Heves Megyei Hírlap, 1990. július (1. évfolyam, 76-101. szám)
1990-07-25 / 96. szám
1990. július 25., szerda Hírlap 3 Büntetőbíráskodás Magyarországon, anno 1949-1956 (XII/3.) Bizalmas utasítások 7150/1946. (VI.22.) ME. sz. rendelet: Lőfegyverrel és lőszerrel való visszaélés A büntetőítéletek megrendelőiről már esett szó, amikor említettük az Élelmezési Minisztériumot. A gondos megrendelő természetesen hangot ad az eljárásokkal szemben támasztott igényeinek is. Még nagyobb szigorral Nagy Imre élelmezési miniszter az osztályintézkedést tartalmazó iratokhoz csatolt bizalmas, 5-ös számú utasításában például a következőket írja: „Pártunk politikája világosan meghatározza a kuláksággal szemben követendő módszereket, és pontosan kijelöli azokat az elvi szempontokat, amelyeket fejlődésünknek ebben a szakaszában a kuláksággal szemben a korlátozás politikájának megfelelően végre kell hajtani. Ennek alapján kell a hátralékokat maradék nélkül behajtani, anélkül azonban, hogy túlkapásokba esne, a végrehajtás a kulákság likvidálásának veszélyét idézné elő.”Ezt kiegészítendő, említésre érdemes Nagy Imrének dr. Zötá Sándor belügyminiszterrel együtt kibocsátott intézkedése. Ebben némileg módosítottak a kulákokkal kapcsolatos gyakorlaton, mert a bíróságok „liberális”, sokat kárhoztatott büntetéskiszabását nem találták elég hatékonynak. Ezért úgy döntöttek, hogy a bírósági utat mellőzik, és „olyan kulákok ellen, akiknél az elszámoltatások során bebizonyosodik, hogy a beadásra szükséges terményeket elfeke- tézte, internálási javaslatot kell tenni!” Szigorú ítéletet rendeltetnek ugyancsak az Élelmezési Minisztériumtól azért, mert „az utóbbi időben több helyen tapasztalható, hogy fosztogatják a begyűjtött állami készleteket, górékból lopják a kukoricát, stb.” A bírósági főosztály nyomban ki is adja az utasítást: ilyen ügyekben a bűnösnek talált vádlottakkal szemben szigorú ítéleteket kell hozni, és az államügyészség elnökével együtt gondoskodni kell róla, hogy egy-két ilyen döntés a helyi sajtóban is megjelenjen. 1953-ban a Terményforgalmi Egyesülés igényel büntetőeljárásokat, mert egyes tszcs-k és állami gazdaságok kiutalás nélkül vették igénybe a begyűjtött takarmányt, részben saját, részben tagjaik állatállományának pusztulását megakadályozandó. A bíróságok az IM-től meg is kapták a bizalmas utasítást: „a meghozott megfelelő súlyú ítéletek minél szélesebb nyilvánosságot nyeljenek”. Az igazgató hoteles feljelentést tenni Szó esett már a munkafegyelem megsértői ellen sürgetett büntetőügyekről. Kovács Béla igazságügy-miniszter 1953. február 24-én kelt tájékoztatójában ezzel kapcsolatban az elítélések szigorának tulajdonítja, hogy „jelentős eredményeket is tudtak felmutatni”, mert a Ganz Vagon- és Gépgyárban az önkényes kilépők száma 64 százalékkal, az igazolatlan mulasztóké 54 százalékkal csökkent. Ugyanakkor bírálja az ügyészségeket, mert a feljelentetteknek csak 20-30 százaléka került bíróság elé. Kampányszerűen indulnak eljárások az aratással és csépléssel, visszatérően az úgynevezett feketevágásokkal kapcsolatban. Külön említést érdemel az aratással összefüggésben az önkényes kilépők megítélése. Erdei Ferenc igazságügy-miniszter 1954. júliusában utasításban ad eligazítást a bíróságoknak. Ebben megállapítja: „...több helyen az állami gazdaságok... gépállomások aratásra, cséplésre szerződtetett dolgozói felhívás ellenére sem állnak munkába, hanem egyéni termelőknél, főként kulákoknál vállalnak munkát. Több helyen az is előfordul, hogy mind az időszaki, mind az állandó dolgozók az aratási munkák közeledténél önkényesen kilépnek a gazdaságból. A gazdaságok igazgatói a meggyőzés eszközeihez fognak nyúlni azonban, ha az nem vezet eredményre, és a kilépések sokasága a munafegyelem káros meg- lazulásához vezet... ezekben az esetekben köteles feljelentést tenni a gazdaság igazgatója. A bíróságok értettek is a miniszter instrukciójából, csak épp az utókorban maradt fenn a kérdés — ami egyébként kérdés volt 1954. júliusában is —, hogy a parasztságot ismerő, „írástudó” Erdei Ferenc ne értette volna meg azt, amit a cséplőmunkások nagyon is értettek? Azaz hogy a családnak élni kell, s az egyéni termelőknél, kulákoknál vállalt munkák után kialkudott bért valóban megfizetik, míg az állami gazdaságok, s más közületek által „felkínált” jövedelem — amellett, hogy nem biztosította a család megélhetését — kifizetésének ideje nem volt szavatolt. A megrendelt ítéletek sorában említjük még az engedély nélküli terményszállítással kapcsolatos ügyeket. Veszélyeztetik az ötéves tervet Sömjén Pál főosztályvezető aláírásá valjelent meg az az utasítás, amely a Valamennyi felsőbíróság elnökének címet viselte. Ez hangsúlyozza: „...szükséges, hogy néhány kirívó ügyben a bíróságok gyors és megfelelő súlyú ítéletet hozzanak, természetesen elsősorban a kulákok részéről történt cselekmények esetén. A legfőbb teendő tehát az, hogyha ilyesmi miatt kulákvádlottak kerülnek a bíróság elé, azokkal szemben szigorú ítéletet kell hozni, mert néhány kemény ítélet meghozza a megfelelő hatást. Az ítéletek megrendelői persze kifejezésre juttatják megelégedettségüket vagy kifogásaikat a hozott döntésekről. így a földművelésügyi miniszter 1950 decemberében például átiratot intéz az IM-hez, ebben közli: „nem kifogásolnák az eljárások megszüntetését, illetve a felmentést, ha a dolgozóparasztok ellen engedély nélküli malacvágás (ez alatt 25 kg alatti súlyú sertés értendő) miatt indult az eljárás, és a vádlott bizonyította, hogy a takarmányhiány akadályozta a jószág tartását.” Mindez, mondani sem kell, nem áll kulákvádlott esetén... A közlekedési miniszter ugyanakkor felháborodottan tiltakozott, hogy az 1953-as kormányprogram jeyében mentesítik a fegyelmivel elbocsátottakat elítéléseik jogkövetkezményei alól, akik ily módon törvényesen követelik állásaik visszaállítását... Végül néhány szó a tiltott határátlépéssel összefüggő eljárásokról, amelyeknél a minisztérium még 1950 januárjában utasította a bírósági elnököket, hogy „tudniillik a tiltott határátlépő az ötéves tervet veszélyezteti, mert a terv elkészítésénél valamennyi emberi munkaerőt és az itt lévő tőkét vették alapul.” (Fövetkezik: Foglyos és nem fog- lyos ügyek) Dr. Kahler Frigyes Merre...? m (Fotó: Perl Márton) Az erdélyi románok képviselője volt Mocsáry Lajos Andornakon Mocsáry Lajos (1826-1916) a Kárpát-medencében élő nemzetiségek megbékélését szorgalmazó, egykori kiváló politikusunkat számos szál fűzi Andor- nakhoz. (1945-től Kistályával összevonva, Andornaktálya). 1838-ban szüleivel együtt költözött a Nógrád megyei születési helyéről, Kurtányból Andor- nakra. 1841. szeptemberéig élt az 1833 körül, az olasz Marco Casagrande tervei szerint épült kastélyukban. Ekkor elköltözött innen, s csak 1849 őszén tért ide újból vissza. A két dátum közötti időszakot iskolai tanulmányai, illetve a betegsége miatti külföldi kórházi ápoltatása töltötte ki. 1849 után gyakran megfordult Andornakon, de rendszeresen csak 1860 ősztől élt itt. Andorna- ki kastélyában írta élete legjelentősebb munkáit: az 1855-ben megjelenő Magyar társaséletet, az 1858-ban kiadott Nemzetiség című munkáját és az 1860 elején megjelenített: Program a nemzetiség és nemzetiségek tárgyában című könyvet. Nemcsak tudományos munkáival, hanem gyakorlati tevékenységével is segítette a Duna- medencében élő különféle népek egymásratalálását. Olyan méltányos nemzetiségi politikát képviselt, amely a történelmi Magyaroszág állami egységének megőrzése mellett viszonylag széleskörű közigazgatási és kulturális, nyelvi engedményeket helyezett kilátásba. Követelte az 1868-as nemzetiségi törvény végrehajtását, fellépett a magyarosító kormánypolitika ellen. A Magyarországon élő nemzetiségek nagy tisztelettel adóztak Mocsárynak. Ennek fényes bizonyítéka volt, hogy 1888-ban a karánsebesi románok ország- gyűlési képviselőjüknek választották meg. Az év elején Mocsáry egyik ismerőse hozta el Erdélyből Andomakra a Román Nemzeti Párt karánsebesi választási bizottságának felkérő levelét. A küldött az andomaki udvarházban folytatott tárgyalás eredményeképpen vitte magával Mocsárynak a megválasztásához hozzájáruló iratát. A nagy politikus 1916. január 8-án húnyt el Andornakon. Földi maradványait a falu temetőjében (jelenleg Ótemető) hangolták el a Mocsáryak sírboltjába. 1976-ban a Magyar Történelmi Társulat, a Hazafias Népfront Megyei Bizottsága születésének 150. évfordulója alkalmából emléktáblát helyezett el hajdani kastélyának falán (jelenleg szociális otthon). Az Ótemetőben lévő sírja azonban jelenleg elhanyagolt állapotban van, úgyszintén felesége sírboltja is az egykori kastélyparkban. A község vezetői és lakossága nemps feladatot teljesítenek, ha a közeljövőben gondoskodnak a két, méltatlan állapotban lévő sírhely rendbehozataláról. Szecskó Károly Gróf és a paraszt Nem mese, valóság. Késő este van,és ülök a tv előtt. Nézem a népszerű Napzárta műsorát. Négyen mondanak véleményt éppen az időközben nagy port felverő IBUSZ tőzsdeügyről. A légkör forrósodik. Alaposan és indulatosan mondogat oda egymásnak a magasbeosztású vezető és az országgyűlési képviselő. A jelzők sem hézköznapiak. Közöttük számtalanszor elhangzik, hogy a „gróf’ úr így, meg, úgy, stb. Hát igen, a gróf úr! Még másnap is bántja a fülem. Nem szokott hozzá ugyanis 45 év alatt ilyen titulusokhoz. Aztán újságböngészés közben olvasom, hogy az XYZ nevezetű személy arra büszke, ő erdélyi, történelmi családból származik. Kapcsolódik a gondolat már egy újabb tv adáshoz is: az egyik párt frakcióvezetője közli, hogy apai ágon kisnemesi, anyai ágon pedig polgári család sarja... Uj divat van születőben, terjedőben? Egyre többen hármas nevet választanak, használnak. A pontos í-ből ipszilon keletkezik, s egyre többen kutatják családfájukat, nem találnak-e közöttük elfeledett, volt kutyabőröst, legalább bocs- koros nemes rangú személyiséget. Ez ugyanis növeli ázsiójukat — gondolják ők, nemcsak baráti körben — mint annak idején, az elmúlt évtizedekben oly gyakran, amikor az egyetemi és főiskolai felvételinél, a hivatali vagy munkahelyi előmenetelnél nem volt mindegy, hogy az illető munkás, paraszt származású, avagy értelmiségi, netán egyéb. S milyen előnyökkel indulhatott az, akiről kiderült, hogy a nagyapja vörös katona volt, partizán, ellenálló? Ne firtassuk. Közismert. Butaság volt a köbön, mintahogy annak tekinthető a mostani flancolás is, hacsak nincs mögötte más, még nem érthető, még fel nem fogható indok. Jókora előrelátás. Ha így haladunk tovább, megélhetjük, hogy az úr mellé oda kell majd biggyeszteni a „tekintetes, a méltóságos, a nagyságos”, valamint a báró, a gróf, a vitéz jelzőket is. Jelzőkben ugyanis nagyon gazdagok vagyunk. Valami készülődik tehát Hunniában. Napirenden van többek között a földek, az erdők újra való kiosztása, a tsz-ek felszámolása, a privatizáció, amelyet aligha kerülhet el a magyar falu, mert a szövetkezést elég agresszívan végezték el az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején ahhoz, hogy ne fájjon, ne sajogjon ez a seb azoknak, akiket kényszerrel tereltek erre az útra. Kegyetlenül kényes téma ez manapság. Magyar évszázadunk vigének legnagyobb problémája. Óriási felelősség hárul a döntéshozókra, hogy hol húzzák meg a normális határt, mert a legjobb szándékot kihasználva, a szabadság ürügye alatt már hallani disszonáns felhangokat is: mindent vissza, a földet, a gyárat, az üzemeket, a bankokat, a házakat, — a vagyont. Ugrásra készen állnak a tiszta szándék vámszedői, vámpírjai. Félő, hogy ebbe a nagy gyógyítgatásba belehal a beteg. Titkos üzenetek ez a falunak, a parasztembernek, a földművelőknek, a kétkezi munkából élő tsz- tagoknak. Értik, fogják, sejtik is ezeket az üzeneteket. Ezért is félnek, töprengenek. Gondolkodnak, számolgatnak, mérlegelnek. Nincs elegendő tőkéje például a többségnek ahhoz, hogy bátran, felelősséggel vállalja az önállóskodást. Nem falja-e fel a nagy hal a kisebbet? Hol a biztos piac, a nyugodt megélhetés alapja? Mi lesz akkor, ha visszakapott földje felett az adó és a kamat miatt megszólal a vészharang, s lecsap a kalapács? De könnyen veszélybe kerülhet az ország kenyere, ellátása, éléskamrája is, ha a nincstelenség eluralkodik, ha nem teremtődnek meg azok a fix pontok, amelyekre bátran támaszkodva önmaga gazdájává válhat a kisemmizett, még ma is sokszor gúnyosan ejtett „paraszt”. Mert sokan lebecsülték, lebecsülik ezt a hazát elés fenntartó dolgos réteget, osztályt. Megkérdezésük nélkül döntöttek sorsa felől 1945 előtt és után is. Még az úri szolga is lenézte, a háború után pedig mindenért őrajta verték el a port. Az ő padlásáról söpörték le a búzát, árpát, kukoricát, neki kellett beszolgáltatni a húst, a zsírt, az olajat, a tojást. Őt fosztották meg igazából vagyonától, s ma sem kérdezik meg tisztességgel, valójában mit is akar? Kell- e vissza a föld, akar-e rajta gazdálkodni? Senki nem ismeri igazából a többség véleményét annak ellenére, hogy egyes képviselők szinte térdig lejárják a lábukat. Járják a falvakat. Ismerkednek a valósággal. A parasztembereket meg kell becsülni. Nélkülük most aligha írhatnánk magyarul. Nem lenne magyar az irodalom, a zene, a tánc, a művészet és tudomány. Az ő vérüket dézsmálta meg legtöbször a történelem, ők szolgálták ki a bárókat, grófokat, vitézeket, kommunistákat és a nagyméltóságúakat is. Ez a parasztság mindenképpen rászolgált tehát arra, hogy mielőtt döntenének újkori sorsa felől, kérjék ki véleményét, mert előfordulhat, hogy azok karmai közé kerülnek, akik ma még csak a levéltárakban, szekrények mélyén kutatnak nemesi rangjukat igazoló dokumentumok után. Fazekas István
