Heves Megyei Hírlap, 1990. július (1. évfolyam, 76-101. szám)

1990-07-27 / 98. szám

1990. július 27., péntek Hírlap 3 Büntetőbíráskodás Magyarországon, anno 1949-1956. (XII/5.) Az ÁVH listázta védők 2560/1949. (XI. 190 Korm. sz. rendelet: Tszcs elleni izgatás Az előzőekben vázolt körül­mények között joggal vetődik fel a kérdés, mi lesz a védelem szere­pe, milyen tér nyílik arra, hogy a vádlott bármiféle védekezést ér­vényesítsen a bíróság előtt. A fordulat éve után nem sok szó esik a védelem jogáról, noha az erre vonatkozó törvényi előírá­sokat formálisan nem érintik. A védekezés szűk tere Először Kovács Béla igazság­ügy-miniszternek egy 1953-as — A munkafegyelem megsértői el­len indult ügyek című—felügye­leti tájékoztatójában tér ki a vé­delem kérdésére. Éspedig ek­ként: „Nem foglalkoznak kellő­képpen a bíróságok a vádlottak védekezésével, és nem töreked­nek azok megcáfolására”. íme tehát a vádcentrikus, a titkos környezettanulmányok által meghatározott eljárásban — a büntetőeljárási törvény tételes rendelkezéseivel ellentétben — a bíróság feladata a védekezés megcáfolása. A dokumentum tehát megál­lapítja, hogy — ki hinné? — a bí­rósági szervezeti törvény és a büntető perrendtartás nincs min­denben összhangban. Majd — s ez még figyelemreméltóbb -: „A gyakorlati alkalmazás során ma­gának a Bp.-nek is olyan hiá­nyosságai tűntek ki, amelyek gá­tolták a szocialista törvényesség maradéktalan érvényesülését. A Bp. egyes megoldásai nem elég következetesek, nem szakad el teljesen a kapitalista perjogi megoldásoktól, nem teremtette meg kellőképpen a terhelteknek a szükséges eljárásjogi biztosíté­kokat, és nem zárja ki kellő hatá­rozottsággal az állampolgárok zaklatásának lehetőségét". 1953 júniusa után úgy tűnik, megindul egy gyorsnak nem mondható, de mégis olyan irá­nyú folyamat, amely némileg oldja a titkos (úgynevezett 00-ás) ügyekben a védelem megkötött­ségét. Hangsúlyozni kell, hogy ezek az intézkedések messze nem jelentik azt, hogy a védelem ezentúl elégséges mértékben te­vékenykedhet. Felvilágosítást adui tilos Sajnálatos, hogy az Igazság­ügyi Minisztérium még 1954 jú­liusában a titkos ügykezelésű ügyek szűkítése tárgyában ho­zott utasítással egy időben így vélekedik: „Nem indokolt a sza­bad védelem”. Egy Erdei Ferenc által alánt titkos utasítás érzékelteti azt az elzártságot és kiszolgáltatottsá­got, amellyel az eljárás alá vont személy egész családjának szem­be kellett néznie, s amelynek egyébként semmilyen törvényes alapja nem volt. Ez az utasítás többek között arról rendelkezik, hogy a titko­san kezelt ügyekről a vádlott szü­lője, testvére, gyermeke, illetve házastársa csak annyiban kaphat felvilágosítást, hogy „büntetőel­járás indult, de a vád tárgyára vagy körülményeire nézve felvi­lágosítást adni nem szabad/” Nem jogerős ítéletről hasonló tá­jékoztatás adható. Jogerős ítélet esetén az alább említett körben adható felvilágosítás: „Politikai, gazdasági vagy egyéb köztörvé­nyű bűncselekmény miatt a vád­lottat ilyen és ilyen tartalmú sza­badságvesztés-büntetésre ítél­ték, halálbüntetés esetén ilyen közlést csak a kegyelmi eljárás befejezése után lehet tenni. A jogerős ítélet közlésekor közölni lehet a kiszabott mellékbüntetést is”. Az utasításhoz csatolták a mi­niszternek Gerő Ernőhöz 1953. augusztus 28-án írt feljegyzését, amelyből kitűnik: „Védő nem tekinthet be az iratokba, hanem a tanács vezetője jelöli ki számára az iratoknak azt a részét, amely védencére vonatkozik, és ezeket a részleteket ismerheti csak meg!” Majd később: „...hozzá­tartozóknak semmilyen felvilá­gosítást nem adnak... a kirendelt védő a hozzátartozókkal nem érintkezhet, nem közölhet velük az ügyről semmit.” A kiválasztott védők névsorát mellesleg időről időre beterjesz­tették jóváhagyásra az ÁVH- hoz. (A listát hosszú időn át sze­mélyesen Dékán István ÁV-ve- zérőmagy, miniszterhelyettes ír­ta alá.) Hasonlóképpen az igaz­ságszolgáltatásban elhelyezked­ni kívánóktól is kötelezővé tették az ÁVH-hozzájárulás beszerzé­sét. Ilyen esetekben (a listát a mi­niszter első helyettese terjesztet­te elő) a nem kívánatos szemé­lyeket, mint az Á VH nyilvántar­tásában kompromittáltakat, in­dokolás nélkül vetették vissza. A büntetőeljárási törvény sza­bályainak érvényesülését eltor­zító utasítások a kontradiktórius, ügyfélegyenlőségen, szabad vé­delmen, a bizonyítékok szabad értékelésén alapuló eljárást kive­tették sarkaiból, s ezért ezek az úgynevezett büntetőperek nem tekinthetők ítélkezésnek, csak „ büntetőbíráskodásnak ”. Utasítás a bűnösség vélelmezésére Mindez a gyakorlat szükség­szerűen következik a nyílt jog­egyenlőtlenséget eredményező, osztály harcos szemléletből. Mindezzel összeférhetetlen, hogy a bírák „az osztályharc éles fegyverével” célba vett vádlotta­kat ne a megfélemlítés szellemé­ben kezeljék. Már azt is nehez­ményezik, ha javukra a törvény­ben biztosított enyhítő rendelke­zéseket alkalmazzák, s különö­sen nagy felháborodást vált ki, ha netán felmentő ítélet születik. Ehhez képest a büntetőeljárá­sok szenvedő alanyául kiválasz­tott személyek felmentése, mint korábban láttuk, súlyos rosszal­lást vont maga után, így a fel­mentő ítéletek mind teljesebb visszaszorításának igénye olyan „vélelmek” felállításához veze­tett, mint amilyenekről szóltunk a kulák ember termelőszövetke­zetekkel kapcsolatos bíráló kije­lentése ürügyén. Láttuk, hogy nemcsak az ellenséges szándé­kot, hanem a vádlott bűnösségét is vélelmezték. Ugyancsak utasítják a bírósá­gokat a bűnösség vélelmezésére az internálások megszüntetése­kor szabadlábra került és elhe­lyezkedni nem tudó állampolgá­rokkal kapcsolatban is. Az utasí­tás ezúttal alacsonyabb szinten jelent meg, osztályvezetői leirat formájában. Csapó László leira­ta elrendeli: „A jogszabály szo­cialista értelmezésének az a szemlélet felel meg, hogy min­den olyan egészséges, tehát munkaképes egyén, aki állandó munkaviszonyt... igazolni nem tud..., a szocialista építés ügyét nem szolgálja, munkakerülő életmódot folytat”. Azt a kérdést, hogy a volt in­ternált vajon önhibájából nem dolgozik-e, vagy éppen korábbi internálása miatt nem kap mun­kát (esetleg éppen azért, hogy börtönbejuttathassák), már nem vizsgálja az utasítás. így az osz­tályintézkedés gyakorlatilag ke­resztülhúzta a büntetőtörvény­nek az alanyi bűnösségről szóló sarkalatos rendelkezését. Dr. Kahler Frigyes (Következik: Kis kár — nagy kár) Magány (Fotó: Perl Márton) Agria Játékok ’90 A zsoltáros Dávid Az Agria Játékok az idén foly­tatja jó hagyományát: orgona­művészeket hív meg — éneke­sekkel, szólistákkal együtt —, hogy a székesegyház orgonáján megszólaltathassák a zeneiroda­lom kiváló alkotóit. Az elmúlt hétfőn este Virágh András, az alig harmincéves mester, Virágh Endre orgonaművész fia ült a hangszerhez. Első számként a BWM. 532. jelzetű D-dúr prelúdium ária és fúgát, Bachnak ezt az unhatatlan művét adta elő. Ez a szám akár az egri orgonahangversenyek szignálja is lehetne, hiszen majd­nem minden ide látogató kon­certező felveszi műsorába. Vi­rágh Andrásnak ezúttal nem volt szerencséje, mert ennél az első számnál megtréfálta őt a hang­szer: az egyik billentyű beragadt, és a „beteg” klaviatúra okán a művet újra kellett kezdenie. A váratlan közjáték után azonban minden áradt ebből a kompozí­cióból, és ahogy mondani szok­ták:, az egész teret és a hallgatósá­got betöltötte a szárnyaló muzsi­ka. A fiatal művész mégis inkább vonzódik a romantikus zeneda­rabokhoz. Liszt Tu es Petrusá- ban az elmélkedő muzsikust kö­veti, aki a jézusi kijelölést ragadja meg (Te Péter vagy, és erre a sziklára építem egyházamat), de mert az egyéniség nem tagadhat­ja meg magát, a himnikus hang­vétel átcsap az érzelmekbe, ami annyira jellemzi Lisztet. C. Franck Cantabiléjében, Men­delssohn B-dúr szonátájában — túl a hű tolmácsoláson — felfe­dezni véltük a művész egyéni szí­neit, árnyalatait is. Pitti Katalin, Operaházunk kiválósága két Ave Mariát is éne­kelt, az egyiket Gounod-tól, a másikat Verdi Ottelo című ope­rájából. Az elsőben a lírai áradás, a fenséges áhítat tör fel, míg a másodikban a drámai fojtottság, a megszokott könyörgés hosszú előkészítése a drámai csúcsig a jellemző. S hogy egy hang, egy egyéniség mennyire meghatá­rozhatja a hangverseny egész hangulatát, kihatva-rászáilva an­nak teljes teijedelmére, hivat­koznunk kell Liszt 23. zsoltárá­nak itteni felhangzására. Pitti Katalin először énekelte az Agria Játékok történetében ezt a mű­vet. Tenor vagy szoprán szólóra, hárfára és orgonára komponálta a muzsikus ezt a számot 1859- ben, a Bibliában a 23-as jelzetű és Dávidnak tulajdonított zsol­tárra. A zenész-király arról be­szél énekében, hogy az úr az ő pásztora, és ezért semmiben nem fogyatkozik meg, gyönyörűséges és füves helyeken legelteti őt, és kies vizek mellé viszi. Károli Gáspár ízes nyelvén idézzük a zsoltár bevezető sorait, és azt a világot, amelyben az ószövetség királya elmélkedett. Liszt, akit Gregorovius 1862-ben lát Ró­mában, úgy tűnik fel előtte, mint egy „démonikus jelenség: ma­gas, sovány, hosszú, ősz hajjal”, de mintha ez idő tájt valóban be­felé fordulna, és keresné-kutatná azokat a fogódzókat, amelyek őt kivezetik a világi hiúságokból. És írja a zsoltárok zenéjét, amely minden áhítatos törekvés ellené­re az érzelmek csatáját idézi. Ezt a jámbor, idillikus szöveggel át­fogott érzelmi küzdelmet hozta közelünkbe asszonyi érzékeny­séggel, az érzelmi skálán végiglo­bogva ez a drámai szoprán. Most már arra is kíváncsiak lennénk, hogyan is hangzik ez a mű tenor­ral és hárfával! (farkas) Szovjetunió Párttá alakul a Demokratikus Platform? Gorbacsovot egyaránt, elfo­gadja a bal- és a jobboldal — mondta az APN munkatársának Vjacseszlav Sosztakovszkij, a moszkvai pártfőiskola rektora, a Demokratikus Platform egyik vezetője. A baloldal Gorbacsovban lát­ja a garanciát a párton belüli részleges demokratizálódásra, és arra, hogy a jobboldal nem kerül be a felső pártvezetésbe. A jobb­oldal pedig fennmaradásának le­hetőségét látja az újraválasztott főtitkárban. A kongresszuson az időnkénti éles viták ellenére sem történt semmi. A kongresszus előtt a Demokratikus Platform hívei még reménykedtek abban, hogy a párt a mélyreható demokrati­kus változások felé veszi az irányt. A vége felé közeledve azonban belátták, hogy ez lehe­tetlen, éppen ezért elkerülhetet­len a pártszakadás és a demokra­tikus erők távozása. Az elmúlt hetek kétségkívül legtanulságosabb reklámja a Panasonic hirdetése volt, amelyet a tele­vízió képernyőjén kísérhettünk végig feszült, csep­pet sem lankadó figyelemmel. Valami „egyébként” magyar, de kiejtésében iszonyúan angolos hang mondott a képsorok alá szöveget, hogy tudniillik: végre művészi fokon élvezhetünk (képet), és hogy „peneszonik szííínes téjvé...” Szóval téjvét ajánlott a hang: vegyünk ilyen korszerű készüléket. A nyugati kiejtésű hang portékát kínál a magyar vevőnek, ez pedig európai komfortérzetet biztosít a képernyő előtt: hátradőlünk a fotelban, és boldo­gok vagyunk. Megfigyeltem magamon is a hatást, és be kell vallanom, ha egy kis angolos akcentussal ajánlanak nekem egy árucikket, és azt, hogy végre művészi fokon élvezhetünk, akkor az idegen hang­nak azt jobban elhiszem valahogy... Ez pedig baj. A magyar szavak iránti teljes bizal­matlanság jele. A dolog úgy alakult, hogy a magyar nyelven elő­adott programok, beszédek és ajánlások eddig nem hódították meg teljes egészében a lakosság széles tömegeit, egyelőre nincs az a figura, és nincs az a hang, aki vagy ami biztosra mehetne. Nincs az a lo­gikus eszmefuttatás, ami után ne kérdeznénk meg legalább magunkban: biztos, hogy nem hazudik ez az alak? Nem kell csodálkoznunk ezen a kialakult reflexen, hisz mindnyájan hallottuk azt, amit hallot­tunk, és láttuk azt, amit láttunk. Százhúsz kemény pofáraesés után a hitetlenség az nemcsak a bizalom elvesztését jelzi, hanem a jogos önvédelem reflexét is. Nem hiszek én már senkinek — mondja legyintve a magyar néző, mert eléggé jó a memóriája. Teljesen más viszont a helyzet, ha a rossz emlékű hangzások helyett vonzó nyugati fonetikát haszná­lunk, mert ennek pillanatnyilag még lehet hinni, nem tudni, meddig, nem tudni, mikor derül ki, ami ki szokott. Ülünk a tévé előtt, és angolosan vala­hogy minden olyan hihető. Nem meggyőző, de hi­hető, elfogadható. Tehát szép. Nézem a parlamenti üléseket, a vitákat, a kerek- asztal-beszélgetéseket, és látom, hallom, hogy ez meg az azért jó, mert Nyugaton is így van. Érvek he­lyett — akcentusok. Hivatkozások, ha ott jó, akkor az nálunk is jó, el lehet adni a dolgot, ezzel most csa­tát lehet nyerni, ugyanis ha valaki kételkedik, a kül­földi példa nyomban meggyőzi: „peneszonik szííí- nes.téjvé!” — süvít a hang, és erre mindenki hanyatt dobja magát. Egy kérdéskör európai beágyazása és elhelyezése, a vonzó példák szélesvásznú kivetíté­se, a gyönyörű jövő tudatosítása ma biztos sikert hozhat. Magára valamit is adó reklámszakember (tehát politikus, közéleti személyiség) nem megy el az ilyen kínálkozó lehetőségek mellett, mert tudja, a hatás milyen fontos. Csak hát ennek is az lesz az eredménye, mint a hipnotizálásoknak általában: a hatás egyszer csak elmúlik. Ottmaradunk a százhuszonegyedik pofá­raesés után, és a végén nemhogy Panasonic, de még egy rozzant Kékes „téjvénk” se lesz. És káromkod­hatunk, szitkozódhatunk, öklünket az ég felé rázva, mindenféle angolos kiejtések nélkül. Most már tisztán; magyarul. Havas András l

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom