Heves Megyei Hírlap, 1990. július (1. évfolyam, 76-101. szám)
1990-07-25 / 96. szám
Hírlap 5. 1990. július 25., szerda ► k 1 I 1 I 1 I 1 1 1 1 1 1 1 » 1 1 . 1 1 1 1 1 1 1 1 » i > í ; Gyurkovics Tibor: „A villámokat megtöröm” Felemelt fejjel ment be a sekrestyébe. Nagyon fáradt volt már. Hajnalban kelt. A szeme alatt óriási fekete karikák jelezték, hogy napok óta alig pihent. Lassan, szertartásosan levette kis fehér gallérját — szorította. Fogta a nyakát, szinte fuldoklóit. Belső görcs fojtogatta, gégefője megmeredt. Alig kapott levegőt. Aztán enyhült valamit a légszorítás. Maga elé tette a kis fehér gallért a szekrénykére, és nézte, hogyan kunkorodik befelé a két vége, magába zárva egy kis környi világot. A fejét. A nyakát. Az agyát. Letérdelt a sekrestye térdeplőjére, és imádko-' zott. Kintről halk énekszót hallott. — Talán egy hívem énekel zsoltárokat — gondolta, és imádkozott tovább. Fejét lehajtotta. ’’Uram, engedd meg, hogy ezekben az emberekben a lelket tápláljam. Itt van az otthonuk. Ha innen elmennek, hazátlanokká válnak, elveszítik gyökereiket. Poharuk idegen pohár lesz, italuk keserű ital. Add, hogy tartsam bennük a lelket! Hogy bírják. Győzzék, Uram. Nem vagyok méltó erre a feladatra, kérlek, tégy engem erre méltóvá. Engedd, hogy jelt adjak népemnek. Nemsokára karácsony lesz. Régen a falvakban világított a sok ablak, és az ablak mögött a karácsonyfa. Most némák lesznek és sötétek az ablakok. Mindenkinek elment valakije. A gyász ünnepe lett a születésed. Én is egyedül maradtam. Egyedül szállók szembe a hitetlenekkel a hitért. Harcolok, hogy összetartsam megmaradt testvéreimet. Majd hideg szél fúj odakintről, a kályhák gépiesen zörögnek, azelőtt melegen duruzsoltak. Összebújik, aki még él, bezárja ajtóit, és imádkozik Hozzád. Uram; engedd, hogy szavuk eléljen. Kiáltanak feléd, hogyha látod nyomorukat, segítsd őket, ha látod széthullásukat, tartsd őket össze! Én megteszem, ami tőlem telik, amíg a határok engedik. Híveim — látom — figyelnek, követnek. De meddig? Maréknyi szeretettel követnek — ami teáltalad ezerszeresre nőhet. Maréknyi szeretettel ontom feléjük — és ők térdelnek a padokon, amíg erővel bírják. Fölnézett. Odakintről beszűrődött a csend. — Elhallgatott az ének? — futott át az agyán. Fölállt. Fölvette a fehér gallérját, és kiment a templomba. Először a félhomályban nem látott semmit. Aztán, ahogy előbbre lépett, megdermedt. Középkorú férfiember feküdt a templom kövezetén. Odasietett. Fölemelte az ember kezét, még nagyon halványan érezni lehetett a rugdalózó szív közléseit. Az ember kinyitotta a szemét. — Leütöttek — nyögte. Aztán lehanyatlott, visz- sza a kőre. — Értem. Csöndben legyen. Magának most nem szabad beszélni. Pihennie kell. — Átfutott az agyán, hogy orvosért rohan, de már le is beszélte magát. Az orvos elment a faluból. Két hónapja szökött át a határon. A szomszéd faluban nem is volt orvos, odébb aztán nagyon messze lenne a következő falu. Mire találna egy doktort, az ember meghal a kövezeten. — Tegye le a fejét a köpenyemre, az nem olyan hideg — ült le mellé a kőre. A férfi nagyon nehezen odébb emelte a fejét a pap ölébe. Lecsukta a szemét. A fejéből hátul szivárgott a vér. A pap levette a gallérját, és megpróbálta elszorítani vele a sebet. De hamar átvérzett. A templomban félhomály volt. Középen ültek a földön. Á haldokló fején mintha fehér csóva jelent volna meg, furcsa glória fehéren, ami lassan vérszínűvé vált. Csend volt. És a csendben a pap halkan énekelni kezdett: „Gúnyolódnak és gonoszságot szólnak; elnyomásról beszélnek nagy fennhéjázással.” Énekelt a túlvilágról, a megbocsátásról, a szeretet erejéről, amely legyőz minden kegyetlenséget. Látta, az ember arca megnyugszik, a lelke megszabadul. Mormogta tovább magában: „Támadóid a te gyülekezeted hajlékában ordítanak: jeleiket tűzték fel jelekké.” Az ember meghalt. Ó lesimította az arcát. Áldást kért a lelkére Istentől. Ült a földön, és lehajtott fejjel énekelt tovább: „Vezette őket nappal felhőben, és egész éjen át tűznek világosságában.” 45 évig hét pecsét alatt... Azt hittük, mindent tudunk a Hirosima és Nagaszaki elleni szörnyű atomtámadásról. Tévedtünk. Voltak szupertitkosán kezelt információk. „Sztálinnak, Berijának, Malenkovnak, Miko- jannak és nekem” — írta a Japánból érkező nagyköveti jelentésre Molotov, az akkori külügyminiszter. Vajon mi indokolta e rendkívüli óvatosságot a lényegében semmilyen titkot nem tartalmazó jelentéssel kapcsolatban? Sztálin, Molotov és a többiek aligha tudhatták, hogy 1945 augusztusában új szakasz, kezdődött az emberiség történelmében. Ugyanakkor valószínűleg megsejtették, hogy a háborút éppen csak befejezett népnek nem lenne jó egy olyan rettenetes erejű fegyverről tudomást szereznie, amely ellen nincs védelem, különösen, ha ez a fegyver az imperialisták kezében van, akiknek agresszivitását oly sokszor hangsúlyozta a szovjet propaganda. E tendencia már az anyagok összeválogatásában is tetten érhető. „Mivel a bombát tartják a japán vereség közvetlen okának — úja a nagykövet jelentésében —, természetes, hogy romboló erejét és elhúzódó pusztító hatását minden lehetséges módon eltúlozza a sajtó.” A követség jelentése egyben azt bizonyítja, hogy a szándékoltan könnyed következtetések másik oka — mondja Nyikita Mojszejev akadémikus —, hogy az atomfegyver tényleges erejét nem ismerték fel. A Szovjetunió japáni nagykövetségének a hirosimai és nagaszaki atombomba-támadás következményeiről szóló anyagait először teszik közzé a Mezsduna- rodnaja Zsizny ez év júliusi számában. Ady Endre — Gárdonyi Gézáról Ady és Gárdonyi. Két külön világ — mondja az e témakörben kicsit is tájékozott olvasó. Igen, külön világ, de Ady megnyilatkozásai révén kitapintható kapcsolat létezett közöttük. A huszonnégy éves Ady Endre lapja, a nagyváradi Szabadság 1900. május 5-i számában — kereken kilencven esztendeje — írott cikkében azon tűnődik, hogy a párizsi Figaro vezércikkben üdvözlő levelet intéz a neves író, Marcell Prevosthoz abból az alkalomból, hogy munkatársként belépett a lap szerkesztőségébe. Nos, e vezércikk készteti Adyt a továbbgondolkodásra — a magyar viszonyokat illetően. Megnevez néhány írót, akiket e honban semmibevenni szokás. Kiss József előtt épp ekkortájt záija be ajtaját az egyetlen nagy múltú irodalmi társaság. Bródy Sándor — ironizál Ady — végezze azt a titáni munkát, ami „az elefántnak is megszüntetné a térdreflexét. „Majd: Gárdonyi Géza? Termeljen káposztát és dinnyét Egerben, ha unja az írást.” A körkép után Ady a társadalom nevében vág egy grimaszt, írván: „Örüljenek, ha elolvasunk tőlük egyet-mást...” * Ady Lajos úgy tartja számon, hogy Éndre bátyja 1904 februárjától 1905 januárjáig tartózkodott első ízben Párizsban. Hazajövet a Budapesti Napló munkatársa lett. Tudjuk, mennyire befolyásolta — befolyásolta? — átgyúrta! — a közel egyesztendős párizsi tartózkodás világlátását az irodalomban éppúgy, mint a politikában, azaz a közéletben. Igényei fölsrófolódtak. Példa rá az a színikritika is, amit 1905. december 15-én út lapja hasábjain Gárdonyi Géza Zéta című színműve Nemzeti Színházban tartott bemutató előadásáról. „Gárdonyi Géza kiváló és előkelő író. Minél rosszabbak az úásai, annál kiválóbb és előkelőbb lesz... író — erején felül. Ezt mi már sokan és régen valljuk Gárdonyiról. Hogy érdekes és értékes író a maga kis zugában? Ezt viszont szintén valljuk.” Amolyan szónoki kérdéssel folytatja Ady: „Tudja-e Gárdonyi, hogy őt a franciák megbecsülnék? Nagyon megbecsülnék. Parasztosságát, naiv kedvét, jámbor szeszélyeit, egyszerű és friss stílusát igazán szeretnék.” E sorok már elismerésszámba mehetnének, de Ady így folytatja: „Színpadra tette (ő úja így) egyik regényét, A láthatatlan embert. A regényből a kedvességek sem hiányoznak. Primordiális művészi értékek bőven vannak a regényben. A darabban ellenben gyéren. A kedves és misztikus bájú Gárdonyi a mai darabban amolyan falusi titán.” A „falusi titán” színpadi munkáját azonban a közönség mégsem mérte oly komor szigorral, mint a kritikus. A színi bírálat utolsó bekezdéséből kitűnik ugyanis, hogy a Nemzeti színpadán oly „jelesb” művészek buzgólkodnak, mint Pethes, Rózsahegyi, D. Ligeti Piroska. A három felvonásra és hét képre tagolódó darabra „nagy közönség volt kíváncsi”. S a kihívások — mármint a függöny elé — sem maradtak el. * Ady 1911-es párizsi tartózkodása során gyakorta volt együtt a hű baráttal, az író Révész Bélával. Ekkor keletkezett Révész följegyzése az „olvasó” Ady ró l. Leírja, hogy Ady a szereplő vagy öregedő magyar írókat időnként „revideálta” önmaga számára. Ekkortájt épp Gárdonyi Géza könyveit olvasta a költő. Révész megjegyzése: „... idáig nemigen szerette Gárdonyit, évek óta abba is hagyta az olvasását.” Most Párizsban „rágondolt” ellenőrző kedvére, és jó ideig Gárdonyi könyveivel foglalkozott. „Teljesen megváltozott Gárdonyiról az ítélete — folytatja Révész —, nagyon becsülte munkásságát, és erről az új hitéről cikket is írt a Nyugatba.” A cikk vallomás szinte, a folyóirat 1912. december 16-i számában jelent meg. A legszívesebben szó szerint ide másolnám. Mily meglepőek már az indító sorok is: „Szeretnék végre egy nálamnál jóval öregebb írót fölfedeztetni — írnám most döfölő- dő cinizmussal, ha ez a pár sor nem Gárdonyi Gézáról kívánna vallomást tenni.” Aztán: olvasta s hallotta, hogy az írónak új könyve jelent meg, s hogy „Egerben nevéről nevezték el a minap lakóházának utcáját.” Ady — megemlíti — életében egyetlenegyszer látta az írót Bródy Sándor, Márkus Emma, Újházi Ede társaságában. Gárdonyi „pipázott, s gyönyörűeket hallgatott szokása szerint.” Ady úgy nézett „le” az íróra, ahogy szokás egy fiatal, „zöld” valakinek „a filisz- terszínben tetsző pályatársat néznie.” Ezek után sem akar a költő meakulpázni, de — írja: „Tartozom valamivel a magam jobb belátásának, s Gárdonyi megnyerő íróságának... Most látom és tudom, hogy Gárdonyi, látva és tudva, most érkezett be, s hogy üdvözölni őt és megkövetni nem is olyan nagy szégyen.” Aligha írtak szebben s meghatóbban Gárdonyiról, mint a pályája zenitjén álló költőóriás a befejező sorokban: „Soha senki ilyen könnyen, ilyen összetett filozófiával, ilyen kedvesen magasról, ilyen poéta- sággal nem mesélt, mint a legújabb Gárdonyi. Tudom, hogy szerénységében bántom meg, ha Dickens nevét írom ide, de ő mégis egy szentségesen primitív, de magyar, de új Dickens, vagy legalább bölcs derűjében hozzá hasonló. Boldog vagyok, hogy a Nyugatban, s éppen a Nyugatban írhattam meg ezt Gárdonyiról...” * Ez az érem egyik oldala. Fordítsuk meg az érmét: mi volt a véleménye Gárdonyinak Ady Endréről? Művészetéről, emberi magatartásáról? Bizonyára nem csupán e sorok írója, de az olvasó is kíváncsi lenne rá. Kiss Gyula Panoptikum Moszkvában Berija is ott látható abban a panoptikumban, amely nemrég nyílt meg a moszkvai Szokolnyi- kiban. A „népek atyjának” hűséges kiszolgálója éppen hanyatt dől székében, a látogatóra villantva cvikkerét. Sakkpartnere nem más, mint Rettegett Iván láncos kutyája, Szkuratov, aki éppen a következő lépésen gondolkodik. A különböző korok véres zsarnokainak két hóhérja ül egymással szemben, sakktáblájukon a vörösök küzdenek a fehérek ellen. Hátuk mögött az utolsó orosz uralkodó, II. Miklós cár nézi őket. Távolabb Rettegett Iván — pontosan olyan, mint amilyennek Repin megfestette —, földre rogyva az élettelen test fölött. De nem meggyilkolt fiát tartja karjai közt, hanem Puskint, a költőt. Amott pedig a „drága Leo- nyid Brezsnyev” — háziköntösben. A hintaszék, amelyben a vezér ül, egyenesen a Szovjetunió térképén „pihen”. A térdén a „Kis föld” című remekművét, a szocialista realizmus „kiemelkedő alkotását” tartja. Meg lehet húzni egy kis láncot, és a hintaszék máris ringani kezd. Az agg főtitkár feje felett „szocialista munkafelajánlás”, a fejlett szocializmus nélkülözhetetlen kelléke látható. Nevetséges? Inkább szomorú. Ezek a képek egy abszurdszínházra emlékeztetnek — nyilatkozta az APN-nek Nyiko- láj Zelenyeckij, a panoptikum tervezője. Azok a témák, amelyek itt jelen vannak, újra és újra arra emlékeztetnek, hogy a történelem ismétlődik, és a jelen forrásait a múltban kell keresni. Az egész orosz történelem meggyőzően alátámasztja e gondolat igazságát. Ma a panoptikumban kilenc személy viaszfigurája látható. Egyelőre azok kerültek be, akikkel a szerző, Iszaak Brodszkij szobrászművész személyesen találkozott, így Sztálin, Berija, Brezsnyev, Viszockij, Pliszecká- ja. Néhány látogató meglepődik, miért olyan kicsi Sztálin alakja. Hihetetlennek tűnik, hogy a generalisszimusz mindössze 160 , centiméter magas volt. Nem vé- t leden, hogy a mauzóleum melletti tribünön minden alkalommal egy külön neki készített fadobogóra állt fel. Egyébként itt is ugyanilyen „emelvényre” került. Rettegett Iván szoborportréja tudósok rekonstrukciója alapján készült, Maijuta Szkuratov külsejét viszont a fantázia szülte. Rövidesen II. Katalin is bekerül a panoptikumba. Idővel 150 viaszszobrot fogad be az orosz történelemnek ez a különös „színháza”. (APN) Műveletlen bolygonk Érdekes cikket közöl a világ oktatási helyzetéről a francia Revolution című lap. Az „Általános képzést mindenkinek” világ- konferencia szomorú és nyomasztó eredményről számol be: az ember eljutott a Holdra, rakétákkal elérte a Marsot, ám az utóbbi tíz évben tovább növekedett az iskolázatlan gyermekek száma. Az UNESCO adatai szerint 1985-ben 105 millió 6—11 éves gyerek nem járt iskolába. Ez azt jelenti, hogy az ezredfordulóra számuk elerheti a 200 milliót. Nem sokkal jobb a helyzet a felnőttek között sem. Földünk minden negyedik lakója képzetlen. A szomorú listavezető Ázsia, ahol 660 millió írástudatlant tartanak nyilván. Indiában 263, Kínában 229millió él közülük. Afrikában 165 millió, Latin-Ame- rikában és a Karibi-medence országaiban 42 millió, Észak- Amerikában és Európában pedig 17 millió az írástudatlan. E sötét képnek elsősorban pénzügyi okai vannak. 1972 és 1975 között az alacsony nemzeti jövedelmű országok többségében az oktatásra fordított költségek a nemzeti jövedelem 13,2 százalékáról 7,6 százalékra csökkentek. Magyarázza ezt a fejletlen országok nyomasztó adósságterhe és a fegyverkezés. Pedig Földünkön évente egy katonára 20 ezer dollárt, míg egy gyermek oktatására mindössze 350 dollárt fordítanak. Az iparilag fejlett országok hadseregeik fenntartására három nap alatt 5,6 milliárd dollárt fordítanak, vagyis éppen annyit, ameny- nyit a Szaharától délre fekvő országok 213 millió diákjának egyéves képzésére. Túl a hetvenen „Kellőképpen elviselni az öregedést a bölcsesség mesterműve, és egyik legnehezebb része az élet nagy művészetének.’' (Amiéi) legtöbben úgy érzik, útban vannak a világnak, feleslegesek, kiszolgáltatottak. Róluk, mindnyájunknak szól ez a képriport. Ritzel Zoltán Az élet alkonyán, túl a hetedik X-en, milyen reményei lehetnek még az embernek? Életük párját legtöbben már elvesztették, remeg a kéz, fáradt a tekintet, lassúbbak a mozdulatok. Sűrűsödik a magány, az unalom, a mindennapok egyre sivárabbak,
