Heves Megyei Hírlap, 1990. július (1. évfolyam, 76-101. szám)

1990-07-19 / 91. szám

1990. július 19-, csütörtök Hírlap 3. Örményország másfél évvel a földrengés után A zsidóságról s az antiszemitizmusról Másfél év telt el az örmény földrengés óta, de a katasztrófa sújtotta területen nem sokat ja­vultak az életkörülmények. Az embereknek ma két dolog fon­tos: a mindennapi betevő falat, és hogy fedél legyen a fejük fö­lött. Sztyepanavan lakói esős na­pokon térdig sárban járnak, szá­raz időben pedig a kavargó, sűrű porfelhők porát nyelik. Itt sem sokat változott az élet a földren­gés óta. Ma is életveszélyes há­zakban és vagonokban laknak. Idén május 27-én ismét 6-os erősségű földrengés rázta meg a várost, amelynek során az 1988 decemberében megsérült lakó­házak egy része romba dőlt. Ál­dozatok szerencsére nem voltak. Az örmény kormány által ki­tűzött kétéves helyreállítási ha­táridőt már a kezdet kezdetén ir­reálisnak tartották. A súlyos ka­tasztrófa következményeinek ilyen gyors felszámolása még a legfejlettebb országokban is nagy nehézségekbe ütközne. Hisz nem egyszerűen a lakóhá­zak újjáépítéséről, hanem a be­építésre szánt területek gondos tanulmányozásáról, a földren­gésbiztos épületek tervezéséről is szó van. Ä gyakorlatban világ­szerte bebizonyosodott, hogy mindent nem célszerű elsietni. Á földrengés sújtotta települések teljes helyreállítása sok év fel­adata. Ugyanakkor a fedél nél­kül maradt embereknek sürgő­sen biztosítani kellett volna ide­iglenes hajlékot, annál is inkább, mivel a tagköztársaságoktól és külföldtől egyaránt óriási segít­séget kapott Örményország. A sztyepanavaniak is joggal kérde­zik, nem lehetett volna ezt a ha­talmas támogatást az újjáépítés mellett ideiglenes lakások kiala­kítására fordítani, ahol legalább a minimális életkörülmények biztosítottak? Mi is történt a városban másfél év alatt? Elkészült néhány tucat kétszintes faház, ahol 375 csalá­dot helyeztek el, egy 150 férőhe­lyes óvoda, két ideiglenes iskola és egy kórház. A lassú helyreállítási munkák­nak számos oka van. így például az elhúzódó geofizikai kutatások és tervezések, a köztársasági és helyi vezetés hozzá nem értése, az építőanyagok blokád miatti késedelmes szállítása, az óriási hivatali hierarchia, amely számos esetben még a legegyszerűbb kérdésekben is megakadályozta a gyors döntést. A Sztyepana- vanban dolgozó NSZK-beli szakemberek például arra pa­naszkodtak, hogy rendkívül ne­hézkes a Szovjetunióba utazás. Az is gondot jelentett, hogy az új város nagyobbik része a Dzora- get folyó túlsó partján épül, ahol a talaj rendkívül sziklás. A kül­földieknek nem engedélyezett a robbantás, a helyi szakemberek pedig rendkívül lassan végzik ezt a munkát. Az építők kényszer­várakozása miatt késedelmesek az átadások. Az építőanyag-hiány miatt a romba dőlt családi házak tulajdo­nosai nem tudnak hozzákezdeni az építéshez vagy helyreállításhoz. A felépített magánházak száma nem több tíznél. Ilyen körülmények kö­zött már nem is érdemes említeni az állandó áramszolgáltatási gon­dokat, vagy a telefonfejlesztést. Komoly nehézségek vannak a la­kosság élelmiszer-ellátásában is. A sztyepanavani körzetben jelenleg 27 építőipari vállalat dolgozik az OSZSZSZK-ból, valamint bolgár, olasz, román, amerikai és NSZK-beli szakem­berek. Az olaszok bölcsődéket, óvodákat, iskolákat építenek, a bolgárok és oroszok háromeme­letes lakóházakat a sokgyerme­kes családoknak, valamint egy iskolát. A román építők három- emeletes házakat építenek, ame­lyekben 75 négyzetméteres, 3 szobás lakások vannak, és mind­egyikhez pince is tartozik. Sztyepanavan lakói jobb idők reményében élik napjaikat. A napjainkban