Heves Megyei Hírlap, 1990. június (1. évfolyam, 50-75. szám)

1990-06-04 / 52. szám

Hírlap 1990. június 4., hétfő „Építők napja" á la Mátraderecske (Folytatás az 1. oldalról) me láttára használt szoknya után kutatni?); nyolc kondérban bor­júgulyás és borjúpörkölt; a ven­dégeknek töltött káposzta; ponyvák alatt a sör, bor, pálinka — a téglagyár által kibocsátott jegyre mérték: egyszóval min­den. Sőt, még annál is több, hisz felvonult az Egerszóláti TSZ SE „Vitafort” Autósszakosztály gépjárműparkja is, a gyerekek nem kis örömére. Lehetett „kagylóülésezni”, dudálni — megannyi élmény egy ilyen na­pon. Az igazgatói dicséretek és elis­merések kihirdetése, és a helybé­li asszonykórus fellépése után jött az igazi csemege: „Fővárosi vendégművészek szórakoztatják kedves mindnyájukat!” Magay Klementina „almát evett, ropo­gott a foga alatt...”, Keleti Pál és Kibédi Ervin kivirult Hacsek és Sajóként, Lehocky Zsuzsa köny- nyeden énekelt két töltött ká­poszta elfogyasztása között, s mielőtt pódiumra lépett, Szántó Károly próbálta öblös hangjával utolérni az üres tányérokkal el­libbenő asszonyokat. Vidámság: a színfalak előtt és mögött, min­denki jól szórakozik. Ehhez képest már csak „desz- szert” volt (diplomata-puding helyett) a Heves megyei öregfiúk — mátraderecskei Építők SC fo­cistáinak rangadója, s az esti „medence-diszkó”, a strandnál. S ha valaki a csábító programok ellenére — építőként vagy civil­ként — ezen a napon mégis ott­hon ünnepelte magát vagy a szomszédját: annak sem kell bú­sulni. „Jövőre veletek ugyanitt” — esetleg más fővárosi művé­szek, s egy évvel idősebb asz- szonykórus kíséretében, de: ta­lálkozunk... (doros) Erdély jovoje — Közép-Európa jövője (Folytatás az 1. oldalról) és vallási intézmények szolgálják nemzeti identitásának megőrzését és fejlesztését. Éppen ezért elítél­jük azt a bukaresti oktatásügyi ren­deletet, amely még a megbukott diktatúra politikájához képest is szűkebb körbe kívánja kényszerí­teni az anyanyelvi oktatást. Az is szükséges, hogy az erdé­lyi magyarság minden akadály nélkül összeköttetésben legyen anyaországával, ületve a ma­gyarság összességével. A hatá­rok ebben a tekintetben ne ké­pezzenek semmiféle akadályt a magyar nemzet kulturális és lelki egysé­gének helyreállítása előtt. Csakis a nemzeti önrendelke­zés, a minden téren működő ön- kormányzat, valamint a magyar nemzet kulturális és lelki egysé­gének helyreállítása szüntetheti meg az erdélyi magyarságnak „kisebbségi” helyzetét, amely sérti az emberi méltóságot, nem engedi érvényesülni az alapvető emberi jogokat, és megakadá­lyozza a közép-európai népek történelmileg szükségszerű köl­csönös kiengesztelődését. A tanácskozás résztvevői tu­datában vannak annak, hogy a fentiekben körvonalazott célki­tűzések elérése bátorságot, egy­szer s mind józan felelősségtuda­tot követel a kormányzati szer­vektől, a politikai mozgalmak­tól, az egyházaktól, az egész ma­gyar társadalomtól. Mihama­rabb ki kell dolgozni azt a haté­kony politikai stratégiát, amelyre a magyar állam és a magyar tár­sadalom Erdélyt érintő politikai tevékenységének épülnie kell. Elutasítjuk az önkéntes jogfela­dást, és elutasítunk minden ka­landorpolitikát. A mind széle­sebb körben megnyilvánuló nemzeti szolidaritásnak össz­hangban kell lennie az erdélyi magyarság legitim politi­kai képviseletének stratégiai szándékaival és tevékenységé­vel. Ugyanakkor tudatában va­gyunk annak, hogy az erdélyi magyarság jövőjéért az egész magyarságnak közös felelőssé­get kell vállalnia. Felszólítjuk a magyar társadal­mat, a politikai és szellemi élet kép­viselőit, hogy támogassák a jelen nyüatkozatunkban megfogalma­zott elveket. Arra kérjük az euró­pai nemzetek közösségét, hogy ta­núsítson cselekvő szolidaritást az erdélyi magyarság iránt. Európá­ban a régiók Európájának kell len­nie: az európai egység nem való­sulhat meg Közép-Európa részvé­tele nélkül, és Közép-Európa csu­pán geográfiai fikció marad akkor, ha Erdély elveszti történelmi arcu­latát és az erdélyi magyarság jövője nem épül az önrendelkezés és az önkormányzat biztos alapjaira. Eger, 1990. június 2. Egri vendégjáték — a testvérkapcsolatok jegyében Visszapillantás a marosvásárnelyi színjátszás múltjára 11/2. Június 3-án és 4-én Eger vendége lesz a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház magyar tagozata. A közelmúlt viharos eseményei folytán messze földön híressé lett város társulatát a Gárdonyi Géza Színház fogadta testvérének. És hiszem, hogy jól választott! A Maros-parti együttes a hajdani Székely Színház méltó utóda és hagyományainak követője, egyike a legjobb erdélyi színházaknak. A tájékozatlanok kedvéért elmondhatom, hogy Erdélyben hat hivatásos magyar szín­ház működik, valamint a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola Stúdiószínháza. Az ötvenes évek végén, hatva­nas évek elején viszonylagos fel­lendülés következett, bővült a repertoár, Illyés Gyula Fáklya­láng című darabja is színpadra kerülhetett. A Szentgyörgyi Ist­ván Színművészeti Intézet bein­dulása Marosvásárhelyen új re­ményeket ébresztett a magyar színészutánpótlás biztosítására. Ezt megelőzően Kolozsváron folyt magyar nyelvű színészkép- zés. Ekkor már országosan is el­ismert, kiforrott együttes a Ma­rosvásárhelyi Székely Színház. Tehetséges, nagyreményű fiatal színészek lépnek a nagyok nyomdokába: Csorba András, Erdős Irma, Lohinszky Loránd, Tanai Bella, Tarr László, Gyar­mati István, Szamossy Kornélia és sokan mások... Budapesti tur­néjuk valóságos diadalút: a Fák­lyaláng, az Optimista tragédia, a Budai Nagy Antal (Kós Károly darabja) osztatlan sikert aratott a magyar fővárosban. Két eseményt említenék még, melyek döntően befolyásolták a színház további útját. Az első: a román tagozat létrehozása 1962- ben. Ez névváltoztatással is járt: a Székely Színházból Állami Színház lett. A másik: az új szín­ház átadása 1973-ban. Ez utóbbi egyébként az előzőnek köszön­hető, annak természetes követ­kezménye volt. Az új színházat a nagy Kondukátor, Ceausescu személyesen avatta föl: ő vágta el a szalagot. Mindkét esemény a nemzetiségi politika szerves ré­szét jelentette, az erdélyi magyar városok „felvirágoztatását” szol­gálta. Marosvásárhely kulturális szempontból is stratégiai fontos­ságát bizonyítja, hogy az intéz­mény, legfelsőbb utasításra ha­marosan Nemzeti Színház-i ran­got kapott... Az elmúlt két évtizedben a Marosvásárhelyi Nemzeti Szín­ház magyar tagozata, akárcsak a többi erdélyi magyar színházak — hősies áldozatokat vállalt. A szigorúan korlátozott, éberen el­lenőrzött műsorpolitika, az ele­inte burkolt, később már nyílt akadályoztatások ellenére igye­kezett hivatását a lehető legma­gasabb művészi szinten betölte­ni. Ebben a színész, rendező, díszlettervező, műszaki személy­zet egyaránt kivette részét. Szí­vósan és kitartóan tették a ma­guk dolgát. És olykor, minden­nek ellenére igazi, nagy előadá­sok születtek. Mint például a Harag György rendezte Ember tragédiája és Nagy István Özön­víz előtt című darabja, Sütő And­rás drámái: a Csillag a máglyán (rendező Kiss Attila) Vidám si­rató... (rendező Harag-Hunyadi András). Vagy Szabó Lajos ma­rosvásárhelyi író (évekig a Szent­györgyi István Színművészeti Főiskola rektora) darabja a Misztótfalusi Kis Miklós életéről szóló Mentség, Kovács György rendezésében, Horia Lovinescu Élet és halál játéka a hamusiva­tagban (rendező Kincses Ele­mér) vagy Krúdy Vörös Postako­csi című darabja (rendező Ko­vács Levente) stb. A marosvásárhelyi színház si­keres előadásai olykor száz, szá­zötvenes sorozatot is elérnek (Kakuk Marci, Lila ákác). A színház sokat turnézik. Az évi tá­jelőadások száma jóval száz fö­lött évente. A legkisebb székely faluba is el kell vinni a szép, tisz­ta, magyar szót, a megtartó üzenetet. A két darab, melyekkel a ma­rosvásárhelyi társulat Egerben vendégszerepei, nem szorul be­mutatásra. Igaz, a Mózes nagy klasszikusunk, Madách Imre ke­vésbé ismert drámája. Csupán annyit mondanék el, hogy évek­kel ezelőtt a marosvásárhelyi színház már műsorra tűzte. Ak­kor, felső utasításra a próbákat leállították, a darabot letiltották. Azóta más szelek fújnak odaát, a Mózest most már vásárhelyen is játszani lehet, és reméljük: még sokáig. A másik darab Gorkij Éj­jeli menedékhely című drámája. Mindkettőt Kincses Elemér rendezte, akit, akárcsak a társu­lat tagjait a vasárnapi és hétfői előadáson művészi munkájuk révén van szerencsénk és örö­münk közelebbről is megismer­hetni. Fogadjuk őket bizalom­mal és szeretettel. Vége Réti Árpád 4. »Aefwui# tm&xs Hetven éve történt Trianon A történelmi memento A XX. századi Magyarország sorsa nem akkor pecsételődött meg, amikor a Párizs melletti Trianonban a francia királyné te- hcnistállója mellett,- nem éppen díszes, hodályszerű épületben - a magyar küldöttséget a megalázó béke aláírására odaszólítot­ták. Már az előzmények sem voltak biztatóak. Amikor 1920 ja­nuárjában a Négyek Tanácsa által előzetesen körvonalazott Ma­gyarországgal kötendő békefeltételeket a magyar delegáció ve­zetőjének, gróf Apponyi Albertnek átnyújtották, már tudni le­hetett, Magyarország aligha számíthat a győztesek kegyére. A magyar küldöttség vezetőjének január 16-án nyűt lehetősége ar­ra, hogy a tervezettel kapcsolatos véleményét a tanács tudomá­sára hozza. Apponyi nem tétovázott kimondani, a békefeltéte­lek, amelyeket a győztesek Magyarországgal elfogadtatni át­nyújtottak, lényeges módosítás nélkül elfogadhatatlanok, mégis ha az országnak választania kellene a béke elfogadása vagy el­utasítása között, tulajdonképpen arra a kérdésre adna választ: helyes e öngyilkosnak lenni, nehogy meghaljunk! Apponyi történeti érvekkel megkomponált beszéde roppant eleganciát tanúsított, de mitsem változtatott azon az ellenséges viszonyuláson, amit a győztes nemzetek Magyarország irányá­ba tanúsítottak. A többi háborút viselt nemzettel szemben is szi­gorúak voltak a feltételek, de sem Németországot, sem Auszt­riát és Bulgáriát nem sújtották olyan területi és etnikai vesztesé­gekkel mint Magyarországot. A történeti Magyarország 325 ezer négyzetkilométeres területéből elcsatolásra ítéltek 232 ezer négyzetkilométert, 20,8 milliós lakosából 13,4 millió került új ál­lamhatárok közé, köztük 3,5 millió magyar. A magyar békedelegáció ve­zetőjének az érvelése kettős ok­rendszerre épült: egyrészt arra a történeti-gazdasági hivatkozás­ra, hogy a történeti Magyaror­szág olyan természeti-földrajzi és gazdasági egységet alkot, amelyet politikai határmódosí­tásokkal nem lehet úgy feldara­bolni, hogy a részek ne szenved­jenek gazdasági csorbulást, egyet kivéve, és ez a faji egység minden feltételével rendelkezik, hogy tudniillik a nemzeti és állami ke­ret az emberek történetileg kiala­kult olyan kapcsolata, melyet a bennük élők akarata ellenére, szavazás útján történt megkérde­zés nélkül, nem lehet önkényesen megváltoztatni! Eredetileg a békét biztosítani hivatott nemzetközi konferenci­án az amerikai elnök a követke­zőképpen fogalmazott: ’A terü­letek méltányos felosztására tö­rekszünk, az ott élő népek faji és etnográfiai jellegzetességei sze­rint”. Lloyd George az angol mi­niszterelnök pedig akként fogal­mazott, hogy újonnan kell szabá­lyozni a határokat Olaszország, Szerbia és Románia javára, de a megmaradó osztrák-magyar bi­rodalmat alkotó nemzetek teljes autonómiát nyernék egy föderá­ciós konstitució keretein belül. S harmadikként a Clemenceau-i elképzelések valósultak meg, Franciaország nagyhatalmi je­lenlétét megalapozva Kelet-Eu­rópában a kis-antant szövetsége­seit részesítette területi előnyök­ben az egykori történeti Magyar- ország részeinek elszakításával. S csodálkozhatunk-é azon, hogy az új szomszédoknak meg­nőtt az étvágyuk, tapasztalván azt a pozicionális előnyt, amit a győzteseknél éreztek? Benes csehszlovák elnök a békekonfe­rencia előtt fejtegette háromórás beszédében, hogy az új államala­kulat déli határainak a Dunától a Mátra és a Bükk hegységtől délre kell húzódnia. Bratianu román küldöttségvezető a békekonfe­rencián azon véleményének adott hangot, Románia nyugati határainak egészen a Tiszához közel kell húzódnia, hogy Romá­nia önrendelkezését és szuvere­nitását olyan korlátozásokkal nem csorbíthatják, melyek előí­rásokat fogalmaznak meg szá­mára a kisebbségi jogok betartá­sáról! S ugyanez a politikus nyi­latkozott 1920 július 1-jén a ro­mán képviselőházban: ”Nem nyughatunk addig, míg a magyar népet gazdaságilag és katonailag teljesen tönkre nem tesszük, mi magunkat biztonságban nem érezhetjük”. Heinrich Ferenc magyar kereskedelmi miniszter pedig a következőképpen fogal­mazott: ”A magyarság szeme ma Párizs felé fordul... Mi magyarok sohasem mondunk le a Felvidék­ről, a Kárpátokról vagy Erdély bérceiről... A bolsevizmust gyö­keresen kell megfojtani és azt a fegyvert kell velük szemben hasz­nálni, amit először vettek el tő­lünk: a valláserkölcsi jogokat”. S ha immáron hetven év távla­tából tekintünk vissza a körül­ményekhez, kiegészítve a máso­dik világháború utáni 1947-es rendezés, más körülmények kö­zött született, de Trianonéhoz mérhető igazságtalanságainak tanulságaihoz, nem annyira a szóhasználatok abszurditásán kell meglepődnünk, hanem sok­kal inkább azon államférfiak tel­jes történelmi járatlanságán, akiknek döntő szavuk volt a tár­gyalásokon. Hiszen ki ne hitte volna el Wilson elnöknek, hogy pacifista elveiből adódóan, a polgári demokrácia hagyomá­nyaihoz hasonlóan a nemzetek önrendelkezési jogát és az anne- xió nélküli béke elvét is el tudja fogadtatni a konferenciával! Mindenképpen a történelem egy igen furcsa játékának lehettünk tanúi a közép-európai régióban. Ennek a térségnek a XIX. száza­di nagy nemzeti átrendeződési időszakában nem alakult ki egyetlen önálló nemzet-állami kerete, s a térségen osztozkodó anorganikus hatalmak közül egyedül a Habsburg-monarchia abszolutista tartalmát sikerült li­beralizált szerkezetűvé alakítani. De ugyanakkor nem szűnt meg a térségre irányuló nagyhatalmi kihívás sem, s ahogy a korábbi birodalmakat a térségben nem lehetett következetesen liberali­zálni, a régióban győztes oldalon született kis országok is fonto­sabbnak tartották frissen szerzett állami integritásuk megvédését az antant hatalmak igényeinek kiszolgálásával, s kevésbé törőd­tek például a kisebbségi kérdés demokratikus tartalmú megol­dásával. A versaillesi békerend­szer már megkötése pillanatában is súlyos tévedéseket hordozott. A vesztett háborúk után a győz­tes hatalmak Kelet-Európa kis államait — a győzteseket is — be- lekényszentették egy olyan elszi­geteltségbe, amely számukra nemcsak gazdasági kilátástalan- ságot jelentett, hanem nemzeti méltóságuk, ugyan nem arányos, de szinte elviselhetetlen megalá- zottságát is. Mégis azt mondhatjuk, ezt az igaztalan békéről a magyar fül-, nek és magyar léleknek lehetett legvisszataszítóbban hallani. Tri­anon egy olyan nemzethalál ké­pét villantotta fel, melyet méltán rakott a magyar történelmi emlé­kezet a Muhi és Mohács szavak mellé. Rakhatott a személyes történelmi emlékezetbe, de nem rakhatott sokáig a legális és reális történelmi tudatba. A nemzet, születése után negyedszázadig imába foglalta azt a fohászt, amellyel visszaszerezheti elcsa­tolt területeit, s az elmúlt 45 év­ben pedig egyenesen a naciona­lizmus vádjával kellett szembe­néznie annak, aki egyáltalán szó­ba merte hozni. Szemérmes el­hallgatása sokáig szemet húnyás volt afölött a hamis politika fö­lött, hogy a kisebbségi magyar­ság sorsának alakulásáért az anyanemzet is felelős. S nem egy­szer az internacionalizmus hamis köntösébe öltöztetett „be nem avatkozás elve” cinikus összeját­szást jelentett egy olyan politiká­val, amely a kisebbségek meg­szüntetésével kívánt homogén nemzetállamot teremteni. Igen az 1920 június 4-én aláirt triano­ni „béke” mementó arra is: sú­lyos aránytévesztése a történe­lemnek, ha Kelet-Közép Európa biztonságát csak úgy lehet garan­tálni, ha a térség nagyhatalmai, Németország és a Szovjetunió, saját határait, mint az európai státus quó kizárólagos garanciá­ját értelmezik, s közben megfe­ledkeznek arról, hogy ezek a jo­gok a térség kis-államait is meg­illetik. Talán ez lehet máig ható üzenete Trianonnak. Szőke Domonkos A Recski Szövetség felhívása A Recski Szövetség Hadifogoly és Kényszer- munkás Tagozata kéri mindazon volt szovjet hadi­foglyokat, akik a 65/1990./III.2./ MT. számú rendeletben foglaltak alapján a nyugdíj-kiegészí­téshez szükséges BM. adatlapot még nem állítot­ták ki, a hadifogság időtartamára való tekintet nélkül, az adatlap kiállítása céljából, haladéktala­nul keressék fel a helyi tanácsok illetékes osztá­lyát, ügyfélszolgálati irodáját, illetve szakigazga­tási szervét, ahol az adatlapok kiállításáról gon­doskodnak, vagy a kiállításhoz szükséges felvilá­gosítást megadják. Az adatlap kiállításához szükség van az „Igazo­lás a hadifogságból hazatértek részére” elnevezé­sű igazolványra (ezt Debrecenben kapott min­denki), ennek hiányában a katonakönyvre és an­nak első és második oldaláról, valamint a fogság idejét tartalmazó oldal fénymásolatára, és végül a nyugdíjas törzsszámra. Egerben ezt a munkát a városi tanács ügyfélszolgála­ti! irodáján végzik munkanapon délután két órától.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom