákat, a dolga után siető velencei népet. Ám aztán korgó gyomra ismét a városközpontba szólítja, ahol lehangoló látvány fogadja: a Szent Márk téren körben ülnek magyarok és csehek, és nylonzacskóból, fóliából eszik az otthonról hozott kirántotthúst, fa- sírtot, kovászos uborkát. Az első meglepetés után, amikor a város úgy nézett ki tőlünk, mint egy disznóól, már felkészültek erre a spontán és végtelen evészetre a köztisztaságiak. Minden méteren áll egy kuka, amit rendszeresen ürítenek, mi pedig lassan megtanuljuk, hogy abba kell bedobni a szemetet, ez a minimum, amit elvárnak tőlünk. Igen bosz- szús arccal szemlélik viszont ezt a szabadtéri fiestát az elegáns venA város lábaink előtt hever... Erre még futja. Emlékgiccs minden mennyiségben.- nh 1:1 Hazai falatok a Szent Márk téren. A kuka olasz. Délutáni csendélet á buszparkolóban Vigyázat! Veszélyes?