fel-felbuiján- zó antiszemitizmus városunkban is jelentkező mételye mellett nem mehet el a független Hírlap süket fülekkel. így tehát felkeres­tem Katona Zsolt egri református lelkész urat, hogy meghallgassuk az ő véleményét erről a sokak ál­tal kényesnek mondott, de fon­tosnak látszó ügyről. — Az antiszemitizmus nem a XX. század terméke. A Biblia is arra enged következtetni, hogy ez már abban a távoli korban is így volt. Az éhínség elől Egyip­tomba vonult zsidóság ellen az egyiptomiak ellenszenve is meg­nyilvánult. Az antiszemitizmus végigkíséri e népet a Római Bi­rodalom uralma alatt is. Jézus élete és munkálkodása alatt, ha­lálát és feltámadását követően sem kedvelték a hódítók őket. — Fontosnak mondható azonban, hogy éppen Egerben előbb telepedhettek meg és épít­hettek templomot a zsidók, mint a reformátusok. A magyar refor­mátus egyház jeles képviselői is nagyon sokat tettek adott helye­ken az I. és II. zsidótörvények ál­tal sújtottak érdekében. Sok zsi­dót mentettek meg a falusi lelké­szek az üldözöttek részére adott keresztlevelek kiállításával. A „Jó Pásztor” mozgalom is óriási feladatot vállalt magára az üldö­zött zsidóság emberileg lehetsé­ges megmenekítésében. Rátérve a mostani helyzetre, megdöb­bentő élményben volt részem — mondja Katona lelkész úr — egy alkalommal. Scheiber Sándor, a világhírű folklorista egy külföldi csoport előtt előadást tartott a magyarországi zsidóságról. Egy arrogáns amerikai fiatalember provokatív módon megkérdezte őt, hogy mi a véleménye a ma­gyarországi antiszemitizmusról. A professzornak ez volt a vála­sza: Magyarországon nincs anti­szemitizmus, de ha lenne egy lámpám, amellyel bele tudnék világítani mindenki agyába, ak­kor azt kellene mondanom, hogy nagyon erős az antiszemitizmus. — Én úgy gondolom, hogy a zsidóság bizonyos lelki ajándék­kal megáldott nép! Elég arra gondolni, hogy „Isten választott népe”, amelyet mindig kísért a Mindenható szeretete, kegyelme. Ugyanakkor, mivel mint válasz­tott nép, többre is hivatott, és né­ha Istentől többet is kapott. De nem ismerték fel Isten megláto­gatása idejét, noha Jézus őértük jött, de övéi nem ismerték fel. Vi­szont téves az a megállapítás, hogy a zsidók ölték meg Krisz­tust! Jézus a világ bűneit vitte a keresztre, a mi bűneinket, félel­meinket, kétségeinket — és ezért Jézus a világ Megváltója. Tehát nem a zsidók manővere volt őt el­hallgattatni, megszüntetni a sze­mükben forradalmi működését. Jézus szolgálata sokkal nagyobb távlatú volt, minthogy Izrael ki- rálya legyen, hogy a zsidók forra­dalmát vezesse a megszálló ró­maiak ellen. Az antiszemitizmus egyik gyökere éppen abban rej­lik, hogy a zsidókra tolták Krisz­tus halálra ítélésének a felelőssé­gét. Ez azonban egyszerűen szól­ván: nem igaz! A mostani politikai csatározá­sok közepette érezhető az, hogy netán politikai ürügyként fel­használtak bizonyos antiszemita kirohanásokat, mivel sok embert félelembe sodortak. Mivel az el­múlt évtizedek alatt agyonhall­gatott volt az antiszemitizmus, már-már azt gondoltuk, hogy az antiszemitizmuson már túl va­gyunk. Azt hiszem, hogy az anti­szemitizmust az táplálta, hogy bizonyos kulcspozíciókat zsidó származásúak töltöttek be, s bi­zonyos meghatározó irányvona­lat képviseltek. De nem szabad elfelednünk, hogy egy sor ha­zánkból eltávozni kényszerült zsidó ma világszerte elismert tu­dós és művész, akik nem rejtik véka alá és elmondják, hogy ők magyarországi származásúak. — A sárospataki kollégium egykori professzorától hallottam — folytatja Kádár Zsolt lelkész úr —? hogy hazánkon kívül ma­gyarnyelvű napilap egyedül Izra­el államában jelenik meg. — Nem szabad sohasem elfe­lednünk azt, hogy a fasiszta ter­ror Egerben 1600 ártatlan pol­gártársunk életét vette el, és hogy Magyarország 600 ezer zsidó polgárát pusztították el barbár módszerekkel. S a megmenekül­tek és az odaveszettek hozzátar­tozói, utódai a történtek ellenére mégis megtartják magyar voltu­kat. — Mi a lelkész úr véleménye az Egerben fel-felbukkanó anti­szemita falfirkákról és itt-ott, ut­cán, buszon hallott antiszemita megnyilatkozásokról? — kér­dem. — Nagyon sajnálatos, hogy ilyen bántóan pejoratív értelem­ben is előjön az antiszemitizmus. Én ezt egyenesen felháborítónak tartom és tekintem! Nincs helyea mai magyar demokratikus viszo­nyok közepette az antiszemitiz­musnak. Viszont az antiszemi­tizmus egy olyan érzés, melyet nem lehet politikai döntéssel ki­irtani! A magyarságnak, s azon belül a keresztény egyházaknak nagyon komoly feladata kell, hogy legyen az antiszemitizmus ellen fellépni, ellene küzdeni. A választások eredményeként a Parlamentbe bejutott hat párt kö­zül mondhatom, hogy négy meg­határozottan keresztény elveket vall. Kérjük tehát számon tőlük, hogy mennyiben tudnak megfe­lelni a kereszténység tanításának, elveinek. Mennyiben veszik ki részüket az ő sajátos eszközeik révén az antiszemitizmus elleni tudatformálásból! Sokat kell tenniök az egyházaknak, esetle­gesen a pártokkal összefogva, azokkal együttműködve, hogy az antiszemitizmusnak ne legyen helye a magyar közgondolko­dásban! Kádár Zsolt egri református lelkész úrtól megtudom, hogy részese minden nyáron a zsidó temetőben megrendezésre kerü­lő istentiszteletnek, a II. világhá­ború kapcsán a fasiszta terror 1600 áldozatának emlékére. E szomorú, de mégis bensőséges istentisztelet keretében mindig szót kapott Isten választott népé­hez intézendő beszédéhez. — Szóltam arról, hogy Isten nem ellenségeskedést akar tá­masztani közöttünk, hanem egy­séget! I Megtudom, hogy a lelkész úr mindig iparkodik fenntartani, ápolni és gondozni a zsidósággal, s azon belül a maroknyi egri zsi­dó polgárral a kapcsolatot. Em­léktárgyai sorában mindig szere­tettel gondol a rabbiktól kapott apróbb ajándékokra, naptárak­ra, ismertető könyvecskékre, egyebekre. — Ne legyen Magyarországon antiszemitizmus, hanem egyet­értés zsidókkal, katolikusokkal, protestánsokkal, cigányokkal, s a jó Isten a megmondhatója, hogy mi mindenféle néppel és vallású emberek között. Él kell ismernie mindenkinek, hogy Isten teremt­ménye, és hozzá tartozva a Te­rem tőnk, aki tud rólunk, figyeli életutunkat és azt akarja, hogy testvérek legyünk a Földön! Sugár István Négy képviselője van az új Országgyűlésben a gyógyszerész-tár­sadalomnak. Mondják, mintegy „elégtétel” lenne ez a múltbeli háttérbe szorítottságért, amely egyenlő volt a szakma periférikus megítélésével, presztízsveszteségével. Pedig a hamu alatt azért pa­rázslón a vágy, hogy elfoglalják azt a helyet az egészségügyben és a közéletben egyaránt, amelyet szerintük megérdemelnek. Erről be­szélgettünk Pokorny Endre képviselővel, a Mátraházi Állami Gyógyintézet főgyógyszerészével, az Országgyűlés egészségügyi albizottságának tagjával. — Azt hiszem, közhelynek számít már, hogy 1950-ben — némi túlzással: egy fél óra alatt — földönfutóvá tették a gyógysze­rész-társadalmat, ha úgy tetszik, az államosítással... Ez társult egy szerencsétlen, oktalan és igazta­lan váddal, miszerint a gyógysze­rész burzsuj. Ezt a bélyeget rásü­tötték, s ezért egy egész társadal­mi nyomás nehezedett rájuk, ez­zel pedig teljesen elveszítette tár­sadalmi presztízsét a szakma. Igaz, az elmúlt évek során azért fű alatt a gyógyszerészek nem ad­ták fel, hiszen számtalan jel bizo­nyítja: közéleti, közszereplési igényük jogos volt, így ma már négy szakmabeli is van a Parla­mentben... A miniszterünktől kezdve, az államtitkáron át, min­denki így nyilatkozik, s ebből ar­ra következtethetünk, hogy a ré­gi helyzeten változtatni akarnak, tehát nyitottan közelednek a gyógyszerészet felé. — Ez a szemléletváltás, a tá­mogató közeledés óhatatlanul újfajta szakmai kötelezettséggel is jár... — Az Európához való csatla­kozáskor nekünk is le kell von­nunk a megfelelő konzekvenciá­kat. Állítom, hogy a nyugat-eu­rópai gyógyszerészeti társasá­gokhoz való csatlakozások gond nélkül zajlanak majd le, mert ha szűkre szabottan is', mindig vol­tak kapcsolataink: értesültünk arról, hogy mi a szakmai világ­mérce. Tudomásul kell vennünk, hogy sok mindent nem tudunk rögtön megvalósítani — itt van például a gyógyszerészképzés, amely a közelmúltban emelke­dett tíz félévre, s szó van még egy félesztendős hosszabbításról —? mert mindennek anyagi, költ­ségvetési és egyéb konzekvenciái vannak. Szóval, tudjuk, hogy mit kell tennünk, rá kell bízni a fel­adatokat a gyógyszerészekre, biztosan megfelelnek a kor elvá­rásainak... — ...S ez mindjárt egy nagy le­hetőség, hogy a szakma művelői kiemelkedhessenek a korábbi zárt világukból. — Igen, az első és a legna­gyobb lehetőség...! Beszélgeté­seink során Surján miniszter úr biztosított bennünket affelől: semmit sem tesznek anélkül, hogy meg ne kérdeznének arról, ami minket érint. Ez egy óriási dolog, tudniillik, ez messze nem volt így eddig, mindig a fejünk fölött döntöttek mindenről... — Napjaink égető kérdése: a gyógyszerárak rendezése. Ebben az ügyben is konzultáltak Önök­kel? — ...Amit a társadalombizto­sítás határozott el? Hogyne...! Az a véleményünk, hogy ezt előbb-utóbb be kell vezetni, bár nem tagadjuk: ez ténylegesen tíz százalék kiadásnövekedést jelent a lakosságnak. Igaz, rendkívül szelektíven, ezért az áremelés el­len sokan fognak szólni. De, most azt kérem mindenkitől, hogy azokra figyeljenek, akik nem szólnak: a betegek, a sok gyógyszert szedők, az idősek, rokkantak, a rászoruló gyerme­kek... Hozzájuk több olyan gyógyszercsoport kötődik, amelynek az ára csökken, ma­gyarán 90-ről 95 százalékra emelkedik a társadalombiztosí­tási támogatás. Az ő helyzetük könnyítését, ha úgy tetszik, azoknak kell megfizetniük, akik — fölfoghatjuk úgy is — náluk egészségesebbek, netán jobban élnek... S még valamit ezzel kap­csolatban: tudjuk, hogy ez a tár­sadalombiztosítási struktúra nem jó, a gyógyszerár-támogatás sem. Tehát, egy teljesen más struktúrára van szükség, de eh­hez idő kell. Idő, hogy egy tisz­tességes, és mindenki számára elfogadható, más struktúrában gondolkodjunk. — S természetesen lélegzetvé­tel kérdése az is, hogy fejlődjék, átformálódjék a hazai gyógy­szertári hálózat, a szakember- gárda, a képzés... — Valóban az, idő kérdése. De a változásokhoz sok mindent mérlegelni kell. Nézzük csak: igaz, a gyógyszerészet egy egysé­ges diszciplína, de azért azt tudni kell, hogy a gyógyszerész-társa­dalom nem homogén. Léteznek a közforgalmat ellátók, az alap­ellátásban, az intézetben, kór­házban dolgozó patikusok, a ku­tatásban, a gyáriparban, az okta­tásban dolgozó gyógyszerészek. Azt nem mondhatnám, hogy ahány réteg, annyi érdek, de azért mégis vannak bizonyos kü­lönbségek, de végül is csak egy irányba kell hatniuk. S nekünk a Parlamentben ezt az iránytartást kell biztosítanunk... Az utóbbi idők beszélgetései alapján biztos vagyok benne, hogy a hálózat­ban dolgozó gyógyszerészek kö­zött nem lesz nyugalom, amíg na­gyon tisztességes, törvényes ala­pon és mindenki számára meg­nyugtató módon nem indul el a gyógyszertárak privatizációja. Biztos vagyok abban is, hogy az a rengeteg lelemény, felhalmozott szellemi tudás, rátermettség, ami egyébként ezekben a gyógysze­részekben megvan, nem bonta­kozhat ki addig, amíg a saját ér­dekeik nem húzzák őket ebbe az irányba. Márpedig az egészség­ügy várható reformja kapcsán — a házi, családi orvosi, valamint a szakosított kórházi ellátás kiala­kítása során — a „privát” gyógy­szerészre például a falvakban, községekben óriási többletfela­dat hárul majd. — De vajon az a gyógyszerész, aki magánpatikát nyit, mennyi­ben tudhatja maga mögött azt az ellátó hátteret, amely nélkül nem tud majd létezni? — Rengeteg előfeltétele van ennek... Nézzük mindjárt azt a bizonyos árrést, mert ez az egyik legallergikusabb pont. Ezt kell tisztázni, mert ebből kellene a gyógyszerésznek tisztességgel megélnie. Nyilvánvaló, hogy el­sősorban a nagykereskedelmi hálózatot kell kiépíteni: lehetne több regionális centrum, netán a gyógyszertárak körüli csoporto­sulás, mindez jó. Elsődleges és alapvető viszont: aki ennek az egész folyamatnak a kimunkálá­sán dolgozik, tudnia kell, hogy az átszervezés öt percig sem hátrál­tathatja a gyógyszerbiztosítást, egyetlen pillanatig sem szorulhat háttérbe a betegellátás... S hogy ki garantálja ennek a feltételeit? Egyrészt a minisztérium, konk­rétan a miniszterünk, s a 8-as fő­osztály is. De magunk mögött tudhatjuk a most újjászervezett Gyógyszerészeti Kamarát, amely igen kemény érdekvédel­mi — de nemcsak érdekvédelmi — szerv, s a tagjaival szemben is kemény követelményeket tá­masztó szervezet. Vagy ott van­nak a Magyarországon jelenlévő külföldi gyógyszergyárak: egy ideig még ugyan nem számítha­tunk arra, hogy teszem azt, a Glaxomed Ltd. által előállított antibiotikumokhoz úgy lehet majd hozzájutni, mint a Kal- mopyrinhez, de végül is csak pénz kérdése lesz az is. A készség részükről legalább akkora, mint a mi vágyunk a jobb ellátásra... — Egyértelmű: elindult egy olyan nagyon várt folyamat, amely valamennyiünket érint eb­ben az országban. De mikorra te­hető, hogy érzékelünk is belőle valamit, a betegek, hogy javul a gyógyszerellátás, a patikusok meg azt, hogy jobb lett a közérze­tük, az „életterük”? — Nagyon érdekes dolog: Surján miniszter úr egyetlen mondata, amely a Napzártában hangzott el, az egyetlen mondat, amelyben kiemelte a gyógysze­részek törekvéseit, hihetetlen so­kat javított a szakma közérzetén. (Fotó: Perl Márton) Ezen tehát nem fog múlni, annál inkább azon, hogy ez a növekvő, emelkedő hangulat ne omoljon össze, mert nem követi a szóla­mokat semmi konkrét intézke­dés. Egy biztos: a tulajdontör­vény megalkotása lesz a döntő, de mire ez szóba kerül, nekünk már kész tervekkel kell rendel­keznünk, amelyeket két éven be­lül meg lehet majd valósítani. Ebben biztos vagyok..., de in­kább kevesebbet mondanék... — Ezzel jó hírt tolmácsolha­tunk... — Igen, de üzennék is a kollé­gáimnak. Azt üzenném nekik, hogy ha már ennyi ideig kitartot­tunk, ha már eddig dédelgettük magunkban terveinket, s hogy el­jutottunk a megvalósítás lehető­ségéig, akkor ennek érdekében dolgozzunk össze...! Ne húzzunk szét azért, mert pillanatnyi vagy látszólagos részérdekek egymás­sal szembeállítanának — vagy szembe akarnak állítani — ben­nünket. Nagyvonalúan tegyük túl magunkat ezen, s húzzunk egy irányba. A kereteket mások biztosítják, megtölteni azonban nekünk kell, mert különben nem ér semmit az egész... — Köszönjük a beszélgetést. Szilvás István „A hamu alatt azért parázslóit a vágy...” A gyógyszerészet es a presztizsveszteseg Beszélgetés Pokorny Endre gyógyszerész-képviselővel, az Országgyűlés egészségügyi albizottságának tagjával

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom