Heves Megyei Hírlap, 1990. július (1. évfolyam, 76-101. szám)
1990-07-14 / 87. szám
4. Hírlap 1990. július 14., szombat Kihajtott az elültetett mag Egerszalók, mint szellemi-lelki központ Beszélgetés Domán Ferenc plébánossal Az egymást követő hétvégéken Egerszalók rendre egyházi találkozók színhelye. Legutóbb, június 30- án az ifjú házasok gyűltek össze lelki gyakorlatra, ma zarándoklatot és búcsút rendeznek a községben, a következő hét végén, július 19-én pedig háromnapos katolikus ifjúsági találkozót szerveznek. Ezeknek a rendezvényeknek a házigazdája Domán Ferenc plébános, akit csak Ferenc atyának szólítanak. A hetvenes évek végén huszadmagával kezdte ezeket a találkozókat, amelyekre ma már több százan vagy több ezren érkeznek az ország minden tájáról. Ezekről a vállalkozásairól beszélgettünk, amelyek révén valóságos szellemi-lelki központtá vált Egerszalók. A búcsú vigiliáján — A fiatalok szíves örömest mennek Egerszalókra igét hallgatni. Hogyan is kezdődött ez a folyamat, miként alakult ki ez a vonzerő? — Az első plébánosi munkahelyem Egerszalók — válaszolja Domán Ferenc—, azelőtt káplán voltam Jászapátinés Miskolcon. Mindkét helyen az ifjúság érdeklődését, igényét tapasztaltam. Ha őszintén, hitelesen, rájuk figyelve válaszoltam kérdéseikre, beszélgettem velük, akkor nagy örömmel jöttek. Egerszalókot kiválónak ítéltem meg arra, hogy az érdeklődő ifjúságot meghívjam, összegyűjtsem beszélgetésre, imádságra. — Ez a kezdeményezés a hetvenes évek végén még egyáltalán nem számított könnyűnek. Nem volt része zaklatásokban? — Mind az állami szervekkel, s az állami nyomásra az akkori főpásztorommal, Kádár érsekkel meggyűlt a bajom. Érthető volt ez, hiszen az előző rezsim az ifjú- sággal való foglalkozást — kimondatlanul — magának tartotta fenn. Számunkra ez tilos terület volt. Kisebb vagy nagyobb atrocitásokkal számolnom kellett. Úgy is kezdtem, mint a Mária- szentély plébánosa a búcsújáró hely zarándoklatainak fejlesztésével, az elhalt búcsú felélesztésével. Ezen belül kezdtem fiatalokkal foglalkozni. Az első évben, 1978-ban még csak egy ifjúsági misét rendeztem. Mivel a fiatalok már a búcsú vigiliáján, szombaton ott voltak, a következő évben biztosítottunk számukra egy kis beszélgetést, közös imádságot. Ez olyan kétórás program lett. Igen-igen lelkesen kérték rá egy évre a fiatalok ezt a rendezvényt. Aztán arra gondoltam, ha már úgyis ott vannak, mi történne, ha már szombat déltől foglalkoznánk velük, ne csak ott tébláboljanak, várják az esti közös liturgiát. Ezért egy esztendő múltán már déltől várta őket előadás, eszmecsere. — Hányán kezdték el az alatt a nem kis nyomás alatt 1978-ban ezt a közös munkát? — Úgy húszan-harmincan, aztán mindig többen jöttek, már négy-ötszázan is összegyűlnek. — Pedig nem lehetett egyszerű a szervezés, hiszen nem lehetett nyilvánosan meghirdetni a találkozókat... — Valóban, szóban és levelezés útján lehetett értesíteni az érdeklődőket. A postámat is részletekben adtam föl, elutaztam Füzesabonyba vagy Kerecsend- re, hogy az el is érjen a címzettekhez. Elkallódott levelek — Fennállt a veszélye, hogy „elkallódjon” a levél? — Arról biztosan tudtam, hogy hozzám nem mindig jutottak el a küldemények. Ezért fogtam gyanút, s ezért mentem távolabb, hogy ne egyszerre adjam föl a meghívókat. Itt ötöt, máshol tízet bíztam a postára. Tudtam, hogy minden szóban hirdetett vallásszabadság ellenére veszélyes dolog ez. — A búcsúkból nőtte ki magát tehát mindaz, amiről Egerszalók már országszerte híres. Mi vonzza ide a fiatalokat? •— Részben ebből a kezdeményezésből, részben pedig egy nagyon aktív kollégám, Szikszói István mezőkövesdi káplán közreműködésével fejlődött a jelenlegi szintre ez a vállalkozás, ő is megérezte, hogy a fiatal házasok, szülők mennyi gonddal, problémával küszködnek, s mellette ott az anyagiak hajszolása, hiszen rá vannak kényszerítve. A problémák csak halmozódnak, agyonterhelt és hajszolt a családok többségének az élete. — Ha így is van, ahogy legtöbbünk tapasztalata igazolja is, mit tehetnek egy ilyen lelki gyakorlaton a fiatalokért? — Ifjúságunk világnézetileg a nullponton van. Nyilvánvalóan csalódott a materialista világnézetben, életének lényeges kérdéseire nem kapott választ, a nagy nihil tölti be. Ezért figyel arra a Jézus Krisztusra — főleg az értelmesebb, gondolkodóbb része —, aki hovatovább már kétezer éve világít, mindenfajta üldöztetése ellenére. Ez Pilátusnál kezdődött az első nagypénteken, s nálunk az utóbbi években, hónapokban zárult le. Mint mindig, talpon maradt Jézus Krisztus a tanításaival, s ez azért feltűnik a fiataloknak, látnak fantáziát abban, hogy vele foglalkozzanak. Benne bíznak a sok csalódás ellenére is. Ez az egyik lényeges ösz- szetevő. A másik az, hogy a fiataloknak életkoruk miatt sok a lényeges kérdésük: a családalapítással és -tervezéssel, az emberi kapcsolatokkal, a generációs problémákkal kapcsolatban választ várnak. S fölfedezik a szeretet parancsának mérhetetlen jelentőségét is. Hozzá kell tenni, hogy itt nemcsak egy nagyszerű tanításról van szó, hanem személyes kapcsolatról Jézus Krisztussal, aki egyházában a szentségek révén jelen van. Ezt is megélik a fiatalok. S még azt is, hogy micsoda erőforrás mindez, hiszen szinte mindannyian tudjuk a jót, hogy mit kéne tennünk, de azt is tapasztaljuk, hogy a magunk erejéből hányszor nem sikerül a szép elveket nagy tettekre váltani. A kereszténység nagyjai, azok is, akiket már szentekként tisztelünk, s a mai tekintélyek — például Teréz anya vagy Mind- szenthy bíboros — a Jézus Krisztussal való kapcsolat által nagy emberi magaslatra jutottak el. A kritika és a jézusi közösség — Mindez némileg általánosan hangzik. Mégis, mi az, amit az ifjúság saját egyházkerületében, helyi közösségében nem talál meg, s amiért Egerszalókra jön? — Itt a sokakkal való együttlét (Fotó: Szántó György) jelenti azt a pluszt, ami otthon, vagy egy kisebb közösségben nincs meg. A másik az, hogy nem mindenki tudja közel vinni hozzájuk ezeket az igazságokat. Köztünk, lelkipásztorok között sem lehet mindenki kiváló gyóntató, igehirdető vagy ifjúsági pasztorátor. Egyikünk az egyik, másikunk a másik területen jobb. Nehéz a fiatalokkal szót érteni. A tizen-, huszonévesek nyelvét a legnehezebb eltalálni. — Önnek hogyan sikerül? — őszintének kell velük lenni. Kérdéseiket, problémáikat halálosan komolyan kell venni, hogy Jézus Krisztus örömhírét hitelesen közvetítsük feléjük. Az képes erre, aki maga is megéli, s az ilyen pap sugározza magából a jézusi igazságot. Fontosnak tartom azt is, hogy a kritikának helye legyen jézusi közösségben, így lehet közös munkánkat csiszolni, tökéletesíteni, így érzi a fiatal, hogy testvérnek tekintem magam. — Ilyenformán valóságos egyházi központ vált a községből... — Az is volt a célom, hogy szellemi-lelki központjává váljon Egerszalók Észak-Magyar- országnak. Úgy, ahogy Nagymaros az ifjúsági találkozók révén Budapestnek és a Dunakanyar- nak, Máriagyüd vagy Szeged Dél-Magyarországnak, illetve Hajós a kalocsai egyházmegyének hasonló centruma. A környéken rendeznek lelki napokat, de hasonló lélegzetű rendezvényeket nem, mint nálunk. Szabadságot, szellemi értelemben is — Ön már régóta az ifjúság katolikus szellemű nevelője. Hogyan foglal állásta hittannal kapcsolatos vitákban? — Szabadság legyen, és ne diktatúra. Ez a szellemi értékekre is vonatkozik. Ha valaki nem akar járni hittanra, ezt a szabadságát meg kell ugyanúgy adni, mint annak, aki tanulni akar hittant. A polgári erkölcs oktatására viszont mindenképpen szükség van, hogy a fiatalok valóban emberek legyenek, mert magától a tudásanyagtól nem válnak egésszé. — Bizonyára támaszkodni kell a jövőben azokra a tapasztalatokra, amelyek az önéhez hasonló egyházi műhelyekben alakultak ki... — Most, és még jó pár évig azokkal a fiatalokkal kell foglalkozni, akik a nehézségek ellenére is megtaláltak bennünket. Ha náluk fel tudunk mutatni többletet, akkor a többiek is önként keresnek majd meg. A kényszert nem tartom célravezetőnek. Nyilván lesznek olyanok, akik a szülők akaratából járnak majd hittanra, az egyház örül annak, ha a diákság e részét megfelelő oktatásban-nevelésben részesítheti. — Mit tart most a legfontosabbnak ahhoz, hogy a hittan megfelelő rangot kaphasson? — A tantestületekkel való kollegiális kapcsolat kialakítását. A legtöbb faluban a köszönésben merült ki a pedagógusokkal a viszonyunk, bár.nálunk volt olyan, aki a köszönésemet sem fogadta. Be kell kapcsolódnunk az iskola munkájába. Ha valaki, akkor a hitoktató sokat tud segíteni véleményével, tanácsaival a családok életének ismeretében. Ezért látom szükségesnek, hogy a tantestület tagjai lehessünk, mint ahogy a törvény- tervezet meg is fogalmazza. Gábor László r----------------------------------^ M egkérdeztük: Mit tesznek a telefon- rongálók ellen? k_______________________________A Fővárosi aluljárókat mutatott a minap a televízió: a falakon hosszú sorban letépett telefonok nyomai. Aztán utcai fülkéket láttunk — üresen. Az egyik tévés mégis talált egy köztéri készüléket, csavarhúzót hozott, és kezdte leszerelni. Szépen, komótosan dolgozott, miközben jó néhány járókelő megcsodálta tevékenykedését, de nem szólt rá senki. Pesten állítólag „virágzó üzletággá” nőtte ki magát a telefonlopás. — Egerben is egyre nagyobb gondot okoznak a vandál rongálok — mondta Keller Sándor, a megyei távközlési üzem egri üzemegységének felügyeleti csoport- vezetője. — Tegnapelőtt reggelre a Nagy János út — Lenin út sarkán vertek szét egy készüléket, és kivették a perselyt, ugyanezen a napon a Rákóczi út 12. előtt, a múlt hét végén pedig az Eperjesi úton tettek tönkre egyet. Még május végén vitték el a Széchenyi utcai posta elől mindkét telefont — de tovább is folytathatnám a sort. Gyakran megteszik azt is, hogy a pénzvisz- szaadó nyílást betömködik papírzsebkendővel, lemezdarabbal, ezért a sikertelen hívásnál sem ejti ki az érmét a gép. Később az illető visszamegy, kiszedi a zsebkendőt, és kihullik neki néhány száz forint. — Mit tehetnek a felelőtlen „telefonbetyárok” ellen? — Feljelentést teszünk a rendőrségen, de csaknem lehetetlen elkapni őket. Próbálkozunk egykét dologgal: riasztóberendezéseket szerelünk fel, és megpróbáljuk úgy felerősíteni a készülékeket, hogy ne tudják leszakítani azokat. Mivel egyre több kárt tesznek a vandálok, már ott tartunk, hogy nem tudjuk pótolni a hiányzó nyilvános telefonokat. (pala) „Por ez, ami mindigvaló” Köszönljük a 65 éves Moldvay Győzőt „...az élet küzdelem/ Az ember célja e küzdés maga” — a most hatvanöt esztendős Moldvay Győző életútján végigtekintve ez az* örökérvényű madáchi gondolat jut óhatatlanul is az ember eszébe. Küzdelem és jobbítási szándék, örökös pörlekedés a bennünket mind szorosabban körbefogó társadalmi korlátok és emberi gyarlóságok ellen, küzdelem a mind tágabb lehetőségeket megengedni tudó élettérért, az egyén és a szőkébb pátria sorsának emberarcúb- bá tételéért úgy, hogy ennek a küzdelemnek a végső célja az egész, határon innen, illetve túl élő magyarság helyzetének az apró léptekben történő, de mégis nélkülözhetetlen előbbrevitelét is megcélozza: ez a Moldvay Győző-féle „pör” fenntartásának, illetve továbbvitelének a végső célja. Pedig Moldvay Győzőéletútja nem úgy indult, hogy „mindigvaló” pörlekedés legyen belőle: tisztes megélhetést biztosító családban nőtt fel, oly kitűnő gimnáziumban tanulhatott, mint a hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Gimnázium, és arra is lehetősége nyílott, hogy a szegedi egyetemre beiratkozhasson magyar — történelem szakos tanárjelöltnek. A több szerző által megírt, de Németh László által nemzetközi irodalmi hírnévbe is emelt Hódmezővásárhely volt Moldvay Győző számára is a boldog gyermekkor, az ifjúi esz- mélődés, a kamaszszerelmek, a nagy álmok és kezdeményezések, a fiatal felnőttkorbeli sikerek és kudarcok színtere. A város szellemi örökségét Szántó Kovács János és a vásárhelyi iskola művészei (Tornyai, Medgyesi, Koszta, Rudnay, Pásztor, Endre Béla stb.) mellett a város mindig és minden iránt nyitott értelmiségijei is megalapozták. A Horthy-rendszerben ez a város volt a csonkán maradt ország Dél-Alföldjének egyik szellemi központja: megfordult Vásárhelyen József Attila, Juhász Gyula, Féja Géza, Sinka István, Móricz Zsigmond, Németh László és Szabó Pál, de irodalmunk eme nagyjai neveinek említése mellett még az is ide kívánkozik, hogy az 1945 utáni rövid lélegzetvételű koalíciós időkben 31 ember vallotta magát írónak, művésznek, közel 2500 pedig egyéb szellemi foglalkozásúnak. A már huszonegy éves korában önálló verskötettel jelentkező Moldvay Győző költészetének forrása szülővárosának ant- heuszi talaja mellett festő és költő barátainak örökös szellemi pezsgést jelentő ténykedése, egymásra találása: ők alkotják a nagy festő halála után alapított Tornyai Társaságban a fiatalok korosztályát. Közülük Osváth Bélából ígéretes tehetségű, de a koalíciós idők után méltánytalanul a háttérbe szorított színidirektor, Kurucz D. Istvánbólhíres festőművész, Dömötör Jánosból múzeumigazgató, Kristó Nagy Istvánból folyóirat-szerkesztő és jó nevű irodalomtörténész vált. Közéjük tartozott még a tragikus hirtelenséggel és megrázóan korán ellobbant életű fiatal költőtárs, Vörös István és az 1945 utáni idők egyik legmarkánsabb arculatú művészegyénisége, Ko- hán György is, akiről 1966-ban bekövetkezett halála után azonnal egy tanulmány írásába kezd bele Moldvay Győző: „Mégazon a télen papírra vetettem, amikor végső búcsút vettünk a művésztől a gyulai görög sírkertben ”— írja a születése körüli időkben nagy vihart kiváltó kismonográfia keletkezéséről a szerző. A kismonográfiát az akkori hatalmasságok csak bizonyos változtatásokkal szerették volna kiadatni, és mivel erre az egykori jóbarát nem volt hajlandó, csak néhány példányt sikerült belőle akkortájt kinyomatni. (Azóta természetesen megjelenhetett a kismonográfia, hiszen ha lassan is, ha csak a kötelékek némi meglazítá- sával is, de sokat enyhült a cenzúra szigora az 1966 óta eltelt bő két évtizedben.) Az egyetemi tanulmányokat az anyagi szűkösség miatt abbahagyni kénytelen Moldvay Győző újságírónak szegődik el a Vásárhely Népéhez, és kisebb-nagyobb megszakításokkal azóta is ezt a mesterséget gyakorolja. Életútja az évek múlásával messzire kanyarodott Hódmezővásárhelytől: volt rádiós szerkesztő Miskolcon, népművelő a Borsod megyei Szentistvánban, járási mű- velődésiház-igazgató Mezőkövesden, de néhány évig tanított is különböző általános iskolákban. Végleges otthonra és végleges — immár megállapodottságra utaló — munkahelyre a Heves Megyei Népújság szerkesztőjeként lelt Hatvanban: 1971 óta él ebben a városban. A korán elhunyt Vörös Istvánnal, az ígéretes tehetségű költővel indította meg 1946-ban különlegesen hangzó nevű, Vö- rösmartytól kölcsönvett című folyóiratát, a Délszigetet azzal a céllal, hogy figyelemfelhívó szemlét adjon a határon túli magyarság legjobb alkotóiról, hogy teret adjon az egyre nagyobb számban jelentkező fiatal tehetségeknek, és hogy az 1945 utáni időkben az irodalmi életből ilyen vagy olyan okok miatt ideiglenesen kiszorított nagy egyéniségeknek (Németh László, Szabó Lőrinc) publikációs lehetőségeket biztosítson. Ez a kiskönyv formájában megjelenő, mindössze három kiadást megélt folyóirat a határon túli magyarság olyan képviselőivel is megismertette az olvasót, mint a jugoszláviai Ala- dics János és Fehér Ferenc, vagy a szlovákiai Bábi Tibor. A Délsziget majd Hatvanban „támad fel” almanachként 1986-ban, és akkor már ez a feltámadás nemcsak néhány szám napvilágot látásáig tart: az egykori almanachból mostanra már az ország egyetlen magánkiadású folyóirata vált, amely évi három alkalommal jelenik* meg, és amelynek olyan munkatársai vannak, mint Czine Mihály, Végvári Lajos, Kristó Nagy István, Dömötör János és a külföldön élőZas Lóránt és Mát- hé Gábor. A folyóirat legfőbb célja a két város: Hatvan és Hódmezővásárhely kulturális örökségének feltárása, de továbbra is tág teret kapnak benne a most jelentkező fiatal alkotók éppúgy, mint a határon túl élő magyarság jeles képviselői. Moldvay Győző folytatni kívánja tehát azt a nemes hagyományt, amelyet azokban a régi kiskönyvekben kezdett el, és az ötvenes évek végén megjelenő Vásárhelyi Szóban folytatott: a határon túli magyarság ügyének előbbre mozdítását, az irodalmi művek publikáltatá- sa révén. Van a Délszigetnek képzőművészeti rovata is, és ez nem véletlen: második szűkebb pátriájában, a Zagyva-parti Hatvanban egy mostanra már országos hírű galéria is működik, amelynek szintén Moldvay Győző a vezetője, és amely a különböző tárlatok, kiállítások mellett író-olvasó találkozóknak, színészi előadói esteknek, egvéb kulturális rendezvényeknek is helyet ad: az 1986 áprilisában megrendezett Németh László-konfe- rencia például országosai! is nagy érdeklődést keltett. És talán nem túlzunk azzal, ha ide írjuk: a Nemzetközi Tőkés László Társaság 1989. december 18-án tartott alakuló közgyűlése óriási érdeklődést keltett itt, Európa középrészén. Moldvay a költészettel is korán S ezte magát: már 1947-ben jtetet jelentetett meg Maf am körül címmel, a Misztotfalusi ladó gondozásában. írásra azonban mindig is kevés ideje volt, és így válik érthetővé a számunkra az a tény is, hogy újabb kötetének, a Perben-nek a megjelenésére közel három évtized múlva kerülhetett sor, és hogy a harmadik kötete most van még a nyomdában. A költő Moldvay a népi írók örökösének vallja magát, példaképeinek Nagy Lászlót, Váci Mihályt és Sinka Istvánt tekinti, közülük is talán a legjobban Sinka István lírájának a „lap alatti” hangjaira figyel, legjobb verseinek bauadás hangulata, önmarcangoló töprengése elsősorban Sinlcára emlékeztet. A bal- ladás hangulat azonban gyakran válik harcossá, dacossá: az az ember, aki ilyen sokat próbált, mintő, és akinek ennyi küzdelemben, eny- nyi megmérettetésben volt része, az nem legyinthet lemondóan, mindent Madva az előtte tornyosuló problémák láttán: ez az ember önmagával is perlekedik, nemcsak a világgal, az ilyen ember sorsa már örökre egy olyan pör, „...ami mindigvaló /szunnyadó majd ágaskodó /olykor igaz háborúság/. Szelei Béla
